2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. december 30., szerda

Pósa Károly: ÓÉVI MADÁRIJESZTŐ




Még:
nem esett igazi.
Nincs műhó se.
A határ tét nélkülivé vált.
Semmi hűhó.
A határ egy barnuló,
oldalt megrepedt
nedves mákgubó.
Tovagurult szemet szemért,
kénytelen léttelenül
lett eloldalgón vádoló
a Járás.

Ez az óév:
fehér papírmasé,
téli mesefilmgyár.
Visszatükrözés.
Türelem. Kivárás.
Elszívta a szagos napot
egy égi kiskondás.
Csibukja hamuja hideg,
kilúgozott évutó.
 - Dideregj, és fussunk!
(Nevet Platón és
Soren Kirkegaard.)
Bácska, december, Bácska.
Minden volt jussunk
gelebünkbe rejtett
szakadt magyar ruhácska.
Közben valaki áll aszottan.
(Az én régi zakómban!)
Kitömött karón
az ijesztő madarász.
Dér-fagyott szemű.
Zsugorfeje pók csípte,
tűvékony párára bólint.
Egy pontba döfött
jártában-keltében
konyha melegen
tán sosem volt
minálunk idebent,
csak kint.

A nyakamat hátul harapja.
Titkon régtől így üzen értem.
Jegenyesorok, bokrok,
glédicsfa sövények,
összekócolt akácfák
erőltetett menetében
a határvadász-hatásvadász
verébriogató csak áll…
Titkon régtől úgy tartok tőle.
Üres szarkafészek a kalapja.
Szalmaszál áll ki belőle.
A rét pőre csősze.
Néz. Néz…
Néz és tudom: lát engem
a lyukas zakómat viselő
kánya-zavarász.
A nyavalyás…

Egy dologtalan madárijesztő.
Semmi több.
Méltósággal és erővel.
Kóró csontjára hűlő a bőre.
Nem bizsereg már a késztetése.
Nincsen benne szánalom.
Rongyát döfi fagynak tőre,
mellénye fölfesletten.
A foltjait számolom
a sokadik naptalan napon,
óévi hoppmester,
semmi több, nyomorult udvaronc.
Leszúrták. Tessék.
Mégis karakán.
Szélbe dőlten jövendöl,
mint pusztai, leples bonc.
Pedig körösztbe feszítették.

Féreg rágja, szú eszi
és a csúcsos vállán
az idő kolonc…
Neki és nekünk tejesen,
Bácskában, Bánátban
se csillag, se hold, se nap,
jó három hete már,
hogy éppenséggel semmi,
de semmi nem kelt föl.

Lehetsz alagsorban.
Lehetsz magaslesen.
Vagy merev dögtetemen,
borz szagún, negédesen.
Vadnyúl kelepcében,
vadak gerincében.
Fogy a kvóta.

A madárijesztővel
együtt hajtasz, karéjozol
még 2015 decemberében.

Néha velem vagy nélkülem, 
fázol, egyre fázol.
Száz esztendő óta.
Naptalan napokon
csak a sűrűsödő
ködöt legelteted.

Magyarkanizsa, 2015. december 30.

2015. december 26., szombat

A SZUNNYADÓ ERŐ

Félfilm-kritika
 
"Lenni, vagy nem lenni?" Inkább ne lett volna...
Csak a jóindulatom jeléül teszem közzé ezt a bejegyzést. 
Figyelmeztetésként embertársaimnak. 
Ne érhessen a vád, hogy én nem szóltam időben, nem írtam le fekete-fehéren: a legújabb Star Wars film nem ér egy kalap kishomoki fosószilvát sem. 
Egy maréknyi dinamit: az hiányzik hozzá. És a felejtés. (Nem a Tom Cruise-féle Felejtés!) 
Úgy nézhetetlen, ahogy van. Sajnálom.
Egészen pontosan 52 percet bírtam nézni, ám már az első fertályóra után erős késztetést éreztem, hogy hagyom a fészkes fenébe az egész mozit. Mivel sok mindent ki kell bírni az életben, és szülni azért mégsem szülhetek, nem tudom mi kínokkal jár a tolófájás, ellenben katona voltam: olykor férfiként muszáj viselkedni. Tűrtem hát egy jó darabig, és egyre lanyhuló reménnyel vártam, hátha valami csoda folytán, a kezdeti unalmas klisék elmaradásával mégis csak átadhatom magamat a filmnézés örömeinek. Aztán győzött a józan eszem. Nem vagyok én mazochista. Föladtam. 
Pedig akkorára Han Solo is fölbukkant a történetben.
Na mármost: tudom, hogy lesznek rosszallók, akik a szememre vetik majd, hogy micsoda dolog alig fél filmnyi keserű élmény alapján véleményt mondani, pláne kritikát írni az egész alkotásról. Igazuk van. Nem helyes, nem követendő a magatartásom. Megértem őket. De a fanyalgók is fogják föl: van az a pillanat az életünkben, amikor ösztönünk megsúgja, hogy egy bizonyos minőséget alulreprezentálva már semmi jóra nem számíthatunk. Ráadásul közeledvén ötven felé láttam már fán baglyot, vagyis pocsék filmet eleget. (Mostanában egyre többet.) A tanulságot éppen elégszer leszűrtem, elvégre a tapasztalat nagy úr. Nagyobb a muszájnál. Még Vader Nagyúrnál is.
Negyedikén vetítik a kanizsai moziban Az ébredő erőt. Kiszúrtam a műsorfüzetben. Terveim között szerepelt, hogy megnézem széles vásznon az itthoni premiert, de ezek után csak akkor váltok rá jegyet, ha birodalmi halálosztagosok tartanak sugárvető csövet a tarkómnak. Vagy ha a januári katasztrofális hótorlaszok miatt kénytelen lennék ideiglenes jelleggel a fűtött zsöllyék között meghúzni magamat. A meteorológiai viszonyokat tudva, erre – az idei télen – egyelőre igen kicsi az esély. Kisebb a májcirrózisos Mark Hamill nyúlfarknyi szerepétől is.  
Jóllehet bennem megvolt a jó szándék. 
Hisz annyi szépet olvastam az új Star Warsról! 
Most meg élek a gyanúval, hogy a hozsannázó kritikusok valamilyen párhuzamos univerzumban élhetnek, az enyémtől merőben elvonatkoztatottabb dimenzióban, mert csak ezzel magyarázható, hogy ugyanazt a filmet láttuk, és mégis másmilyent.  Egyik cigány ismerősöm, egyszer amikor nagyon berúgott azt találta mondani, hogy "a mai világban minden lehetséges." Örök érvényű megállapítása azóta is vezérgondolat gyanánt kísér utamon, és lám: ehol ni! Mekkora igazságtartalma van! Ilyenkor döbbenek rá, amikor valamiről tőlem eltérően, homlokegyenest mást állítanak mások. A hiba az én készülékemben lenne?
Ráncoltam is erősen a homlokomat! Próbáltam nyugtatni magamat. Kerestem a film pozitívumait, erényeit. Ám a sokadik üres párbeszéd, gyatrán vagy sehogy se illeszkedő cselekmény-töredéken szíszogva a pumpa egyre jobban ment legbelül. Így már azon sem sikerült kellően elszontyolodnom, hogy az obligát hollywoodi humorosnak szánt dialógusok – ha néger, ha tinilány szájába adták azokat –  nemre és rasszra való tekintet nélkül egyaránt bénán hatottak. Demokratikusan ócskán, és közhelyesen.
Ennek tetejébe, nem tehetek róla, de meggyőződéssel vallom, hogy az R2D2 helyett szerepeltetett FIFA focilabdaként guruló droid meg szemenszedett lopás eredménye: csak az Interstellar robotja ettől szögletesebb külcsínnel sertepertélt az űrhajósokat segítve. Mindenesetre egy polgári peres tárgyaláson megérné számon kérni a nyilvánvalóan lenyúlt figurát.
A látottak alapján semmi érdemlegeset nem mondhatok Az ébredő erőről. Sugárpisztolyos, lézerkardos mesefilm. Matiné, gyerekeknek. Műmájer, jól fésült vasárnapi mozi.
Semennyire nem tudományos és fantasztikusnak is csak annyira az, amennyire fantasztikusan szar.
52 percet pazaroltam rá. 
Kárnak.
Ezt tessenek szívesek észben tartani, amikor leszurkolják a pénzt a jegypénztárnál. Én óva intettem mindenkit.

Pósa Károly

2015. december 23., szerda

MACSKAVALAG



 Gy. A. barátom szíves figyelmébe ajánlva! 


Kedves ismerősöm szerint meglehetősen kesernyések az írásaim. Nem tehetek róla, ilyen egylyukú ember vagyok. Többnyire csak károgok, sajnálkozok, vagy epés megjegyzésekkel kommentálom amit látok, és az istennek se vagyok képes valami pozitív dolgot említeni. Karácsonykor igazán megemberelhetném már magamat és a beteges, sótlan modoromat elhagyva beszámolhatnék örömteli jelenségről is. 
Kedves ismerősöm nem túl kedves feddő véleményét megfogadva gondolkodni kezdtem, vajon mit kéne körbejárni, megírni, ami arra érdemes, és elég jó hírnek számít? Had örüljön aki olvassa! Sokáig töprengtem. Bizonyára a már említett borúlátó természetem az oka, de semmi olyasmi nem jutott az eszembe, ami szívderítő lenne. Pláne mostanában. Pedig még külföldi újságokat is lapoztam. Hátha. Kétségbeesetten tapasztaltam, hogy az idei év végére nem találok örömködésre okot adó újdonságot. (Szerbiában élek.) Már azon voltam, hogy kész, passz, föladom. Ekkor, mint annyiszor az életben, a gondviselés szerencsés kézzel tolta elébem a megoldást. 
Ráakadtam egy igazán nagyszerű információra, ami kifejezetten a karácsony hangulatához illeszkedik, hisz az ajándékozásról szól, és a házi állatokhoz is kötődik. A bulvár híradók végén manapság kötelező jellegű egy kedvencekről, állatokról szóló színes kis riport. Az olyan cuki, vélik a szakemberek. Még ha reklám gyanánt adják is: kisgyereket, szőrös állatokat meg néha meztelen nőket mindig szívesen néznek a televízióban. Igazából ez is reklám lesz, amit most írok. Szólok előre: a szöveg termékmegjelenítést fog tartalmazni, ajánlott a kockázatok és mellékhatások tekintetében kikérni drága barátom, Dr. Cseh Sándor szakorvosi véleményét, vagy a privát patikusunkat alaposan kifaggatni.
Savanyú a szőlő, belátom. Kicsit mérges vagyok, amiért nem nekem jutott eszembe. Már gazdag ember lennék… Így aztán némi irigységgel bár, de mégis kötelességem jelenteni, hogy annyi keresgélés után végre megoldódik az emberiség egyik legnagyobb problémája. Egy pihentebb embertársunk ugyanis gyógyírt hozott, amikor új találmányát szabadalmaztatta. Hol másutt? Amerikában. Halleluja!
C
sak ott lehet ennyi kreatív embert találni. Gyanítom, hogy ha Freud nem a labancoktól nyüzsgő Bécsben, hanem odaát Amerikában kezdi munkásságát, az első száz terápiás alanya után sikítva tépte volna össze a diplomáját. Mindenesetre egyszer még szobrot állítanak annak a lángelmének, aki civilizációnk megmentőjeként föltalálta a macskafenékdíszt. Nem így mondják, mert a macska hátsójára egy magyarosan rövid, tömör kifejezést használnak, de adventben egy ilyen szót nem illik papírra vetni. Ám a google keresőprogramban feltétlenül a trágárabb szót üsse be, akit elemészt a kíváncsiság, mi fán is terem ez a nagyszerű találmány. Nem kell most már álmatlanul hánykolódnunk!
A
fő problémánk megoldva!
Akárki a megmondhatója: visszatetsző dolog folyton folyvást a macskánk hátsó lyukával szembesülni. A macska nem szégyenlős állat. Mindig fölemelt farokkal közlekedik. Bármerre néznénk, csak szembevillantja velünk undorító tomporát. Végbélnyílást ki szeret nézni? Szerintem a belgyógyászok is unják. Az amúgy aranyos házi kedvencünké se festők vásznára kívánkozó attraktivitás.
Erre jött a világmegváltó ötlet.
Ha már amúgy is muszáj bámulnunk, mert az a dög direkt nekünk mutogatja a lyukát, akasszunk rá valami szépet, ami eltakarja. Egy gyöngyökkel kirakott díszt. Mennyivel esztétikusabb. A lelkes macskatulajdonos potom hat dollárért megveszi a csecsebecsét, fölköti a cicája farkának a tövébe, és máris gyönyörködik az egész család. Állítom: utána már le sem vehető a szemünk a macska valagáról. A gazdasági szempontok diktálta kínálat jelenleg ezt a hat dolláros árat számolja föl az alaptipusú ékítményért. Karácsonyi ár, határozottan kedvező. Újgazdagéknak már készül a full extrás arany változat, és bizonyos, hogy egy arab sejk a koronagyémántos verziót is meg fogja venni.
Ha a macskánk kipusztulna, vagy átmenne rajta egy autó, akkor sem kell kétségbe esni. A cicapopódísz kiválóan hasznosítható brossként. Azért, mielőtt odaajándékoznánk egy szeretett nőnek, előtte nem árt a fogkefénkkel alaposan megtisztogatni. Utána a kutya se mondja majd meg, hogy egy macskáé volt. Viszont erre csak indokolt esetekben kerüljön sor. Az említett dísz inkább szolgáljon kedvencünk alfelén, eredeti küldetésében. Töltse be hivatását. Úgyis hozzá vagyunk szokva, hogy ez a gyorsan leépülő szép új világunk a jövőnket jelképező sötét, vagy büdös dolgokat előszeretettel inkább eltakarja, mint megoldja.
Elvégre itt vagyunk mi, a Földet benépesítő intelligens faj, akiknek ennyi eszünk, tehetségünk, szellemi nagyságunk maradt.
Hogy bizonyítékai lettünk a lábon kihordható agyhalálra.

Pósa Károly

2015. december 19., szombat

Sienai utcarész


Ha egykoron – a költő szerint – Párizsba beszökött, akkor Sienából nekem örökre kiszökött az ősz. A tavasz városa az. Mindig nyárias tavasz uralja. Ott valahol, jól éreztem magamat. Jó tudni, hogy vannak a világnak szegletei, ahol másmilyen íze a belélegzett levegőnek. Ahol öntudatunk kinyílik, és minden idegsejtünk, vagy talán a szellemünk lesz szabad, olyannyira, amennyire eleddig sohasem sikerült szabadnak lennünk.
Nekem ez – Siena.
Vissza fogok menni. Nem tudom ebben a rezsimben-e, de visszamegyek.

Pk

NAPLÓ 24.




A3, tus, pasztell



"Hajónapló.
Világ: világolj a matrózoknak! Megint karácsonyit.
A négyszögletű piros-fehér szemafor zászlók nálam vannak. Jelzésre készen. Még nem emelem a kezemet miattuk. Még nem. Bár olykor föltolul a vér az arcomba, látva a csiricsáré parádét. A szextáns fokmérő íve ennek ellenére megmaradt félkörösnek, a barométer sem barmul jobban, nem mutat ellentétesre kergült pólusokat az iránytű, és az órák ingái pont abban az ütemben, úgy ütik tovább az időt, mint előtte és utána fogják, ha már elült a szeretetnek ez a fajta dömpingje. 
Minden okos a fényről beszél. Csakhogy fény az momentán nincs. Hetek óta jó, ha egy fél órára megmutatta magát a nap. Akkor is szemérmesen, mint égi vadnyúl a felhőkazlak mögül, épp csak kisandult. Skorbutosan beteg sárgán világított. A köd ettől egy fohásznyit megragyogott ugyan, de semmi több. Ezért jobb híján ebben a megereszkedő, nyákos valóságban megy a zihálás. Finiseljük a decembert. Az utolsókat rúgó, ellentmondásos, sokszor ijesztő, 2015-ös esztendőt. Az évünk süllyedő tatján állunk. Ebben az a szép, hogy a végtelennek tűnő (idő)síkra ilyenkor – föntebbről – rálátásunk adódik. A hullámsírba ereszkedő hajónk utoljára fölágaskodó, megemelkedett faráról mintha áttekinthetőbb lenne a nagy végtelen, ami körülvesz bennünket. Észleljük a letűnő utunk irányát. A mögöttünk hagyott habcsíkkal együtt az összes, még a fölszínen lebegő szennyet, amit a vízbe dobáltunk. Elmaradó, de nagyon is jegyzett lelki olajfoltjainkat. Meg eszünkbe jutnak azok, akiket átlöktünk a korláton. Talán fölöslegesen, talán nem. Akkor és ott: fölöslegesek voltak. A már amúgy is léket kapott fedélzeten olyan terhet jelentettek, amitől épeszű ember igyekszik mielőbb megszabadulni. Zsupsz! Csobbant egyet a víz, és máris eggyel kevesebb lett a velünk utazók létszáma. Sorsszerű. Nem vitás. Még mindig jobb, mintha megettük volna őket, vagyis egymást. Hinni merjük, hogy így volt helyénvaló. Úgyis találnak másik hajót. Majd fölkéredzkednek arra. Elvégre meglehetősen forgalmas útvonalon haladunk. Több milliárdnyi úszó eszközön, ki-ki a saját maga választott módszerekkel evickél valami felé, amiről azt hiszi, hogy a bizonyossággal azonos. Egyedül a sistergő óceán tudja, amit tud – de arról mélyen hallgat. Őrzi a Lényeg mibenlétének titkát. Hagyja, hadd erőltessük a szemünket, folyton a látóhatárt kémlelve: vajh’ mikor érünk révbe? Meddig kell lesnünk a jó szelet, aggódni az áramlatok miatt? Meddig lesz muszáj félnünk a kalózoktól; a csáklyával ránk rontóktól; a hirtelen támadó viharoktól, meg a nagyon is létező ismeretlen tengeri szörnyektől? Időközönként a vízbe köpünk. Állítólag szerencsét hoz. Többnyire viszont csak a tanácstalan arcunk az, ami onnét visszatükröződik. Ilyenkor a nyálbuborékunk elpattanásától jelentéktelenebb valaminek érezzük magunkat. Rápillantunk hólyagos, agyondörzsölt tenyerünkre, amit az evezőlapát föltört, vagy a kötélzet pirosra horzsolt. Jogos a vélelem: ki lehet bírni a fájdalmat. Másként nem megy. Testünk szokásait kordában tartva beosztjuk az élelmiszert. Kétszersült és poshadt vízadag mellett lessük a nap járását, és az éjjeli csillagok állását figyelve tanulmányozzuk, pontosan hol is lehetünk, hová tartunk, merre a legközelebbi kikötő.
Év vége felé, állva a nyakunkig érő áradatban, a szivattyúpumpát nyögve-nyomva csak remélni tudjuk, hogy egy apró, elébünk kerülő zátonyon meghúzhatjuk magunkat. Január elsején, némi szerencsével úgyis kapunk még egy esélyt. Majd elébünk úszik 2016 teli rakterű hajója. Boldog lesz, aki a saját fölfestett nevét olvassa azon a bizonyos uszályon. Az meg igazi mázlista, aki motorcsónakon, netán jachton folytathatja. A nagy többségnek úgyis csak a gályapad marad. És így sem panaszkodhatnak. Mit szóljanak azok, akinek jobb híján fateknő, hordó, kimustrált zongora, asztallap vagy csupán egy gerenda jut majd?
Vagy mint nekünk, délvidéki magyaroknak: szalmaszál."

Pk       

2015. december 18., péntek

SIGNORA CASALI TEÁJA


1.
Alfio Verga mindenkit elkápráztatott. Jelenség – ezt mondták róla. Egész mivolta lenyűgözőn egyszerűnek, sallangmentesnek és mégis izgalmasnak, pótolhatatlanul egyedinek látszott. Noha nem volt sem előadóművész, sem stúdiumokon pallérozott elme, csak egy csöppnyi étterem pincére – úgy a családja, mint a vendégek és az ismerősei erős meggyőződéssel vallották, hogy tőle jellemesebbet, kellemesebb lelkületűt egy kontinensnyi ember között is nehéz lenne találni. Például tanítani kellene azt a nyájas hangnemet, amivel épp az imént kérte meg az utcai hármashoz letelepedő társaságot, hogy szíveskedjenek egy másik terítékhez ülni, mert a jelzett asztal sajnos már foglalt. Az egyébként nagyképű medikusok, ezek az ifjúságuktól még kerge egyetemisták egy pillanatig hökkenten néztek rá, de ki tudna ellenállni ennek a kedvesen tisztelettudó, ugyanakkor hűvös eleganciával elhangzó kérésnek, amelyben nyomát sem lelni a megjátszott alázatnak? A párhuzamos közben lévő klinikáról kirajzó orvostanhallgatók, kicsit vállvonogatva, kicsit értetlenkedve de átültek, Alfio Verga pedig visszarendezte a székeket és megigazította a terítőt. A középen kókadó virágot kicserélte. Egy sárga rózsát tett a vázácskába. A bár kinti részlegére, a pár lépésnyi teraszra ráborult a késő délután karmazsin fátyla. Mint gyertya lángja egy kedves halott virrasztásán, csak a batiszt abroszon díszlő sárga rózsa világított csöndösen.
Várta a Signorát.

2.
A Signorának váltott helye volt a bárban. Megvallhatatlanul sok éve már, hogy minden nap alkonyatakor föltűnt; helyet foglalt a fal felőli asztalkánál; akácmézes ceyloni teát rendelt, amit lassú kortyokban iszogatott, majd amint a nap a magaslatra épült dóm tornya mögé bukott, a vékony úrinő fizetett, és többnyire szó nélkül távozott. Amikor először látta, Alfio Verga megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzett iránta. Megérintette a nő magánya. Nem a komor búbánat, hanem egyféle magasztos lelki erő táplálta szelíd szomorúság sugárzott körötte. Kicsiny kalapjában, sötét tónusú, de elegáns kosztümjében a Signora kirítt a környezetéből. Mindig egymagában ült. Rejtelmes volt. Ritkán, alig észrevehetően elhúzta a száját, magában mosolygott. Keze meg-megrebbent, amint batisztkesztyűs ujjával érintette homlokát, vagy ha igazította hajtincsét, a kellem derűjét árasztotta. Komoly, örökké befele néző tekintete azokat az októbereket idézte, amelyeken az avar tarka kelméje alatt a föld már szunnyadni készül, de a nyár langyosságát még tartja, mint a nők testmelegét a finom szálú vastag kelmék – ahogy a hajdani titkokat a hallgatás leplével takart emlékek szokták. Alfio Verga álmában gyakran megjelent az a régi nap, amikor a Signorát első ízben szolgálta ki. Mentolos likőrt szervírozott a tavaszi délutánon, süteményeket és könnyű estebédeket vitt a vendégeknek. Közben fél szemmel a fal melletti asztalnál ülő ismeretlen hölgyet figyelte. A Signora szép volt és boldogtalan, mint az eső után szedett réti virág. Akaratlanul is a kelleténél kicsit készségesebb volt hozzá. Ez talán megbocsátható. Alfio Verga akkoriban még fiatal volt. Szerette volna szóra bírni, de látta, hogy a bizalmaskodása feszélyezi a nőt. Szerényen visszakozott. Aztán, egyszer annyi sok év után, csak egyetlenegy alkalommal a hölgy megnyílt neki. Belekapaszkodott a pincér jelenlétébe és mesélt, hosszasan mesélte az életét. Kettesben voltak. Tökfőzelék színű egyszerű szerdai napon történt mindez, bántóan szemfényvesztő hétköznapon. A Signora halkan beszélt. Bevallotta Alfio Vergának, hogy még most is szereti azt az ausztrált, még mindig várja. Az ausztrál katonaemberként szolgált, meglehet főtiszti rangban. A háború után ismerkedtek össze. Kalapot és zöld egyenruhát viselt az ausztrál katona, és az állán egy furcsa folt, anyajegy vöröslött. A jó nevű, de öreg Casali kongresszusi képviselő feleségeként a Signora házasságban élt, ezért a viszonyuk csak titokban folyhatott, és talán nem csak emiatt a kapcsolatuk édes volt, gyönyörökkel teli, szenvedélyes, mint a tiltott dolgok általában. Amikor az ausztrált elvezényelték, megfogadták egymásnak, hogy egyszer, ha minden rendbe jön, napszállatkor találkoznak a Via dei Termini bár teraszán. Megözvegyülése óta Signora Casali visszavárta a katonát. A bár asztalánál ülve gondolt rá. Nem is tudom, talán bolondnak néz, mondta, miközben könnyek szöktek a szemébe, és galambfehér kezével megérintette Alfio Verga tenyerét. Azon a szerda éjjelen a pincér nyitott szemmel, sokáig feküdt az ágyában. Nézett a plafonra. Táncoltak az odakinti árnyak. A felesége egyenletes, jó álmú szuszogását hallgatta, és Signora Casalira gondolt. Van ennek vagy három évtizede.

3.
Alfio Verga lényéből fakadóan jó kedélyű ember volt. Negyvenkét éve pincérként szolgált a Via dei Termini kacskaringós utcáján a középszerű, de hangulatos kis ételbárban. Kevéske odafigyeléssel a lokál forgalmából családostul megélt mind a négy bedolgozó: a váltótárs pincér, Fedora a szakácsnő, csak úgy, mint a tulajdonos, a második házasságából származó lánygyerekeivel. A szomszéd utcai klinikáról sokan oda jártak kosztolni, és a naponta betérő, mindig nyüzsgő éhenkórász medikusok szavatolták a biztos bevételt. Alig két éve hiányzott a tisztes nyugdíjig. Éppen emiatt, e kiszámítható jólétet, a sors kegyelme nyújtotta anyagi biztonságot Alfio Verga reggelente illő tisztelettel meg is köszönte, amikor a San Domenico templom előtt lépdelve elmormolt egy röpke Miatyánkot, és sosem felejtette el az órazsebébe süllyesztett láncon lógó körösztjét titokban megsimogatni. Ilyenkor a templomkapu jobbján a kőből faragott csodatévő szent messzire néző tekintete mintha nyugtázta volna a gesztust. A márványszobrot naponta háromszor megüdvözölte. Kora reggel, fél kilenc tájékán, munkába menet; majd a szieszta idején, az ebédidő befejeztével visszafelé; és a délutáni pihenő után harmadízben - az esti műszak kezdetén - amikor neki már csak a könnyű tésztákból, halhúsból, paradicsomos salátákból álló egytálnyi vacsorákat volt kötelessége fölszolgálni. Az éjszakai munkát nem szenvedhette. Arra ott volt a jóval fiatalabb Paolo. Annak idején ezzel a kikötéssel csapott a gazda tenyerébe, és a rend hamar gyakorlattá vált. Hosszú évek óta ez a munkamegosztás minden érintettnek megfelelt. Ennek hála, Afio Verga az éjjeleit majdnem mindig odahaza töltötte kedves Santuzzája oldalán, a tetőtéri szobában lévő faragott hitvesi ágyban, ahol balkézről a nagy nyitott zsalugáteres ablakokon esti szagokat hozott be a városi szél, és az impozáns középkori dóm harangjának kongása sötétkék-andalítón ringva megült a dombos városnegyeden. Az emeleti lakásuktól két kőhajításnyira ugyanott, a Via dei Termini keskeny vállú utcájának kanyarulatában, a meghúzódó kis kocsmában kezdte a szakmát. Ahogy Santuzzának, úgy a falatnyi étteremnek is hűséget fogadott. Alfio Verga abban az időben még beretvált csíknyi bajuszkát viselt, lenolajas pomádét kent a hajára. Lakkozott cipője erőtől duzzadóan, fürgén kopogott, valahányszor új rendelést vett föl. De az óváros zöldesbarna kövein akkortájt is megtapadtak az árnyak, a szűkre méretezett átjáró közök évszázados szélein meg a vízelvezető vájatokban puhán nőtt a moha. A sikátorba ritkán betűző napfény rézsút világított az emeletnyi magasságokban kihúzott, madzagokon száradó ruhákra, és az örökké langyos, tavaszinak mondható záporok után nehéz csöppek hullottak a falakon kúszó leánderbokrok szirmairól. Hiába: a város öregnek számított. Nagyon-nagyon réginek.
Ahogy teltek, múltak az évek, váltották egymást a kuncsaftok, a divatok, a különféle korszakok. Alfio Verga is észrevette önnönmagán az idősödés csalhatatlan tüneteit: a pocakja megnőtt, a feje búbján féltenyérnyi kopasz foltocska lett. A parányi vendéglő kövezett kifutóján már nem abban a régi ritmusban szóltak a cipőjének sarkai.
Mégsem bánta. Ha egymaga volt, a poharak mosogatása közben egy feketerigó telt énekével tudta fütyülni azokat a régi érzelmes slágereket: Nino Rottát, Salvatore Adamot, az isteni Manuelt meg Carmen Villanit. Nem zavarta, hogy szembenéz az idővel, a derekát fájlaló öregséggel. Semmitől sem terhelten Alfio Verga szó szerint fütyült a világra.
Igaz, ami igaz: megvolt a véleménye a manapság gyökeret vert jelenségekről, a fiatalabbakról általában, de több mint negyven év öltönyben, nyakkendőben, úriemberként eltöltött idő alatt megtanult jó képet vágni a neki nem tetsző dolgokhoz is. Akármekkorát lökött az élet a környezete ügyein, megmaradt annak, ami: a kötelességtudó Alfio Vergának. Pedig akadtak nehéz idők, zűrzavaros események! A politika mégsem tudta rányomni bélyegét a város lelkületére, jóllehet nagyon régen a fasiszták, újabban meg a kommunisták akartak dirigálni. Ám a Madonnának minden évben fölajánlott selyemkendő, a Palio ereje - úgy látszik - megóvta a várost, a lakosait, mert a Palio törvényét senki emberfia nem írhatta fölül: a szelleme élt és érvényben maradt korokon, évszázadokon át, minden szélsőségtől mentesen, a város szent érdekeit szolgálva. 

4.
A sors bohém, az idő pedig huncut úri fiú. Már megint egy szerda volt, semmivel sem látszott különösebbnek a többinél. Ám Alfio Verga mihelyt meglátta azt a magas, halszálkás öltönyt és szalmakalapot viselő hosszúra nőtt öregurat, nagyot csapott az asztalkendővel a levegőbe, és kiáltani szeretett volna örömében, mert a jövevény ausztrál akcentusú angolja, meg az állán lévő anyajegy pontosan igazolta kilétét. A pincér ámult: a valóságos karakter alig valamiben tért el a gondolataiban megjelenő ismeretlen katonatiszt elképzelt alakjától. Az öregúr szikár volt, hórihorgas, napbarnított, de már enyhén csapott vállú. Zavartan ült le a hármas asztalkához. A szeme megakadt a szokott sárga rózsaszálon, mire a pincér tapintattal megjegyezte, hogy a Signora hamarosan megérkezik. Erre mintha fölragyogott volna a kiszolgált katona szeme, de nem szólt semmit. Az elébe koppantott pohár jeges vízhez sem nyúlt. Hirtelen felkelt, és egy esetleges virágárus után érdeklődött. Eszembe juthatott volna, mentegetőzött félhangosan, és a pincér útmutatása szerint nyomban elindult az utca vége felé. Akadt nem messze egy virágüzlet. Mindjárt jövök, mondta, és hórihorgas alakja a saroknál eltűnt. Alfio Verga pedig ritkán tapasztalt hatalmas boldogságot érzett. Csoda, igazi csoda történt, gondolta magában. Szeretett volna a Signora elé szaladni, lelkendezve elújságolni a jó hírt, de nem kellett sehová mennie. Kettőt kondult a délutáni harang és Signora Casali kecses, kosztümös alakja feltűnt a Via dei Termini kockakövein. A pincér túlcsorduló szeretettel segítette alá a széket, közelebb hajolt a nőhöz, megérezte annak finom parfümjét, és a fülébe súgta: megjött asszonyom, akire várt… az imént volt itt egy ausztrál úr, hamarosan visszajön. A Signora arcán könnyű pír futott végig és Alfio Verga látta, hogy a teste megborzong. Újból az a sejtelmes félmosoly játszott a szája szögletében. De nem jutott idő további beszédre, mert vagy féltucatnyi hangos medikus érkezett, akik hevesen gesztikuláltak, majdnem ordítva társalogtak. Kipirult arccal tárgyaltak egy esetet. Valami idegen öltönyös úr az orvostani egyetem bejáratnál lett rosszul, virágcsokorral a kezében összecsuklott, és meghalt. Infarktus, mondom nektek, tipikus szívinfarktus, harsogott az egyik okoskodó orvosjelölt. Alfio Verga zsibbadtan, jeges rémülettel nézett a Signorára. A nő – bár bizonyára mindent hallott – nem adta tanújelét, hogy a szavakat megértette volna. Tovább mosolygott magában, nézett nagyon-nagyon messzire, és aztán nyugodt hangon egy ceyloni teát kért, sok virágmézzel. A pincér némán hozta a rendelést.
Aznap, Alfio Verga az ágyában hanyatt fekve sokáig bámulta a plafont. Az árnyak játékát figyelte. Akkor sem jött álom a szemére, amikor a dóm harangtornyából az éjféli harang megkondult. Kettőt kondult a harang. Talán nem véletlenül.

2015. december 13., vasárnap

JEGENYÉSZET



Rövid lesz ez a hónap, nézett rám a szeme sarkából a kisebbik Csicseri.
A tarkóját vakarta, láthatóan tanácstalan volt. Aztán teljesen váratlanul kért tőlem egy kétszázast. Valamit venni kéne a péknél, szabadkozott, s én megadó sóhajjal nyúltam a zsebbe, mert a Csicseri véreres szeméből kitűnt, hogy ha nagyon megtéved, ha valóban elvéti a bejáratot, akkor képes betérni a pékhez. Megeshet: tényleg kenyeret vesz. Viszont ettől sokkal valószínűbb, hogy majd kicsit másutt pálinkát. Sejthető volt, ahogy már ment is, a fal mellett sunyítva, kissé roggyant léptekkel a piactér felé. Én meg a rossz lelkiismeretemmel az ellenkező irányba.
Az utam tapogatón esetleges, vakkóstolósra sikeredett. Sűrűn előfordul, ha csak őgyelegni akarok. A Jézus Szíve szobor úgy bújt ki a kora esti hóka ködfüggönyből, mint egy szemérmes szegény ember, akinek jobb ruhára nem telik, és a nyomorát talapzaton muszáj mutogatnia. Ácsorogtam egy versnyit a téren. Körbenézegettem a sárga lámpa szűrte fényben. Már a terepet rendezték. Padok terpeszkednek, ivókút épül, ki lesz kövezve, meg széjjelebb virágágyások díszlenek majd. Míg a kovácsolt vaskerítésen nyákos víz csöpögött, a járdát emelgető hajdani jegenyék tönkjén merengtem.
Amikor a fákat kivágták, szándékomban volt írni róluk. Jegenyészet lett volna a címe. Amint kitaláltam ezt a furcsa szót – kicsit büszke lettem magamra. De az írás elmaradt. Fölmerültek más, fontosabb témák, és ma már úgy látom, hogy nem csak azoknak a párosan kivágott öreg jegenyéknek maradtam adósuk. Hanem önmagamnak. Mert szerettem azt a két fát. Erdész, szakember nem lévén jegenyenyárnak véltem őket. Ha netán fafajtát is tévesztettem, nekem most már örökre azok maradtak. (Utólag kiderült: azok!)
Vagy huszonöt méter magasra nőttek, egymás szomszédján nyújtóztak az égbe, egyformán, egészségesen és olyan sudárak, szépek voltak, mint a bérmálkozó egypetéjű ikerlegények, akiket strázsának állítottak a Jézus Szíve szobor mögé.
Leginkább látófáknak hívták régen azokat a földbe ásott, legallyazott karókat, amikre fölhágva a gulyások, a pásztorok, a nádi emberek kémlelhették a környéket. De más-más vidéken nevezték állófának, őrfának, messzelátónak és címerfának is. Nekem ilyen címerfa volt az a két jegenye. Kanizsa nem hivatalos kettős védjegyei. A beérkező utazók fogadójaként vigyázták a város magvába igyekvőket hosszú emberöltőkön át. Egyik színházi rendező ismerősöm mondta, hogy a színpadon megjelenők csoportja, a mozgás nélkül, de feszes, rendezett sorban álló szereplők ugyanolyan drámai erejű képként hatnak, mint egy szöveges, akcióban dúskáló jelenet. Ez a kimerevített, katonás rendet sugalló  látvány fogadott megszámolatlan alkalommal, valahányszor a Gesztenyefa soron haladtam befelé, és a szemhatáron föltűnt a tógás Jézus áldást osztó szobra, meg a két hórihorgas, lapajnyi jegenye. És hogy ők mit láthattak? Csak az ég madarai tudhatnák.
Gondolom látták ótatát tragacsot tolni, ahogy a vállán feszült a heveder.
A kubikosokat. Láthatták az első automobilt, a régi majálisok kalapos hölgyeit, amint a fölvirágzott batárokon fordultak az Erzsébet Ligetbe, cukros süteményekkel, borospalackokkal rakott kosarakkal, és a biciklik csengői csöröghettek a tavaszi zsongásban, mert a magakellető, önfeledt vidámság elhitette az itteniekkel, hogy a létező világok legjobbika az övéké, és nem jöhet semmi, ami azt elronthatná. Mégis jött. Két háború, gyorsan egymás után, mint a régi világ lebontó villámai, kétszer csaptak sisteregve az itteni földbe, ugyanarra a helyre, és sokáig úgy nézett ki, hogy élet nem marad utánuk semmi. Aztán valahogy mégis lett. Rosszabb, sanyarúbb, átkozottabb, ugyanakkor gyűlölettel, félelmekkel telibb, mint volt. De életnek nevezték. És megint megünnepelték a majálisokat, vonult az ínség népe, szegényes papírkarton transzparensekre írott üres jelszavak alatt hamisan dalolva az új himnuszokat, magasra emelve a tömeggyilkosok portréképeit. A jegenyefák meg komoran nézték a bazárnyi csődületet, a főúton vonulókat, és nem értették, hogy miként jár rezesbanda, köszöntő vers meg születésnapi staféta annak, akinek parancsára emberek ezreit mészárolták a dögkutakba, az erdőkbe meg a folyóba. Mert a jegenyék csúcsáról még látszottak a friss tömegsírok és az új keletű gazemberek hazugságai is megakadtak az ágak bogain, fakuló rongycafatként hirdetve, hogy igazság nélkül nincs semmi érték, az aljasság mindig kikezdi a legerősebbnek hitt rendszert is. A poros gesztenyékkel kerített út később kockaköveket kapott, majd aszfaltot. Jó ideig a bronz Jézus szobor sorsa is kérdéses volt, mert a hit és a szellem ereje zavarta az illetékeseket. Csípte a szemüket a vallásukat gyakorlók erénye, a nép hagyománya, ezért betiltották a húsvétot, a templomi esküvőt, a búcsút, és megpofozták a ministráló gyerekeket, mert úgy gondolták, hogy ha betiltják a Karácsonyt, akkor a reményt üldözik el erről a tájékról, és ha nyaklevest adnak a kisiskolásoknak, akkor a lelkükkel együtt a jövőjüket, az önbecsülésüket ragadják el tőlük.
Nem így történt. Ezt is megérte a két jegenyefa. De már csak ezt. Utána jöttek új idők, amiknek leplében sem a jegenyékre, sem az emlékezetre nem volt többé szükség. Emelgette a gyökerük a betonjárdát, mondogatták a döntéshozók.
Aztán – kivágták mindkettőt.  
A maradék faanyag ott korhad a földben. Az asztallapnyi torzó, és a gyökerek is. Meg még sok mindent, amit immáron örök titokként megőriz majd a jegenyék elnyesett törzse. Olyan váltott maradt a helyük, amilyen a betöltött szerepük volt az elmúlt évszázadban. Élnek tovább, bennünk, átlényegülve. Kitérítik a gonosz kor elől a gondolatainkat, s másmilyen minőségben köszöntenek bennünket, ha a szülővárosunk szívébe tartunk.
A ritka jóságot érezni a csonkolt helyükön. Előttük a Jézus szobor rendíthetetlenül osztja az áldást. Meglehet, másoknak csak fölösleges kellékként, metafizikai kérdésként.
A fák anyaga elenyészhet. Ez a jegenyészet. A fény viszont sosem.       
Zord országnak zord körülményei között valahogy mégis decembert írunk. Pk

2015. december 1., kedd

HÚ!

Remélem a magyar közmondások még EU-kompatibilisek
Nem jó a betegséggel viccelődni. Az ember kihívja maga ellen a balsorsot. Nagyon ellenszenves, amikor valakinek a testi adottságain gúnyolódnak. Ettől már csak az az alpáribb, ha egyes embertársunk nevéből űzünk tréfát. Mit tehet a szerencsétlen, ha történetesen úgy hívják, ahogy? Ki kéne irtani a családfáját, vagy fölpofozni a körösztszüleit? Persze, nem mindegy hogy Demszky vagy Dembinszky. És a két Klapka közül is jobb szívvel gondolok a komáromira, mint emerre, a Vámház körútira. 
Mégis, miért gúnyolódunk, húzzuk el a szánkat, ha áthallás van valakinek a nevében: ha Gyurcsánynak, Szarházynak, vagy Hugyos Pistának hívják? Pont így mi késztet röhejre bennünket, ha nagyon kövér embert látunk? 
Hisz a kövérség nem vétek. 
Önmagában inkább a bocsánatos bűnök kategóriájába tartozik. 
Ott valahol helyezkedik el a mértéktelenség és a falánkság között. Egyféle szenvedély. Olyan mint hogy vannak akik kaparcsi módon pénzt gyűjtögetnek; mások nőket, férfiakat, személygépkocsikat, munkahelyeket, hitet, párthovatartozást vagy meggyőződést váltogatnak. Ezek is kóros nyavalyák. Mindnek megvan a diagnosztizált latin megnevezése. Kivéve tán a párthovatartozást cserélgetőkét, akiket magyarul csak politikai nyaloncnak hívnak.
A kóros elhízás tudományos neve bulimia. Kényszerbetegség. Zabálási rohamok törnek a betegre, fölfal mindent, képes a szemetesből is kilopkodni az ennivalót, az ételmaradékot, csakhogy végre jóllakjék. Ami persze sosem következik be.  Emiatt betegnek tekinthető, szegény.
Jellemzően a nők körében szedi áldozatait, s bár mi férfiak is szeretjük a hasunkat, szeretünk enni, de inni mintha kicsit jobban. Az meg alkoholizmus, ugye.
A sokat nevetett kövérségnek van egy jó oldala. Kimutatták, hogy a túlsúlyos emberek életvidámabbak, könnyedebb lelkületűek, tételesen kevesebb közöttük a depressziós, letargiára hajlamos, mint a tőlük fittebbek között, akik lehetnek olykor inas, kockahasú sztepptáncosok, mégis öngyilkosság lesz a vesztük.
Mivel egy ideje Brüsszelből rendre savazzák a magyar szokásokat, nem is ért olyan váratlanul bennünket a minapi dörgedelem. Elvégre kaptunk már szabályzatot több más hasznos tanács mellett az uborka görbületéről, a disznóólak játszóházzá alakításának szükségességéről, a libamáj ártalmairól, és a kutyák-macskák emberi jogairól is. Legutóbb éppen a szalonna miatt akadtak ki a nyugati véleményvezérek, és komolyan mondom, ilyenkor örülök annak, hogy szegény nagyszüleim nem érték meg ezeket a sorsfordító időket. Nekik legalább megadatott, hogy időben távoztak, méltósággal. Mit sem tudtak a füstölt kolbász meg a paprikás csülök rákkeltő hatásairól, a civilizálatlan gusztusunkról, vagy arról, hogy a véres hurka nem ajánlott emberi fogyasztásra.
Szorítanak bennünket az új előírások. Egy nemzet kénytelen fejét lehorgasztani, majd szipogva a sarokba állni, amikor az Európa Unió szakértő politikusai számon kérik rajtunk eleddigi – szerintük abnormális – életünket, szokásainkat. 
Tegnap már a főztünk sem tetszett nekik! A nemzeti konyhánk...
Fölszólalt Maggie de Block, Belgium egészségügyi minisztere is. Bár ne tette volna! Szerinte ugyanis Magyarország erősen rontja az EU egészségügyi statisztikáját. Ki ne tudná a galád magyarok most éppen miképpen rontják az amúgy fényes statisztikai eredményeket: hát persze, hogy a táplálkozásukkal!
Igazából örülni kéne, amiért végre nem a demokrácia alapjait, a jogállamiságot, a vélemény- és egyéni szabadságjogokat féltik, meg a közismert rasszizmusunk, a már szokott barbár magyar vircsaft miatt iskoláznak bennünket. Untuk is kicsit.
Nem. Most más a bajuk.
Az ahogy, és amit eszünk.
Mert a beszűkült tudatú magyar szereti a hasát. Szalonnát eszik. Jézusmária! Vagyis Gott im Himmel! Ha egyáltalán létezik a Lajtán túl még az Isten vagy a mennyország. (Kötve hiszem. A norvégoknál ezekben a percekben is állami rendelet által, buzgón szerelik lefelé a keresztény templomtornyok körösztjeit. Nehogy Allah önbecsülésén csorba essék...*)
A belga egészségügy-miniszter asszony mindenesetre alaposan odamondogatott, kiosztotta Magyarországot. Tőle avatottabbat nehéz lenne fölhozni jó példaként. Elvégre akinek az egészséges táplálkozást illetően annyit nyom latba a szava, mint neki, arra oda kell figyelni.

Maggie de Block harcol a magyar evési szokások ellen
Bizony mondom néktek – előre szólok – meglátjátok, napra pontosan jövő ilyenkorra megérkezik a legújabb Brüsszeli verdikt! Arra kötelezik majd Magyarországot, hogy munkaszüneti nappal, államilag ünnepelje meg december elsejét, Erdély és a Partium elcsatolását. Románia kikiáltását.

* Mint azóta kiderült, a zárójeles megjegyzésem idejét múlta. Nem szerelik-takarják le a norvég templomok keresztjeit. (Egyelőre...) Mindazonáltal nem volt kacsa a hír. Volt ilyen szándék, de nyomásra a norvég kormány visszavonta a rendeletét.
Rune Edvardsen egy egyházi közösség vezetője tiltakozik a keresztleszedés és a muszlimok ellen.



Pk