2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. június 20., szombat

NAPLÓ 21. - Kárpátalja


Hatodhó – azaz június - huszadik napja van. Jó sok éven körösztül mindig vártam ezt a dátumot. A vakáció kezdetét jelezte. Hivatalosan is elstartolt a nyár, ami után - a bizonyítvány függvényében - gyerekfejjel szabadott terveket szövögetni: melyik táborba jelentkezzünk, milyen túrán vegyünk részt, hová menjünk nyaralni?
Ferdítettük ifjúságunk drága pillanatait, ki-ki a saját gusztusa, vagy lehetősége szerint. Általában a Tisza mellett múlattuk a napokat, de ritkábban eljutottunk a tengerre is. Szinte mindig az akkori Jugoszlávia valamelyik üdülőtelepe volt a célállomás. Dalmáciát csak úgy megismertük, mint a crna gorai tengerpartot. Mégis a bácskai, az itthon töltött nyaralások a legemlékezetesebbek. A mólóról ugráltunk a Tiszába, az ártéri erdőben sátorozva kivártuk a gyöngyházszínű pirkadatot, miközben figyeltük a nyárfák termésének a víz színén tovatűnő vatta-pamacsait, majd legvégül - a megbeszélt jelre - amint a fácánkakas újabbat kakattolt, a vízbe vetettük magunkat és átúsztunk Bánátba körtét lopni… Csupa jó helyen őrzött, élő emlék.
Mégsem akarok nosztalgiázni.
Csak megint nyár van, és én újfent utazok.
Teszem ezt a legkönnyebb zsebbel, hisz semmim sincs. Azaz: dehogy nincs. Lett egy újabb könyvem. Pár napja kaptam ajándékba. Amolyan útikönyv-szerűség. Bedekker: ha tetszik. Olvasgatom. Ettől spórolósabban ember ma nem tud világgá menni.
Kárpátaljáról szól a vékonyka, alig százoldalas kötet, de ugyanígy szólhatna Tanzániáról, a Baleári szigetekről, vagy Kanadáról is – nekem ezek fehér foltok. A kis kötet telis-tele van Cséka György színes fényképeivel, ahogy az egy magára valamit adó útikalauztól elvárható. Ma reggel éppen Ungváron bámészkodtam, a Vozjednyannán (magyarul - Petőfi tér), ahol feketézőktől lehetett vásárolni hatvankopejkás Kozmoszt, vagy tizanhat kopejkás, füstszűrő nélküli Verhovinát. A boltok üresen tátongtak, a polcokon csak halkonzervek sorakoztak. Kirándultam egyet a Kocjubinszkij utcába, meg az újsütetű ukrán állam legelső gazdasági krízisébe, lévén az a fejezet nem csak a földrajzi-, hanem az időbeli távolságokból adódó érdekességeket is fölvillantotta. 1990-ben jártam. Hiperinfláció, tanácstalanság, szétrohadó szovjet éra. Istenem! Wo sind die alten schönen Zeiten! Ugyanezen időszak minekünk ugyanerről szólt… Annyi különbséggel, hogy nálunk a dinár kezdett zuhanórepülésbe, és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi álomgyár hullott darabjaira, mert mint bebizonyosodott: annyira sem sikerült jugoszlávnak lennie, amennyire szövetséginek, és inkább szociopatává züllött a szocialista helyett.
Így az ismerős, már megélt körülmények között, térben és múltban bukdácsolva járom be az általam talán legkevésbé ismert nemzetrésznek, a kárpátaljai magyarságnak a szülőföldjét, s ezen belül Gazda Albert világát. Alapban meglelhető a tartalmát tekintve minden, ami egy világutazót érdekelhet. Helytörténet, kulturális gyorstalpaló tanfolyam, kevéske, éppen szükséges mennyiségben adagolt politikai, közéleti látlelet, halvány ideológiai vezérfonallal masnira kötve. Aztán a leomló vakolatú házsorok között, a hűvös oldalon Pilinszkys plakátmagányban a magyar múlt köszön vissza, sosem hallott ottani nagyságaink névtáblái révén. Megannyi emlékről fújható le a por a zegzugos sorsú Tiszahátat megismerve, miközben a nagyszőlősi utakon rozsdaette benzinüzemű járgány-állatok ontják „Leonyid Brezsnyev leheletét”. Az egyik pillanatban még a Gazda család legendáriumának édes-bús történetei elevenednek meg, hogy a következő oldalon Visk ásványvizes telepére buszozhassunk. A könyv bensőséges és egyszerre nyilvánosan föltáró. Nehéz eldönteni, mit olvasunk. Csak a zsánerképeket látjuk, a hangulatot érezzük, a sorok között megbúvó, gyakori áthallásos sztorik szintjén. Gazda Albert mesél. Mindezt a szülőföldnek kijáró tisztelet és szeretet hangján. Könnyű vele azonosulni, ráérezni a mondandó velejére, amikor például ilyen gondolatokat fűz eggyé:
”A por is maradt, több van belőle, mint egykor, jóval több. Maradtak a kóbor kutyák is: egy nagyobb település sincs Kárpátalján, ahol ne kószálnának szanaszét, falkában – csoda, hogy nem naponta jönnek a hírek összemart gyerekekről, nyugdíjasokról. De szelídek ezek, nem ugatnak meg senkit, nem is kérnek, csak néznek maguk elé egyenesen, mennek-loholnak valahová. Maradtak a gépek is, a szovjet szocializmus szimbólumai – hatalmas teherautók araszolnak a hágókon féloldalasan, vastag, büdös füstöt okádva, megpakolva sóderrel, fával. Mennek a harminc-negyven éves Moszkvicsok, Ladák, Volgák is, elnyűhetetlenül.”
A Kárpátalja könyvet jó szívvel ajánlom kalandkereső ismerőseimnek. Erős idegzet helyett némi lelki tréning szükségeltetik hozzá, mert kemény egy olvasmány, nem a megszokott sétáló bájolgás. Mindazonáltal szerethető, korrekt és nem utolsó sorban hasznos kiadvány. Egy-egy fejezete után majd rádöbbenünk, hogy ha értőn, lélekkel telt módon vizsgáljuk, akkor dacára a pokolinak mondott, sokszor elátkozott bácskai mindennapjainknak, valójában mi is egy – a kárpátaljaihoz hasonló, alig-alig bevallott, és mégis - édenkerti állapotban vagyunk.
És ugyan ki lenne az, aki elkívánkozna a paradicsomból?

                                                                                                                                    Pk


Cséka György – Gazda Albert:    K Á R P Á T A L J A

jószöveg
Műhely Kiadó

Budapest 2012.

Nincsenek megjegyzések: