2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. június 25., csütörtök

NAPLÓ 22. - Újvidék



Novi Sad - festményem
70x50 cm
olaj, akril

 „Amikor Újvidékre kerültem, azt hittem szeretni fogom a várost. Alig vetettem le a katonaruhát, menten az egyetemen találtam magamat. Elkedvetlenített az a hely, noha már nem volt idegen a nyelvi közeg sem, hisz előtte egy évig szinte csak szerbhorvátul beszéltem. Azért írom, hogy szerbhorvátul, mert a kaszárnyai szleng, amit elsajátítottam, mindennek volt tekinthető csak irodalmi szerbnek nem. A kiejtésemen még hónapokig ingatták a fejüket az évfolyamtársaim, ugyanis a horvátnak egy észak-dalmát, speciális változatát használtam. Nem tehetek róla: rijekai volt a legjobb cimborám. Folyton együtt lógtunk. Macedóniában… Davornak hívták, életvidám fickóként fütyült az egész katonásdira, és nem mellesleg rém sokat bírt fecsegni. Hogyne ragadtak volna rám azok a nyújtottan „íjezős” szavak, meg a középlágy „cs” hangok. Nekem meg nagy sokára esett le a tantusz, hogy hazaérve, amint megszólaltam, miért pislognak rám furcsállóan a régi szerb ismerősök. A magyar fülnek mindegy volt. Ettől még – naná! - ugyanúgy összetévesztettem a szlávban kötelező semleges, férfi és női nemek ragozását, akár csak az igeidőket. Szintúgy mindegynek tűnt.
A pusztába szerelmes költővel ellentétben „tudja Isten, hogy miért” - de nem szerettem meg Újvidéket. Idegennek éreztem az első ott eltöltött naptól kezdve. Pedig még emlékeztem rá, hogy hetekkel, hónapokkal korábban az akkori Jugoszláviából verbuvált sorstársaim hozsannákat zengtek a város szépségéről, dicsérték minden rendű és rangú értékeiért. Vajmi keveset sikerült fölfedeznem belőle. Nem mondom, éltük az éjszakákat rendesen, ahogy az egyetemista tempóhoz illik, és emlékek is maradtak, jók meg rosszak: fölváltva. Ám a várost, a jelenséget, mindazt, amit Újvidék tisztán, egészben kínált – sosem tudtam megszokni. Az én földhöz lapuló Kanizsámhoz képest rendetlennek, zavarosnak látszott. Teli emberrel, rengeteg nagy utcai forgalommal, ami a széles aszfaltutakon zajlott. A sokemeletes házak között hömpölygött  a több százezernyi arctalan népség, és a járműáradat reggeltől estig. Azoknak az irdatlan lakótömböknek a legtöbbjéről pörgött a vakolat. Agyonfirkált falaikon érthetetlen üzeneteket közvetítettek egy másmilyen létezésről, egy számomra félelmetesen rideg, személytelen valóságról. Ételszag áradt a lépcsőházakból, zsíros burekpapírt, nejlonszatyrot görgetett a kosava a Futaki úti piac környékén, miközben a megnevezhetetlen fákról lehulló avarréteget fölpüffedt képű utcasöprők kotorták halomba. A narancssárga ruhájuk mindig koszos volt, reménytelenebbül koszosabb már nem is lehetett volna. Nemkülönben az utcák. A valaha megénekelt, szebb napokat látott korzón egyre-másra szaporodtak el a beköszönő háborús időszakban megtollasodottak gyorsbüféi; kétes egzisztenciákkal tömött lokálokból szüremlett ki a vadidegen balkáni nótaszó; mindenütt a giccs, a harsányság lett úrrá. Aranyláncos orgazdák furikáztak az éjszakában. Híre-hamva sem volt már a régi Újvidék fiákeres dicsőségének, amikor még lámpaernyők alatt lehetett kávézni, és a pincér bólintott, ha magyarul rendelt valaki hosszúlépést.
Ráadásul a Duna part sem nyerte el a tetszésemet. Túl urbánus volt, töméntelen szürke betonnal. A töltés tetején bicikliút ment valahová, a rosseb tudja milyen hosszan… De abban az időben keveseket láttam önfeledten karikázni.
 Jóllehet kétszer olyan széles ott a Duna, mint Kanizsánál a Tisza, fitymáltam erősen, és akárhányszor kiültem nézni – hátha valami égi jelre megkedvelem -, általában egy adagnyi bosszúsággal indultam haza.
A Tisza más. Iszapos a partja, kötésig ér benne a sár, de valahogy így számít emberléptékűnek. Például át lehet kurjantani a bánáti partra, miközben a sodródó víz olyan színű, mint a bérmálkozó lánykák hajfonata, a virágfüzér alatt. A tiszai ladikok orra tömpe, csapott, lassabbnak, megfontoltabbak a högyös orrú dunai csónakoknál. Én bizony, két Dunáért sem adnám oda a kanizsai Tiszát!”  

Pk


2015. június 24., szerda

Kis Kanizsai Enciklopédia 9.




 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

 Anti – Hiába, hogy az egyik legmegbízhatóbb szentünk népileg kificamított, becéző alakjából ered a név, amikor meghallom - folyton elfog a nevethetnék. Ugye? Milyen abszurd dolog az, ha valakit eleve ellenkezés, tagadás gyanánt szólítanak!  Ámbátor a magzataink világra jövetele tájékán Szent Antalhoz jómagam is fohászkodtam - van annak már tizenéve… -  rend szerint elalvás előtt, és jellemzően mindig a kilencedik hónapok tájékán, pedig akkoriban pláne nem voltam imádkozós fajta. Tudom, emberi gyarlóság ez a kapkodás. Kicsit pótcselekvés, biztos ami biztos alapon. Ártani már nem árthat – szokta volt mondani az égett Márkó cigány, amikor kikéri a következő pálinkát. Valahogy én is így vagyok a megkésett bűnbánattal. Mégis, sűrűn-sűrűn előfordul velünk, bácskaiakkal, hogy a kényszer szüli az égiek nógatását. Az utolsó pillanatban jut eszünkbe némi áldást, segítséget kérni amonnét, hátha. Egyébiránt jobban meg kéne becsülnünk őket, merthogy másmerről ennyit sem szoktunk kapni.

A kanizsai plébániatemplom Szent Antal szobra

A nagytemplomi szobra Páduai Szent Antalnak a főbejárattól balra van. Tán nem véletlenül a lányok, asszonyok térfelére esik. Előtte néha jó régi, szögletes bádogkotla: pörsöly, a rászorulók támogatására. A várandós anyák, a meddők és a szegények szentjének kanizsai megformálása vérbeli neobarokk kreáció. Tisztes iparos munka. A múlt század legelején, a jámbor hívek emelte szentély építésekor ennyire tellett. Nem egyedi kísérlet, hanem szimpla utánzat. Valamelyik kegytárgyakra szakosodott műhelyből kerülhetett az akkori Ókanizsára, hasonlatosan a plébániatemplom többi szobrához. Nincs mit szégyenkeznünk azon, ha a templombelsőnk kegytárgyai finoman szólva nem minősíthetőek magas művészi igénnyel bíró alkotásoknak. Ilyenkor a fanyalgóknak jusson eszükbe, hogy egy sziklatemplomban is ugyanolyan megrendítő tud lenni a zsoltár, mint a kölni dómban, és Betlehemben csak egy szegényes fából ácsolt jászol állott, nem pedig drágakövekkel kirakott bölcső. Viszont a templom boltozatának festményei, az oltárkép és a színes vitrázsok kárpótolják az erőteljesebb, mívesebb, artisztikus gyönyörkeltésre vágyódókat is.
Szent Antalt nemigen érdeklik a külsőségek, hisz ő a legelhagyottabb néprétegek, a nyomorgók patrónusa. A kezdetektől akadt elég dolga ebben az országban, szegénynek.
Az itteni szobra zománcozott arccal, negédesen nézi a kezében rúgkapáló csecsemőt. A kisded lábai hurkásak, mezítelenek. Szerzetesi csuhában ábrázolják, a mögötte lévő kékesre mázolt bolthajtásban sápadt, borotvált arca szinte világít. Oldalt két pár aranyozott oszlop nyújtózik, és az oltárát megépíttetők arra is gondot viseltek, hogy ne maradjon magára a karján nyugvó aprósággal: két meredt tekintetű angyal fogja közre a talpazatnál. Bizonyára azok  is értik az összes titkos gondolatát, a Szent Antal szobra elé térdepelő illatos ruhákba öltözött nőknek. Mivel úgysincs sok választásuk - erősen hinniük kell a csuhás szent kegyelmében. Van, aki egy életen körösztül medál formájában, finom láncon hordja. Láttam már házban, bekeretezett szentképként is. A kimért kanizsai katolicizmus számos módozatban megadja az illő tiszteletet Szent Antalnak. Utónévként már kikopott a divatból, de még így is megannyi Anti van a környéken. Ismertem ezermestert, ácsot, papucsost, vendéglőst, melóst és parasztot, épen úgy, mint nagy tehetségű zenészt és közkedvelt sportembert. A közös bennük az volt, hogy rendre csak Antinak becézték őket, mert ez a név csak egyféle babusgató változatot tűr meg: az Antalok komoly kiváltságaként. (A Tóni nem jön számításba: jobbára az Antóniók jussa, de ilyen névvel ritkán anyakönyveznek. Most a török sorozatfilmek televíziós korát éljük.)
Amilyen puritán a tekintélyt parancsoló Antal variálása, olyan gazdag és huncut az Anti alkalmazása. Az antidepresszánstól az antialkoholistán körösztül az antilopig százféle dévaj összefüggésben váltogatható. Hiába. Bácskában amint a gondviselés jobb kézzel kicsit előnyözne, azt ballal kamatostul rögtön vissza is szokta venni.   

Pk

2015. június 20., szombat

Utca - Street

Utca - Street
80 x 40 cm
olaj, akril, pasztell



NAPLÓ 21. - Kárpátalja


Hatodhó – azaz június - huszadik napja van. Jó sok éven körösztül mindig vártam ezt a dátumot. A vakáció kezdetét jelezte. Hivatalosan is elstartolt a nyár, ami után - a bizonyítvány függvényében - gyerekfejjel szabadott terveket szövögetni: melyik táborba jelentkezzünk, milyen túrán vegyünk részt, hová menjünk nyaralni?
Ferdítettük ifjúságunk drága pillanatait, ki-ki a saját gusztusa, vagy lehetősége szerint. Általában a Tisza mellett múlattuk a napokat, de ritkábban eljutottunk a tengerre is. Szinte mindig az akkori Jugoszlávia valamelyik üdülőtelepe volt a célállomás. Dalmáciát csak úgy megismertük, mint a crna gorai tengerpartot. Mégis a bácskai, az itthon töltött nyaralások a legemlékezetesebbek. A mólóról ugráltunk a Tiszába, az ártéri erdőben sátorozva kivártuk a gyöngyházszínű pirkadatot, miközben figyeltük a nyárfák termésének a víz színén tovatűnő vatta-pamacsait, majd legvégül - a megbeszélt jelre - amint a fácánkakas újabbat kakattolt, a vízbe vetettük magunkat és átúsztunk Bánátba körtét lopni… Csupa jó helyen őrzött, élő emlék.
Mégsem akarok nosztalgiázni.
Csak megint nyár van, és én újfent utazok.
Teszem ezt a legkönnyebb zsebbel, hisz semmim sincs. Azaz: dehogy nincs. Lett egy újabb könyvem. Pár napja kaptam ajándékba. Amolyan útikönyv-szerűség. Bedekker: ha tetszik. Olvasgatom. Ettől spórolósabban ember ma nem tud világgá menni.
Kárpátaljáról szól a vékonyka, alig százoldalas kötet, de ugyanígy szólhatna Tanzániáról, a Baleári szigetekről, vagy Kanadáról is – nekem ezek fehér foltok. A kis kötet telis-tele van Cséka György színes fényképeivel, ahogy az egy magára valamit adó útikalauztól elvárható. Ma reggel éppen Ungváron bámészkodtam, a Vozjednyannán (magyarul - Petőfi tér), ahol feketézőktől lehetett vásárolni hatvankopejkás Kozmoszt, vagy tizanhat kopejkás, füstszűrő nélküli Verhovinát. A boltok üresen tátongtak, a polcokon csak halkonzervek sorakoztak. Kirándultam egyet a Kocjubinszkij utcába, meg az újsütetű ukrán állam legelső gazdasági krízisébe, lévén az a fejezet nem csak a földrajzi-, hanem az időbeli távolságokból adódó érdekességeket is fölvillantotta. 1990-ben jártam. Hiperinfláció, tanácstalanság, szétrohadó szovjet éra. Istenem! Wo sind die alten schönen Zeiten! Ugyanezen időszak minekünk ugyanerről szólt… Annyi különbséggel, hogy nálunk a dinár kezdett zuhanórepülésbe, és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi álomgyár hullott darabjaira, mert mint bebizonyosodott: annyira sem sikerült jugoszlávnak lennie, amennyire szövetséginek, és inkább szociopatává züllött a szocialista helyett.
Így az ismerős, már megélt körülmények között, térben és múltban bukdácsolva járom be az általam talán legkevésbé ismert nemzetrésznek, a kárpátaljai magyarságnak a szülőföldjét, s ezen belül Gazda Albert világát. Alapban meglelhető a tartalmát tekintve minden, ami egy világutazót érdekelhet. Helytörténet, kulturális gyorstalpaló tanfolyam, kevéske, éppen szükséges mennyiségben adagolt politikai, közéleti látlelet, halvány ideológiai vezérfonallal masnira kötve. Aztán a leomló vakolatú házsorok között, a hűvös oldalon Pilinszkys plakátmagányban a magyar múlt köszön vissza, sosem hallott ottani nagyságaink névtáblái révén. Megannyi emlékről fújható le a por a zegzugos sorsú Tiszahátat megismerve, miközben a nagyszőlősi utakon rozsdaette benzinüzemű járgány-állatok ontják „Leonyid Brezsnyev leheletét”. Az egyik pillanatban még a Gazda család legendáriumának édes-bús történetei elevenednek meg, hogy a következő oldalon Visk ásványvizes telepére buszozhassunk. A könyv bensőséges és egyszerre nyilvánosan föltáró. Nehéz eldönteni, mit olvasunk. Csak a zsánerképeket látjuk, a hangulatot érezzük, a sorok között megbúvó, gyakori áthallásos sztorik szintjén. Gazda Albert mesél. Mindezt a szülőföldnek kijáró tisztelet és szeretet hangján. Könnyű vele azonosulni, ráérezni a mondandó velejére, amikor például ilyen gondolatokat fűz eggyé:
”A por is maradt, több van belőle, mint egykor, jóval több. Maradtak a kóbor kutyák is: egy nagyobb település sincs Kárpátalján, ahol ne kószálnának szanaszét, falkában – csoda, hogy nem naponta jönnek a hírek összemart gyerekekről, nyugdíjasokról. De szelídek ezek, nem ugatnak meg senkit, nem is kérnek, csak néznek maguk elé egyenesen, mennek-loholnak valahová. Maradtak a gépek is, a szovjet szocializmus szimbólumai – hatalmas teherautók araszolnak a hágókon féloldalasan, vastag, büdös füstöt okádva, megpakolva sóderrel, fával. Mennek a harminc-negyven éves Moszkvicsok, Ladák, Volgák is, elnyűhetetlenül.”
A Kárpátalja könyvet jó szívvel ajánlom kalandkereső ismerőseimnek. Erős idegzet helyett némi lelki tréning szükségeltetik hozzá, mert kemény egy olvasmány, nem a megszokott sétáló bájolgás. Mindazonáltal szerethető, korrekt és nem utolsó sorban hasznos kiadvány. Egy-egy fejezete után majd rádöbbenünk, hogy ha értőn, lélekkel telt módon vizsgáljuk, akkor dacára a pokolinak mondott, sokszor elátkozott bácskai mindennapjainknak, valójában mi is egy – a kárpátaljaihoz hasonló, alig-alig bevallott, és mégis - édenkerti állapotban vagyunk.
És ugyan ki lenne az, aki elkívánkozna a paradicsomból?

                                                                                                                                    Pk


Cséka György – Gazda Albert:    K Á R P Á T A L J A

jószöveg
Műhely Kiadó

Budapest 2012.

2015. június 19., péntek

KÖRET A SZAFTOS UTÓÉLETHEZ - a ballagókhoz



„-Mi a tervem? Megfürdök a szökőkútban,
aztán húzok a bánatból külföldre.”
(ismeretlen szabadkai ballagó gimnazista) 

Az ókanizsai Damjanich utca
Kedves ismerősöm az elmúlt napokban Szabadkán volt fültanúja az idézett kijelentésnek. Egy frissen érettségizett, a város központjában sokadmagával bulizó fiatalember szájából hangzott el.
Ugye, ismerősek a szavak? Nem kelt föltűnést az ilyesféle észjárás.
Sajnos jellemzővé vált. Túlontúl megszokottá.
Ettől csak az a torokszorítóbb, hogy tenni ellene vajmi keveset, vagy éppenséggel semmit nem teszünk. Mert mi mindig késve kapcsolunk. Errefelé a decemberi hó ugyanúgy meglepetést, zűrzavart szokott okozni, mint a tavaszi szúnyoginvázió, és ha hetek óta élhetetlen állapotok uralkodnak a városunk központjában, csoportosan vécéznek a korábban hisztérikusan védett Népkertünk füvére, akkor mi egy vidám tömegrendezvényre leküldjük ugyanoda a gyerekeinket. Hadd hemperegjenek, játszanak a szétrondított gyöpön! Hisz együtt lenni jó…
Magunknak is nehéz megmagyaráznunk.
Talán már nem is próbáljuk, elvégre az őrület jó ideje itt gyűrűzik körülöttünk. Esélyünk az idő múlásával arányosan veszni látszik. Sorra csúszik ki kezünk közül az összes megragadható lehetőség, ami némi biztatást, reményt jelenthetne - a jövendőt illetően. Szerbiában, Magyarkanizsán a jelennek élünk. Tervezés, vízió, hosszú távú, bölcs és előre mutató döntések nélkül. Amolyan máról-holnapra hangulat járja, a biztos vesztébe rohanó ember kedélytelenségével. Így siettetjük a kudarcunkat. A sok Pató Pál úr pedig egy szép napon majd arra ébred, nemhogy nincs kit elballagtatni, de nem akad már egy sem, akinek jó tanáccsal szolgálhatnánk, az utolsó utáni fiatal kezének melegétől is kihűlt a nagykapu kilincse, magunkra lesz muszáj leoltani a villanyt. Akkor majd ott fogunk gubbasztani a sötétben, a régi emlékeinkkel, és az sem fog vigaszt nyújtani, hogy elhagyatva, a pisla gyertya fénye nélkül már megértjük, hol rontottuk el az egészet. Mikor szaladt tőlünk messzire a legutolsó kínálkozó eshetőség. Mennyivel okosabbak leszünk majd! És mennyivel bánatosabbak!
Éppen ezért ama bizonyos képzeletbeli robogó vonatra most kéne fölszállnunk. Még itt fütyül a mozdony sípja, a szerelvény gördül ki a pályaudvarról. Igaz, szaladni kellene utána, talán rácsimpaszkodhatunk a leghátsó vagon korlátjára. Sebaj! Sosem voltunk igényes utazók. Elszoktunk az első osztályú fülke kényelmétől. Így is jó lenne. Még mindig több sikerrel kecsegtetne ez a hajszolt, fapados állapot, minthogy az üres peronon várjuk a sült galambot, és álmodozunk. Nem lesz több vonat – az okosabbak ezt már tudják.
Ettől aztán valami erős szándék végképp megfoganhatna bennünk.
Mondanunk kéne valamit a nyolcadikosoknak, a középiskola ajtaján kifordulóknak. Azoknak, akik most éneklik teli tüdővel a Gaudeamus Igitur refrénjét. Elvégre: a tarsolyukba pakolt ceruzacsonkot nem azért kapták, hogy azzal írjanak búcsúüzenetet a szülőföldjüknek. A diákságnak, a gyerekeinknek a jövő biztosítása olyan parancsolat, mint amilyen természetes, hogy aki élni akar, az lélegzik, hogy a nap esténként lenyugszik, majd reggel fölkel, és a kör önmaga a teljesség.
Vannak-e még szavak? Vagy csak azok maradtak volna? Nagy ígéretek, aminek léggömbjei elszálltak az első kis széllel.
Nem lennék most egyik-másik osztályfőnök bőrében. Nekik kell kitalálniuk, mit mondjanak. Kiáll az idősödő tanár a katedrára. Harminc év pedagógus szakmai tapasztalatát, meg egy leélt, privát élet értelmét, műveltségét bírja. Az öltönyén, ünneplő kosztümjén virágocska. A lelkében meg a félsz citerál, mert akiket lát: csupa jólfésült, csinosan felöltözött ismerős tanítványának a szemében rögtön észreveszi a kutató kérdést. A gyermeki hit jóhiszeműségét.
Akkor és ott mondania kell valamit. Jó szót. Biztatást. Tőle várják az igét, az éppen ballagók, hogy egy generációnak szabjon irányt. Csüngnek a tanár tekintetén, lesik a szavait, aki nem tehet mást: előveszi a négy évvel korábbi búcsúztató szövegét – át kell majd írnia, mert a papírja már viseltes, négy év múlva hasznavehetetlen lenne – és fölolvassa az osztálynak legutolsó intelmeit.
Azok – illő tisztelettel, kicsit unottan – meghallgatják. Még abban az órában kirajzanak. Fogadják a gratulációkat, a virágesőt, az ajándékkönyveket, a jutalom-plaketteket és este megfürödnek a szökőkútban, vagy hajnalig táncolnak a banketten. Hétfő reggel már ki-ki a dolgára siet. Zömük a nagykövetségekre, útlevélért, ilyen-olyan honosításért. Megpróbálnak más tányérról cseresznyézni. Mintha eggyel odébb ízletesebb lenne a menü, nagyobbak a porciók, gazdagabb a kínálat.
Tudja, látja mindezt, akinek csöppnyi sütnivalója van. 
Nincs erkölcsi alapunk senkit sem megszólni, amiért a húsosabb fogást választja. Akkor lenne, ha legalább ugyanilyen bőséget tudnánk szavatolni mindannyiuknak. De akinek a száraz kenyere is keserű, az ne irigykedjen, okoskodjon.
Örüljön annak, hogy csak az ő szájpadlását töri föl a héja.

Pósa Károly
Új Kanizsai Újság, 2015. június 18.

2015. június 18., csütörtök

Félév-záró statisztika

2015. júniusi blogger statisztika
Ez a ma délutáni állás. 
Hatezer látogató fölött járok ebben a hónapban. Öt év alatt - látszik a grafikonon - idáig sikerült el- vagy följutni. Azt hiszem, némi elégedettséget érzek, bár tudom, hogy ettől jóval többen is lesznek még: hajt a sikerélmény kényszere. Meg persze az írásé, a rajzolásé, a festésé.
Ha néha visszanézem a statisztikát, legalább igazolva látom, hogy nem hiába csinálom a dolgomat. Másokat is érdekel. Néha még tetszik is nekik. 
Emlékszem, nem is olyan túl régen hogy ujjongtam, amikor először lett háromjegyű  a napi számlálóm. Mostanában több százan keresik föl ezt az oldalt, és lám! - mohó az ember - már én is vérszemet kaptam, és egyre magasabbra szeretném srófolni annak a világoskék grafikonnak a csúcsát. Pedig lázgörbe az. Vissza kéne hőkölni tőle: a teljesítménykényszer mindig megöl bennünk valamit. Önfegyelem. Önkritika. Ezek mentén lehet alkotni. A többi csak hajszolt csárdást ér, mint amikor a lakodalmi zenészek, a vacsorájuk előtt megtempózzák a ritmust.
Úgyhogy nyugalom. Szép a szám, kétség kívül imponáló. Örülök neki. Megosztom az örömöm, hátha más is örülni fog. Így - hogyne érné meg.

Kis Kanizsai Enciklopédia 8.


 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

50 év után fogadalmukat megújítják

 apácák – A kimondott szó fundamentuma a gondolat, ami a megszületése pillanatában teljes. Irányítani fogja a szándékot. Hosszú időn körösztül  a sok közös gondolatból meg teremtő erő születik. Vagyis akarat. Bizonyosságot tápláló szilárd hitté válhat. A babona is egyféle hit, bár a hiedelem szó talán jobban illik rá. Ezzel együtt nem szégyellem: vannak babonáim. Elárulom az egyik legerősebben bennem élő szent meggyőződésemet. Furcsa lesz olvasni: ez a babonám éppen a katolikus gyökereimmel fonódik egybe.
Miképpen a londoni Tower hollóinak száma, mindenkori megléte a brit monarchia erejét, vagy hanyatlását láttatja, úgy Magyarkanizsának a helyzetét pont így jelzi a város zárdájában élő apácáink jelenléte. Helyzetük mutatja a helyzetünket. Elvégre semmi sincs csak úgy magától, ezért az sem lehet véletlen, hogy a Nagytemplomunk a Szent Őrangyalok nevet viseli. A felhők aljába kapaszkodó tornya őrzi e tájékot. Itt, a nemzet déli kapujában. A földi angyalok fohásza pedig vigyáz bennünket. Mérhetetlenül fontos az apácarendünk. Legalábbis én ezt - erősen hiszem. Ne tessenek megmosolyogni.
Ugyanígy gondolhatták a 19. század derekán, a Kalocsai Püspökségben. 1860-ban alakult meg a most Kanizsán élő apácáink rendje, a francia eredetű, még a XVI. században alapított Notre Dame rend kései hajtásaként. Az akkori Magyarországon Miasszonyunk Rendje néven váltak ismertté. Feladatuknak tekintették az egyszerű nép gyermekeinek a tanítását és nevelését. Hármas fogadalmat tett minden apácájuk: szüzességet, szegénységet és engedelmességet. Trianon után 18 zárdájuk maradt Bácskában, ebből az egyik – máig meghatározó – a mi városunkban található, közvetlenül a Haynald-féle leánynevelő intézet mellett. Ma már ugyan általános iskola, de a kanizsai nép csak Zárdának hívja, bizonyságul annak, hogy a megnemesült, értéket adó dolgokat az eredeti állapotában, az igazi nevén szereti mindenki. Ahogy a történelem vihara cibálta a vidékünket, úgy változott az apácarend sorsa is. Sok hányattatás után a bácskai közösségüket a Szentszék 1960-ban előbb pápai joghatóságú független provinciává, majd 1971-ben önálló Társulattá nyilvánította. Azóta Miasszonyunkról Nevezett Bácskai Nővérek Társulataként tartják őket számon. Iskolai és plébánia hitoktatást, kántorságot, az egyházközségi iroda szolgálatát, vagy ha kell akkor  plébániai házvezetést vállalnak.
Gyerekkoromban tucatnyian szolgáltak Kanizsán, de már az öregapámat is tanították. Mesélt róluk sokat. Vásott gyerek volt. Az egyik jámbor tanító apácának a padhoz rajszögezte a kendőjét. Amint szegény fölkelt, lecsúszott a fejéről a vélum. Lett nagy sírás, zűrzavar. Hogy öregapám mindösszesen két osztályt végzett, és haláláig kerülte a templomot, más oka is lehetett. A hetvenes években kezdtem hittanra járni, Király Katalin Mária Emelina tisztelendő nővér tanított meg imádkozni. Mindenki Emelina nővérnek hívta. Madárcsontú, égő szemű, áttetsző bőrű kis apáca volt. Mégis három osztálytanító energiája, meg egy virtigli pedagógus lakozott benne. Némi színészi vénája is lehetett, mert a mai napig föl tudom idézni a bibliai történeteit. Átéléssel, hevesen gesztikulálva, olykor a hanghordozását megváltoztatva mesélte el Mózes életútját, Dávid király kalandjait, meg a filiszteusokat szamárállkapoccsal legyőző Sámsont, és ha hiszik, ha nem, az ószövetségi cselekménybe mindig bele tudott fűzni egy éppen aktuális párhuzamot. Így okított, tágította elménket, gazdagította lelkünket. Isten tudja, hány generáció ment át a keze között! Öreg korára fölterjesztették Pro Urbe-díjra. Átvette szerényen, minket meg majd szétvetett a büszkeség. Sok más előtte és utána pipiskedő kitüntetettel szemben ha valaki, akkor Emelina nővér, meg a rendtársai - tényleg megérdemelték a város háláját. Aztán ő is elment. Kiköltözött a Nagytemető déli fala mentén bólogató gesztenyefák alá, a közös apácasírba, aminek kőlapján hosszú sorokban fénylenek a Kanizsán szolgált nővérek rávésett nevei. Ahogy az egyre sanyarúbb időket kezdtük megszokni, úgy fogyatkoztak a Miasszonyunk Bácskai Nővérek kegyes szolgáló leányai. A reggeli misére menet, vagy az alkonyati zsolozsmán mára csak kettejük alakját látom menni a nagytemplomi harang hívó szavára.
Ennyien maradtak. Ennyire vagyunk, Kanizsán. Teszik a dolgukat csöndben, megfogyatkozva is jó szándékkal, olyan állhatatosan, ahogy csak tőlük kitelik.
Tudni való, hogy mindig imádkoznak érettünk. Mi meg annyit tehetünk, hogy segítünk nekik. Fohászkodunk önmagunkért.

Pk

2015. június 17., szerda

BEZÁR A BAZÁR – Napokon belül kerítés lesz Magyarország és Szerbia között!



A spanyolok Afrika-kerítése

Percekkel ezelőtti a hír, hogy Magyarország lezárja 175 kilométeres szerbiai határszakaszát. Négy méter magas vaskerítést építenek, valami hasonlót, mint amit a spanyolnak számító afrikai városok is használnak, ugyanezen célra: megfékezni a területeikre ellenőrizetlenül érkező fekete bevándorlók hadát.
Régi mocsári hajósként nem lesz újdonság nekünk az ilyesmi. A kanizsaiak, horgosiak, királyhalmaiak vagy a Szabadka és Bajmok határában élő magyarság középkorú nemzedéke még élénken emlékszik a hajdani szocialista Magyarországnak a határsávban látott, tapasztalt praktikáira. Az őrtornyokra, a szöges drótra, a suttogva emlegetett aknazárra, meg a homoksávra, amin a vadnyulak csapása ugyanúgy látszott, mint a hívatlanul az országba érkezők lábnyomai.
Sokat vidultunk a legendán, amikor a kanizsai K. Józsi bácsit, mint öreg pecást, egy nem várt vihar a Tisza határzónájában ért, majd a déli orkán csónakostól átfújta „amoda”... A szegedi határrendészet töltött géppisztolyokkal vegzálta két napig, míg nagy nehezen hazaengedték, esőkabátban, sáros gumicsizmában, a régi horgosi átjárónál. Amannyi érdekes történet adódik a Röszke alatt folyton kapáló néniről, akinek gukker volt a nyakában, meg az első parkolónál álló, éveken keresztül két „szakemberrel” szerelt Ladáról, aminek sosem találták meg a baját, még úgy sem, hogy három műszakban nyírott frizurás alakok turkálták a motorházát, éber szemmel lesve a déli útvonalat… Kiismert trükkök tucatja szolgálta a borzasztó fontos szocialista állam modelljének a biztonságát. 
Röhögtünk rajta.
Most nincs kedvem nevetni.
Nem mintha nem tartanám rendben lévőnek egy ország szuverén jogát a saját védelmére. Annak tartom. Ha szögesdrót a megoldás, akkor legyen szögesdrót. Még mindig jobb 175 kilométernyi tüskés kerítésre fordítani a magyar adófizetők pénzét, mint ugyanennyit havonta kiadni az Európába semmilyen körülmények között beilleszkedni nem kívánkozó siserehad eltartására. Vagy – kimondani is szörnyű – a majdani ilyen-olyan vallási fanatikusok által elkövetett merényletek következményeinek a fölszámolására, meg a fegyveres testületek folytonos készenlétének biztosítására. Mert ez sincs kizárva. Sőt! 
Ebben az ördögi játszmában a lapok le lettek osztva, és a talont még csak a nagyok látják. Könnyű nekik. Mandzsettából játszanak, mindig online, és folyton csalnak.
Az jó, hogy Budapest legalább sejti a tét nagyságát. Nem blöfföl tovább: lép.
Ami nem jó – és itt jön a lényeg! – hogy Szerbia viszont már megint lépéshátrányba került. Hiába mondogatta, bizonygatta minden normálisabb elemző. Egészen biztos, hogy Belgrád nyakán marad több tízezernyi közel-keleti, afrikai migráns. Egyszerűen nem lesz tovább hová menniük.
És még hagyján, ha netán sikerül őket mesterségesen elkülönítve, menekülttáborokba zsúfolni, valahol Szerbiában! (Nem fog sikerülni.) A riasztó igazán az, ettől ránduljon görcsbe a gyomrunk: EZEK ide fognak özönleni mihozzánk. Bácska északi részébe. És tovább fognak próbálkozni. Mindeközben megint a jámbornak hirdetett - én már inkább baleknak mondanám, bár a bal- előtagú szócskával van egy erőteljesebb kifejezés, erre a lanyha hozzáállásra… - délvidéki magyarsággal itatják meg a világpolitika főzte fekete levest. Mert a mi legendás béketűrésünk határtalan. 
Most rövidesen határos lesz, ne tessenek aggódni. Tüskés akadálypályákkal…
Majd ha elkezdik feltörni a lakatlan házakat – ahogy a kanizsai Vigadóba is gyorsan beköltöztek -, életvitel-szerűen megtelepednek a községünkben, és kezdik otthonosan érezni magukat, akkor biztosan lesznek olyan Tisza-mentiek, akik visszasírják a Koszovóról kiebrudalt cigányok martonosi történetét. Akik legalább nyelvileg, részben vállalhatóak voltak. 
Baj egy darabig nem valószínűsíthető. Van még pénz a külföldi bankszámlákon. Havi 1500 dollárnyi összeget vesznek föl, ezek a "fejvesztve menekülő szerencsétlenek". Számos tanú igazolja. Ennyi pénzzel királyi módon lehet élni Magyarkanizsán. Hotel, Marlboro, drága üdítő, lebzselés a központban. Ahogy az már most is dívik.
De ha majd fogy az apanázs, akkor hozzád kopognak be kenyérért. Meg hozzám. Meg őhozzá.
Ha a tévéhíradóban látták a francia határnál kamionokra támadó csőcseléket, az olasz csendőrségnek szembeszegülők gyújtogató tömegeit, akkor a bácskaiak ne arra készüljenek, hogy tőlünk szép szóval fogják kérni a jussukat. Ez a társaság nem így szocializálódott.
Úgyhogy a magam részéről a muzeális fokost visszatámasztom az udvari gázóránk mellé. A kisebbik vasvillával egyetemben. Ebben hittek a régiek is. A török időktől Rákóczin keresztül 1849-ig bevált. Ebben tán nekem is van okom hinni. Belgrád szavában nincs.
De azért Szerbiának sok szerencsét kívánok, a menekültügy további kezelését illetően.
Szüksége lesz rá.


Pósa Károly
   

2015. június 12., péntek

Régi adorjáni köz


Régi adorjáni utca - Old street in Adorjan
olaj, pasztell, akril
70 x 30 cm

Napló 20.




„Még ebben a kora nyári kánikulában is ádáz emberek vitatkoznak egymással. Megy az adok-kapok. Többnyire a közösségi oldalakon dúl egyfajta vértelen – mégis késhegyre menő – küzdelem, ami mögött arcok, testek, lelkek sincsenek: csak a virtuális inkognitó, a leples bitangok álnevei. Élvezik az internet szavatolta akolmeleg biztonságát.
Legalább a kézírásukat látni lehetne!
Bár nem vagyok grafológus, és kicsit gyanús praktikumnak gondolom: mégis, sok hasznos dolog kikövetkeztethető abból, kinek milyen cirkalmas a vonalvezetése. Vagy a helyesírása. A kézjegye. Nemhiába volt a külalak a magyar dolgozatok mindenkori harmadik osztályzata. Tartok tőle, hogy ma már az sem megy ritkaság számba, ha a kisgyerek előbb tanul meg gépírni, mintsem ceruzával rajzolná a betűket. Ennek van divatja. (Vajh, tetszik-e valakinek?)
Ettől persze még ki-ki fölvállalhatná a véleményét. Amennyiben van neki - tegye névvel. Jól beazonosítható módon, hogy ha ismerjük az illetőt, eldönthessük, mennyire hiteles a mondandója. Érdemes-e odafigyelni rá? Mert a kimondott szónak azért még most is súlya van. Igaz, egyre inkább elértéktelenedik. Kopnak a drága szavak, elspóroljuk a míves jelzőket, szürkül a nyelvünk. Beállt az sms-éra se nem tudományos, se nem fantasztikus, inkább rémisztően futurisztikus világa. Pedig nem is olyan régen hogy nevettük a Mézga család Köbükijét! Aztán most - tessék: egy tyúklépésnyire vagyunk tőle! És még ezzel a lebutított, fakult nyelvezettel is mennyi ócskaságot tudunk szórni másokra!
Egy jó ideje ódzkodok minden politikai jellegű kommentártól. Nem tagadom: néhányszor pórul jártam. Ha hozzá mertem szólni valamihez, a csöndös disputa helyett perceken belül személyeskedő, trágárságtól sem mentes útszéli viadallá züllött a szépreményű vitaindító gondolat. Így még a kocsmában sem szokás a pultot döngetni. Vagy ha netán idáig hág az indulat, akkor lehet taslit adni, meg kapni, és aki talpon marad, annak az észérvei voltak a meggyőzőbbek. Tiszta ügy.
Nem logikátlan a fölvetés: mit várjunk a köznép közbeszédétől, ha az arra hivatott magasságos körök is a szódáskocsis-szótár szintjén ágálnak a saját igazuk mellett? A politikusok mellett már az újságíró-szakma is a küszöb alá tette a mércét. Hogy a színészekről ne is beszéljek.
Mindre igaz: a hivatásuk alapja kéne, hogy legyen, a nyelvi gazdagsággal való bravúr, a finoman rétegelt mondandó megfogalmazása, a szónoki képesség. Ehelyett vajmi keveset, vagy egyáltalán nem különböznek attól a harsány, pöffeteg, izgága tempótól, amitől régebben a kofák is pirultak volna. Mind-mind az olcsó szappanoperák hangvétele. Észrevették, hogy a latin-amerikai sorozatok után, már a magyarországi – minek nevezzem? – „valóságot mímelő” tévéműsorokban sem múlik el perc, hogy valaki föl ne csattanna, ne kezdene üvölteni, vagy ami ettől is bosszantóbb: affektálva nyávogni? Hát emberi hangon, hétköznapi hangerővel, normális hangszínen  semmit nem lehet megmagyarázni? Úgy látszik – nem…
Most olvasom A rómaiak Pannóniában című tanulmány-kötetet. Szépen leírja a szerző, hogy a művészet minden kornak a tükörképe. Látlelet az akkori emberekről. A lelkükről, az érzéseikről. Amilyen az adott időszak, olyanná nemesül, vagy – esetünkben – silányul mindaz, ami körülvesz bennünket. Ha ehhez hozzáteszem, hogy minden nép, minden korban, olyan vezetőket választott, kapott vagy viselt el, amilyeneket megérdemelt, akkor becsületbeli ügyünk, hogy először ki-ki saját magába mélyedve számvetést készítsen: különb-e a Deákné vásznánál?
A nómenklatúrára mindez persze nem vonatkozik. A babér a homlokukon, a marsallbot a tarsolyukban, a közízlés gyeplője a kezükben. Közben tudott, hogy nem babér az, hanem csörgősipka, nem marsallbot hanem lopott ezüstkanál, a közös családi eszcájgból, és a gyeplő pont annyira hasznavehetetlen, mint a gazdák, akik föl se tudtak szerszámozni. Várjuk, hogy egyszer az életben csattanjon föl végre annak a mesebeli kisgyereknek a hangja: a király meztelen.
De megköszönnénk neki!”    

Pk

2015. június 11., csütörtök

NAPLÓ 19. - Menekültek


Lát-e Kanizsa a szemé(t)től?


"Mennek a siralmak a migránsokkal kapcsolatban. 
Néha horrorisztikus, néha megmosolyogtató történeteket hallani. Beszél a nép. 
Egy budzsáki néni vette a fáradtságot, és pár nappal ezelőtt bebotorkált a központba, mert négert élőben még nem látott...
Most kéne okosan intézni az ügyeket! Hatékonyan, gyorsan, a törvényesség szigorú betartatásával! Mert a valóság az, hogy az elmúlt hetekben már az is előfordult, hogy a kanizsai központban éjszakázó idegenek a városi parkban éjjelente tábortüzeket gyújtottak. A környező díszfák, díszcserjék ágaiból. A kommunális közvállalat emberei hetek óta konténerszámra gyűjtik utánuk a hulladékot – minden reggel. Pedig vannak szemetesládák. Fura látni, hogy a locsolt virágágyások, meg a nyírott, gondozott gyep közepén – ahová a mi kisgyerekeink sem mennek illemből focizni – afrikai meg közel-keleti csoportok táboroznak. Pár napja a buszállomás melletti padra ürített valamelyik “Európába beilleszkedni igyekvő”.
Nem mellé.
Nem alá.
Rá.
(Nesze neked Ókontinens!)
A kérdést bővebben helyben tanulmányozhatja, aki igazán kíváncsi rá.
Elintézhető, hogy egy fél napos utcaseprői bevetésen az összes tudósító, újságíró a tapasztalataiból kiindulva jellemezhesse majd, mi folyik itt Kanizsán. Mert így, kényelmes zsöllyékből, a stúdiókból, a szerkesztőségekből a szagot nem érzik, a káoszt nem látják.
A sok szörnyülködő szempontja azt diktálná, hogy kissé esősebb időben engedjük őket a művelődési ház Art Hotelje előtt húzódó zöld szőnyegen kempingezni. Merthogy erre is akadt példa, és a recepciós kislány könyörgése helyett - akit kiröhögtek – egy-két erélyesebb férfinak kellett eltessékelni őket. Soroljam tovább? Kár lenne.
Mondják, hogy miért nem nyit Kanizsa befogadóállomást?
Még mit nem! Annak a tábornak nem itt Bácskában kéne lennie, hanem mondjuk a szír-török határ mentén. Vagy valahol Észak-Afrikában, ahol tudtommal senki nem tart pisztolyt a szappantartónyi csónakokba préselődők fejéhez, hogy nekivágjanak a Földközi-tengernek.
Mert aki az életét menti, az nem hagyja odahaza a családját, az asszonyát, a gyerekeit (megírta a napilapunk egy szívszorító interjúban) majd kirándul - lehetőleg Göteborgig, hanem – anno miként megálltunk Szegednél - amint biztonságban tudja magát, a közelből lesi mikor csitul az őrület. Tessenek utánaszámolni, hány férfi, suhanc vág neki az útnak, és kérdezzék meg tőlük, hol a családjuk gyengébbik része? Tegnap egy eldobott telefonos SIM-kártyát találtak. A tartalmát kíváncsiságból megnézték. Egy közel-keleti pékségben vigyorognak rajta, nem régiek a képek. Tükör, csillogás, reflektorok mindenütt, tiszta McDonalds. A jólét jelei. A telefon tulajdonosa tényleg az életét menti? Mert ha így van, akkor sokakat ismerek itt Kanizsán is, akik szívesen elmentenénk az életünket egy-két szezonnyi svéd, svájci, vagy német szociális segélyért…
Biztos lelketlennek tűnik a véleményem, elhiszem, hogy jobban fekszik a szépreményűeknek ez az emberbaráti bájolgás. De a humánum fölkentjei közül még egyet sem láttam, aki ide jött volna Kanizsára, Horgosra: szétnézni, tájékozódni. Bezzeg írogatni, tudósítani tudnak.
De míg a mi városunkat kempingezik tönkre, a mi köztereinken mi lapátoljuk utánuk, amit itt hagynak, addig vitaképtelenek maradnak a kívülről huhogók.
Hiteles az lenne közülük, aki beengedné a lakásába egyik-másik jövevényt. Hírlik, nincs nagy tolongás sem nálunk, sem a debreceni menekült-állomás irodája előtt a hasonló kérelemmel érkezők között. Így mivel könnyebb relatíve biztos földrajzi távolságból interneten posztolgatni, észt osztani, óbégatni, mutogatni, mint cselekedni: erre a gesztusra egy jó darabig még várhatunk.
És a jó példát magunkon kéne kezdeni. Hogy ne a művelődési házba, a városházára járjanak toalettre, csak egy angol nyelvű táblát lenne illő kitenni - a piac sarkánál nyilvános WC várja a betévedőket. A nap 24 órájában, ügyelettel, pénzért, bárki megoldhatja a problémáját. Akik a nagyutcán fejből tudják hol lehet méregdrága sportcipőket venni, azoknak nem lehet gond a száz méterrel arrébb lévő közvécé megtalálása.
Egy karszalagos közterület-fenntartó, pedig szintúgy járná a központot, és akik ennek ellenére vállalhatatlan módon viselkednek: szemetelnek, vizelnek, életvitel-szerűen laknak a városunk parkjaiban, azokkal betartatná a törvényeket. Amik egyébként ránk, itt lakókra mindig is vonatkoztak.
Kánikula, nyár elé nézünk. Fokozott a fertőzésveszély. Egy tüsszentés elég, és indulhat egy sosem ismert járvány. 
Itt az alkalom, hogy végre ne csak beszéljünk: cselekedjünk.
Mert a káosz már a mai napon is a küszöbünkön toporog."
Pk

2015. június 3., szerda

Kis Kanizsai Enciklopédia 7.



 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 
 
A mostani Gesztenyefa-sor hetvenvalahány évvel ezelőtt


Apczy – Minden városnak megvannak a csakis rá jellemző családjai. A hírnevük úgy követi az adott település sorsát, mint a szegény embert a zoknijába akaszkodó koldustetű. Levakarhatatlan ottlétük, akár jó, akár rossz emlékezet fűződik hozzájuk. Beleivódtak a hely szellemiségébe, s a régen volt rokoni elődökhöz hasonlóan a leszármazottak is alakítják ingatag korunk omladozó történéseit.
Ahogy a zentai telefonkönyv feketéllik a Geréktől, Nagy-Abonyiaktól, Tóth-Vásáryaktól, Horthyktól, úgy Kanizsán is csukott szemmel, két marokra szedhetőek a Sarnyaiak, Losonczok, Rekeczkiek, Baták – a teljesség igénye nélkül* -, miként Apczyakból sem állunk deficitre. Mivelhogy ezek az írások - mondhatni - nagyképűségből viselik az enciklopédia címet, és lustaságból szándékomban sincs tudományos igénnyel földolgozni egy-egy szócikket, a nevezett família jelesebb tagjait én bizony nem kutattam sehol: amit írok róluk, azt csak a magam tudása, tapasztalata révén teszem.
Lehet, vannak nemesi vérvonalú nemzetségek. Grófok, bárók, országos nagyurak fémjelzik egy-egy vidék rangját. Dicsőségben fogant történelmi óriásokra szánnak új bekezdést az iskolás tankönyvek. Az efféle hivalkodó tételekből a mi kis városunk szerényen kimaradt. Itt, ezen a löszös, sárral dagasztott, Tisza vizével nyalt bácskai parton már az is reputációt sugall, ha a családnév végén megmaradt az “y” , a “cz”. Beszédesebb az “ffy” alákanyarított fecskefarka a sokadik hirtelen megkerült, vagy újrarajzoltatott sárkányliliomos címeres pajzsnál. A szenvelgő jelképeknél jobban mutatja,  hogy nem akárki a név viselője. Hát hogyne lenne rátarti az összes Apczy-fajta, akivel dolgom volt!
Kanizsa ékítményei. Szerteágazó a család. Generációk óta legendásan sokgyerekesek: vonásukról, mozgásukról, temperamentumukról avatott szem által nyomban fölismerszenek. Többnyire alacsony, zömök teremtmények. Akad közöttük szobafestő, földműves, téglagyári melós, de még sírásó is. Közös vonásuk az a jó adag izgágaság, ami feszül valamennyiükben – szépen, egészségesen kiegészítve a humorra való hajlammal: egy Apczyval a hülyeség terén elég nehéz versenyre kelni - akárki igazolhatja. A beléjük gyúrt életrevalóság számos történet ihletője volt már, ám az élőkre való tekintettel – megvernének az utcán fényes nappal -, inkább a már elhalt fölmenőjük legnagyobb hőstettét idézem föl. Miatta ugyanis akkora presztízse lett az egész Osztrák-Magyar Monarchiában a néhai Ókanizsának, amekkorát tán azóta sem kaptunk. (Igaz, mostanában mintha a Monarchiáról is kevesebbet hallanék. Nem beteg tán a Kegyelmes Császár és Apostoli Király Őfőméltósága?)
A hírhedett Apczyak egyik ivadéka, valamikor a múlt századfordulón fölcsapott önkéntes tűzoltónak. Nem egyedül tette. Akkoriban, a kilencszázas évek elején a kanizsai legények ha szépet álmodtak, akkor tűzoltó uniformisban látták magukat. 
Míg a főtér pavilonja alá szorult rezesbanda fújta a Radetzky-marsot, meg a bécsi keringő hamis akkordjait, addig a porban grasszáló sokaságban virítottak a kisuvickolt, tűzött zsinóros nadrágszíjak, az övcsatokon iringált a napsugár, és a dupla soros sárga rézgombok csillogása a széplányok tekintetét vakította. Érthető, ha az ifjúság és a férfi polgárság épkézlábbjai tűzoltónak szegődtek.
Olyan sikeres volt az ókanizsai önkéntesek testülete, hogy 1911-ben ők képviselhették a Monarchiát az éppen megrendezendő torinói tűzoltó világbajnokságon. (!) 
Az a szóbeszéd járja, hogy az univerzális megmérettetésre a saját költségén utazott el a hazai válogatott. Szekerekkel érkeztek meg a Kossuth apjukat is befogadó piemonti városba. Magáról a világbajnokságról keveset tudni, az viszont biztos, hogy a mokány bácskai dédapáink nem illetődtek meg a talján vidék szépségétől: az összes diszciplínában kimagaslottak a mezőnyből. Egyetlen és legnagyobb riválisuk a japán csapat volt. Azonos pontszámot kaptak mindvégig. Még akkor is döntetlenre álltak, amikor az utolsó versenyszámra, a mászólétrával történő ügyességi próbára került sor. 
A hozzá nem értők miatt: ez a feladat egyszerűnek tűnik. A horgas végű lajtorjákat egy meglehetősen magas, többszintes, házfal-szerű akadály ablaknyílásaiba kell akasztani, újabb és újabb kampós létrával emeletről-emeletre gyorsan följebb haladni. Valahol legfölülre megérkezve, az irdatlan magasságból a már megjárt létrákon mihamarabb vissza kell érni az anyaföldre, és a stopperóra cágerja akkor torpan álló helyzetbe, ha a tűzoltó haptákba merevedik a létra tövénél. Hogy elejét vegyék a trükközésnek, a versenybírók kizárás terhe alatt büntették azt, aki a visszaúton mindkét kezével nem illetett minden egyes létrafokot. A döntő viadalra, a párhuzamos pályán tornyosodó falhoz, a japánok a legjobban mászó emberüket küldték. Az ókanizsaiak meg egy Apczyt. 
Itt érdemes megjegyezni, hogy nyavalyás emeletnyi ház abban az időben alig, vagy inkább sehogy se akadt Ókanizsán. Legközelebb Szegeden láthatott ekkora építményt a jámbor bácskai kompánia. 
A startpisztoly eldördülése után óriási szurkolás közepette mégis fej fej mellett iramodott fölfelé a két rivális. A fal tetejére érkezve viszont már látszott a japán tűzoltó kevéske előnye. Ő fordult vissza elsőnek. Egy pillanattal később az Apczy közlegény is ereszkedni kezdett, de hiába szaporázta a lépteit, az ázsiai riválisának előnye behozhatatlannak látszott. Ekkor – föltehetően a nagy igyekezetében – a mi Apczynk megcsúszott egy létrafokon, és akárhogy iparkodott egyensúlyát visszaszerezni - szabadesésben zuhanni kezdett a magasból, de mivel a vére, életösztöne hajtotta, szeretett volna fogódzót találni az elsuhanó létrákon. Ennek köszönhetően két kinyújtott kezével, aláhullva is végigzongorázta az összes létrafokot, és mivel Apczynak teremtette a Jóisten, mint egy macska - talpra esve - ért földet, erősen ráverve a túl-félen lefelé tempózó japán ellenfelére. Az árgus szemekkel figyelő zsűri semmi szabálytalanságot nem regisztrált – inkább dicsérték a halált megvető visszasiklás kivitelezésének ügyességét. Apczy közlegénybe meg szorult annyi flegma, hogy hallgatott mint a gyík. Így már csak idehaza árulta el a többieknek, mekkora szerencse is kellett ahhoz, hogy a balesetéből világra szóló diadal legyen. Első díj, aranyplakett Torinóban, az 1911-es esztendő Tűzoltó Világbajnokságán!
Ha valaki netán kételkedne igazamban, attól most kérdezem, hogy amúgy ismeri-e az Apczy Pista nótáját?
Az itteni jónép ugyanis heherészve tudja. Ahogy azóta is emlegetjük azokat a nagyszerű férfiakat.                                                                                  
Aki meg netán nem, annak legyen elég, hogy a nyomdafestéket nehezen tűrő dolgokat nem szokás egy nyilvánosságnak szánt írásban leközölni.

 


*Ahogy haladok majd ábécé sorrendben, a többi neves famíliára is sort kerítek.