2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. október 5., csütörtök

Pósa Károly: Az Ősz és a Vadszőlő



Régi festményem


Virradatkor, kora reggelente az Ősz útra kel. Indul cimborázni, oda, ahol a legtöbb verett házfal összedőlő. Pirkadati esőben szeret bőrig ázni. Halkan eldiskurál a két kontár. Az Ősz, meg a kacskaringós folyondár. A kései Vadszőlő, ami befutja az alvégi házikó repedését, a soha nem vakoltat. A falon ujjnyi rések között régen gyíkok voltak. Angyalbejáró a küblis oromzaton. A lyukakban közöny tekinget. Csak a Vadszőlő zöldell. Integet, kedélyeskedik, köszön. Köszönget mindenkinek.
Az Ősz hozzá tart. Halad. Megy. Sorra veszi a sarkokat. Az utcákat, a pipázni kezdő kéményeket, a tóparti kicsiny közöket. Látja a mellette elmenőket. A betonjárdákon a bukkanókat, a cipősarok szaggató lyukakat, az összes flekket, a vizenyős, nedves, alaktalan foltokat. Rajtuk az átsietőket. Férfiakat és nőket. A portásokat, a hajnalban kelőket. Hamis szeretőket. A kialvatlan pékeket, mindenféle dolgos népeket.
Ilyenkor nem szól. Kinek szólna? Nincs ott az örök, zöld barátja. Megsimogatja az esőcsatornák illesztését az ujja, néha merészen, néha gyáván, de mindig újra, meg újra. Senki se látja. Akárhány stréber évszak bármit is ígér, akar. A kiégett rőtbarna Járáson sosincs avar. Félbehagyott őszi átirat, ahogy a tócsák sara fröccsen a vádlijára, miként cipőjéből kibújva mezítelen talppal áll a hideg dűlőutak árkában. Rögök tapadnak a lábakra, s titkon csodálja, egyre csodálja, hogy az ég milyen szürkéskék, deresedő selyem: a látóhatár elmosódik. Előnő a való. A nap kél, múlóban az idő, tűnőben minden sejtelem. Álmában van a sok régi barátja. Szeptember a gazdagoknál. Október szemmel ver. Esznek Júdásék asztalánál. November a szegényebbeknél. Azok sem különbek emezeknél.
Megértő szemmel madárka rebben. Készülőn, költözőn, szelíd az éneke. Éppen olyan komoly a nézése annak a lánynak, mint a vasúton túl fészkelő feketerigónak. Nyárfa könyökén a vesztett sötét, szilvaszínű tolla kékes. Lehull, lepörög sekélyen. Beleszáll a kanizsai Ősz tenyerébe. Őrködik a rigó. Félti, vigyázza félszegen, a szögelt talpfák közé szórt kavicsos részeken, ahol északnak tartva, foghíjasra vágott telefonpózna sor mutat Horgos felé, bököd fölfelé tucatnyi szúette girhes karó, délcegen.
A régen lelopott, levágott sodrony kábelek csutakja (aki kapja marja) elmutatják az irányt, a valaha kopogott sok ti-ti-tát a kószáló Ősznek. A leszedett kukoricásban szép szemű őzek, vadnyulak időznek. Csak egy sor ház. Ott a Vadszőlő némelyik falán. Tövig nyesik. Talajba gyalulják néhanapján. Mégis. Makacs a vadszőlő. Folyton újrázni mer, mindig kinő. Hiába. Nem szelíd, nincs szép virága. Cudar. Ezért Vadszőlő. A legtöbbeknek átok. Akár az Ősz. Talán éppen ezért barátok.
Balról kezd fújni. A szél kontráz. Megkócolja a bodzák ágait, a bohém fodrász, aki széltolóskodna, hisz az a dolga, délig, napestig. Ha tetszik, ha nem tetszik. Hamarosan esik.
Teheti. Hadd csinálja, az eheti siető idő. Sem az Ősz, sem a Vadszőlő nem kér kegyelmet. Ilyen tarra vágott, durva szegénylegények. Tartják a fegyelmet. Inkább adnak, mintsem kérnek. Egy korty jó szívvel mért vízzel beérik. De mostanában nem igénylik. Egy ideje már azt sem kérik.    

Nincsenek megjegyzések: