2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. március 13., péntek

NEKÜNK (NEGYVEN-) NYOLC?



Hősök lennénk?
Merthogy minden embernek a napja egy kis fölkeléssel kezdődik. Parányi revolúció. Akár így is nézhetjük.
A forradalom szavunkkal amúgy is töméntelen alkalommal visszaéltünk már. Forradalmi a mosószer, a gépkocsi műszerfala, a vasaló gőzöléses módszere, az új süteményrecept, de még az arcpakolás, a körömlakk meg a hajviselet is. Ugyanúgy elkopott frázissá lett, mint a jobb sorsra érdemes „helyzet” fogalmunk, ami mostanában lépten-nyomon csak szituáció, bármilyen borzalmas a szájon át kiejteni.
Amennyire csak lehet magyartalan: mégis használják. A tévében, a rádióban, kinyomtatva folyton szituációkba ütközünk. Emiatt ellenszenvem immáron odáig fokozódott, hogy amint arcomba tolul a szituáció kifejezés, meghallom valahol - nyúlok a távkapcsolóért, áramtalanítom a rádiót, vagy csukom össze az újságot. Így kopik ki a köztudatból, nyelvünk kincsei közül az állapot, tényállás, körülmény, alkalom és még sorolhatnám hány meg hány rokon értelmű szavunk valamilyen esemény, mozzanat megnevezésére. Mert nálunk eléggé el nem ítélhető módon minden koron csak szituáció volt. Vagy ha tetszik – uram bocsá’: szitu…

Kanizsai tornyok
Fotó: Sinus
Mint például 1848-ban, március derekán, a Pilvax kávéházban, ahol – a különféle korabeli vélemények szerint - tucatnyi izgága ifjonc, csupa lánglelkű fantaszta, másnapos csibész, vagy hétpróbás dologkerülő abbahagyván az ígéretes biliárdmeccset politikacsinálásra - mi több, zendülésre - adta a fejét.
Esős, igazi tavasziasan taknyos idő járta, a pesti vagányok, néhány aranyifjú lelkes szónoklatára – képletesen szólva - mégis szélesre tárták a lázadás ablakszárnyait, bár tudható volt, borítékolni lehetett, hogy nekünk, magyaroknak, a történelmünk folyamán sosem ígérkezett kecsegtetőnek nagy tételben fogadnunk, a saját magunk által kirobbantott, majd megvívott küzdelmeink sikerére. Az ötlettelen, hörcsögpofájú osztrákok évszázadokon át jókat nevetgéltek a folyton zsörtölődő magyarokon, miközben szépen sorjában kiházasították az amúgy is túltenyésztett Habsburg-lányokat, és gyarapodtak a bécsi kamrák, dübörgött a pirospozsgás kedélybe áztatott, lábszagú jólét. Úgy is hívtak bennünket, nem kis lesajnálással: „nagy pipájú, kevés dohányú népség.”
Mi meg?
A jó Mátyás óta folyvást kapcáskodtunk. Tengelyt akasztottunk hol a kontyos törökkel, hol a káposztafejű némettel, hol meg az orosz medvével. Rend szerint a legizmosabb ellenfelet választottuk – olykor kettőt egyszerre -, nehogy a magyaros virtus tekintélyén csorba essen. A szablyáink ellenben sűrűn-sűrűn csorbultak, hogy győzték eleink köszörülni mindet. Megannyi csatában forgatták azokat dicsőséggel.
Hiába. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy kiderüljön: megint az éppen aktuális rövidebbet húztuk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy olykor a szomszédba sem kellett menni a pofonért: a saját árulóink nagyobb örömmel vertek bennünket. Szegény Rákóczi így kényszerült leüttetni kedvenc brigadérosának Ocskaynak a fejét, és azt sem szabad elhallgatni, hogy a dicsőséges 1848-49-es esztendőkben akadtak szép számban, e kies hazában olyan magyar főurak, nemesek, katonák és hivatalnokok, egész családok, akik finoman szólva sem lelkesedtek a trónfosztás hírére. Hűségüknek-árulásuknak – nézőpont kérdése – meglett a jutalma. Kaptak a mástól elvettből.
Mégsem ők jártak jól. Hanem az ország, aminek áporodott levegőjét kiszellőztették, merték frissíteni azok a sokszor lenézett álmodozók, lobbanékony hazafiak. Kihívták maguk ellen a sorsot, és semmi nem volt túl drága nekik. Akár az életüket hajlandóak voltak odavetni a tetszetős eszméért. Hol vagyunk mi ehhez képest?
Ma? Forradalmat? Itt?! Lázadni az igazságtalanság ellen? Hisz a jelen idők embere arra sem képes, hogy öklével nagy ritkán az asztalra csapjon, és férfiasan elordítsa magát, ha tudván tudja is, hogy helytelen a világ, jobbítani kéne rajta.
Mert nincs ügy. Csak szituáció. Elég lapítva hallgatni. A tudálékos Ortega Y Gasset szerint a forradalmak sosem tartanak tovább tizenöt évnél. Ennyi idő kell, hogy egy nemzet újragondolja önmagát, meghúzza a mércét, és számba vegye, megérte-e az áldozat.
Az okosok szerint persze sosem éri meg. Hivatkoznak Deákra, a zöld asztalra, a kompromisszumokra, arra hogy a politika igenis úri huncutság, ne üsse bele az orrát akárki. Pláne ne olyanok, akikről lesül már a kezdetekkor, hogy túlontúl merészek, mi több, vakmerőek, nem röstellenek arra a bizonyos asztalra csapni, és habozás nélkül rámondják a feketére, hogy fekete. Egy Úristennek nem mondja egyik sem, hogy szürke, netán hupikék. Pedig nem árt tudni, hogy a kivárás, a halogató taktika roncsolja, megeszi a kardok élét. A rozsdát csak erővel, szívós munkával és vasakarattal lehet lecsiszolni, amihez nem is biztos, hogy pedigrés, önjelölt vezetőkre van szükség, saját maguktól szédült politikusokra, hanem eltökélt emberekre: önökre kedves olvasók, szeretteikre, az ismerőseikre, énrám és mindannyinkra.
Mert – a tüve mindenit! Én még most is azt mondom: igenis van, maradt ügyünk.

Ezért sem szabad, hogy nekünk nyolc legyen – fényesebb-e a láncnál a kard?

Méltóságteljes ünnepet kívánok!

Pósa Károly     
         

2 megjegyzés:

Rozsa Nagy rozsano írta...

..es elesebb-e a toll mint a kard?

Pósa Károly írta...

A toll a legfélelmetesebb fegyver. Lett légyen szó rajzról, vagy írásról.
Nem is csoda, ha a mindenkori fontosak agyonra rettegték magukat tőle.