2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. október 30., hétfő

Október szaga


Valószínűleg mi, bácskaiak, pláne a kisebb településeken lakók – sosem szokjuk meg a várost. Nem csak Újvidék, Belgrád, Bécs vagy Berlin hat idegenül, de Budapest, sőt már Szeged láttán is furcsa érzés kerít hatalmába bennünket. A léptékét vesztettségé. Az arctalanságé. Azé a groteszk élethelyzeté, ami láttán a faluról, a kisvárosból a távolba szakadt ember egyáltalán nem tud mit kezdeni.
Leesik három szem eső. Nálunk, a szántóföldeken többnyire kincset ér. A városi meg fanyalog. Menten sarat fröcskölnek a kígyózón haladó gépkocsik, nyakba hullik az ereszekről csöpögő piszkos lé, bedöglik a forgalom, állnak a forgalmi dugók sorai, és rosszkedvű, esernyős emberek tömege kezdi el szidni az időjárást, amiért októberben esni mer egy kevéske őszi zápor. Mihelyt borúsabbra vált az idő, elkomorodnak az arcok.
– Rohadt eső – dünnyögi a sok ballonkabátos, tócsák tükrét kerülgető járókelő, és eszükbe sem jut, hogy az égi áldás nemcsak tavasszal jó, hanem az őszi mezőgazdasági munkálatok után is hasznos. Ha vége a mélyszántásnak, a földeken abbamarad a trágyahordás, az őszi szántás, a vetéssel meg a boronálással járó teendő – amit a tavaszi vetésű termények esetében szintén el kellett végezni –, akkor a dél-alföldi falvak kapához szokott népe tudja: erre az évre a nagyja megvolt.
A városinak mindez abszurd.
Jószágot nem lát. Verebet is csak elvétve. Jobbára buta, tyúknyira dagadt, hízott galambokat – szakmányban. Meg csókát és szarkát. Abból is akad, főleg a peremkerületekben, a gyér ligetekben, de kétlem, hogy a velük találkozó nagy többség különbséget tudna tenni köztük. Madár-madár. Úgy mennek el mellettük, majdnem rálépnek. Pedig a csókák hálás egy banda: ha nem csoportosan bohóckodnak, játszanak, akkor egy-egy kreatívabb tollas válik ki közülük, és addig eszkortírozza a tébláboló bácskait, addig táncol a rá kíváncsi lába körül, veti a fejét, vartyog könyörgőre fogva, míg az ember megsajnálja és kenyér- vagy kiflivéggel honorálja a produkciót. Olyankor a faluhelyről érkező kicsit hazatalál. Legalább arra a pár percre, ameddig elláthat, megetethet egy állatot, ami iránt baráti érzés bizsergeti a szívét. Noha érzi az eltérést az otthoni, meg a városi dolgok között, aligha engedi meg magának, hogy akárcsak egy vadmadár – egy bohém csóka – miatta éhezzen. A városlakó polgár ezt sem érti.
Neki egyforma az árpa meg a búza is. Tudja ugyan a tömegközlekedés járatait, mi hol található, a helyi specialitásokat, van benne egy adag lenéző, lefitymáló gőg, ha összezavarodott falusival keveredik szóba. Ám mihelyt kilép az általa szokott huzatos utcák, sugárutak, közterek és középületek ismerős biztonságából, menten kisebb lesz a mellénye. A sokadik emeleti liftek gombjait nyomogatóba beleszorul a szó, amint egy kerekded eszű oromhegyesi, vagy ludasi kisgyerek iskolázni kezdi abból, mit hogy szokás a nevén nevezni. A „kislány” kutyákat szukáknak, a „fiú kutyusokat” kanoknak. Hogy a malac az még nem disznó – hiába gúnyolódnak a disznóvágáson a stand-up komédiás adócsalók –, mert közben süldő, vagy kishízó is szokott lenni, arról nem beszélve, mitől válik ártánnyá, emsévé és mennyi kukoricát muszáj megennie, amíg szalonnaként – és nem békönként – kerül egy városi család asztalára. Már ha eszik, egyáltalán. Ha nem paleo- vagy vegetáriánus étrenden, kalóriákat dekázgatva tengődnek, az istenadták.
A faluról városba ránduló elbámul azon, mennyi hasznos holmit hajigál ki a toronyházak lakója. Kartonpapírok, újságok, dobozok – amiket olyan jó lenne tavasztól kezdődően majdani gyújtósként begyűjteni! Bezzeg a városban! Még most, a fűtési szezonban is utcára kerül a bekötött magazinok, a színes, már kiolvasott lapok halmaza, a sok, drága, éghető, meleget adó anyag! Odébb sövényt nyírnak, metszik a fák koronáját: minden megy a konténerbe, holott egy kisebb család, vagy egy szegény ember egész téli szezonját kitevő tüzelőt dobnak a semmibe.
A városokban távhő-fűtés dívik. Lesik a fűtőtesteket. Tapogatják a fém csőrendszert, a hőmérőt vigyázzák, és sűrűn-sűrűn elégedetlenkedve apprehendálják a szolgáltatót. A lenézett vidéken nincs kit és mit szidni. Vagy akad begyújtani való, vagy nem. Előre be kell teremteni, logisztikája van a tél túlélésének. Ha valahol, valamelyik házban fáznak, tűzlángok lobbannak az otthoni kis örökégőkben, a kandallónak nevezett cserép- meg vaskályhákban, vagy a kazánokban, kemencékben és az alkonyi utcákon megülő füstpadmaly kesernyés szagától az ázalag szagú októbernek is szagos lesz az árnyéka.
Pk 

2017. október 27., péntek

BÚCSÚ A JÁRÁSTÓL


Didó Bandi háza

A temetőben a sírra le kell tenni a virágot. Mondani kell valamit neki. Ami eszünkbe jut. Szépet, jót, és mondani kell azt is, amitől nagyon szorul a szív. Aztán mivel hajnali négy óra alig múlott, és még nincs nyitva rácsos vaskapu, az apácák sírja körül vissza kell mászni az utcára.
A járda szalagja gyíkként szalad a temető téglafala mellett. Sötéten, féloldalasan, kifelé, a lerakók tájékának irányába, ahol a villanypóznák tetejéről citromos fény csorog a kévébe kötött pikulafákra, a szárkúpokra, meg a hol púposra, hol kockára pakolt trágyarakásokra.
Jó iramodásnyira aztán meg is érkeznék. Mi lenne velem, ha a jegenyenyárfák ezüstös ragyogása nem szegélyezné az utat? Nem volnék benne biztos, ha nem a magány kapavágásával kezdődne mindez, ha előtte párszor már nem lettem volna ugyanitt, alkut kötve az októberi széllel, a kiterített síkságot rokonként, a csillagokat pedig távoli ismerősként megköszöntve. Széles hézagon léphetek be a senkit meg nem illető, ám mindenkihez hűséges kanizsai puszta-kertbe.   
A Járást mozgás nélkül nem lehet befogadni. A rónát be kell járni. Úgy lehet csak átélni. A lábunkkal kell megtapasztalnunk, a talpunkkal. A szemünket legeltetve hosszan kell néznünk, mint mikor vonatállomáson búcsúznak a szeretők, egymás tekintetét kutatva. Minden, ami szép és becses, a légürességben gyorsan elvész. Szertefoszlik. Örökre vége lesz. Ez ellen nincs mit tenni. És mégis tenni kell. A világ szertelen ugyan, meglehet. Akkor sem ad amnesztiát, ha a saját parancsolatunkat megszegnénk.  Hatványozottan igaz ez idekint.
Akármennyire is primitívnek, ám egyúttal elvontnak tűnik, a Járásnak is megvan a maga törvénye, ott, az ombolyosan folydogáló, zöld, hínártól teli kanális partján túl, ahol a hívatlan, be nem avatott vendég szinte vákuumot tapasztal, mert a csönd belülről repeszti a dobhártyáját. Mondták mások. Megijedtek tőle. Gyönyörű, meg szép, szép, de: érhetetlen. Nekik rideg. Élettelen. Nekem nem.
Mert most is, valahol fölöttem három kánya kaszál a levegőben. Nem látni - ahhoz még éjszaka van -, de tudom.
Semmi riadalom. Semmi tétovaság. Ha más nem is, szikes talaj mindig akad a talpam alá. Ez az ajándékom. És ez így elég is, bizonyságul. A Járás szűken mér. Nem állít elém fizikai akadályt ugyan, de a gravitáció arrafelé mintha erősebben hatna: húz lefelé. Reggelente, miután a horizont pokrócszegélye mögül lámpással kél a nap, már nincs hová kitérni magunk elől. Nincs menedék. Rám is tör a felismerés. Mutatkozik a válasz is. Kibújik a homályból, a dráma csendes kereteiből kilépve, és öntudatlanul int felém.
Kényszerítő az akarat. Előbb a fej biccen. Vele a gerinc hajlik, görbül lassan. Aztán megroggyannak a térdek, és a régtől megsimogatott levelű, öreg olajfa előtt úgy borulok térdre, összekulcsolt kézzel, ahogy nagyon régen egy másik ember térdelt a saját olajfa-kertjében, és azóta megszámlálhatatlan sok ember tette, sok másik kert fái között. A járási liget hajnali, még sötét színpadán gyertyaként néhány fehér bóbitás bogáncsvirág világlik. Kötésig ér a száraz fű a fák tövében. Harmat fonnyasztja őket, többnyire halott sárgák. Átázik a nadrágom. Összerázkódok. Az öreg, göcsörtös törzsű olajfa nem szól. Hosszú idők óta őrködik a pusztán, mint egy mindent látó isten. Az ágán halk és nagyon igénytelen nótát kezd csicseregni egy megilletődött, korán fölzavart kismadár. A dal még el sem hangzik igazán, az utolsó hangok még a közeli glédicsfa tüskéi között akadoznak, amikor feleletként odábbról megszólal egy másik, s a válasza áthullámzik nem csak a Járás őszi rongyszőnyegén, hanem áthullámzik az évtizedeken, az idő feketítette szomorúságokon.
Mondom, hogy kaloda a Járás, a szív kalitkája. Ugyanakkor a Járás mindig kész a játékra. Csábít. Ingerel. Olyan impulzusok látványát adja, amik révén megengedőbbé válik. Mintha. Mintha… Incselkedik az emberrel. De nem sokáig szokott ennyire nagyvonalún bohó lenni. A Járás ősi. Még a fűcsomók is tisztában vannak vele, hogy a minden előtt ők voltak és valószínűleg a minden után is csak ők maradnak. A Járás itt volt előttem is. Itt volt öregapáim, a magyarok, de az avarok és a hunok előtt is. A merevre feszített szemhatáron nem ritkán vadbölények száguldoztak, seregek vonultak győzelemittasan, vagy vánszorogtak tönkreverve jajszó mellett. A Járás ezt mind-mind átélte. A látottaktól pedig bölcsebb, zárkózottabb és némább lett. Akik aztán a lapályára tévedtek mind megértették, előbb-vagy utóbb fel kellett, hogy fogják, hogy ezen a helyen az éggel és a fénnyel összhangban muszáj lenni, aki túl akarja élni. Nehéz ezzel szembesülni.
A Járáson a fájdalmak sápadtságát csak annyira orvosolhatni, akárha a lázbeteg a fejét hűsítő borogatás helyett a jeges Tiszába nyomná. Elementáris erő lakozik a szétsimogatott hantok között. Összesűrűsödik a vérrel: pezsdít rajta, vagy épp megalvasztja. Embere és helyzete válogatja.
Fogja, megmarkolja a vállam. Nem férkőzhetek a közelébe, de érzem az erejét. Ez jó. Megértem. Ha ezután látni akarom, addig állok majd csukott szemmel, addig gondolok a Járás sajátosságára, mindarra, amit rajtam kívül senki sem láthatott, ami mással nem, csak velem történt itt meg, hogy egy idő után már semmi máshoz fogható nem lesz, semmi másra nem fog hasonlítani csak azt látom majd akkor magam előtt, ami nekem kedves. Az én Járásomat. 

                                                 Pk  

2017. október 26., csütörtök

NAPLÓ – 73.

Jeremy Mann
Vak lány ül előttem a padon. Tudható hogy vak. A szokatlanul hosszú fehér botja - amire inkább a pálca fogalma illik -, hanyagul, srégan, a térdének döntve hever. A lány se nem szép, se nem csúnya. Átlagos. Nem hivalkodó, inkább viseltes, ám ízlésesen összeválogatott ruháinak színei harmonizálnak. Biztos eleve így vásárolta őket, esetleg segített neki valaki, megmondták mit mivel illik fölvennie, mert máskülönben elképzelni sem tudom, mi alapján öltözködik reggelente? Kitapogatja a ruhái anyagát? Dzsörzéhez nem vesz pamutot, selyemhez kordbársonyt, és fejben tartja melyik farmernadrágjához való a kopottabb talpú tornacipője? A kezébe adják a szülei? A gyámja? Vagy a társa ajánlja neki, egyenként? Rejtély. Szeretném ugyan megkérdezni, jó lenne eldiskurálni vele, de a lány úgy ül magában, sehová se nézve, mint egy keleti istenszobor. Megközelíthetetlen. Merev és mégis élettel teli.
Most épp elmosolyogja magát. Remélem nem sejti, hogy pár méterről figyelem, csak odasandítva, lopva nézem, mintha ezzel is bűnt követnék el éppen. Pedig talán még nem bűn, ha az ember néz egy lányt. Tán akkor sem, ha amaz nem tud róla, vagy nem néz vissza. Mosolyog ez a vak lány, egy ideje fölfelé ívelőn görbülve derül a szája szeglete, mert az egekig szaladó háztetők mögül hirtelen elődugta képét a megpistult október végi nap. Ahogy rásüt a lány arcára, halványan lüktető, meleg pír költözik a homlokára. Nem nagy csoda. Mihelyt valakinek a mostani hűs időben a szívélyes napsugár hullámverése váratlanul végigsimogatja az arcát - hasonlóképpen reagál. Sosem kellenek tágra nyíló, hibátlan szemek ahhoz senkinek, hogy a kicsapott nyalábú fénycsóvába megmerítkezvén, csendes elégedettséggel elhúzza száját. Hisz olyankor még az egészséges látó szemek is lecsukódnak. Egy-egy elbágyasztott pillanat erejéig csukva is maradnak, és azokban a szép másodpercekben, arra a röpke időre béke és megnyugvás, és öröm lesz a jutalma minden megbántott és érző embernek, akit az őszi nap melege jótékonyan megérint. Ez viszont: maga a csoda.
Napfürdőzik a vak lány. Lesem átellent. Lélegzetvisszafojtva. Nincs rajta a vakokra jellemző fekete szemüveg, így pár lépésről is észreveszem a szeme bogara helyén lévő tejködös lencséket. Mintha egy testes tiszai hal két nagyobb pikkelye lenne a szeme tükrére illesztve. Ezüstös, fakó a tekintete. Olyan semmibe révedő, talányos, tűnődő, akárha antik szoborportrét látnék. Ugyanannyi arányt és bájt, titkokkal bujtatott gondolatokat képvisel ez a lány is, mint azok az attikai márvány büsztök, amiket zseniknek, művészeknek sosem nevezett, csak ügyes kőfaragó mestereknek tartott a hellén poliszok népe.
Megint megrebben a két pikkely szem. A tompa fényű foltok a fölső szemhéjak alá fordulnak. Alul immáron semmi nincs, csak a szemfenék fehérje villan irányomba. Valaki telefonon hívja. Előveszi a zsebéből a maroknyi kis készüléket. Parányi a tenyere. Innét látszik milyen cinege csontú teremtés. Ujjai kecsesek, két-három gyűrűt is visel, de a mostanában divatos nagy körmei nincsenek. Szépen körbe van nyírva mind, a rózsaszínű ujjbegyei mentén. Olyan halkan beszél, hogy ha tudnám, ha akarnám, se érteném. Sustorog a telefonba. Pár mondattal elintézi a hívóját. Ahogy a mobilját teszi vissza a zsebébe, ugyanazzal a mozdulattal megnézi az óráját. A bal csuklóján viselt karórán megnyom egy gombot, fölpattan az óra üveglapja, a lány pedig végighúzza mutatóujját a cágerek állásán, aztán mintegy magának bólint, elégedetten. Visszacsukja a körkörös óralap üvegjét. Alighanem nyugtázta, hogy még gyerek az idő, nincs elkésve, ücsöröghet tovább kedvére.
Ez a hallatlan nyugodtság megindít. Képzeljük el! Körülötte a veleszületett sötétség. A szurok feketesége. Amit hall, az az övé. Hallani pedig csak az iszonyatot lehet, mert szerteszéjjel, az összes irányból a nagyváros nyög, sóhajtozik. Egészségtelenül köhög a járművek végeláthatatlan sora; mindenütt tülkölés, hangzavar; haragos kacaj, rekedt ordibálás, nyikorgás, szelepek pufogása, fékcsikorgás és a reklámok hiéna vihogása; impotens lobogás hallható, s ez a zajszennyezett, pokoli szimfónia keveredik a huzatos utcákban lomhán úszó benzingőz bűzével, a százezernyi egymás sarkába hágó, egyre öregedő testek bomló szagával. Az elposványosodott tócsákkal fröcskölt betonjárdák mellett, a párolgó szennyvízaknák gőzétől asztmásan liheg a mindenség, és ennek a tengelyét vesztett univerzumnak egyetlen biztos pontjaként ott ül magában egy vak lány, két nevesincs utca körösztöződésétől alig pár méterre, egy padon. És élvezi a tétlenséget. A helyben maradást. Meg azt, hogy süt rá a nap.
Úgy hat rám a lány alakja, mintha koronátlanul is az emberi gyarlóság ellenképe, az áldozatvállalás ragyogna, tükröződne rám. Zavarba hoz, ebben a szertelen, őrült kavalkádban, a tobzódó elemek között, amint ül, nem látván se engem, se mást, csak önmagát, a benne nyíló, belső világát. Kopottas kis cókmókjával. Rá testált nyomorának tudatával. Személyében, ott belül, valahol összesűrűsödik az élet egész tartalmi kivonata, a köznapiságon túliságtól a vakságáig. Másmilyen értékekre váltja azokat. Ez a néhány pillanat is elég neki, hogy a kezdetektől rá zúdított mostoha sorsának makacs és szívós, kegyetlen ítéletét kellemmel, könnyedén megsemmisítse. Olyan csodálatos, mesebeli dolog. Ennyire méltósággal lenni.
Elszoruló szívvel nézem a vak lányt. Nem ő a vak. Többet és tisztábban lát mindent tőlem.”
                                                                                                    Pk 
  

2017. október 17., kedd

BÁCSKA MEZÍTLÁB

Magyar Szó / Mellékletek / Kilátó

Arcképvázlat Pósa Károlyról

Fejős Csilla
2017. október 16.
                 
0   

(fotó: Iván László)
(fotó: Iván László)


Amikor szükségét érzi, hogy megszólaljon, ceruzát, grafitot, ecsetet vagy éppen tollat vegyen a kezébe, hogy kifejezze önmagát, az alföldi szabadságot éli meg. Az újra való érzékenységet, a nyitottságot, a Járás szikes sivatagának perzselő tepsijét, a Tisza folyó vizének a szabadságát, amint lágy hullámok emelik felhőkig a végtelenség vizéből. Olyanfajta szabadságvágyat érez, mint amilyet a madarak repülés közben, ahogy szárnyaikat suhogtatva az ég kékes deszkáit nyikorgatják. Lenyűgözi a madarak siklózása, ahogyan ráfekszenek a levegőre, és a szél lélegzete fenntartja mozdulatlan lebegésüket. Ilyenkor harsány színek és az írott szó ragyognak a messzeségben. És mennyire igaz, hogy belénk ivódik a hely, ahová beleszülettünk, ahol a titkok birodalmába beavattak.
 – Mi egy kegyelmi állapotban vagyunk, csak nem tudunk róla, vagy legalábbis nagyon kevesen tudnak róla. Ilyen közel, mint mihozzánk, sehol sincs az ég. Errefelé minden egyes gesztus egy akció. Ha megáll az ember a Járáson, akkor a kóró, a ledöfött karó, egy lepke zizzenése olyan, mintha egy öltés lenne az ég és a föld között. Összeköti az eget meg a földet. Ezt még a hegyi emberek sem tudják. Ezt csak mi tudjuk. Aki ide született, az megérzi, ennek a kettősségnek az ízét, panta rhei, a Tiszán csurogni lefelé vagy a járási sziken megtelepedni. Itt mindig poros a levegő, nyaranta gyakori a szárazság, telente a kékülő hideg. Arra ösztönzi az embert, hogy ha öntudatlanul is, de működjék. Ilyenkor egyfajta eufórikus öröm száll meg, egyfajta komplexitást élek meg. Lángolok, fortyogok, mint a forró aranyszurok. Rajzolás, festés közben megpróbálom egyedien megragadni Bácska levegőjének a vibrálását. Én az írásban mindig a zeneiséget keresem; a képzőművészetben a lírát; a hangokat megszagolom; a betűket megfestem; festve rajzolok és rajzolva festek. Ez egy délibábos összemosódás, összecsúszás. Így ötvöződöm, így vagyok kerek. Kísérletezek, miközben az ösztöneimre hagyatkozom. Van bennem egy expresszivitás, gyorsan, viszonylag könnyedén alkotok, és aki tud rólam, messziről felismeri jellegzetes arculatú, stílusú írásaimat, képeimet. És ha még bennük fölizzik Bácska, visszatükröződik a való, akkor elértem a célomat. Mert ha az Ég valami kis többletet rótt ránk, ha a Jóisten tehetséggel, ha már egy ilyen kinccsel-kárhozattal áldott, ajándékozott meg, akkor azzal nem visszaélni kell, hanem élni vele.
Járás
Járás
Honnan ez a bácskai érzékenység?
– Ez az atavisztikus bácskaias ösztön bennünk van. Hordozzuk, rezeg belül, mint a sziromlemez, szilaj őseink után megörököltük ezt a fajta életérzést, eszerint próbálunk meg élni. Szerencsésnek érzem magam, hogy kaptam egyfajta értéktöbbletet, amivel az önkifejezés bizonyos formáit a magam szerény módján tudom művelni. A bácskai ember életét próbálom megjeleníteni, mondatok öntőformáiban, ugyanakkor úgy megrajzolni, ahogyan ezeket az emberi sorsokat, a kanizsaiakét, Dobó Tihamér – Cigonya belefestette a Tiszába, mert belefestette a mólóiba, a csónakjaiba, a fűzfáiba. A cipőfűzőjét nem vagyok méltó megkötni a Cigonyának, de én is ugyanezt az értékszemléletet próbálom közvetíteni. Az egyszerűség foglalkoztat. Az egyszerű emberek, a hajlongó sorsuk. A legszimplább, hétköznapi történetek, meggyőződésem ugyanis, hogy minden ember élete egy Shakespeare-tragédia tud lenni. Bácska önmaga a szenvedés talaja. Aki pedig nem szenved, az nem is tud. Ma mindenkit a grabancánál fogva ráz a világ, hogy felébredjen. Régebben, pár száz évvel ezelőtt, lehet, hogy ment minden magától. Ma nem így van. Gatyamadzag létben van az ember itt a déli végeken. Sokat szoktunk keseregni, hogy milyen sanyarú az életünk, de ha megnézzük a barátainkat, akik elmentek – és milyen sokan mentek el –, akkor megállapíthatjuk, hogy egy édes elvágyódás, édes visszavágyódás lakozik bennük. Ezt valahogy meg tudom érteni.
Bácskainak lenni? Nekem azt jelenti, hogy embernek lenni. Méltósággal viselni a sorsot.
 Te árulkodója vagy az örök figyelőnek, egy sokoldalú művészben mindenütt és mindenkor jelenlevő nagy figyelőnek.
 – Többször nyilatkoztam már, hogy én nem tartom magam művésznek. A művészet egy szent dolog. Aki a magas művészetet műveli, annak más szférákban jár a lelke. Én eléggé földön járó ember vagyok. Sintérivadék, bácskai indián, elfuserált költő, költőnek író, írónak költő, festőnek grafikus, grafikusnak festő. Nem vagyok magammal elégedett, valószínűleg azért keresem folyamatosan az önkifejezés különböző formáit, mert bizonyítani akarok. Amit csinálok, jól vagy rosszul, azt viszont próbálom tisztességgel művelni. Próbálom a saját életemet úgy kiteljesíteni, hogy ne tátongjon benne se kráter, se űr. Ezt csak úgy valósíthatom meg, ha az összes olyan helyre benyomulok, ahol úgy érzem – van keresnivalóm. A festéssel is vártam negyvenéves koromig, pár ezer könyvet elolvastam, mielőtt írni kezdtem volna, hogy legyen viszonyítási alapom. A tehetség ugyan a kivételezetteké, de ha nem párosul állhatatossággal, kitartással, menten átokká válik. Zsenik, Mozartok ritkán születnek. Azt vallom, hogy egy aktív írónak, költőnek, grafikusnak, festőnek – ha netán mindez én lennék egy személyben – igenis kell, hogy legyen fundamentuma ahhoz, hogy belső látása sugározzék. Őszintének kell lenni, néha nyersnek. Ha az ember a valóságot átírja az irodalom vagy a képzőművészet nyelvére, biztos, hogy sokan nem fogják szeretni. De alkotóemberként ez kutyakötelességem. A művészet mindenféleképpen egy alkímiai rend, egy alkímiai beavatás. Egyik nagy kedvencem, a XVII. században élt Lippay György esztergomi érsek Mons Magnesiae (Mágneshegy) c. művében leírta volt: ha mindenkinek adva lenne az aranykészítés lehetősége, ha mindenki a beavatásnak azt a fokozatát elérné, amit az alkimisták, akkor az egész emberiség dugába dőlne. Ahogy az ősanyag keresése, az elemek permutálása, transzformálása nem mindenkinek a kiváltsága, ugyanúgy a művészet sem az. Van, aki alatt kicsit rezeg a léc. Akad, aki nagyobb mélységekbe száll alá, de a cél közös: a kiteljesedettség elérése, a teljes egészként létezés vágya.



 „Az emlékezet balzsamozó asztalára fektetett pillanat mellett áll öröktől fogva.” Miért fontos számodra a múltba révedés, a múló világ megragadása?
 – Azért kell a múltat ápolni, azért kell ez a „múltba révedés”, mert valahogy én is, hovatovább 47 évesen, érzem azt, hogy a mai világ a mai formájában élhetetlen. Visszájára fordult. Tótágast áll. Billegünk a Jóisten tenyerén. Ahhoz, hogy közvetítve szolgálhassak, hogy alkothassak, muszáj azokba a bizonyos szép időkbe visszanyúlnom, muszáj átemelni a tegnapból a holnapba azokat az élhető értékeket, melyekből a lányaim, az unokáim majd tanulni tudnak. A tradicionalizmus értékmentése rendkívül fontos itt a Délvidéken. Tele vagyunk csiszolatlangyémánt-emberekkel, érdekes történetekkel. Aranybánya a múltunk. Ha ebből nem mentünk és nem merítünk, akkor teret hagyunk a butaságiparnak. Elherdáljuk a morális megváltásunk lehetőségét.
Olyan dolog is kell hogy legyen a művészet középpontjában, ami megérint, és sokáig vezet. Legutóbb mi ébresztett benned eufórikus élményt, és mivel kellett megküzdened munka közben?
 – A legutóbbi kiállításom női aktokat tartalmazott. Festményeimen igyekeztem a női test szépségét letisztultan, finoman, a legegyszerűbb formában megörökíteni. Bácska is nőies, a mozdulatai igézőek, ámulva körbejárjuk a lankáit, megébredt vonalait, a vonásait. Szeretem, ha a szépség rám kopog. A mai művészetnek az egyik baja, hogy tartózkodik a széptől, mert úgy vannak vele, ami szép, az giccses. Mivel egyik művészi kaszthoz sem tartozok, nem függök senkitől és semmitől. Nem félek érzelmileg is azonosulni a széppel. Mondanivalóm van bőven. Időnként éjszaka jönnek az ötleteim, képes vagyok éjfél után felkelni és alkotni. A művész világa bátor világ, teli bűbájjal meg borzalmakkal. Az élet egyfajta körforgás, állandó ismétlődésből, ciklikusságból áll, és ha hosszú idő után egy elvesztett fonalat fölvettél, biztos, hogy te találtad meg azt, amit valaki korábban elvesztett. Mert tudjuk: a Teremtő a véletlenek mögé rejti az inkognitóját. A veled való szándékát. Azon a bizonyos vezérfonálon aztán el kell indulni. Ez a parancsa. És ha ezek után tiszta szívvel, erős akarattal és jó szándékkal teszi valaki a dolgát, akkor nagyot nem tévedhet. Kinyílik a kapu.
 Kiket nevezhetsz művészi/emberi példaképeidnek?
 – Nagy kedvencem Krúdy, Kosztolányi, Márai, és nem szégyellem, ha tanulok tőlük, elveszem a ritmusukat, kölcsönzöm a nyelvhasználatukat. Mindez közel áll hozzám, mert belém palántálódott egy nosztalgikus elvágyódás a 19. századi aranykor iránt. Márai azt mondta, hogy írónak lenni tisztesség kérdése. Hited szirmainak kibontásakor a lelkedet kell feltárni. Kutyakeményen, egyenesen kell megfogalmazni, mit gondolsz a világról. Elmondhatom, hogy bekerültem Cseh Tamás ezredébe, a délvidéki avatott tisztjei között őrnagyi rangot kaptam tőle. Kevesen mondhatják ezt el magukról. Tamásnak a bűvkörébe kerülni, Tamásnak a köpönyegéből kibújni, úgy hiszem, rangot ad az embernek, és erre a rangra úgy is mint ember, úgy is mint alkotó, úgy is mint barát, egy életen keresztül méltónak és büszkének kell lennem.
 Miről szól az új regényed?
 – Két éve már, hogy regényt írok. A története 1919-ben játszódik, itt a Délvidéken, Ókanizsán. A fiatal,19 éves Márai, barátja és szerkesztője tanácsára, aki nem más, mint Kosztolányi, leutazik a Csodakút gyógyfürdőbe, szerelmi bánatát, testi-lelki nyavalyáit gyógyítani. Közben már az impériumváltás előszele érződik, ráadásul a tanácsköztársaság söpredéke tombol. Fiktív a történet, persze, de dokumentarista elemekkel. Munkacíme: A kanizsai svéd kisasszonyok.
Ritkán sikerül egy művésznek követőiből és rajongóiból olyan lelkes tábort gyűjtenie maga köré, mint neked, internetes blogodnak köszönhetően. Ezt írod: „A Bácskai diárium a betyárbútorom. Ez az, amim van. Fülig Jimmy óta tudott dolog, hogy nehéz műfaj a naplóírás. Ezért én meg sem próbálom. Ekkor-akkor, ha ándungom szottyan, bejegyzek vagy rajzolok, festek ezt-azt. Hátha valaki elolvassa, és elgondolkodik róla, vagy énrólam.” „Életművem nincs. Minden elfér a hátamon, a bőrömön.”
 – Mottója pedig: „A vélemény szabad, a tenni akarás parancs, a szülőföld szent.” Nem vagyok egy világszőttes bohóc, nem nagyon értem ezt a mai internetes univerzumot, de azért kapizsgálom. 8 évvel ezelőtt tákoltam össze a blogomat, azóta vezetem. Akkor kezdtem örülni, amikor láttam a visszajelzéseket. Amikor azt tapasztaltam, hogy egy versemet egy nap alatt ötszázan olvassák el. Mint említettem, viszonylag könnyen alkotok, de legyezi a hiúságomat, ha helyben kapok megerősítést. Ezért szoktam a tengerparton is rajzolni, mert a hátam mögött egy kisebb tömeg kommentálja a kialakuló portrét, karikatúrát. Ez inspirál, izgalomba hoz, szinten tart. Ugyanez a helyzet a blognál is. Napi örömforrásom. Ha megvonnám a számtól, felemésztene az idő. Ez egyfajta túlélésem tehát.
 Miért ragaszkodsz annyira Magyarkanizsához?
 – Hazudik, aki azt mondja, hogy a szerelmeit, a barátait vagy a szülőföldjét ki tudja tépni a szívéből. Nem tudja, függetlenül attól, hogy hol él. Nekünk, kanizsaiaknak van egy külön hazaszeretetünk, lévén hogy egy speciális helyzetben vagyunk itt, a Járás meg a Tisza közé ékelve. Lokálpatriótának lenni egyfajta kiváltságot is jelent. Ugyanakkor hordozom a barátaimmal együtt a vidékiség, a peremlét keresztjét. Bárhová keveredünk is: egy kicsit különbözünk a többiektől. Kanizsai vagyok ízig-vérig.
 Magyarkanizsa legfontosabb közösségi porondja a Tisza. Mikor fürödtél meg benne, még a nyáron?
 – Nem. Most a hétvégén. Miután megírtam, megfestettem, ami noszogatott, utána lementem az őszi partra, lelassultak a lépteim a meleg idő áramában, megfürödtem a Tiszában. Mondhatom, jó volt a vize. Férfias. Muszáj úszni benne, máskülönben meggebedsz. Azt tervezem, ha marad a szép októberi idő, akkor a jövő hétvégén is csobbanni fogok.
 A belső tájak benti mozgásán, benső szabadságán alapozódik a lét.
 – Tanuljunk az elődöktől, és legyünk olyanok, mint az állatok. Egyszerűek, tiszták. Egy ló soha nem hazudik az embernek. Megrúgja, megharapja, ha nem tetszik neki. De el is viszi a hátán, és ha belepusztul is, de elhúzza mindenhová. A kutyának a szemében több hűség van, mint a legtöbb emberében. Hovatovább én már csak annak tudok hinni, ami nem beszél. Meglátni a legegyszerűbb dolgokban a szépséget, akár egy virágba borult Járást, vagy a zöldellő kurgánokat, vagy a tiszavirágzást, az angyali kismenyasszonyokat. Ilyenkor rájövünk arra, hogy az élet egy ajándék, és akkor válunk kerekded emberré, ha az életünk minden egyes pillanatát, akár azt is, hogy itt ülünk egy viszonylag szürke asztal körül, és beszélgetünk, tudjuk élvezni. Úgy kellene létezni, hogy önmagunkat lássuk visszatükröződni a Tiszában. Hogy észrevegyük a saját emberi arcunkat. A régi, fekete-fehér fotográfiákon őseink tekintete ennyi idő után is áthatóan világít. A nézésükben látod az erőt, az állhatatosságot, az akaratot. Ha ilyen fényképek maradnak utánunk, akkor ott a vanról, a teljes létről őriztek meg valamit. Idősödvén, vissza-visszapislantva, abban bízok, hogy mind a három lányomnak sokkal jobb élete lesz, mint az enyém volt. Hogy ki tudnak majd teljesedni. Hogy nevetni tudnak majd hétfő reggelente is.

2017. október 14., szombat

NAPLÓ - 72.



Perast - ceruza


Majdnem sírva fakadt. Ez már csak így ment ezekben az eldédelgetetten préri indiános, lakota-oglalás, kék és fekete karikákkal pingált, rozsdapöttyös szőrű appaloosa vadlovakon nyargalászó, rézbőrűre váló napokon. Korán őszült, későn barnult. Az Ősz e tájékon hovatovább – szégyellte is kicsit magát miatta – szentimentálisabb volt, mint előtte bármikor.
Amint kitárult előtte az ajtó, és meglátta az új otthonát, fölszakadt belőle a sóhaj és – kár tagadni – elérzékenyült. Rögvest rászállt a vállára, megrebbentette szárnyát a madara. Mindig jókor érkezett. (Alighanem sosem hagyta el. Az Ősz egy ideje gyanította: folyton vele van. Még ha nincs is szem előtt. Szerény teremtmények a madarak. Jókor lépnek hátra és jókor szállnak a vállakra.) Így néztek egy irányba, csöndös áhítattal néztek befelé. Az Ősz új otthonának októberi föltárcsázott kukoricaföld-, ködfelhő-, ártézi víz-, fanyar avar- és enyhe folyami kagylószaga volt. Akárha a réti parton mászkálna, csukott szemmel. Ahogy szokott, csak a mezítelen talpával tapogatón, megköszönve az irányt, amikor hol a sejtelem, hol meg a madárka igazítja a lépteit, a keserű ízű tiszai homokban. A tiszai homok más, mint a dunai. Durvább, sárgább, ikrásabb. Úgy tud csikorogni a fogak között, mint a leggazdagabb kalózkincset rejtő láda fedele, ha halálos jelszó híján avatatlan kezek nyitják.
Kincsesláda nem, de legalább annyit érő látvány tárult elé. Megcsapta az otthon meleg levegője.
Valami jó, csendesen sugározó érzés volt ott lenni, ahová odáig csak az álmai vitték. Nagy néha. A bizonyosság mutatta magát. Már nem kételkedett. Fogta a kilincset. Kiérlelte a szép pillanatot. Várt. Aztán rándult egyet a lába. Aztán még egyszer. Átlépte a küszöböt és a hátán hordott zsákját lecsusszantotta a hajlék padlójára. Menten szétgurult belőle, ami az iszák száján kifért. A kanizsai temetőből összelopkodott, fényesre morzsolt vadgesztenyék. A gyerekkorától megvigyázott, kikímélt, őrzött üveggolyó, vagyis klikker, amit „Szretyának*” hívott, mert a többi évszaknak, az idősebb cimboráknak is egytől-egyig volt Szretyájuk, tőlük hallotta, hogy így szokás nevezni a szívnek-szemnek különösen kedves kis üveggolyót, miközben fogalma sem volt róla, hogy szerb szót használ a szerencse zálogaként. Az új fekhelye alá gurult a régi Szretyája. Nem bánta. A többit se, pedig rendesen szétszóródott a vállát kantáron húzó tömött batyuban cipelt holmija. Bolhapiac szerű rendetlenség kerekedett a kis lakásban. Kopottra gurigatott kocka görgött tova. Szórakozottan utána nézett, mintegy kíváncsiságból. Ugyan, hányason áll meg? Pislogott egy sort. Hatos. Soha nem dobott vele hatost. Az Ősz pocsék szerencsejátékos hírében állott. Csonka kártyapaklija is kicsusszant. A makk disznó teljesen fölöslegesen melegedett kucsmájában, subájában. Az otthonos kis zugban október helyett május volt. Fűtött levegő járta át a kicsiny szoba szögleteit. Fekete-fehér fotók, mint fáról a levelek hullottak szanaszét. Évtizedekkel ezelőtti újságkivágások, régi lányok, érdekes cikkek között egy mára kiöregedett svájci teniszbajnoknő erősen fakuló képe mosolygott vissza rá. Odasandított a madárra, ami, míg a hirtelen támadt széjjelség bekövetkezett, észrevétlenül átlibbent a mosogató krómozott csapjára.
– Na? Vajon most mit csinálunk? Mitévők legyünk, hm? – biccentett feléje, s aztán a választ nem várva elkezdett pakolászni, valami tűrhető, férfias rendszert szervezni a holmijai között. Katonásan rakodott. Helyet talált hol a Szabadka, hol a Zenta felől fújdogáló utcai szeleknek, az András-nap rikoltó disznóinak, amiket szeptember elején Egyed beszédes napján fognak hízóra. Ott gágogtak a legtisztább magyar asszony Szent Erzsébet kötényéből etetett Márton-napi bögyös ludak is. Mélyeket, nagyokat hallgattak a gyertyák, a mécsesek fényébe temetett, koszorú arcú Mindenszentek, a hantok alatt, a cédrussor mögött pihenő barátok, a hősök, akik feltétel nélkül mindig csak adtak, mindenkinek, de az Őszt különösen szerették. Kirakta a barátja képét. Találkozott a tekintetük. "Ugye megmondtam?"- kaccsintott huncutan a másik, és az Ősz erre már végképp nem tudott felelni. Összerendezte a szálasan sustorgó novemberi esőket. A szitált ködöt, kevéske zúzmarát tett mellé, hogy az első, hártyásodó tócsákat valami hűtse. Szögre akasztotta a Jézus Szíve szobor mellett már nem létező jegenyék dermedőn nyújtózó ágainak néhai látványát, a pirkadati léghuzatokat, ahogy váltott terminusokban közlekednek a Disznópiac teknős mély terén, ahol a biciklit sosem kell pedálozni, mert az magától suhan, iramodik a boldogságba. Kinyitotta a szekrényajtót. Dömötör beterelte juhait, kérődzött a birkanyáj, hisz odakint már csak fanyar, aszott füvecske volt a jussuk. Szárnyékra, karámba, téli szállásukra készültek hogy a jászlukban Karácsonykor megszülethessen megint egy ember. Hogy más is otthonra leljen végre, ezen az olykor nehezen forduló, mégis gyönyörűre festett, összeillesztett világon.”

*sreća - szerencse (szerb)
 

Pk

2017. október 13., péntek

NAPLÓ - 71.




Az Ősz szokott kora reggeli biciklizésekor a Sheriff-tanya, meg péntek 13-a után nagyot huppanva visszazökkent a szombatba. Keréknyom akasztotta meg. A traktorgumi vájatban löszös sár festette víz sárgállott. Régebben azt mondta volna rá: epeömlés. Kénes, fostos színű. De most más jutott az eszébe. Aranypohár-leves zacca – gondolta magában és ettől a hamarjában támadt szép, cafrangosra sikerült metaforától mintha nyájasabban, derültebben, már-már örömittasan bólintott volna az út menti katángkóró, mintha derekabb ívben nyúltak volna a távvezetékek kábelei, mintha máshogy kelne a nap, ott jobb kéz felől, ahol a Tisza vonalát lehetett a ködön túl sejteni.
Pamacs vatta párafoltok fogócskáztak. Nyugdíjas tempóban, eléggé kimérten ugyan, de kedéllyel. Váltották egymást. Sehol egy lélek. Tejüvegen keresztüli volt a látvány. Naptalan.
A Járás közben kopár fenekét mutogatta, eléggé szemérmetlenül. Csupaszon, fakuló szőrösen, fűcsimbókostul, a dűlőút, akárha a segge vágánya lenne, kettészelte a pusztaságot, és az Ősznek muszáj volt letámasztania a piros biciklijét, mert a régi emlékek sora leverte a lábáról. Eszébe jutott, amikor a téglagyárban, a Cserép II-ben máglyázni volt kénytelen, miként csodálkozott, hüledezve nézte az öreg melósokat, ahogy a koszlott gatyájukat letolva heccelődtek a többiekkel.
 – Figyelj hékásom! Fotó! – és már villantották is a csupasz, májfoltos valagukat a másiknak. Nem számított kinek. A „termelésbe” olykor kiránduló vezérigazgatót ugyanúgy „lefotózták”, mint a többnyire gyűlölt munkavezetőt, vagy egymást. Öreg szakik, nagyapa korú lehordók, komor ábrázatú elhagyott férjek, agglegények, a kétkeziek szórakoztak a világgal, ugrabugráltak térdig eresztett, harmonikázó munkásnadrágjukban, a legváratlanabb pillanatban „stószból” átverve a szembejövőt, miközben literszám itták a szárító meg a kemence közé ékelten mindenkoron munkaügyileg járó ingyen ásványvizet. Pálinkával. Az pedig tilos volt. Mégis volt. Ugyanolyan elmaradhatatlan kellékként, mindenki és senki által nem tudott leltári tárgyként létezett a téglagyáron belül, mint a tányérrica, vagy a tökmag. Némelyik nepper jobban élt az otthonról árult törögetni valóból, mint a havi fizetéséből. Egy komolyabb, „nyolcórás” zacskó nivellált egy doboz Sárga Dráva árával. Aki nem cigizett, az köpködte a magokat. A műszak végén úgyis összesöpörtették vele.
Ilyen és ehhez hasonló régi emlékek érintették meg az Őszt. El is húzta a száját tőle. Alighanem befelé nevetett. Ha valaki netán látná – nem látta senki –, akár vidámnak vélte volna, és olyan nagyot tán nem is tévedne. Az Ősz csöppet sem olyan sötétre mázolt, mint azt sokan hinnék róla. Mára és holnapra 22 fokig ugrik meg a jókedve, úgyhogy dél tájékán, de legkésőbb egy órakor muszáj lesz megfürödnie a Tiszában. Lázcsillapítón hűs a víz. Így, hajnaltájt cipőjéből kibújva (a zoknijait gondosan zsebbe gyűrve) leellenőrzött néhány pocsolyát. A tócsák alja mintha melegebb lenne, és ha hozzávesszük, hogy a lekvárszerű sár pedig kifejezetten kellemes, türemkedik a lábujjak közé – hiába, hogy kicsit büdös –, hát egész tisztességesen induló napnak nézünk elébe.
A gyerekes öröm még akkor sem foszlik szerte, amikor a hajdani tartalékosok által széthajigált konzervdoboz-kupacba botlik. Rozsdásodnak a bádog förtelmek. Úgy illenek a Járásra, mint menyasszony arcára a bibircsók. Az Őszben már éppen horgadna is valami haragféle, de aztán eszébe jut a boldogult Gaji bácsi, aki mindig azt mondta:
       Kiskomám, le van baszva az ellenség!
Hát le. Rezervástul, katonatisztestül, Jugoszláviástul. Az Ősz legközelebb zsákkal fog mászkálni, ha erre visz az útja, és magánszorgalomból legalább ezt az egy szemétrakást összeszedi. Vagy gyalog lesz, vagy a rőt drótszamarán. Az Ősz mostanában lóval nem jár. Pedig nagyon ráférne már az az édeskés, jó lószag, a kenyetlen ötödik kerék nyekergését hallgatva zötykölődni, a kasba dugott sörösüvegek csörömpölése közepette, térdig darócba bugyolálva, meredt ujjakat ropogtatni, gyeplőszárat váltogatón tenyérbe huhogni, ha csíp a hideg. Mert az Ősz emlékezik még a szegény Cigány Péter bácsira is, akinek Fodor volt ugyan a családneve, de úgy kevesen ismerték. Őneki volt a szava járása: „Kisfiam, Ica nénéd mingyá’ befogja a lovakat, oszt mi meg megyünk!” Mentek is. Olyankor az Ősz nyáron is boldog volt. Egész nyárra való boldogsága lett neki. Nem nagy igényű a bácskai Ősz.
Most is úgy porzik el tőle a múlt gondolata, hogy szinte kört vet abba a bolond kanyarban. Futtában füstölnek azok a garabolynyira gyűlő, szúette, pókfonalas de könnyáztatta emlékek. Habos meleg a háta, úgy szalad velük el az Ősz is.”

2017. október 7., szombat

NAPLÓ - 70.



Bózsó János. Falusi utca


"Meglátni.
Majdnem megérinteni.
Kéznyújtásnyira is messze.
Kicsit nehéz.
Nem számítani rá.
Eltakarni a kanizsai szőttest. Befödni az álmokat.
Minden álomból riadás sósan, kifogyhatatlanul indul.

Fölkönyöklés. 
Éjfél. Tearózsa. Vajdaszentiványi dalok, Márai-idézetek, Kalotaszeg, öregapám szentségelése, tapodott hálózsák szegélye, Maros-mente.
Ha eleve nyelt könnyekkel ébredsz, a tátongó sebbe hiába szórsz porcukrot.
Aztán imádkozol.
Üdvözlégy.
Miatyánk.
Más nem tudható. Hitvány egy katolikus vagyok.

Átírja, ahogy viharban szállok. Indián pokrócot hajít fejünkre az október. Kék, fekete, fehér. Nonfiguratíve. Kockás.
Lakoták. Azok közül is a titonok.
Meg fogom a rendőrlovat táncoltatni. Kiabálok majd. Hepciáskodok. Nem köszöni meg senki, akit illet. Lakota nyelven süvítem, amit akarok. Ki leszek festve. Kékre. Feketére. Meg fehérre. Az álarcom mögött pedig sírni fogok, de úgy, ahogy csak egy kisgyerek sírhat.

És nincs törvény. 
Fáj, persze hogy fáj. Akkor is így lesz, ha égig visz el ez a soványság. Helyet adni az értelemnek. Majd a jó Cseh Tamás megénekli. Horvátország.

Meg a muskátli. Ott, a nem létező szomszéd néni ablakába. Azért – valahogy megvan.
Se ablak. Se muskátli. Egyelőre.

Olyannyira örülnék, ha láthatnám miként gunyorodik tovább a mese. Fancsalodjék. Mindig tovább. A muskátli. 

Csíkosan, trikóban. Átokban állni a szélben. Valamiben. Beleszagolunk a levegőbe. És ha nincs más, hát akkor – hegedűakkordok döfjönek a szívnek. Tessék.
Legyen."


2017. október 5., csütörtök

Pósa Károly: Az Ősz és a Vadszőlő



Régi festményem


Virradatkor, kora reggelente az Ősz útra kel. Indul cimborázni, oda, ahol a legtöbb verett házfal összedőlő. Pirkadati esőben szeret bőrig ázni. Halkan eldiskurál a két kontár. Az Ősz, meg a kacskaringós folyondár. A kései Vadszőlő, ami befutja az alvégi házikó repedését, a soha nem vakoltat. A falon ujjnyi rések között régen gyíkok voltak. Angyalbejáró a küblis oromzaton. A lyukakban közöny tekinget. Csak a Vadszőlő zöldell. Integet, kedélyeskedik, köszön. Köszönget mindenkinek.
Az Ősz hozzá tart. Halad. Megy. Sorra veszi a sarkokat. Az utcákat, a pipázni kezdő kéményeket, a tóparti kicsiny közöket. Látja a mellette elmenőket. A betonjárdákon a bukkanókat, a cipősarok szaggató lyukakat, az összes flekket, a vizenyős, nedves, alaktalan foltokat. Rajtuk az átsietőket. Férfiakat és nőket. A portásokat, a hajnalban kelőket. Hamis szeretőket. A kialvatlan pékeket, mindenféle dolgos népeket.
Ilyenkor nem szól. Kinek szólna? Nincs ott az örök, zöld barátja. Megsimogatja az esőcsatornák illesztését az ujja, néha merészen, néha gyáván, de mindig újra, meg újra. Senki se látja. Akárhány stréber évszak bármit is ígér, akar. A kiégett rőtbarna Járáson sosincs avar. Félbehagyott őszi átirat, ahogy a tócsák sara fröccsen a vádlijára, miként cipőjéből kibújva mezítelen talppal áll a hideg dűlőutak árkában. Rögök tapadnak a lábakra, s titkon csodálja, egyre csodálja, hogy az ég milyen szürkéskék, deresedő selyem: a látóhatár elmosódik. Előnő a való. A nap kél, múlóban az idő, tűnőben minden sejtelem. Álmában van a sok régi barátja. Szeptember a gazdagoknál. Október szemmel ver. Esznek Júdásék asztalánál. November a szegényebbeknél. Azok sem különbek emezeknél.
Megértő szemmel madárka rebben. Készülőn, költözőn, szelíd az éneke. Éppen olyan komoly a nézése annak a lánynak, mint a vasúton túl fészkelő feketerigónak. Nyárfa könyökén a vesztett sötét, szilvaszínű tolla kékes. Lehull, lepörög sekélyen. Beleszáll a kanizsai Ősz tenyerébe. Őrködik a rigó. Félti, vigyázza félszegen, a szögelt talpfák közé szórt kavicsos részeken, ahol északnak tartva, foghíjasra vágott telefonpózna sor mutat Horgos felé, bököd fölfelé tucatnyi szúette girhes karó, délcegen.
A régen lelopott, levágott sodrony kábelek csutakja (aki kapja marja) elmutatják az irányt, a valaha kopogott sok ti-ti-tát a kószáló Ősznek. A leszedett kukoricásban szép szemű őzek, vadnyulak időznek. Csak egy sor ház. Ott a Vadszőlő némelyik falán. Tövig nyesik. Talajba gyalulják néhanapján. Mégis. Makacs a vadszőlő. Folyton újrázni mer, mindig kinő. Hiába. Nem szelíd, nincs szép virága. Cudar. Ezért Vadszőlő. A legtöbbeknek átok. Akár az Ősz. Talán éppen ezért barátok.
Balról kezd fújni. A szél kontráz. Megkócolja a bodzák ágait, a bohém fodrász, aki széltolóskodna, hisz az a dolga, délig, napestig. Ha tetszik, ha nem tetszik. Hamarosan esik.
Teheti. Hadd csinálja, az eheti siető idő. Sem az Ősz, sem a Vadszőlő nem kér kegyelmet. Ilyen tarra vágott, durva szegénylegények. Tartják a fegyelmet. Inkább adnak, mintsem kérnek. Egy korty jó szívvel mért vízzel beérik. De mostanában nem igénylik. Egy ideje már azt sem kérik.