MAGYAR JÚDÁSCSÓK

 

Bár az erdő zsugorodott,
de a fák a fejszére szavaztak,
mert annak a nyele fából volt,
és azt hitték, hogy közülük való.
(török mondás)

 

Eljutottunk addig a pontig, hogy most már II. Rákóczi Ferencet is odazötyögtetik a mai kor hedonista ficsúrjai mellé. 

Cikk született az ifjúkori bűneit megvalló néhai Nagyságos Fejedelemről, aki száműzetésében megírt visszaemlékezéseiben nem átallotta fölfedni és megbánni fiatalkori tévelygéseit. 

A cikk szerzője kimazsolázta a háromszáz évvel ezelőtti szövegből a szaftosabbnak gondolt részeket, és most azzal házal. Ismerős a szándék. Mindig ezt csinálják. A szentből profánt, az igazságból hazugságot gyártanak, a világost sötétre maszatolják.

Mint egykori civil szervezetünk névadójával, eszmei vezérünkkel, Rákóczit illetően részrehajló vagyok. Nyugodt szívvel vagyok elfogult iránta.

II. Rákóczi Ferenc a magyar történelem legtisztább ikonja. Pont. Ez tény.

Emelje föl a kezét, akit suhanc korában nem a farka irányított! Kevesen lesznek, pedig minden egészséges ösztönű férfinak át kellett esnie ezen az időszakon. Nekem is, neked is. Kufircolni, bármi áron. Jó esetben megérett az eszünk, és szerelmesek lettünk egy nőbe, akinek hűséget is fogadtunk, majd családot alapítottunk, ami még szorosabbá fűzte a kapcsolatot, és már nem csak érzelmileg, hanem a közös kötelezettségből adódóan is méltók akartunk maradni a vállalásainkhoz. Mondom, jó esetben, mert balszerencséjükre sokaknak nem sikerült fölnőniük ehhez a feladathoz, és maradtak csapodár szoknyabolondok: bármi áron - még a családjuk rovására is. Szomorú, de ezek is tények. Most az emelje föl a kezét, aki úgy az ifjúkori, mint a későbbi bűneivel őszintén számot vetett! Még kevesebben lesznek, mert önigazolásban, ürügyekben, kifogásokban verhetetlen az emberi természet, mindig megvan a magyarázat mindenre. Hát ezért is volt tiszteletre méltó a magánember Rákóczi is!

De ma azt látom, hogy a Nagyságos Fejedelem gyarlóságát ártatlan pofával tárja elénk a cikk írója, aki pont úgy csinál, mint a kuplerájba betévedő pap: álságos módon, szemét lesütve áldást igyekszik osztogatni, miközben úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a mai napon egy Magyarországnak nevezett nyilvános közegben van velünk együtt, ahol nem az az elvárandó, nem ez a tisztesség parancsa, nem az a bátorság, hogy arra mutogasson rá évszázadokra visszamenően, egy hősünknek miként feslett föl az erkölcse, hanem időben és térben közelebb lépve a valósághoz azt a keserű igazságot kéne észrevenni és ordítani teli torokból, hogy egy gátlástalan komprádorral az élen épp most gyaláznak meg mindent, ami valaha is szentnek és nagyszerűnek számított.

Az újsütetű miniszterelnöknek is tételesen föl lehetne róni minden morális kisiklását. Elég, ha csak a pénteki, Brüsszelben megejtett árulását szóvá tesszük.

Vajon mit ígért a milliárdokért cserébe?

Megmondom én. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Hegedűs hadnagy: az egri vár kulcsát, azaz Magyarország „függetlenségéért” cserébe a „fékek és ellensúlyok rendszerét”, „átlátható demokratikus” országlást, és egy „pici szuverenitást”.

 Nix bilincs, nix börtön, nix belterjes tőzsdézés, telefon a Donauba kriminal! Ja vohl, Frau Ursula! Ja vohl Herr Weber!

Peter Magyar pont azt ígérte, amit Kádár János, Szálasi Ferenc is ígért, az ő rendszerük túlélése érdekében: a feltétel nélküli behódolást. Peter Magyar pont azt ígérte, amit Károlyi Mihály ígért a nemzetnek.

Peter Magyar a XXI. századi Orseolo Péter: a német előtt a koronájáért cserébe inkább lemond a szabad Magyarországról.

Nem dicsőség, de nagy ívű a történelmi parabola: mostanra a hazaáruló nyúlszájú gróftól eljutottunk a hazaáruló kapibara pofájú pszichopata kéjencig.

A döntésed Te vagy, Magyarország! Ezt szavaztátok meg. Ezt kaptátok. Szegény hazám!     

AZ ÉRTELEM BÉRE

Itt a nyárias meleg. Rekordokat döntöget a mindent átforrósító tavaszi kánikula, ami az utcákon lappangó bűzfelhőt gerjeszti.
Hasonlóképpen a társadalom május végi láza pedig a magyar közélet szemétdombján csak a rothadást gyorsítja. A szenny dögbogarai nyüzsögnek. Látványos, de elviselhetetlen ez az ájult erjedés.
Magyarország politikai életét odafigyeléssel kísérve, a minapi parlamenti fejlemények függvényében az az elkeserítő fölismerésem, hogy a sokak által várt hatalom nem hogy nem azt csinálja, amire mandátumot kapott, hanem nem csinál semmit. A dolgok csak úgy megtörténnek. A sodródás és a tanácstalanság iskolapéldáját láthatjuk.

Minden abszurd tréfa alja volt a három tiszás kormányszóvivő grácia tegnapi produkciója.
Kérdezték a balszélső kis keszeget, rázta a fejét, nem tudom, nyögte unos-untalan. A Kleopátra frizurás, ott középen, ijedt szemel meredt a pulpituson. Komolyan, megszántam, ahogy teknősbéka módra, tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, és hebegett, erről nincs információja. Hármójuk közül a jobbszélső kóclidérc lehetett az észkombájn, mert valahányszor a másik kettő lepattintott kérdései nála landoltak, tanítani való igyekezettel matatott a jegyzetei között, zizegtette a papírokat, de neki se sikerült érdemi választ összehoznia. Passzolt, ő sem tudja. Már vártam, mikor tárja szét a kezét, és kéri ki erélyesen magának, hogy minek zaklatják kérdésekkel, hisz ő nem egy jól értesült kormánypárti klubtag, fogalma sincs, mi zajlik a kabinetben, noha – elvileg – annak szóvivője...      

Kérdés, ezt, az ilyesfajta blődöt vajon hányan veszik észre? Tovább érdekelne, az áprilisi üdvrivalgók közül vajon hány választópolgárnak esett le immáron a tantusz, alig egy hónap után hányuknak nyílt fel a szeme, hányan rázzák most a fejüket, hogy át lettek verve?          

„Nincs reménytelenebb vállalkozás, mint egy nemzetnek megmagyarázni hibáit. Majdnem oly reménytelen ez a kísérlet, mint egy embernek megmagyarázni, mi az, amitől szenved, mi az, ami hazugság vagy gyávaság életében. A nemzetek csak akkor gyógyulnak meg, ha önként, testükkel és szellemükkel, idegen segítség nélkül kiheverik bűneiket, ha fejlődnek, ha reájönnek, ha megtudják, mi az, amit szenvedéssel viseltek eddig.

Megmagyarázni nem lehet az ilyesmit, országoknak éppen oly kevéssé, mint embereknek. Egy nemzet lassan nő fel, lassabban, mint egy ember. Az amerikaiak ma serdülőek, a németek és olaszok kamaszkorban vannak, a franciák ötvenévesek, az angolok elmúltak ötven. Az orosz időtlen, a muzsik korát bizonyos időponton túl hiába kutatjuk, nem tudunk korára következtetni. A japán is kamasz, a kínai felnőtt, hallgat, mosolyog. A magyart én most harminc és negyven között érzem: már nem virtuskodik ok nélkül, kezdi ismerni erejét, számol és tűnődik.”

(Márai Sándor: ÉG ÉS FÖLD)

Kedves íróm a múlt század ’40-es éveiben írta meg ezt a zseniális kötetét. Akkor, ereje teljében lévő középkorúnak ítélte a magyar társadalmat.
Ha Márai megérte volna, amit ma ez a kangörcsös pszichopata művel az országgal, hogy akadt több mint hárommillió ostoba, szűk látókörű szavazója, valószínűleg módosítja az ítéletét, és a 2026 áprilisában levizsgázott magyarságot visszaminősíti kiskorú suhancnak, olyan pattanásos, identitásválságos, altesti kínoktól szenvedő, frusztrált tinédzsernek, amilyen szinten van az ország jelenlegi miniszterelnöke.

Szerencsére Márai Sándor ezt a szégyent már nem élhette meg.
Nekünk meg mi marad?
Helyette és tőle is elnézést kérünk.

HAGYJUK A DAGADT RUHÁT!

 

A mostani blogbejegyzést a minapi folytatásaként lehet értelmezni. Ott arról írtam, hogy bár az április 12-ei választási eredmény csöppet sincs ínyemre, ugyanakkor a demokráciának mondott kényszerképzet miatt még ezt a nem kívánt helyzetet is muszáj elfogadni.

 

Hát elfogadom.

Ennyit tehetek. Nem többet.

Mindazonáltal a legújabb kori magyar politikatörténet leggátlástalanabb, legkártékonyabb tenyészetének irányvonalába, a jogbizonytalanságba, és a kiszámíthatatlan, pökhendi önkény ukázaiba beletörődni nem fogok.

Kétféle okból sem.

A „beletörődés” szó klasszikus értelmében nincs kedvem az újsütetű őrületet csírázó malomban, a nyakunkba kapott szektás gépezet alkatrészeként forogni. Ezeknek, az örömrivalgóknak én hasznot hajtani nem akarok. Jó előre szólok, békén sem hagyom őket.

Úgy pedig végképp nem szeretnék az új politikai hatalomhoz asszisztálni – nem abban részt vállalni, csak megengedően, távolságtartóként belesimulni, együtt lélegezni a módszerükkel – tehát, hozzáidomulni a rendszerhez, hogy annak következményeként abba beleroppanjon a gerincem, vagyis csorbuljon az önképem.

Nagyjából három hét alatt kiviláglott, mire képes a hegyek vajúdta tiszás kormány.

Peter Magyar és a köré verbuvált slepp immáron megmutatták mi várható tőlük. Amit látok, tapasztalok, a nemzetemre zúduló tiszás rendszerváltoztatást illetően nekem is van véleményem, azt én is megmutathatom nekik: a behajlított bal kezem könyék hajlatára ráfektetem a jobb alkaromat, és az ökölbe szorított balomat föl és alá lengetem. De mivel még ennyi beléjük feccelt energiát sem érdemelnek meg, elég, ha összecsippentem a hüvelyk, a mutató, meg a középső ujjamat, és lefelé tartva a köldököm alá mutogatok velük, mintha sóznék. Ez ugyanaz, mint az előbbi lófasz, csak porított kivitelben, granulátumként.

A múltkor egy kedves ismerősöm privát üzenetben aggodalmaskodott, nem származik-e bajom abból, ha a jelenlegi dögtemetős széljárással szemben a sliccemet lehúzva, terpeszben állok. Azt válaszoltam neki, nincsenek félelmeim. Írok, rajzolok, ingyen, ahogy eddig.
Amit csinálok, sosem pénzért, hanem meggyőződésből tettem. 
Mit bírnak velem? De tényleg! Beszántják a blogomat! Nem újdonság, már korábban is számolatlan módon korlátoztak. Kirúgnak az állásomból? Eddig se nekik dolgoztam, s mint feljebb jeleztem volt, eszem ágában sincs valaha segíteni őket. Rátenyerelnek a vagyonomra? Amim van, vihetik, csak akkor csapják hozzá a banki kölcsönöm hátralévő millióit is, ne maradjak adós, ha már a kredit is hozzám tartozott. Elveszik a tanyámat? Igaz, közigazgatásilag a Vajdaságban, Bácskában van, de ahogy a The Hernyó viselkedik, hamar tengelyt akasztana a szerbekkel, neki nem lenne gond Kishomok határában egy kis revízió.

Félretéve a tréfát, a továbbiakban nem szeretnék tippeket adni a kurzus főhóhérainak, hogy egyébként miféle gondja adódhat egy kórusból kiéneklő magamfajtának. Bár, annak nagyon örülnék, ha a velem együtt gondolkodók lennének a regnáló hatalom legnagyobb problémái. Azt jelentené, a haza ügyei rendben vannak, ideális állapotok uralkodnak, immáron korlátok nélkül, mintegy passzió gyanánt, mindenféle okkal-ürüggyel végre csuklóztatni lehet a más véleményt képviselőket.

Itt megállnék egy szóra.

Kedves fideszes barátaim, ismerőseim! Hozzátok szólok leginkább!

A költőt idézve: hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Ti, akik maradtatok, akik voltatok, és tántorítatlanul maradtok is annál a közösségnél, ami egybe kovácsolt bennünket, mától kezdve ne legyetek többé áldozatok!
Nem szabad félni, nem szabad meghunyászkodni, és legfőképpen nem szabad hallgatni!
Most, ebben az émelyítő, cinizmussal, hazugsággal átitatott, beköszöntött új kurzusban kell elevenen tiltakoznunk minden ránk zúdított ocsmánysággal szemben!
Ez nem politikai parancs. Ez az egyén szabadságának az emberi parancsa.

Régtől fogva egy sajátos mérce szerint válogatom meg a legszűkebb ismeretségi körömet. Mivel Jugoszláviában születtem, ott éltem le életem nagy részét, én azt nézem, kivel mennék együtt harcba. Ki az akit követnék, de akit feltétel nélkül, bizalommal a hátam mögé is odaengednék.

Eddig akárhányszor megtehettem, mindig Orbán Viktorra szavaztam. De most, hogy a kék páviánok ennek az ellenkezőjéről győzködik a magyar társadalmat, a legelső adandó alkalommal még inkább, megint Orbán Viktorra fogok szavazni.

Ti meg, szektások?

Magasról letojandó kategória maradtok. Amíg maradtok. Mert ennek a bagázsnak csupán egy gyáva, zselézett gerincű, bosszútól pukkadó hadvezére van. És már most látszik, a lövészárokban egymást fogjátok hátbaszurkálni.

EGY BÜDÖSBOGÁR PÜNKÖSDI KIRÁLYSÁGA

 

Rajzom a megkurtított bécsi vizit elé

Április 12-e, a magyarországi választások óta a blogomon most először teszek közzé politikai-közéleti tartalmú írást. Eddig hallgattam. Mintha a 40 napos böjt lenne, szilenciumot fogadtam. Ledöbbentett a választások eredménye.

A legfontosabb: őszinte és fájdalmas önvizsgálatra kényszerültem, nem is kicsire, lévén magamban, az ösztöneimben csalódtam. 36 éve napi szinten követem, látom a közügyek alakulását. Eddig az volt a gyakorlat – legalább részben – bebizonyult az igazam, vagy később lett igazam. Most viszont nagyon nagyot hibáztam az áprilisi választás kimenetelét illetően. Drasztikusan tévedtem. Elismerem. Csöppet sem vigasztal, eredendően jóhiszeműségből égettem meg magam, ahogy az sem, hogy ezzel a rám kozmált tévedésemmel nem vagyok egyedül.

Tőlem nagyságrendekkel különb, képzettebb, okosabb emberek is melléfogtak.

Sajnálom őket. Iszonytató rossz érzések munkálhatnak bennük is.

Ha túléli a szerencsétlenséget, az elütött vad mindig elhúzódik valami biztonságosnak vélt helyre. Magányra, gyógyulásra vágyik, ahogy én is azt reméltem, hogy majd a lelki egyedüllétem az idővel ötvözve gyógyírként szolgál. Keserű dolog a napról visszavánszorogni az árnyékba. Mást viszont nem tehettem. A világom változékony időjárás, derű jön a borúra. Az életem felhőtakarásában akartam az önmagamban megrendült hitemet leplezni.
Fanyar képpel, de rettenetes indulatokkal néztem hát heteken át az elém vetülő kis magyar közéleti mozit, ezt a kutyakomédiába oltott tragédiát, és mindvégig fogadkoztam, ehhez én már többet nem asszisztálok. Inkább útra kelek, képletesen és valóságosan is, ahonnan nincs, nem lesz, mert nem is szabadna lennie visszatekintgetésnek, mert akkor sóbálvánnyá merevít a tehetetlenségem érzése.

Aztán másként alakult a helyzet.
A bibliai Lót feleségével ellentétben eleinte lopva, majd egyre sűrűbben pislogtam a vállam fölött hátra, és láss csodát: nem történt semmi. A kezem minden egyes alkalommal ökölbe szorult ugyan, de nem repedt meg a homlokom, vérem nem fakadt föl a mellkasomon, ellenben az aggodalommal elegy szeretet dagályra nyomuló tengerfolyamként járta át minden porcikámat.

Akkor, az elmúlt hetekben értettem meg, hogy életem ízét, feszültségét, vagyis életemnek az értelmét pont az adja, hogy hiszek, hinni tudok az igazságban, még akkor is, ha minden, hirtelenjében másik címerrel föllobogózott arany fanfár annak az ellenkezőjét, a nettó hazugságot, a romlottságot harsogja.

Csinálnom tovább. És ez nem döntés kérdése. Ez vagyok én. 
Ha megtagadnám, ami megköveteltetik tőlem, saját magam tagadnám a nihilbe.
Hát, nem fogom.  

Azt már csak mintegy pótlólag, másodlagos közlendőként szúrom ide, hogy igen, a kisebbik ok, hogy az értékítéletem helyes voltán túl a nemzetemben csalódtam. Álmomban se hittem volna, hogy majdhogynem minden második szavazó honfitársam egy nyilvánvalóan terhelt, eszement komprádornak adja bizalmát.
Nekünk, nekik viszont tényleg Mohács kellett.
Nehéz ezzel együtt élni.  
Először azt terveztem, soha többet nem írok politikai publicisztikát. Időigényes pótcselekvés, és már megmutatkozott, fölösleges. A tömeget nem hatják meg az észérvek. De azóta - látva a Nemzet Büdösbogarának ámokfutását - megfordult bennem a bárány. Innét kezdve rajzolok és írok ellene, ahogy tettem idáig mindenkivel, aki a nemzetemre rontott. Fogvicsorgatva ütni fogom, ahol érem.

Peter Magyarral ellentétben én éltem diktatúrában. Az övéében nem akarok.

PÓSA KÁROLY: TELJES FÉNY

 

Kotor , rajzom

Az égi rét fehéren ring fölöttem,
óramű-pontosan felhőnyáj vonul,
míg a Járáson pihent a szívem,
a kék abrosz végleg rám borult.

Az öbölben, mint a déli végen,
a horizonton néma köd lebeg,
a Lovćen-szirt fölkaristol az égbe,
s az úszó pára halkan megremeg.

Vadrózsa selymekben bazalt hegyek,
sámán kézből virág formájuk kél,
s ha égi útról a földre érkezek,
sós kenyérrel, illatos tejjel kínál a szél.

Már nem vágyom a pompát, a lakomát,
beérem én azzal, mi kevés,
az életem pusztán gránátalma ágon
lógó édes-karcos, tiszta ébredés.

A sorsom rézkilincs, azt megmarkolom,
s az ódon kapun békén átkelek,
a valót koptatják a századok,
míg én a változásban létezek.

Már nem gyújtok fényt, vak vagyok.
Tapintok, néha írok vagy rajzolok.
Mondanám nektek, véreim, magyarok:
minket az Isten mostanra elhagyott.

Rajz poetica

Néptelen budai utca - rajzom 2026.05.08.

Most minden szerénység nélkül, őszintén, mert ennyi évtized után lassan tudatosult bennem: az ember teremtette embertelenséget akarom bemutatni.
A város drámáját tartom elsődlegesnek, amelyben a fény és az árnyék, a világos és a sötét pengevonalát keresem, ezzel együtt pedig eltagadhatatlanul kutatom a lelkemben velem élő, és ugyanakkor rám vetülő külső és belső határmezsgyét, azt a nagyon éles vonalat, ami a sötétet a világostól, az érthetetlent az érthetőtől, a valóságosat a transzcendenstől elválasztja. Beismerem, mindez ilyen módon zömmel csak egy kísérletezésekkel teli folytonos, meddő munka, állandó odafigyelést igénylő erőfeszítés. Mint a Braille-írás, ahhoz hasonlatos a társadalom szerkezete. Csupán hiperszenzitív állapotban tapogatható le, a felszínességet nem állja, avatatlanok elől rejtőző, sosem mutatná meg azokat a sebhelyeket, titkolt hegeket, amiket egyébként magán visel. Bár a magyar életek, a magyar közösség drámáját mások szerkesztik, közöm van hozzá.

Az én dolgom annyi, hogy mindezt a drámát leképezve, olykor leírva a saját szűrt értelmezésemben visszatükrözzem.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                

NAPLÓ – 181.

 

Van az a mondás, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret.

Amennyiben ezt alapigazságként elfogadom, akkor engem nagyon szeret az Ég! 

Milyen jó ez így! 

Nem kivételezettként és nem hencegésként mondom, elég fordulatos évtizedek kullognak mögöttem. Ha valaki nem hiszi el, már az sem érdekel, csak megkérem rá, hogy 47 éves korában világgá futva kezdje el az új életét tövisszúrással a szívében, 50 euróval a zsebében, meg egy háló- és egy hátizsákkal. És ha sikerül neki talpraállnia, megmaradnia, sőt újból fedelet teremtenie a feje fölé, nem is egy vadonatúj otthont építenie, olyanokat, amilyenekre mindig is vágyott, akkor saját maga fog rádöbbenni arra, hogy véletlenek nincsenek, viszont a Jóisten kacskaringós rajzolatún, de egyenes sorokkal írja a sorsunkat. 

55 évesen eljutottam oda, hogy bár lelkileg a kereszténység terminológiájátt helyezem a középpontba, de ötvözöm bizonyos keleti filozófiák tanításával, amelyek szerint a vágy, a harag, és a tudatlanság tart minket a létforgatagban, és csak akkor érhetjük el a teljes megtisztulást, a megszabadulást, ha szert teszünk a bölcsesség, a megbocsátás, az elengedés képességére. 

Iparkodok, elhihetik, de a makulátlan megvilágosodásom még várat magára. 

Néha, mint egy homlokomra vetülő árnyék, átsuhan rajtam a balsejtelem: talán nem is fog bekövetkezni az áhított kegyelem. Vagy ha igen, a legvégén lesz, egy pindurka villanás erejéig, amikor már az se fog számítani. 

Belenyugodtam. Elszámoltam a lelkiismeretemmel.

Megszoktam, hogy nincs más hazám, csak a puszta életem. A létezésemnek a hármassága számít. Az ad értelmet a holnapjaimnak, hogy tudom, a kishomoki tanyám, a pesti garzonom, és az öbölbeli otthonom egyenrangú minőséget adnak nekem, mert már mindegyikben ott a lelkem.

A folyamatos építkezés, azaz az írás, a rajzolás, a festés közben képletesen mondva a régi romok alól két kézzel kaparom elő az emlékeimet, mint egykoron Schliemann tárta fel az ókori Trója maradványait. Külön fiók az agyban a hajdani létezésem képeinek, külön a jelennek, és külön fiókban őrzöm a jövőm elhatározásait. 

Az lebeg a szemem előtt, hogy rendet tegyek. Hát, rendet fogok tenni!

(Ha egyszer összefoglalnám, mit értek rendcsinálás alatt, mit művelnék jobbító szándékkal, hogyan gondolok a hitemre, a családomra, a közösségemre, bizonyára fogvacogtató kérdések merednének rám. Így inkább magamban tartom a terveimet.)

A vállalások tekintetében akad még javítanivaló, sőt, restanciáim is vannak. Néhány elképzelésem nem úgy sült el, átalakult, vagy épp elmaradt: utóbbira nem lehetek, nem is vagyok büszke. 

Ellenben azt sikerrel értem el, hogy hátrébb lépve, manapság biztos távolságból, harag és sértettség nélkül tudom személni a körülöttem zajló világ dolgait. 

Ilyetén immáron csöndös derűvel, és – bevallom – némi elégtétellel figyelem, tanulmányozom a hétköznapok rivalgásában az őrület csíráit. Ahol most élek, a magyar fővárosban sosem volt ragyogó rend, ám ami egy ideje eluralkodott, az túlmegy minden határon. Valahol a fellegekben van a magyar lakosság szívritmus cardiogramja, a nép nyaki ütőerét a politika kötélvastagságúra duzzasztotta, a közösség lét lázgörbéje pedig átverte a plafont. Sehol egy kis ernyedtség. Csak a feszültség vibrál. Nincs a nagyváros fogatagában semmi enerváltság, semmi úrias, semmi szelíd kedély. A belváros amúgy is apokaliptikus szétszórodottságát rikító plakátok harsánysága uralta le.

Már semmit sem szabad halogatni. Hamarosan valami be fog érni, tudom. Ez az április napszínűnek indult.

Békém van belül, és béke van kívülem is.

GRÓF APPONYI ALBERT és MOHÁCS

Az elmúlt hetek Fidesz kampánya elsöpörni látszik a Tisza szekta reményeit. Immáron újat nem mondva Péter Magyar is csak sodródik, mint húgyban a bacilus. Ezzel együtt választásoknak még soha ekkora tétje nem volt az újkori demokráciánk történetében. Nem túlzás, ha nem leszünk észnél egy újabb Trianonnal fölérő katasztrófa leselkedik ránk. Az Antant hatalmak szerepét most Brüsszel és Kijev vette át, és a hazánk elleni politikai merénylethez megtalálták az itthoni szövetségeseiket, a Tisza Pártot, amit körösztbe-kasul behálóznak az idegen érdekek.   

A Tisza Párt legelvetemültebb hívei nem azért kártékonyak, ordenárék, hasznavehetetlenek és ostobák, mert becstelenek, hanem azért becstelenek, mert egy hasznavehetetlen, ordenárén ostoba, kártékony képződményt és annak vezérét szolgálják. Ok-okozati összefüggés. Nem kell hozzá Nobel-díjas fölismerés, ezek ugyanazok: a ciklikusan visszamászó prolik. Most ők akarnának irányítani, holott irányítani egy mozdonyt se tudtak, de azt kisiklatni mindig sikerült nekik.   

Ha most vasárnap estefelé visszaküldtük őket a mocsárba brekegni, ahová a vizes szekta legelvakultabbjai valók, az új, zsinórban 5. Orbán-kormánynak ismét egyesítenie kell majd a nemzetet. Már azokat, akik hajlandóak a nemzeti minimum alsó küszöbét meglépni.

A többiekkel nincs mit kezdeni.

Árulók voltak, vannak és lesznek.

De az rajtunk múlik, hogy a hazájuk ellen tevékenykedőket, a közélet, a közösségi felületek kútmérgezőit, az álneves gyűlölet szószólóit, a lázadást szító névtelen gyújtogatókat a rend szigora utolérje, és mindenkorra megtanulják: Magyarországon büntetlenül nem lehet sem rágalmazni, sem hazudozni, sem bujtogatni a tömegeket. A magyar törvények mindenkire vonatkozzanak, és mindenki érezze át a cselekedeteinek a súlyát!

Aki a széthúzáson munkálkodik, lakoljon!  

Éppen 500 éve volt a mohácsi csata. Nem követhetjük el ugyanazt a hibát.

ÁRAD? MEGVAN AZ ÁRA!

 

Zajlás - illusztrációm

Gerincet Pálinkásnak

A legmagyarabb folyónk nevét bitorló rágalomgyár szennyfolyama most Magyarország hadseregét szeretné befeketíteni.

Óvatosan reagálnék erre, mert nekem nem adatott meg, hogy a Magyar Honvédségben szolgálhassak, de voltam egy bő évig sorkatonaságban, a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) állományában.

Javarészt Macedóniában állomásoztunk, egy felderítő századdal leginkább terepen éltünk, ahol – magyar létemre – híradós kiképzést is kaptam, pluszban.

A tisztjeink között akadtak kellemetlenebb karakterűek, de volt néhány, akikre szeretettel emlékszem. Közülük egyre különösen, egy macedón törzsőrmester úgy tekintett a szakaszunkra, mintha a fiai lettünk volna: Conev Dusánnak hívták, szegény már évtizedek óta a sztrumicai temetőben nyugszik, az Isten áldja meg holtában is! Apai bölcselettel tanított, nevelt bennünket, tőle tudom: Jezik kosti nema, ali kosti lomi. (A nyelvben nincsen csont, de csontot bír törni.)

Ez jutott eszembe most, hogy a magyar rendőrség, a hazai titkosszolgálatok lejáratása után immáron a Magyar Honvédséget is kikezdte az ellenzék kampánya. Ehhez találták meg a nyelvet, ami csontot tört: esetünkben Pálinkás százados úr gerince roppant meg. Magának köszönheti. Így jár, aki az esküjét feledve, kiugrott katonaként visszapofázik az állomány tisztességesebbik, aktív része felé.  

Templomok, dzsámik

Furcsa világban élünk, de nem kell ezen csodálkozni. A Hévízen most épült orosz ortodox templom vezetője egy Kim nevű koreai (!) pravoszláv pópa, aki amúgy Szentpéterváron született, de a felmenői még a régi, egyben volt Koreában éltek. Hogy csavarosabb legyen a történet, az orosz ortodox templomot ukrán mesterek építették, moldáviai szakemberekkel. A fővállalkozó a barátom ogyesszai ukrán-moldáv kettős állampolgár, tudniillik. Régóta Magyarországon él, nagyberuházásokon építő brigádjai vannak. Kérdeztem tőle, mi a rossebnek ortodox templom Hévízre? (Ráadásul nem is kicsi.) Hüledezve hallottam, hogy hozzávetőlegesen 10 ezer, zömmel orosz, de ukrán is él Hévíz környékén, és hát lássuk be, tízezernyi embernek igénye van nem csak a testi, hanem a lelki egészsége ápolására. Hozzáteszem: Magyarországon keresztény templomot építeni - legyen az bármelyik felekezeté - bölcs és hasznos dolognak gondolom. Még mielőtt kajánkodva rám kérdeznének, igen, a magyarországi muszlimoknak is akadnak imaházaik. A múltkor tiszta véletlenül ráfutottam az egyikre. Pénteken estefelé a Rákóczi út árkádjai alatt sokadalomra lettem figyelmes. A régi gyógyszertár előtt vagy kéttucatnyi ételfutár biciklije letámasztva, lábbelik a bejáratnál szanaszét, a patika kirakata arab feliratos kelmékkel eltakarva: a sötétebb bőrű férfiak csoportosulása nyilvánvalóvá tette, mi célt szolgál a kiszuperált gyógyszertár. Nincs ezzel semmi baj. Csak nagymecset ne legyen minarettel. Azt még a tőlünk nagyságrendekkel rugalmasabb eszmeiségű svájciak is elutasították. Pragmatikus nép a svájci. Tudják, már egyetlen megépült minaret tornyának is hatalmas lenne az árnyéka.    

Árad? Megvan az ára!

Az elmúlt napok kampányrendezvényeit figyelve két dolog tűnt föl nekem. Míg a Fidesz, azaz Orbán Viktor országjárásán rendre a „Hajrá Fidesz”, meg a „Viktor, Viktor” zeng a gyűléseken, addig a vizes szektánál csak az ellenfél káromlása vált ki indulatos rigmusokat, azok se valami fantáziadúsak. „Mocskos Fidesz”, oszt’ ennyi.

A másik, amit még mantráznak, „árad a Tisza”, ami bizarr, visszatetsző vízió, lévén Tisza menti emberként, tapasztalatból mondom, hogy a folyó áradása sosem örömünnep, hanem inkább aggodalom. De hát Buda apácaliliomos villanegyedében aligha értik, hogy az áradat pusztít, rombol, sosem épít. Mondjuk, ebből szemszögből nézve az azonos nevű politikai kompánia is ugyanezt teszi.

És ha már itt tartok, dacára a nagypénteknek, aktuálpolitikai észrevételemmel zárom napi bejegyzésemet. Orbán Viktor és csapata profi módon, tudatosan és nagyon jól építette fel a Fidesz kampányát. Tömegek lelkesednek a megyeszékhelyek, a nagyvárosok nagygyűlésein, a fideszesek számszerűleg is többszörösen meghaladják az ellenzék ugyanott tartott rendezvényén résztvevőkét. Azt látjuk, az elmúlt hetekben Peter Magyar nem tudott a közvéleménynek új témákat pendíteni, mindeközben most is, míg e sorokat írom a drogos ügyén, meg a magán- és közéleti botrányain túl a pártját átjáró ukrán kémügy is vastagon ég rá az egész politikájára. Már ha politikának lehet nevezni azt, amikor egy indulat- és ösztönvezérelt, frusztrált senkiházi a sliccét kigombolva egy országot akar megerőszakolni.  

 

TÁVOL EURÓPÁTÓL

Szülőnek lenni

Budapest, Zugló egyik kapuja az Erzsébet királyné felüljáró, a 3-as villamos megállója. Anyuka barátnővel diskurálva napernyős babakocsit tol, tíz méterrel előttük egy kétévesnél nem több kisgyerek sebesen togyog, ott imbolyog a peron szélétől alig egy-két lépésnyire. A csöppség mellettem is elviharzik botladozva, miközben hátulról hallom, a kanyaron túl már robog befelé a szerelvény. Fordulok a baba után, bőven a biztonsági csíkon túl szédeleg, ha lebukik a peronról menten nyakát szegi, hiába fékezne a villamos. Kilépek utána egy jó nagyot, jobb híján a kapucnijánál rántom vissza. Anyuka a pillanat drámai villanásában kapcsol, visszatér a való világba, nagyon konstruktívan el is kezd sikoltozni, hogy vigyázz Noel, de a csöppségben nincs se félelem-, se veszélyérzet. A villamos elsiklik mellettünk, Noel az anyja ölelő karjaiban végzi, én meg kotródok a közelből, hátra se nézek, mert bömböl egy ütőér a halántékomnál, olyan indulat munkál bennem, hogy anyukát ott helyben előbb megütöm, aztán teli rüszttel farba is rúgom. Még most, hogy írom, ugyanúgy elönt a harag, de bele is borzongok. Aki maga is felelős szülő, tudja miről beszélek.

Őrület

Azt írják a szenzációt tálaló hírekben, hogy az USA újabb szupertitkos fegyverekkel fogja hatástalanítani az ellenfelei haderejét: most épp aktuálisan az iráni katonaságot. Venezuelában már kipróbálták a hanglokátoros ketyerét. A siker nem maradt el, Maduro testőrsége vért hányva csuklott össze, rángógörcsben fetrengtek az elnöki rezidencia márvány padlóján, míg össze nem gyűjtötték őket. Amerika új Wunderwaffeja? Biztos ott tesztelték, ahol az irakiak a tömegpusztító fegyvereiket, vagy ahol a vietnamiak a Washingtonra irányuló kommunista propagandát sugárzó műholdjaikat, ahol Kuba titkos atomrobbantásokat hajtott végre, vagy ahol a panamaiak kifejlesztették a banánoxid halálos képletét. Aztán jött Morbiczer és Fülig Jimmy megkérte Pepita Ophélia kezét, mert az övé elfáradt.

Elpoénkodom ezeket a világpolitikai szörnyűségeket, de nem tudok mit tenni. Ha állandóan észben tartva komolyan venném a világunk felfordításán munkálkodó erőket, már régen megbuggyantam volna. 

Távol Európától

Most, hogy az Európai Unióba igyekvő Ukarjna új, demokratikus orcáját Magyarország felé fordította, csak most látszik, mennyi mindent nyernének velük az Ókontinens szövetségbe tömörült nemzetei. A civilizáció magasfokán, hol merénylettel, hol odaküldött bérgyilkosokkal lenne fenyegetve az összes olyan tagállam felső vezetése, aki valamiért nem szimpatikus a Kijevből dirigáló, aranyklotyós politikusoknak. 

Alapjáraton jó fejek ezek a nagyhangú gazemberek.

Nyílt kártyákkal játszanak. Időnap előtt megüzenik, szólnak, likvidálják ha valaki az övékével szemben más véleményt mer megfogalmazni. 

Eddig azt hittem, az albán maffiától, a csecsen terroristáktól és a román politikusoktól rosszabb nem lehet, de tévedtem. Az ukránok mindhárom kategóriát überelik, mi több, ötvözik. Elképesztő! Nincs rá jobb szó. Egyedül azért jók ezek a leleplező nyilatkozatok, hogy mindenki lássa, április közepén mire megy ki a játék. A szélsőséges ukrán vezetőknek minden Magyarországot, Orbánt gyalázó szavuk plusz százalék a Fidesznek. Hát csak hadd mondják a magukét!

A DÖGLÖTT-TISZA

Pénz, pénz, pénzecske

Aranykonvoj. Ez egy új szó. Gyorsan megtanultuk. Kalandfilmbe illő kifejezés.

Napról-napra nagyobb hullámokat vet az ukrán csilliárdokat szállítók ügye. A legbizarrabb fantáziával megáldott krimi írók is csettintenének, egy csomó kalandregény anyaga van ebben a sztoriban. Hagyjuk a poénokat a ponyvaszerzőkre! 

Mi inkább a Valóság nevű nagybácsi útmutatásában bízunk!

Mennyi minden van még Zelenszkij és az Európai Bizottság elitjének a füle mögött, azt el sem tudjuk képzelni! 

Óriási lesz a lebukás, amikor végre megszabadulunk az Unió jelenlegi vezetésétől. De alighanem minderre csak a nyugati balhék után kerül sor. Akkor fog egy érdekes fordulat bekövetkezni, ha majd nyilvánosságra hozzák, hogy a nyugati politikusoknál mennyi esett le az ukrán pénztologató machinációkból visszaosztás gyanánt. 

Már nem kell sokat várni. 

A gender, a migráció, a libsi-zöld diktatúra és a háborús uszítás tekintetében fogytán az emberek türelme. A nyugati társadalmakban élők is látják, valami nagyon félresiklott, a hátukon élősködik egy olyan politikusi réteg, akiket senki se választott meg, nincs mandátumok, egy csomó mindenre felhatalmazást sem kaptak, és erre ahelyett, hogy a nép szolgálatában szerényen, jobbító akarattal tevékenykednének, mind sűrűbben istenkirályként viselkedve feszegetik a normalitás tűrőképességének határait. 

Lefőtt a kávé  

Ha eddig netán volt valakinek kételye, immáron ne legyen: a Fidesz meg fogja nyerni a magyarországi választásokat április 12-én. Ezért a kényelmes győzelemért a legtöbbet épp a Tisza Párt tett. Az ellenzéki formáció vezéréről mára a legtájékozatlanabb voksolók is megtudhatták, milyen vállalhatatlan ember. Nemhogy vezetőnek alkalmatlan! Férjnek, apának, barátnak, szövetségesnek, pártelnöknek, de még szeretőnek is csapnivaló, miközben a gátlástalansággal párosuló megbízhatatlanságot róla mintáznák. És ha ellenzékbe szorul a kompániája, egymást fogják kinyírni. Peter Magyar - nagy valószínűséggel - egy évtizeden belül eltűnik a közéletből. Jó ha ép bőrrel megússza a sajátjai haragját. A társadalom többsége viszont megvetéssel fog köpni a neve hallatán. Ezután tiszásnak lenni egyet fog jelenteni a nettó felelőtlenséggel.

Hogy konkrétumokról is szó essék, ezekről a Panyi Szabolcsokról, meg a tiszás informatikusok és hazaárulók üzelmeiről nekünk úgy kéne értesülnünk, hogy a híradóban a rajtaütés végén mutatják a képsorokat, amikor már hason fekszenek, hátrabilincselt kézzel.

A délvidéki Döglött-Tisza

A bácskai-bánáti magyarság masszívan a Fideszt támogatja. Itt folyik a Tisza ugyan, de holtága is van. Olykor Döglött-Tiszaként emlegeti a nép: ez az elenvezés most találón láttatja Peter Magyar pártjának a délvidéki politikai súlyát.  

Nem tudok róla hogy lennének megbízható kimutatások, talán tudományos mérések sincsenek, ám az eredmény 90% fölötti lesz a Fidesz javára, ezt egy kicsit nagyobb tételben le merem fogadni: a többi szavazatot vagy érvénytelennek jegyzik, vagy majd akadnak néhányan, akik ténylegesen a Tisza Pártra voksoltak, de ezek száma még a százas nagyságrendet se üti meg, borítékolom. 

Onnét a magabiztosságom, hogy nagyjából tudom kikről van szó. 

Ha kéri valaki, már most egy kockás lapra fölírok háromtucatnyit belőlük, mert túl jól ismerjük őket. Ezzel együtt nem vagyunk rájuk büszkék. A házasságszédelgő nagybácsira, vagy az alkoholista rokonra tekintünk úgy mint a határon túli tiszásokra: szekunder szégyennel elismerjük, hogy előfordulhat egy pár eszement közöttünk is, de hát minden közösségnek akad salakja. Annak viszont örülünk, hogy nekünk csak ennyi jutott belőlük. Százezer szavazóra pár száz idióta az Anyaországban is megnyugatóan jó arány lenne. A székely testvéreimet ismerve ott ugyanígy a Fidesznek áll a zászló, és csak elenyésző töredéket fog kapni a vizes szekta listája. Hiába, aki „román földre” lép Nagyváradnál, az ne várjon köszöntetet a határon túli nemzetrészeknél. 

Esik eső szép csöndösen csepereg

Nem vagyok már mai gyerek, életem fele alighanem megvolt, de nem győzöm mondogatni, én még megérem, hogy akik most gyalázzák a tavaszi esős időt, pár év múlva fohászkodni fognak érte! Értem én, nem lehet mindenki szántóföldből élő parasztember, de könyörgöm, a belváros is fulladozik a porban, szutyokban, az eső pedig áldás, pláne ilyenkor. Lehűlés? Miért, mit vártak? A kajszinak, mandulának már úgyis annyi, a márciusba pedig még bőven belefér egy-egy kósza havazás, különösen úgy, hogy mínuszos fokok nélkül, regionálisan jelentkezik. Biztos nem vagyunk egyformák, de én szeretem az esőt, a csapadékot még novemberben is. Ritka az, amikor túl sok eső esik: mára odajutottunk, akkora a szárazság, hogy gyakorlatilag bármikor bármennyi eső csak üdvözölhető. Kivéve a városban, ahol rázzák az öklüket, és még az ostoba média is rásegít: rossz lesz az idő, ájuldoznak! Tudod mon ami, mikor lesz rossz az idő? Majd mikor a 40 fokos napon tíz percet se fogsz kibírni a bőrrák kockázata nélkül.

PÓSA KÁROLY: Helyem az öbölben, Đenovići

 

A lila és kék
holdfényben
messziről felismerem
a szénceruzával égre rajzolt
hegyorom sziluetteket,
tengerbe mártózó csillagokat,
a zsalugáteres ablakok kútmély,
sűrű sötétjét,
a halászhálók érdes tapintását,
a partra sodort üres kagylóhéjak
dögszagú bűzét,
kenyér rőt kérgének illatát,
a szemfehéren a képzelet
játéka illan át,
látom folyton a cédrusok
fövenyre boruló
keskeny árnyékát. 

Valami értelmet ad annak,
hogy vagyok,
a sorsom mögé belátás képessége,
amikor egy-egy helyzetben
a jelenségek igazságtartalma
fölsejlik előttem.
És mikor a bolygó lelkem
célirányos léptekkel marsol,
a hazatalálás harangszava
egyre hangosabban
kondul meg bennem,
akkor még erősebben
hinni tudom,
hogy élni, szeretni
és szeretve lenni
nagyon jó dolog.

 

BEÜTVE ÉS KIÜTVE

 

A Bájnok...

Minap robbantotta a nyilvánosságot a hír, amit idáig csak sejteni lehetett: a legnagyobb ellenzéki párt berkeiben külföldi titkosszolgálatok ügynökei vannak “beütve”. A kémek szakzsargonában ezzel a kifejezéssel illetik a beépített ágentot.

Ha ez nem lenne elég, hogy a gyalázat még nagyobb legyen, a Tisza Párt felső vezetésének egyik-másik alanya, név szerint Orbán Anita különösen érintett a kipattant botrányban: a tenyészkanca vigyorú, külügyi babérokra pályázó hölgyemény cimborája oknyomozó újságíróként nyomult, mára viszont lelepleződött ügynök.

Most vegyünk egy nagy levegőt! 

Próbáljunk jóindulattal eltekinteni az összes többi disznóságtól, ami a vizes szekta messiásának vállalhatatlan személye kitermelt. Nehéz lesz, mert ahogy közeledik a voksolás dátuma, immáron napi rendszerességgel bukkannak föl szaftos balhék a párt háza tájékán, amelyek egy jobb világban egyenként is elégségesek lennének ahhoz, hogy a Tisza Párt nevű konglmerátum eltűnjön a politika küblijében.

Nem így a vizes szektánál, ahol a legelvetemültebb szimpatizánsaik tovább védik a védhetetlent, ezzel kimerítve a hazaárulás tényállását. Aki idegen érdekek szolgálatába szegődik, vagy idegen érdekeket szolgáló segítséget elfogad, az bizony alávaló hazaáruló.

Szégyen, hogy ehhez az aljas, minősíthetetlen cselekedethez több százezernyi magyarnak mondott honfitársunk lelkesen asszisztál.   

Orbán Viktor 40 éves politikai pályafutása alatt nem került ilyen botrány közelébe se! 

Peter Magyar és a kebelbarátai pedig mindössze  2 év közéleti szereplésük alatt eljutottak oda, hogy bedrogozva orgiáznak, kufircolnak egymással és mindenféle kétes nőszemélyekkel, miközben mindenki mindenkiről mindent felvesz, hanganyagokkal zsarolják egymást, majd mindezt megkoronázzák azzal, hogy kémeket alkalmaznak és összejátszanak idegen titkosszolgálatokkal!

Most komolyan, ezekre egy ország iránytását, egy nép jövőjét rábízni?!

Hisz önmagukra se tudnak vigyázni! 

Arra is képtelenek, hogy a legkisebb kísértésnek ellenálljanak! 

Az összes tiszás díszpinty közül a vezérürü, Peter Magyar közszereplése a legbizarrabb.

Részegen randalírozva a diszkós macák lába között csúszkál, a nyakánál fogva dobják utcára, erőszakoskodik, telefont rabol és hajít a Dunába, a tálcán lévő "porhoz hozzá se nyúlt", pedig mai hír, ők vitték be tálcán a drogot a kuplerájba, folyton váltott lotyókat kerget, a közvetlen munkatársnőjét zaklatja ha rájön a kangörcs, akár a pódiumon is, pláne a színfalak mögött, utálják és félik a kampánystábjában, megvetik és lenézik azok, akik szponzorálják, akik még egy darabig fizetik az ország elleni játszmáit.

Mi lenne, ha ez az alak hatalomhoz jutna? Már most istenkirályt játszik Peter Magyar, mert akadt egy réteg a lakosság körében, amelyik önsorsrontásában, oktondiságában, komplexusában, kicsinyességében és a miniszterelnök személye elleni tehetetlen gyűlöletében bármiben hajlandó hinni, bárkit hajlandó vezető poszton látni, akár az ország jövőjének az elveszejtése árán is. 

Már ha hagyjuk nekik. 

Nem fogjuk!

Kiütjük a beütött kompániát.  

HÁROM MAGYAR TÖRTÉNET

  

A tiszás Dollár Kinga

Nem vagyok egy kiköpött Hitetlen Tamás, de azért szeretek tapasztalatból bizonyosságot szerezni. 

Úgy tűnik, ma olyan napom van, hogy csak a saját szememmel-fülemmel megélt dolgokat veszem elő. Nem is kell híreket olvasni! A mindennapi élet a kiszámíthatatlanság pillanataiban szállítmányozza és tálcán kínálja a legvadabb történeteket. Nagy regényírók, novellisták a megmondhatói, az életből merített dolgok többségét szükségtelen a fantáziával színezni. Bizonyos jelenségek sokszor megrázóbbak, lényeget láttatóbbak a szárnyaló irodalmi képzelettől is. 

Lassan áprilist írunk, gyakorlatilag mindenütt a közelgő országgyűlési választások kimenetele a téma. 

Három rövid történetet osztok meg. Nekem tanulságosak és igazak, mert szem- és fültanúja voltam mindnek.

Csinos, jólöltözött, láthatóan jómódú egyetemista lányok beszélgetnek a trolimegállóban. Tavaszi smink, szolid ékszerek, márkás táskák, a rúzsozott szájak pedig politizálnak. Mivel a közelben állok, hallom, bár nem akarom hallani őket. Hármójuk közül a legnyurgább azt mondja, „ha nyer a Fidesz, g.cire elhúzok innen”. A folytatás szerencsémre elmarad, a másik kettő reakcióját se tudom meg soha, mert begördül a trolibusz és tényleg „elhúznak” a nagylányok, bár a Fidesz győzelem még valami két hét múlva lesz csak esedékes.

Velük himbál, zötyögtet engem is a trolibusz. Morfondírozok az utastérben szorongva, mostanában vajon hányan fogadkoznak, hogy elmenekülnek világgá, ha ismét Orbán Viktor alakíthat kormányt. 

Egy próbát megér alapon szívesen látnám, ahogy a nemzetnek kártékony elemek lelécelnek, jó messzire. Megkóstolhatnák, ugyan milyen érzés máshol megélni, más ege alatt más kenyeret enni. A saját bőrükön kitapasztalhatnák, megéri-e útilaput kötni csak azért, mert nem a nekik kedves arcok alakítanak kormányt Magyarországon. Egy csomó nevesebbnek mondott influenszer, művész kérkedik azzal, hogy összecsomagoltak, a bőröndjük útra kész, lévén ebben az országban fasizmus tombol, nincs demokrácia, hullik a barna eső és Texas után Budapesten is verik a négereket.  

Bárcsak úgy tennének, ahogy delirálnak! De sajnos ezek is csak Gerendás Pétert játszanak, fenyegetődznek folyton, hogy itt hagynak bennünket, és a végén mindig kiderül, eszük ágában sincs elereszteni Magyarországot. Pedig, ha rajtam, meg sokunkon múlna, már régen a begörbített alkarunkat ívben lengetve búcsúztatnánk őket a Keleti Pályaudvaron. 

A második eset őszintén megdöbbentett. Aki ismer, tudja, szívesen diskurálok más véleményt képviselőkkel. Meghallgatom az ellenérdekelt nézeteket vallót, amennyiben hajlandó kulturált hangnemben érvelni. Sokféle ismerősöm között akad egy idős, pártállami káder, aki anno még Kádár János közeli munkatársaként építette a szocializmust, és ma az érdemei elismerését ezredesi nyugdíja igazolja. A kivénhedt munkásőr rendületlenül hisz tovább a kommunista eszmékben. Amúgy – már csak a koránál fogva, de a végzettsége révén is – bölcs ember, érdemes odafigyelni a szavaira, ezért egy-egy pohár kézműves sör mellett meg szoktuk vele beszélni a göröngyös élet dolgait. A minap egyet fordult velem a világ, kis híján visszaköptem a sört, mikor azt mondta, egyébként ő is a Fideszre fog szavazni. A kérdő tekintetemet látva, csak annyit mondott:

  - Lehet, hogy kommunista vagyok Karcsikám, de nem hülye. Erre a tiszás gazemberre sose szavaznék.

Aztán témát váltottunk.  

A harmadik: közeli ismerőseim, egy fiatal párocska lakásvásárlás lázában ég. Egyikük kicsit nagyobb összeget örökölt, szeretnének saját otthont. Már tucatnyi helyszínen voltak, úgy fest találtak is egy megfelelő lakást, megegyeztek az eladóval, lefoglalózták. Sietniük kell, jelentette ki a fiú, mert a lakás árához Otthon Start támogatást vesznek föl, és ha április 12-e után netán nem a Fidesz nyer, akkor a Tisza Párt be fogja szántani a kedvezményes hitelkonstrukciót. 

Rákérdeztem: és ezért a Fideszre szavaztok? 

Nem. Mi Mi Hazánkosok vagyunk – hangzott a válasz... 

A JÉGHEGY SZUTYKA

 

Ráfordultunk a célegyenesre. Már három hét sem kell, és Magyarország válaszút elé áll: folytassuk-e az építkezést, megmaradjon-e a családok biztonsága, legyen-e magyar jövőnk, vagy mindezt sutba dobva önként dugjuk a fejünket a hurokba, és megengedjük, hogy a globális nagytőke, az Egyesült Európai Államok szorgalmazói, és az akasztófánkat ácsoló ukrán hóhérok kirúgják alólunk a széket.

Sokat elmond a tét nagyságáról, hogy immáron kiderült, az ellenünk induló vizes szekta a nyílt külföldi támogatása mellett idegen titkosszolgálati segítséget is kap. És itt meg is állnék az írásban, mert innét kezdve nincs mit írnom. 

Egy normális országban ennél az orbitális botránynál el is dőlne a választások kérdése. A Tisza Párt a kémbotránnyal egy időben nyüszítve, sűrű bocsánatkérésekkel szűnne meg politikai tényezőnek lenni.

Ehelyett mi történt? 

Peter Magyar haja szála csak annyiban görbült, hogy egy kamu drogteszt erejéig átruccant Bécsbe.

 

Mindeközben napi szinten annyi disznóság halmozódik föl a Tisza Párt kampányában, hogy kevésbé rendhagyó időkben a Fidesznek korteskednie se kellene: elég ha rámutatna néha a vállalhatatlan ügyek egynémelyikére. 

Mert – akinek netán eddig nem derengett, már annak is napnál világosabb – a Tisza Párt egy tőről metszett, idegen befolyás alatt álló, nemzetbiztonságilag megengedhetetlen, rettenetesen romboló politikai erő. 

Ennek tudatában úgy vélem, most kell tovább ütni a vasat, még keményebben, hogy fájjon nekik! Hogy aki idáig vakon járt, az is belássa, a Fideszre húzza majd az X-et, mert ez a tiszás banda nem Parlamentbe jutást, hanem a börtönt érdemli.

A jéghegy csúcsa a Panyi Szabolcs féle lehallgatási ügy. Valójában Peter Magyar pártja, a pártvezetés alapos okkal nevezhető hazaárulónak. Nincs ezen mit szépíteni.

Erről szól a rajzom.

 

A jéghegy alatti rész lesz érdekes! És csak remélni tudjuk, hogy a lékből előkandikáló jéghegy szutyka nem fog következmények nélkül leolvadni az áprilisi tavaszunk után.

SZERB-MAGYAR CSILLAGÁLLÁS

Magyarkanizsa föntről - ifj.Apczi jenő drónfotója

Muciológus matematika

Egy nagyon híres magyarországi szociológus hölgy – hiába gondolkodom, a neve nem jut eszembe – aki ráadásul különösen hírhedt a pártok felett álló, makulátlan, objektív nézeteiről, egy szintén függetlennek kikiáltott pár tucat fős kompániával méréseket végeztek a március 15-ei Békemeneten és a tiszás meneten is. 

Nem fogják elhinni: a kutatásaik azt eredményezték, hogy a Hősök terén megtartott tiszás gyűlés mintegy háromszorosa volt (!) a fideszes rendezvénynek.

Igen. Jól olvasták. Háromszorosa. Nem a Kossuth tér (65 ezer négyzetméter) a Hősök tere (28 ezer négyzetméter) több mint kétszerese, mint egyébként köztudott, hanem az utóbbin résztvevők száma triplázta a Békemenet tömegét. 

Értjük: feleakkora téren háromszor annyian csápoltak a vizes szektások.  

Ez a nyilvánvalóan a teret ás dimenziót váltó fizikai bravúr úgy sikerült nekik, hogy az említett kéttucatnyi lelkes aktivista 3 méteres szelfibotokkal fotózgatta a felvonulókat. Aztán olyan nagyon sok minden nem kellett a tudományos módszer léghajlító végkövetkeztetéséhez: egy turistáknak szánt, gazdagon illusztrált Budapest-térkép, és némi fejben szorzás után ki is jött a briliáns, feddhetetlen eredmény. Tádámm! 

A jelenlévő telefoncella-információk, a belügyi szervek, a rendőrségi felmérések számai, a közterület befogadó képessége, vagy a négyzetméter per főre vonatkozó egzakt felmérések persze ezt a szociológusi matematikát tételesen cáfolják, de hát régóta tudjuk, hogy a tényekkel nem kell foglalkozni, a tények csak meg szokták zavarni az elvtársakat.     

Nem tudom, ki hogy van vele, nem megbántva ezt a rettenetesen okosnak tűnő, szociológus főnénit, elnézegetve a fotóját én teljesen megértem, hogy az egész élete akörül forog, hogy akár háromméteres szelfibotokkal a kevésből mindig többet, a kicsiből meg jóval nagyobbat szeretne látni...

EU-tanázia

Ezzel a mostani EU-val nekünk már csak bajunk lesz. A döglődő ló kapálózik, vigyázzunk, föl ne rúgjon bennünket, de most már kivárjuk, míg elernyed és vége. Eltarthat még ez a haláltusa legfeljebb tíz évig, de egy ezerszáz éves államnak bliktri egy évtized. Sajnos, nekünk embereknek nagyon is számít 10 év, mert mindenünk rámehet a megbomlott agyú Brüsszel, meg a nyugati mainstream ideológiai hókuszpókuszaira, ezért az egyetlen esélyünk, ha épeszű, biztos kezű vezető irányítja az országot. Orbán Viktor meg már bizonyította, az ellenfelei is kényszeredetten elismerik, nem könnyű préda, harcos alkat. Ezért szól rólunk április 12-e! Észnél kell lennünk.

Szerb-magyar csillagállás

Anélkül, hogy a ló túlsó oldalára esnénk, nem akarván agyondicsérni Belgrádot, mégis azt kell mondjam, amióta nemzeti kormány vezeti Magyarországot a délvidéki magyaroknak a szerbekkel való viszonya óriási mértékben javult. 

Javult, de nem tökéletes. 

Hozzáteszem: sosem lesz az, ne is ámítsuk magunkat. 

Mindig létezni fog szerb nemzeti érdek, és lesz magyar nemzeti érdek is: a kettőnek lehetnek, sőt vannak átfedései, de ugyanaz sosem lesz, ahogy két édestestvér sem ugyanazt gondolja mindig, nem ugyanarra vágyik, nem ugyanúgy viselkedik, akárhogy is szeretik egymást. Ha ezt tudomásul vesszük, belátják a szerbek is, úgy van és lesz közös jövő, ahol az adódó gondok ellenére baráti viszony marad a két nép, a két politika között. 

Nem volt mindig idilli a helyzet.

Jobb ez így. Most jó a szerb-magyar csillagok együttállása.

Én megértem a szerb aggodalmakat Koszovó kapcsán. Magyar vagyok, pontosan tudom milyen az, amikor történelmi igazságtalanság ér. 

Jónak tartom a különutas, "elnemkötelezett" szerb külpolitikát is: valami hasonlót művelünk mi, magyarok is. Egyenlő távolságra Moszkvától és Washingtontól, de mindenkivel beszélő viszonyban, tisztelettel, megbízható partnerként bánva a nagyhatalmakkal, meg a tőlük kisebb, a kezünket kereső népekkel is. 

Ha ettől Brüsszel agyérgörcsöt kap, azt se bánjuk. Egy könnycseppet se morzsolnék el, ha már holnap dögkútba kerülne az EU, így, ahogy van. Pár bekezdéssel följebb írtam, ezért a tehetségtelen, korrupt bandáért nem kár. 

Ami viszont a szerbeket illeti, mi legyünk jóban velük (is), ahogy eddig: a nyakamat teszem rá, hamarosan onnét fogjuk kiváltani a Barátság kőolajvezetéket, Szerbián keresztül jön majd az orosz energia.

Pósa Károly: KI NEM MONDOTT SZAVAK

Azt nem állítom, 
hogy a város kifosztott 
- mindig maradt
csók-halál pillanat 
a megállóban,

patak fölött híg pára, 

egy felkacagó idegen, 
festett ajkak,
kék és vörös pihés
szárnyak csattogtak, 
itt hideg a vére 
a kőrisfa korlátnak, 
alvad a seb tenyéren,
néhány nő tekintete 
(bent ragadt, 
mint szög a falban)
megyek el hajnalban,
de nem nézek vissza 
nem, nem szabad,
aki elindul nem hátrál,
őneki az elöl is hátul, 
rossz mozdulatból is tanul

illemből és dacból.

Az esti liget néma, 
süket az ember hiánya,
igen, idegen ez az űr: 
pardon, hangok jönnek
(nem vagyok egyedül?)
volt már hogy szóltak,
és értettem és megtettem,
de a temetett barátok
nem maradtak velem, 
másféle jelenbe költöztek,
vigyáznak rám most is
(a melegükből élek)
bennük a Tisza fái, 
bennem az emlékek
ágai kanyarognak fölfelé.

 

Akár az elrontott mondatok,
ágaskodnak a döntések,

keresztek közé szédültek
a visszafogott kérdések,
amiket az idő eltemet,
lekopnak a rangok-nevek,

csak a varjak, azok a varjak

a csőrükben idő-dióval

dolgoznak serényen

az én emlékezetemen,

közel jönnek, néznek, 

ott égek a szemükben, 

bennük fényláng van,

nem olyan, mint a városban,

mikor jobb árnyékba lépni,

a múltunk pengéje elől, 

legyen hát irgalom-oltalom,

hogy leírjam végre,

majd egyszer talán

jó helyen elsuttoghatom

az összes száradó,

sok év óta némaságra 
kárhoztatott mondatom. 

 

200 SZAVAZAT!

 

rajzom

Tudják mennyi 200 szavazat?

Nem túl sok. Országos szinten elenyésző, százalékban sem mérhető.

100 házaspár egy vasárnapi napon elsétál az urnákhoz. Egy közepes nagyságú utca lakóinak azon része, amelyik felelős állampolgárként gondolkodik, veszi a fáradtságot és leadja a voksát. Bokortanyák népe bekocsikázik a közeli településre, és a szavazófülkékig meg sem állnak. Egy fontos fejlesztési kérdés vitája után a panel lakóközösségi gyűlésén a jelenlévő kétszáz érdekeltnek egyszerre lendül föl a keze. Négybusznyi ember.

Sorolhatnám hosszan a példákat, mennyire kevés az a 200 szavazat.

De most lássuk a másik végletet!

200 szavazat rettenetesen sok. Olyannyira sok, hogy sorsfordító is lehet!
Egy nép jövője állhat, vagy veszhet rajta!

Nem véletlen mondom ezt: volt idő, mikor nekünk, magyaroknak is mindössze 200 szavazaton függött a jövőnk.

2002 tavaszára emlékezzünk vissza!

A Fidesz győzelmét várta az egész világ, az ország lakossága, a politikai erők, a közvélemény kutatók, de még a mérvadó hazai és külföldi média szakemberei is. Úgy tűnt, a Fidesznek csak be kell húznia az X-et, sétagalopp, formalitás lesz az országgyűlési választás, hiszen a kormány sikereket ért el, népszerű volt, jól vezette az első Orbán-kabinet az országot.

Tudjuk mi lett a vége.

Még bennem él a döbbenet, mikor nyilvánvalóvá vált, a választási győzelem elúszott.

Azóta sok mindenre fény derült.

2002-ben országos szinten csak 2800 szavazaton (!) múlott a Fidesz újabb győzelme. Papíron ugyan 30 valahány ezer szavazat volt a különbség, de akadt 14 olyan billegő választókerület, ahol a balliberális oldal kevesebb, mint 200 szavazattal előzte meg a Fideszes jelöltet. Ha abban a 14 választókerületben, ahol mindössze 200 körüli különbség állt fenn, akkor és ott megfordítja a Fidesz az eredményt, úgy az addig kormányzó Orbán-kabinet 2002-ben megnyerte volna a választást.

Nincs Medgyessy, nincs a román nemzeti ünnepen pezsgőzés a Kempinsi Hotel dísztermében, nincs kormányzati mézesmadzagos ajánlgatás, nem kerül devizahiteles járom a lakosság nyakára, nincsenek cigánygyilkosságok, nem adják el a reptértől kezdve a feldolgozó iparon át a stratégiai energiaszektorral bezárólag az állami vagyont, nincs őszödi beszéd, se Gyurcsány, se az Astoriánál lovasroham, és nem folyik vér az ’56-os jubileumkor a pesti belváros utcáin, nem adósítják el Magyarországot, és nem lopják szét azt is, ami valamilyen furcsa véletlennek köszönhetően a rendszerváltozás rablóprivatizálásában még megmaradt.

8 elvesztegetett év a nemzetépítésből, két balliberális ciklus volt az ára annak a 14 választókerületben elmaradt 200 szavazatnak.

Amit akkor elszalasztott a magyar nép, a 8 évnyi ámokfutást a Fidesz 16 éve alatt sikerült helyrehozni. Nagy munka volt sínre visszatenni az országot, de meglett.

Most a tét sokkal nagyobb, mint volt 2002-ben.

Nincs hova visszakozni. Ha most is elhagyjuk magunkat és restek leszünk a saját jövőnkért tenni, végleg elveszítjük az esélyünket, és a mögöttünk lépdelőkre testáljuk a káoszt, a bizonytalanságot. Egy normális szülő sem akarhatja ezt a gyerekeinek.

El kell menni szavazni! Mindenkinek!

Sosem tudni, mikor kerülünk bele abba a mindent eldöntő 200-ba!  

RÉGI ELHAJLÓ VAGYOK

Mindenki a helyére kerül - rajzom -

A mi Aranyunk nem az ő aranyuk

"Az előtt a háborúban nem ismertek semmi elvet, 
az erősebb a gyengétől, amit elvehetett, elvett, 
most nem így van, a világot értekezlet igazgatja, 
s az erősebb, ha mi csínyt tett, összeül, s helyben hagyja!" 

(Arany János: Az állami gép) 

Ennek a versnek minden sora több mint másfélszáz év után – ha lehet – még aktuálisabb, mint mikor Arany János megírta. Régi elhajló vagyok, a hajdani jugoszláv föderáció szétesését szó szerint testközelből éltem meg. Azóta van bennem egy lappangó aggály a különféle szövetségekkel szemben, legyen szó bármilyen társulásról. Már egy képzőművész csoport tagsága is feszélyezne, ki is hagytam, ahogy ezután se csapódok sehova. Nem érdekelnek az egyletek, a galerik, a szurkolótáborok. Még baráti köröm sincs, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt a néhány barátnak tekintettett karikába se lehetne rendezni. A többi, igaz barátom pedig meghalt, sajnos. Így, a lompos magányom révén fejlődött bennem az egyedül bóklászó hímfarkas ösztöne. Ma is idegenkedek bármiféle kompániába betagozódni. Mégis be kell vallanom, a magyarországi EU-s csatlakozást annakidején nem elleneztem! Ott kikapcsolódott a vészvillogóm. Reméltem, jobb lesz a magyarságnak. Hiba volt, ma már tudom. 

A jelenlegi brüsszeli mainstream rosszabb, mint az elüszkösödött Szovjetunió, Andropov idején. 

A moszkvai pártközpontban be is következett a földcsuszamlás szerű szétesés. Úgy fest a dolog, hogy ezeket a mostani uniós vezetőket se kell már sokáig szidni.

Partizánok

Egy ismert ukrán újságíró szerint Kijevben egy magyar Majdan előkészítésén dolgoznak. 

Az ukrán kormány fegyvereseket képez ki, hogy aztán Magyarországra küldje, és tüntetéseken vesse be őket, beavatkozva a magyar választásokba, hogy a Tisza Pártot segítsék, akinek vezetője egyre népszerűtlenebb a magyarok körében.

Mivel még egy CIA vagy egy Moszad szintű szervezet sem képes 100 százalékos hatékonysággal kiszűrni az adott országba beszivárgó diverzánsokat, itt most föl van adva a lecke a magyar szakszolgálatoknak. Tartok tőle, nem csak a voksolás napjáig kell 0-24 órában kettőzött éberséggel figyelni, hanem április 12-e után még jó darabig: sejtésem szerint az idő előrehaladtával a jövőbeni hasonló fenyegetés veszélye exponenciálisan nőni fog majd. Az ukrán politikai vezetés az Orbán-kabinetet el akarja takarítani, és mivel lesz zsinórban 5. Fidesz-kormány, így Kijev mozgósítja, aztán meg ide fogja csődíteni az összes terrorizmusra kapható emberét. Ezt csak nemzeti összefogással lehet kivédekezni. De mivel a csalódott tiszások is köztünk lesznek, egyszerre két ellenlábas féllel kell számolnunk: a külföldivel, meg a belföldi segítőivel. Mondom én, hogy gyorsított ütemben kéne a Btk. hazaárulásra vonatkozó paragrafusát az új idők új szeleihez igazítani. Viszont ez már csak tűzoltás lenne, utómunka.

A megelőzés sokkal kifizetődőbb és kézenfekvő.

Én, az abszolút függetlenségpárti egy ideje monomániásan azt hajtogatom, legyen valahol Kelet-Magyarországon amerikai bázis, ahol egy kisebb gépesített lövész dandár állomásozik, de már egy pár száz fős USA kontingens szimbolikus ittlétével is sokkal biztonságosabbnak látnám a jövőnket. Ettől még nem csorbul a magyar szuverenitás. Taszárt is megéltük. 

Viszont most, hogy Ukrajna felől valószínűsíthető beszivárgások lesznek, mi több, fegyveres csoportok támadásai, szabotázsakciók sem kizárhatók, ezért leginkább politikai, kisebb mértékben katonapolitikai, hadászati okokból is indokolt lenne a NATO vezető erejének a demonstratív magyarországi jelenléte. Az oroszokat diplomáciai csöndben meg lehetne nyugtatni: eddig se nagyon szóltak bele, mi van Magyarországon, legföljebb a romániai támaszpontokat sérelmezték. Ötszáz vagy ezer amerikai egyenruhás elég lenne a kedélyek lehűtésére. Kijevben viszont tízszer is meggondolnák, mit lépnek.