 |
| Céleszköz a dicsőséghez... |
„Idő,
idő, idő.
Eltaknyolódott,
lecsorgó homokóraként értelmezi a hispán szürrealizmus atyja. Ám a nagy Dali
sem volt egyéb, mint eltűnő idejével, érzelmeivel, meg önmagával tusakodó
szánalmas bohóc, vagyis zseni, akinek – milyen méltánytalan, abszurd játékos a
gondviselés! – az életét, egész életművét egyetlen okos, de ridegen számító
démoni nő szeszélye terhelte haláláig.
Vergődött,
ahogy a többi. Amúgy nem sokat hazudott. A lényeget olykor sikerült
megragadnia. Mindenesetre, ha az időt nem is bírta megszelídíteni, hosszú századokra
talán ráfestette magát a halhatatlan alkotók pogány szentélyének boltozati
freskójára. Nem sok arc került idáig annak a szűkre szabott mennyezetnek a
felületére. Próbálkoztak régen piktorok, persze. Ma meg pláne sok az önjelölt
próféta. Létráikkal, állványaikkal, egymásra púpozott dicsérő okleveleik,
kitüntetéseik domborulatán pipiskedve ostromolják a plafont. Némelyek közülük
arra vetemednek, hogy más művészek vállára állva jussanak közelebb az áhított
panteoni festményhez. Hosszú pemzliket használnak, drága színeket kennek a födém
alá, arannyal, ezüsttel futtatott hátteret mázolnak önmaguk glóriájához.
Trükköznek. Mindhiába. A kontárok, oda nem illő alkotók arcképét az idő midig szépen
leradírozza, eltünteti. Helyet hagy az arra méltóknak, szülessenek bár azok a
jövőben, vagy egy teljesen új időszámításkor.
Amióta
rövidül a jelenünk, ezek a szenvedélyek még erősebb akarattal űzik az embert.
Mégsem tudunk elszámolni az összes percünkkel.
Kész
szerencse, hogy aludni még tudunk. Szükségünk van az álmokra, talán jobban,
mint valaha. Jó elnyújtózni a lepedőn, az ágy már megszokott teknős horpadásába
bevackoltan hallgatni a másiknak az ismerős, pihentető szuszogását, a szemrésen
beszűrődő éjszakai fényekkel körbehízelgett szobában, ahol éppen leltárt húzunk,
becsukjuk a dolgaink ládáját, és onnét már tegnapnak fogjuk hívni, ami
mögöttünk maradt. Az álmainknak meg – akárhogy röstelljük – mégiscsak titkaik
vannak. Jelképek, megannyi kódolt üzenet. Azok is az időnkről szólnak. Meg persze
sok egyébről is. A szerelmünkről, az életről, a képzelgéseinkről. Mindenről. Szigorú,
de igazságos lenyomatai annak, hogy valamiért vagyunk.
Amíg
a házban csönd honol, mi szellemekkel vitázunk, alakot öltött rég elhalt
ismerősök és sosem látott ismeretlenek kerülnek utunkba, zajos, néha
nevetséges, néha meg elrémisztő összevisszaságban, s miután kipattan a szemünk,
és eszünkbe jut éjjeli kalandunk furcsasága, élünk a gyanúval, legalábbis
sejteni véljük, hogy valahol azért ismernek bennünket. A lelkünkbe lát egy erő,
ami más szférákból intézkedik rólunk, igazít a sorsunkon, ha kérjük, ha nem.
Egy
átlag ember hatmillió-kétszázötezerszer pislog egy évben. A nők majdnem kétszer
annyit, mint a férfiak Viszont a misztikusok szerint a Teremtő sosem.
Elképzelni sem tudom szigorú tekintete miként lehet egyúttal jóságot sugárzó
is? Antik szobrok meredt nézése, pupillátlan ítélő szemük lenne a mindent látás?
Nevetséges.Húszezer lélegzetvétel jut egy napunkra. Vérünk
kilencvenhatezer-ötszáznegyven kilométert iramlik huszonnégy óránk alatt.
Számok, elaprózott, mozaikszerű részletek. Milliónyi értelmezhetetlen adat,
elemeiben gyorsan váltakozó, összeillő és mégis kiegyezhetetlen ellentétek
folyománya. Akkor is muszáj hadakoznunk az idővel.”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése