FILMES NAPLÓ - 15.

 

Festményem, akt - részlet

Szirmokba zárt szavak – 1. évad (2023) 

Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit: The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű, drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként, szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé, amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj: tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a következő részt. 10/10.

 

The chemistry of Death (A halál kémiája) – 1. évad (2023)

Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek, ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett, minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten. A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye. Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust. Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén. Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül, hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő lelkében. 10/10