2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. március 30., szombat

Pósa Károly: A rádiók szaga (regénykém)

2.

A mama olvasóját régen láttam. Utoljára villanykörtét kerestem, akkor. Sok más limlom mellett ott hevert. Fölfűzött gyöngyök, apró szemű lánc, annak is legvégén karika, amin Krisztusunk a feszületen. Lóg szegényke, lebicsakló fejjel. Hajcsat, dugóhúzó, páratlan cipőfűzők és a tavalyról megmaradt, használt, „de még jó lesz valamire” dunsztgumik között. Most is ott lehet. Rég nem piszkáltam, pedig érdekes a tapintása. Morzsolni jó. Mégse veszem elő. Nehezen nyílik az a vacak stelázsi-fiók. És a nyikorgása: az - valami rémes! Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy résnyire mindig kihúzva tartjuk, éppen annyira, hogy az ujjak hozzáférjenek. Ha mégis abból kell majd valami kacat, könnyedébben tudjunk hozzáférni. Semmit se szabad egészen becsukni.  

Időbe telik, míg föleszmélek. 

Estétől hajnalig ment a móka. Volt koncert, csápoltunk, egymásnak szorultak a testek, hónaljszag keveredett parfümmel, szesszel, cigarettafüsttel, a mesterséges köd aromájával és a mellettem ugráló lány átizzadt blúzán át boldogan szívtam magamba azt a bódító illatot, amit csak egy natúr nő teste tud árasztani, messze meghaladva minden pancsolt kölnit, szépítőszert, párizsi divatszagokat.
A lány blúzának elejére egy ismert rocksztár túlméretezett arcképe volt nyomtatva. A koncert alatt az ismer rocksztár pofája igencsak gyűrődött, veszettül ugrált a lány, a mellei böködték a nyomtatott sztár szemeit, és a mellbimbók táncától – az egyébként jóvágású dalnok - ritmusra kancsított össze vagy szétfelé, hogy röhej volt látni.  Ekkor, teljesen váratlanul - s mint utóbb kiderült -, teljesen meggondolatlanul a szólógitáros közénk dobta a pengetőjét.

Egy pillanat műve volt. Ember embernek lett a farkasa, tömegverekedés alakult ki. Az énekesnő síró hangon, a mikrofonba kapaszkodva kérte a megbolydult társaságot, csitított bennünket, de addigra már betört néhány orr, és Lütyű sógornak kiütötték a fogából a tömést. Berontottak a biztonsági őrök, csupa izom, birkózó fiú, kopaszon, karfiolfülekkel, és két jámborabb fazont kiválasztottak a sok közül, mint bégető nyájból farkasok ragadnak ki bárányokat. Aztán odalökdösték őket a késve érkező rendőröknek. Kocsiajtó nyílt, zsupsz be! A két flótás a hátsó ülésen gubbasztott, tekergették a nyakukat, néztek bután. Vinnyogó szirénával vitte el őket a kék-fehér szolgálati százegyes.

(Néhány évre rá, Zentán járva, láttam a zenebolt kirakatában egy gitárpengetőt. Aprópénzért kínálták. Dobozostul! Ráfizetett szegény Lütyű, ötven márkát hagyott a fogorvosnál. Mindig rossz bizniszmen volt.)

folyt.köv.



2013. március 27., szerda

Pósa Károly: Miklós passiója



Veron
18 x 25 cm

A fogolytáborban megtanult oroszul. A szláv nyelv mellett megismerte az emberi nyomor legmélyebb bugyrait, a szenvedést meg a kegyetlenség, aljasság végső határait is. Rájött arra, miként lehet liternyi fekete színű leves mellett túlélni. Kapcát készített durva bélésből, annak a zubbonynak a cafatjaiból, amit többedmagával halott társáról cibált le. Tudott ehetetlen gyomokat főzni konzervdobozban, ipari sóval sebet tisztítani, pléhdarabból kést köszörülni. A tetvek miatt tenyérnyi üvegcseréppel kopaszra borotválta magát és másokat. A latrináknak beásott óriási hordókat kézzel és vödrökkel tisztították a foglyok. A táboron belül semmiféle tisztálkodási lehetőség nem volt. Fagyás ellen a testét avas zsírral kente vastagon, amitől iszonyatos bűzt árasztott. Elleste a túlélés szabályait a Bajkál-tó mellett élő mongolos vonású, de kék szemű őslakosoktól. 
Miklóst és egységét 1944 tavaszán, valahol Debrecen környékén zárták körbe az oroszok. Túlélte. A tiszteket kivégezték. De a köznépet Temesvárra vitték, onnét pedig háromheti borzalmas vonatozás után Transzbajkália egyik fogolytáborába szállították. Az út során a marhavagonokba zsúfolt foglyok negyede elhullott. Vérhas, éhezés, a poshadt víz, tífusz és a reménytelenség tizedelte őket. Kelet-Szibéria Istentől elhagyott részén aztán az életben maradottak is sajnálni kezdték, hogy azzal a sok másikkal ellentétben nem pusztultak el rögtön az út elején.
A barakkban, ájult félálomban gyakran voltak látomásai. Megjelent előtte a Tisza-part, a szódás a lovával, a gömbakácok a piactéren. Érezte a bácskai por savanykás szagát, ahogy a Járáson nyargaló szél Péter-Pálkor fölkavarja a sziksót. Látta az apját, görbedten tolni a dragacsot, a súlya végigzsibongott a karjában, és a zsidózsáknyi búza mázsás terhe feszítette vállát. De szívesen segített volna! Sajgott a csontja tőle. Néha, amikor elgyengült, föl akarta adni és a halált kívánta, anyjának száraz, jóságos kezét lehunyt szemén érezte. És látta Veront, a menyasszonyát, akit ott hagyott, egymagára a kicsiny házban, ahol galambdúcot épített fenyőfából, és ahol a hátsó kertben a barackfa virágok szirmai Veron göndör hajára hullottak. A vasútállomáson rezesbanda játszott, és ők ketten úgy kapaszkodtak egymásba, mint a Kustur-út melletti galagonyabokor összefonódott ágai. Egymásba nőttek ők is, elválaszthatatlanul. Veron a katonakabát paroliját markolta, kis kezében könnyáztatta kendőt szorongatott. Lobogott a kendő a gőzös után, ő meg kihajolt az ablakon, úgy integetett. Aztán, a hosszú évek alatt Miklóst minden fehér vászon libbenése arra a peronon világító, lobogó búcsúra emlékeztette.
Emlékeznie pedig kellett.
Fogát csikorgatta, de emlékezett.
Máskülönben az ember már régen meghal volna benne.
L
evelet három éve nem kapott.
Üzenete se érkezett. A Vörösköröszt nem tudott róluk, a szovjet eltagadta még a tábor létét is. Bajtársai robotoltak, sínylődtek és remény nélkül meghaltak. A föld vörhenyes, kemény kavicsos volt, amibe elkaparták a testeket. Fejfa helyett konzervdobozok tetejére vésték a neveket. Ennyi maradt belőlük.
Háromévnyi rabság után, egy alkalommal, amikor Miklóst és másik hét társát egy közeli településre akarták szállítani út közben leugráltak a teherautó platójáról. Megszöktek. Ki merre látott, szétszaladtak a világba. Sosem látta őket többet.
Miklós délnyugatnak fordult és éjjelente gyalogolt.
Ment, ahogy tudott. Élelmet lopott, koldult, jóságos parasztok enni adtak neki. Egy tanyán másfél hónapig segített a gazdának.
Az orosz tudása jól jött.
Hazudott, mert túl akart élni. Embereket csapott be.
Az út során nem egyszer rablásra vetemedett.
Talán embert is ölt.
Haza akart jutni.
Mindenáron.


A Nagytemplom papja a kórust igazgatta. Az apácák új éneket tanítottak be.
Az előző napon, szombat kora este a kanizsai nép virágokat hozott, és a templom levegője bódító illatokkal telt meg.
Virágzottak az orgonabokrok, mint még eddig talán soha. Megannyi lila és fehér fürt, édeskés illatot árasztó csoda! Mindenki az ünnepre készült. Az emberek lelkében cukorrá vált a napsugár. Békesség lengte be a várost. A pap a húsvéti stóláját vette föl és a ministráns gyerekeket az édesanyák vizes fésűvel fésülték meg.
A vasárnapi nagymisére özönlött a nép. Letakart kosárban sonkát, tojást, kalácsot hoztak, megszenteltetni. Hamar megteltek a padsorok.
A nők oldalán szomorú fekete tömeg borult imára. Özvegyek, hadi árvák. Közöttük térdelt Veron is. Fekete kendő alá szorította göndör fürtjeit. Rég nem hullott azokra barackvirág.
A harangok szóltak, amikor Veron a templom oldalbejáratánál egy ismerős alakot vélt fölfedezni. A rongyos idegen őt nézte, merőn és fölötte Krisztus tárta szét a karját.
A megfeszített szeméből jóság sugárzott feléje.
A pap a kelyhet fogta, Veron fölsikoltott.
A misével és az emberekkel nem törődve a túloldali feszülethez rohant és Miklósra borult.
Zúgott a föltámadást hirdető harangszó.
Azon a húsvéton, 1948-ban, az orgonák százszor szebben nyíltak.
 


Magyarkanizsa, 2013. március 26.
 

2013. március 25., hétfő

Pósa Károly: A rádiók szaga

Folytatásos regénykém

 1.

Nem tudnám megmondani mi ébresztett föl.
Arra viszont még ma is emlékszem, hogy a borzalmasan csipkézett függönyön betűzött a reggeli nap. Az a hangulat. A fény, ahogy furcsa mintákat rajzol a szoba szőnyegére. Barna, bordó, bézs színű szöszmötölt posztó, csupa geometriai forma, álarab művészet, szögletek, élek, aztán snitt! - és egy rikító sárga, ovális korong.
Na! Megvan a napi betevőre való!
Ehol-e! Itt egy fénytallér.
Mintha csillogó aranypapír fecnik szóródtak volna szét.                 

Az éjjel ettél csokoládét?
Nem.
A csokoládét MINDIG ezüstpapírba csomagolják. Ez meg aranyosan csillog.

Akkor tán bonbont?

Kizárt dolog. Utálom az édességet. Még az édes italokat se szenvedhetem.
A tokajit is csak muszájból iszom. Nehogy már ne szeressed! Illik szeretni, kiskomám. Uras. De hát te így vagy a koccintással is. Azt se bírod, marhaság - mondogatod. Mégis elvárják.

Ahogy lenni szokott, valószínű, hogy legvégül elmentünk burekot enni. Mintha érezném a számban a túrú savanykás ízét… Ámbár: pelinkovác is lehet az. Csuda, ahogy bomlik néha az alkohol.
A körmöm zsírtól fénylik. Határozottan burekszaga van!
Stimmel. Mégiscsak burek volt.
Ha meg burek, akkor joghurt is. Safet, az öreg Hüsny legidősebb fia negyed ötkor nyitja a pékséget. Míg a pirkadat hűlő levegőjében ácsorgunk, ránk csorog a bejárat fölötti százas égő fénye. Az üvegbúra körül megszámlálhatatlan molylipe rajzik. Minden perc nyúlik. Végre, matat a kulcs a belső ajtóban, az üvegtáblák megcsörrennek, rég kihullott a gitt, amit még a Pál utcai fiúk idejében ragaszthatott be valami jó kezű asztalos. A tömör, külső ajtó, aminek meghatározhatatlan a színe, az utca felé nyílik. Lakatja lehullik.
Ott gubbasztunk a lépcsőn. Vert had.
Míg várakoztunk Attilát egy korai veréb le is szarta.
Ez még hagyján, de a szülei is elváltak.
Safet ismer bennünket.
Jó a szíve. Hollófekete üstöke örökkön borzas, és lencsényi anyajegy van a képén. Ha látja rajtunk milyen rozoga állapotban ért bennünket a hajnal, ingyen szokott adni egy joghurtot a forró burek mellé. Pedig sose volt részeg. Muszlim vallása tiltja, nem iszik. Érthetetlen, akkor meg miért előzékenykedik? Meg kéne vetnie bennünket. Albán szívélyesség lehet, vagy mifene. Vagy csak sóvárog.
Innét már ülepszik a tegnap éjfekete pocsolyája.
Ura vagyok a helyzetnek.

Kezd összeállni a kép.
Kicsit azért forog velem az ágy. Az agyam még tiltakozik a megerőltető eszméléstől, attól, hogy gondolatokat kelljen egymás mellé fércelnie. Mint boldogult Jani bátyámnál a villanykapcsoló. Bagaria színű volt, elavult technika. Ha az agglegény szobájába világosságot akartam, csavarás után várnom kellett. Az izzóban előbb pislákolni kezdett a szénszál, pár másodpercig vörösen hunyorgott, aztán egyre erősödött a fénye. Mire bevilágította a puritánul berendezett kis szobát, a rekamiét, az üveg nélküli vitrint meg a mosdótálat a zománcos lavórral, addig egy kurta üdvözlégyet is el lehetett hadarni.
Most én vagyok ilyen meglassúdott.

Már megcsavartam a belső kapcsolómat, de a gondolatok csak kúszva érkeznek.
Fogom a hálózsákom száját, meglelem a cipzárt. Tíz centivel följebb húzom. Egyrészt, hogy valami hasznosat csináljak, ez nagyon fontos, a hasznosság elve, amikor egy haszontalan ember önmagát akarja definiálni, másrészt meg most csak ez a cipzár az, ami megnyugtat, biztos pontja zavart reggelemnek. Ha minden halandónak lenne egy cipzárja, amit – akár zsebben hordva – időnként megtapogathatna és léjjebb vagy följebb igazíthatna, aszerint, hogy milyen a kedve: valószínűleg egy ismeretlen eredetű boldogság szakadna a világra.
Nyitogathatnánk, meg zárhatnánk a kívülről érkező impulzusokat.
Szűrnénk mindent és mindenkit a személyre szabott cipzárunk által. Ijedtség esetén följebb rántanánk. Lazítanánk rajta amikor kávézunk, egészen letolnánk ha a titkainkat akarnánk valakinek elárulni, akibe szerelmesek vagyunk, majd tövig fölrántanánk, amikor ugyanő elárulja a titkot, minket, meg a szerelmünket.
Aztán, mielőtt meghalnánk, rátestálnánk valakire a privát cipzárunkat. A kopottságából tudná rögtön, miken is mentünk körösztül, mire vigyázzon, mit tartson fontosnak. Ahol a cipzár foga hiányzik, vagy sűrűn be-bekapja a cérnát – külön figyelmezzen. Ott mindig történik valami. Az se biztos, hogy csak a rossz. De az óvatosság a bölccsé válás lépcsőházában a legelső küszöb.
Az előttünk kullogóknak is volt ilyen segédeszközük. Rózsafüzérnek hívták. Öreganyámét még őrzi a stelázsi fiókja. Amióta letört a fiók gombja, nagyon nehezen lehet csak kihúzni. Két kézzel, nyolc ujjbegy megfeszített erejével kell megragadni a peremét, kínkeserv, míg nyílik. Ráadásul olyan hangot hallat, mintha közvetlen előttünk egy döglődő patkány csikorogna.




Folytatás holnap

2013. március 22., péntek

Pósa Károly: A tavasz 17 illanata



PUBLICISZTIKA


Teszi föl a költői kérdést az egyik internetes hírportál munkatársa.
Sokan várjuk a választ.
Ráuntunk a télre.
Azt már régóta tudjuk, hogy február vége felé eddig is mindenkinek kezdett elege lenni a fűtésből, a latyakos időből, az éjszakai fagyokból meg a folytonos nagykabátozásból.

A sál, sapka, bunda gondolatától is megcsömörlöttünk.
Igaz, hogy a tél örömöket is hozott: a disznóvágást, Karácsonyt, szilveszteri bulit, szánkózást meg sok más egyebet.
De!
Az influenzajárvány, a meg- és fölfázás, a takonykór is: mind-mind tiszteletét teszi a házban. A gyerekek heti rendszerességgel hoznak haza az iskolából, óvodából cifrábbnál cifrább kórokat. Láz, köhögés, átvirrasztott éjszakák. A frizsiderben szaporodnak a szirupos üvegek, gyógyszerrel telik meg a mindenes fiók. A gyerekorvos rendelőjében otthonosan mozgok, a kórházi bútorok leltári számát is ismerem már, lassan én is közéjük tartozónak vélem magamat. Valahányszor alatta ücsörgünk, az egészségház várótermének a plafonján lógó kasírozott gólya kiterjesztett szárnnyal osztja ránk műanyag kegyét. Szevasz gólyamadár! Több eszed van nálunk. Jobb a fajtádnak most Afrikában.
Aztán elérkezik a nap, öthavi begyújtás, vacakolás, irdatlan számlák kifizetése után, amikor az esti híradó szenzációs nyűgjeiből már csak az adás végén föltűnő meteorológus mondandója lesz érdekes. Észre se veszem ízes nyelvjárását, palócosan nyújtott szavainak értelmét bogozom. Nézzük a kivetítőn az időjárás-előrejelzést: semmi biztatót nem mutat.

Annak idején igazi gyönyörűséggel hógolyóztuk meg a lányokat március nyolcadikán. De az a hó már régen elolvadt. Következmények nélkül szívódott föl és tűnt el, akár az ifjúságunk.

Egyszeri eset volt – megismételhetetlen. Majdhogynem példa nélküli. (Akár a fiatalságunk - nem álltam meg, hogy a magas labdát le ne üssem… Bocsássanak meg érte!)
Ám mostanság mintha jobban ránk járna a rúd! Kánikulából lépünk a mínuszos éjszakákba. Megszűnőben az átmeneti évszakok. Elsatnyult az ősz meg a tavasz. Szeptember végén hét ágra süt a nap, nyárias az idő, még vígan lehet úszni a Tiszában, hogy másnap aztán – gyakorlatilag - fürdőgatyában, mezítláb lépjünk bele a megfagyott tócsákba.
Októbertől indul a fűtési szezon. Dünnyögve készítjük a gyújtóst, halmozzuk a tűzrevalót, rakosgatjuk a fát, szenet, ki mivel tüzel. A legkényelmesebb helyzetben lévők a gázóra szíszogó fütyülését figyelik, mert pontosan tudják, hogy ez a kellemetlen melódia az, ami súlyos pénzeket fog kimuzsikálni a zsebükből. Aki meg árammal próbálkozik – állítólag még most is nekik éri meg legjobban -, annak a villanyóra mutató számsorai peregnek álmában is.
Így nem lehet jótékony, derűt halmozó a pihenés.
A
tavalyi év se volt éppen sétagalopp, gondoljunk csak a februárban beköszöntött szibériai fagyokkal terhelt hetekre… Nyeltünk egy nagyot, meghúztuk a nadrágszíjat és kivártuk a jó időt. Idén azért reménykedtünk, hogy megússzuk. Volt havazás, a gyerekek kitombolhatták magukat. Volt fagy, jég, jeges eső és csüdig érő sár: ne vádoljon bennünket az Ég, hogy megkíméltettük volna magunkat. Jussunk volt a télre, zokszó nélkül elviseltük.
Viszont ami ezekben a napokban történik velünk, az már a legjámborabb polgártársunk epéjét is csiklandozza. Március 22-ét írunk!
Kinézek az ablakon – tiszta január. Lénát látom az ablakon, a trojka száll a friss havon. Hát kedves Dimitrij, eredj a fenébe a legendáiddal, meséld azokat másoknak! Ott fönn, északon az ilyesmi lehet, hogy megszokott, de mi itt, a Kárpát-medence huzattól mentes, széltől kímélt oltalmában ehhez nem vagyunk szokva. Itten kérem kontinentális éghajlatnak kéne lennie, meteorológiai tavasszal - már tegnap óta! -, hogy órát lehessen állítani hozzá. Mit kapcáskodik még a tél?
Nem elég neki, hogy már a tavalyi évben is körösztöt vethettünk a kajszibarackra?(Az idén meg pláne.)
Lenne egy áthidaló megoldásom.
Csináljuk azt, amit 1582-ben XIII.Gergely pápa!
Naptárreform. Az köll ide!
Gergely pápa nem állt buta ember hírében. Életrajzírói följegyzik, hogy igen szerteágazó tudású, nagy formátumú gondolkodó volt, akit vasakarat és sziklaszilárd merész tervek jellemeztek. Sok egyéb mellett az ő nevéhez fűződik az is, hogy tíz napot egyszerűen ellopott az időből. 1582. október 4-e után rögtön 15-ét kezdtek írni. Ma is eszerint számol, dátumoz a világ, leszámítva a különc pravoszlávokat, de ez legyen az ő dilijük a cirill betűs billentyűzettel együtt…
N
ekünk kb. egy hónapnyi időt kéne arrébb tolni. Hogy január helyett írjunk decembert, a március meg még maradjon február. Akkor érthető lenne a szeptemberi nyár, és a majális se fulladna rendre csurom vízbe, szakadó esőbe, mert április elsején ezt senki nem venné zokon. Amúgy mostanában – pont a csapadékos idő miatt – az aratás is elhúzódik, ha a mostani július derekán lenne Péter-Pál tán csontszáraz maradna a kombájnok kereke.
A dinnyehordó cigány még szeptemberben is ordítva árulja lovas kocsiról a portékáját, veszi is a jónép, hiába hogy Lőrinc belehugyozott abba már augusztus 10-én. Ez a probléma is megoldódna. Meg még kismillió dolog, amit most helyhiány okán kihagynék.
Szép csöndben írjuk át a naptárakat!
Toljunk vissza egy hónapot a múltba.
Mindjárt érthetőbbé és szerethetőbbé válna a világ.
Aztán, ha ezzel megvagyunk, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy hány évvel írjuk vissza magunkat az időben. 

Magyarkanizsa, 2013. március 22.

2013. március 21., csütörtök

A kanizsai park - grafikám - És ami miatt lett

Annyit, de annyit beszélnek mostanában a magyarkanizsai parkról, közkedveltebb nevén a Népkertről. Féltik, siratják, petíciót kezdeményeztek miatta. 
Lementem, szétnéztem. Hátha akad valaki, akivel megoszthatom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.
Senki.
Élő embernek, mozgásnak nyoma se. Pedig az idő tavasziasan szép volt, amonnét pacsirtaszót hozott a szél.
Leültem egy padra és vártam. A gyógyfürdő régi részlegéből egy köpenyes munkás jelent meg, áttolt előttem egy krómozott kocsit - gondolom a szennyes ágyneműt vihette a mosásba.
Aztán egy járókeretes nénit láttam, leült srégan által nekem, a játszótér  mellé, oda ahol a hinták árválkodtak. Unalmamban vázlatolni kezdtem, múljon az idő. Hátha látok turistákat, természetet imádó kanizsaiakat, harcos környezetvédőket, vagy bárkit, akit annyira aggaszt a Népkert sorsa.
Kérdezik, jött-e valaki?
Nem.
Miután befejeztem a rajzot átkarikáztam a strandhoz. Láss csodát: a Tisza-menti töltés sétányán legalább félszáz embert, párt, időset és fiatalt, kutyasétáltatót és biciklist számoltam össze.
Közöttük volt egy arc, egy ismerős hölgy is, aki a minap még drámai hangú fölhívásban agitált a park kivágásra ítélt cserjéi miatt.
A nap sütött rendesen és közben el se pirult.

Népkerti részlet
grafit
30 x 21 cm

2013. március 19., kedd

Pósa Károly: Szegény vers



 


Magyarkanizsa, 2013. március 19.




Az élet

Most fogott vallatóra.
A márciusi szél
El se ül,
Viszi a hópihéket,
Hatot üt az óra.
Álomképek.
Vászonra fröccsenő festék.
Csak tessék, csak tessék:
Piros, fehér és zöld.
Számban az íz,
Amit ad a föld.
Lihegnek mögöttem állatok.
Hagyjatok szeretnem,
A felhők nyomomba erednek
Nem kór ez, hanem állapot.
Mint máglyán az eretnek,
Lelkem madarak dicsérik
Böjtben, polcra rakott
Almaként érik.
Mert nem lehet senki
Olyan szegény,
Tépett rongy legény,
Hogy halmazállapotát
Ne látni a szemén.
Az arany megfolyva
Is az marad:
A szó-mágia: tisztulás,
Embernyi akarat.
Segesvár,
Sebet vág,
Világos hogy Arad.
Az arany marad
Akár a legszentebb eskü.
Fáj ebül,
Míg él bennünk
Engesztelhetetlenül.


2013. március 12., kedd

Pósa Károly: Az elfeledett olasz




“Emlékszel azokra a régi, jó öreg katonákra,
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva?
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet,
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet.
És azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még?
Ugye egy évig még divatszín volt a kék.
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet.”



A talján katona húsznak mondta magát, mert Perczel Mór légiójába csak nagykorúként léphetett be.
Ám a talján nem volt tizennyolc – sőt - katona se.
Giuseppe csak egy gyógyszerésztanonc volt. Valami nevesincs észak-olasz falucska vitrines patikájában fiolák között mérte, keverte főzeteket és porciózta a kórok elleni porokat. Égszínkék tekintettel nézett a világba, értőn figyelte és lassan megismerte szülőföldjét, a kies Piemontot, az apró embereket a zsalugáteres kőházakkal, a játszi mosolyú főkötős lánykákat, meg az olajfaligetek árnyait, és kerek lombard koponyájában meg se fogant, hogy élete hamarosan véget ér, egy kimondhatatlan nevű magyar város mellett, valahol, a porban úszó Bácskában.
Guiseppe a magyar forradalom hírére – sok más társával együtt – megszökött otthonról. Ment a többiekkel, sokat nevetve és énekelve, olasz lelkesedéssel, a gyűlölt németet ölni. Gyalog, társzekéren zötykölődtek.
Fiumén körösztül értek Pannóniába. Út közben idegen falvak népének beszédét lesték, de a szót sehogyse értették.
Pécs alatt a szlávos mássalhangzók helyett egy furcsa, megsokszorozódó “e” és “ö” hangokkal terhelt dallamos nyelv kezdett élni.
Magyarorhonba értek.
Itt legyintette meg a háború szele.
Társaival szablyát és pisztolyt kapott, széles nemzetiszín szalagot kötöttek át a vállán és derekán, aminek trikolórja megnyugtatóan idézte hazáját.A strázsamester gyanakodva méregette, firtatta a korát és mivel túl fiatalnak találta, beosztották az ágyúk mellé. A mérges tekintetű strázsamester valahol Buda alatt maradt el a seregtől. A többiek mellé, tömegsírba fektették.Addigra Giuseppe megtanulta a fojtást kezelni és lőporfüsttől gyulladt szemét zsírral kenegette. Széles karimájú olaszos kalapján a kócsagtollak megpörkölődtek, megszakadozott köpönyege és a szomszéd faluból származó ismerős fiúnak tartotta a fejét, simogatta a homlokát, míg az kiszenvedett. Giuseppe a magyar táborban megtanult sírni. Látott hozzá hasonló diákot, borzalmas sebekkel legényeket kéz és láb nélkül heverni. Látott ősz embert, szoknyás parasztasszonyt, sikongó lányt, ahogy véres rongycafatba temetkezve zokogtak.A batéria mellett, a hadjárat során fölperzselt falvak, pusztulás, kiégett tanyák és fölfúvódott állattetemek látványa kísérte.
Úgy tűnt, hogy a Jóisten erre az asztallap síkságra borította ki a világ fájdalommal teli kosarát.A tengernyi szenvedés szétgurult, aratott a halál.De a Jóisten a másik kezével kinyitott egy szelencét is, aminek illata, a szabadság mámorító levegője mégiscsak elnyomta az üszkös romok, alvadt vértócsák nehéz szagát. Guiseppe, a zsinóros honvédek, a deres üstökű nemzetőrök, a lecsupaszított városok utcáin éljenző magyarjai ezt a mennyei aromát érezték, ezt a lélekemelő boldogságot élték át nap mint nap, és a hitük, hősiességük ettől egekig megnőtt.Guiseppe a Dél-Alföldön járva már értette, mi az a szó, hogy haza.Megtanulta hogyan kell férfiként élni és meghalni. Már hitt a csodában.A batéria ágyútalpán dideregve érett férfivá.Ekkor gondolt először a szerelemre.Szép volt a lány.Tépést készített a tábori kórházban, száradó gyolcsdarabokat lengetett körülötte a szél, és a lány barna fürtjével a szellő incselkedett. Guiseppe egyszer látta, és a magyar lány visszamosolygott rá.
Másnap tovább vonult a had, habos hátú lovakon küldöncök nyargalásztak és hozták a hírt a délvidéki vérengzésekről.Március volt és Guiseppe életeben először és utoljára a Tiszát is meglátta.Szeged alatt a menekülttáborok népe virágesőt szórt a menetoszlop elé, de ők meg sem álltak, vonultak délnek a tengelyig érő sárban. Amint a folyópartra értek megkezdték az átkelést.A gázlóba igavonók és lovasok jártak szügyig, az ellenség puskázta és kartáccsal lőtte őket, vértől piroslott a víz, a túlparti nyárfás pedig az ágyúfüst ködébe takarózott. Guiseppe harmadmagával a batéria kerekét tolta és fogalma se volt róla, most éppen melyik idegen nevű magyar településért vívnak. Tengernyi víz, hangzavar, csatazaj.Ekkor csapódott közéjük a gránát.A víz tölcséroszlopa messzire fröccsent, és hármójuk szétszaggatott teste a szőke habok hullámsírjába merült.
A talján katonákat tucatnyi elesettel egyetemben az esti névsorolvasásnál kihúzták az élelmezési listáról és dobpergés közben fölolvasták hősi halált halt nevüket.Tiszteletükre háromszor meglengették a magyar szabadság zászlaját. Az ezredkürtös fújta a szomorú dallamot és a tisztek szalutáltak.Az őrtüzek kigyúltak Ókanizsa mellett.Alkonyattájban egy lány pedig egy szép szemű olasz fiúra gondolt.
Sosem tudta meg a nevét.

2013. március 9., szombat

Pósa Károly: No comment



Nekik még volt arcuk...
Emlékeznek még a Muppet Show-ra?
A lassan hátrafelé araszoló közelmúltban vetítette a televízió.
Nagy sikerrel ment a sorozat, szórakoztatva gyerekeket és fölnőtteket. A hetvenes évek legnagyobb nézettségű tévéműsora volt. Közel száz országban körülbelül 235 millió ember nézte meg, és röhögte végig.Jim Henson bábfiguráinak igazi kultusza kerekedett.

Még ma is emlegetjük egyik-másik poénjukat, nem beszélve a karakterekről, amik a való élettel szinkronban minket figuráztak ki, olykor emberibben viselkedve az emberektől.
Miss Röfitől lányok generációja tanulta meg hogyan kell a nagyvilági nőt alakítani, hisztizni és sztárallűrökkel bonyolítani a környezetet.
A megtestesült balekokat Topi mackó vagy Gonzó mércéje alapján ítéltük meg, és a svéd szakács kontárságát manapság is minden kerti grillezéskor szóba hozzuk, ha a házigazda a fakanál után nyúl.

Számomra mégis a legkedvesebb jelenség az a két szmokingos öregúr volt, akik vissza-visszatérő epizodistaként epés megjegyzésekkel kommentálták az éppen aktuális műsorrész szereplőit.
Olyan bűbájosan tudtak kritizálni, másokat és önmagukat szórakoztatva mocskolódni!
Üdítő színfoltot képviseltek. És képviselnek pláne manapság, amikorra elharapózott a maszatolás, a semmitmondás, az egymásba kenődés divatja. Hajdanában még meggondolta az emberfia mire mondja azt, hogy fehér és mire a feketét. Általában a szürke középszer buggyant ki a véleményformálókból, mert nem volt tanácsos kemény álláspontot képviselni, még ha a valóságot tükrözte is. Inkább sumákban megmaradt az igazság, amit persze mindenki tudott, suttogott és tovább adott. Hiába. A diktatúra egyik oszlopa a kussolás volt. Tudtuk Titó kurváit meg szivarszámláit, a ’44-es ocsmányságokat, a leventeoktatókból párttitkárrá avanzsáltakat, az inasiskolás városelnököket, a csókai egyetemi diplomával igazgatókat, a nyálkás életutak undormány görbéit, meg sok egyebet, ami bennünk volt elfojtva, ám nem elfeledve.De a nyilvánosság fórumain el nem hangozhatott.
Ha mégis megtörtént, rögtön életbe lépett a megalkuvást szentesítő szólás - mekkora egy gerinctelen féreg lehetett, aki a közgondolkodásba elhintette! – hogy: „szólj igazat, és beverik a fejedet”.
Azokban a langyos, zaccban úszó évtizedekben bizony nagy foganatja volt ennek a népi álbölcsességnek!

A mindig a könnyebb ellenállás irányába lavírozók ars poeticája „csatakiáltás” lett. Persze, csaták híján, merthogy az egész pont a konfliktusmentes, mindenkinek mindig megfelelő hozzá (nem) állást volt hivatott igazolni. Már majdnem azt írtam, hogy a „mindig megfelelő magatartást volt hivatott”, de hamar kitöröltem, mert az önmagát valamire tartó embert nem lehet az opportunizmus birkaakoljába becsukni. A magatartás az én olvasatomban bizony karakánságot - magam tartását - föltételezi, még ha tudjuk is azt, hogy létezik zavaros-, felelőtlen-, ellenző- meg számos más egyéb magatartásforma, ami éppen a másik - az önfeladó, a pipogya - hozzáállásból fakad.
Nekik meg gerincük...

Ez a demokráciának nevezett állapot viszont hogy meghozta a bátorságot!
Az odamondogatás, a szószátyár keménykedés vitézei tömegével bukkannak elő a semmiből. Igen, a semmiből, merthogy ezek a mai bírálgatók, hangos véleményvezérek mindegyike az internet ködös alfele révén szellentget bele a napi valóságunkba.Teszi ezt mindegyikük a személytelenség leplébe csavarva. Óvatos duhajként, álnéven írogatják merész meglátásaikat. Pocskondiáznak, személyeskednek: de kényesen ügyelnek arra, hogy még véletlenül se legyenek beazonosíthatóak.Hol van már a telefonbetyárok kora?! Aki hajnalban megcsörgetett és suttogta a hülyeségeit, lecsapkodta a telefonkagylót és vihogott, szórakozott a zsenijén: ma már valóságos jellembajnoknak számít a megannyi sumák kommentározóhoz képest!

Ki hitte volna, hogy eljön az idő, amikor visszasírjuk a telefonba szuszogókat?

A hazafelé tartó suhancot, aki a kapucsöngőt nyomkodta és szaladt a sarokig?

Abban legalább volt kurázsi. A lebukás kicsinyke lehetőségének izgalma. A felelősség majdani vállalásának a lehetősége.
D
e ez a számanincs senki had, aki napról-napra úgy ébred, hogy az éppen aktuális posztra fröcsköli nyálát – szánni való jelenség.

Ennek a szép új világnak a terméke mind.
Gyaníthatóan: a végterméke.
Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezekre, miket mond most odafönt, páholyában a két öreg Muppet!