Napló 6.

 

Ősi kézlenyomat. Ez egy jel.

"Pantha rhei.

Az idő függvényében folyton alakulnak a dolgok. Az elemek, a szférák, összetevő alkotói mindannak, ami teljes valójában körbevesz bennünket. Mi is változunk. Fehérjehalmazunk évről-évre kicserélődik, módosul. Más emberek leszünk. Akárki beláthatja. Ciklikusan megújul, átformálódik körülöttünk a világ, s bár a kíváncsiság, a mohóság merőben emberi tulajdonságunk, a megszerzett, út közben összeszedett, gondosan kielemezett és megőrzött tudásunk mégis hiányos: értelmezésünk, tapasztalásunk, indokolásunk és ítéletünk ritkán sikeredik remekbe szabott tanulmánynak. Jobbára részleges marad. Mondhatni – tökéletlen, tehát – nagyon is emberi. Az idő egy lépéssel mindig előttünk fog járni.

Éppen emiatt a meglelt feleleteink iszákjára soha nem köthetünk csomót. Újabb, majd még újabb kérdések tolulnak elénk, és az erre adott válaszaink immáron száz, vagy kétszáz esztendeje egyazon klisé szerint alakulnak. Úgy próbáljuk interpretálni a nagy egészet, hogy kínos pedantériával egyre kisebbre szedegetjük szét a mindenséget. Ha jól tudom, a ma embere már az atommagokat is elemeire bontotta, és a pirinyónál pirinyóbb, ésszel föl nem fogható nanovilágban kutakodunk.

Olyannyira igaz ennek az elaprózódásnak a gyakorlata, hogy mostanra szokássá lett laboratóriumi körülmények között egy csöppnyi sós vízből kiismerni a tengerek természetét. Hideg bölcsesség, semmi több.

Jó-e ez nekünk?

Nem hinném.

Azt viszont tiszta szívvel hiszem, hogy akik még egyszer sem álmodtak hajnaltájt a tengerparton, hálózsákba burkolózva, orrukban a környező kertek oleander-bokrainak súlyos illatával, a hullámverés szívritmusára, bódult lebegésben a valóság és más, döbbenetes ihletettségű világok mezsgyéjén, kavicsos, kövecses vízparton heverve, mintha épp az a bizonyos bibliai cethal köpte volna partra őket, a kihunyó csillagok parazsa alatt: nos, azoknak – kutassák bár ezer évekig, a legmodernebb technológiák latba vetésével – sosem lesz majd teljesen érthető, mi is a titka annak a nagy sós víztömegnek, amit egyébként tengernek neveznek.

Ízzé-porrá zúzzuk a világot. Kritikátlanul, szenvedélytelenül, otrombán és most már azt is észrevenni, hogy egyre reménytelenebbül. Ebbe a nagy többség bizony belefájdul. A szépség törékeny. Hát – nekünk naponta sikerül gőgös boldogsággal megsemmisítenünk.

Túlhabzik a művészet is. Szabadon gyakorolható a féktelenség. A nagy egész, az olvasmányos, csodás könyv kerek mondandója helyett az alkotók ingerülten marcangolják fecnikre az üzeneteket. Így lesz az éteri látásmódból zavaros, fölhígult, elrajzolt és agyunktól, lelkünktől, szellemünktől idegen közlendő. Kristálytiszta kép helyett maszatolt ábra; tanító beszédből közhelyparádé, locsogás; miként a mozdulatokból, az ősiségén alapuló pulzáló harmóniából: széttrancsírozott zajhalmaz kísérte groteszk ugrabugra. Táncnak hívott vonaglás. 
Igazi, iszonytató XXI. századi danse macabre."