Hatodhó
– azaz június - huszadik napja van. Jó sok éven körösztül mindig vártam ezt a
dátumot. A vakáció kezdetét jelezte. Hivatalosan is elstartolt a nyár, ami után
- a bizonyítvány függvényében - gyerekfejjel szabadott terveket szövögetni:
melyik táborba jelentkezzünk, milyen túrán vegyünk részt, hová menjünk
nyaralni?
Ferdítettük ifjúságunk drága pillanatait, ki-ki a saját gusztusa, vagy
lehetősége szerint. Általában a Tisza mellett múlattuk a napokat, de ritkábban
eljutottunk a tengerre is. Szinte mindig az akkori Jugoszlávia valamelyik
üdülőtelepe volt a célállomás. Dalmáciát csak úgy megismertük, mint a crna
gorai tengerpartot. Mégis a bácskai, az itthon töltött nyaralások a legemlékezetesebbek.
A mólóról ugráltunk a Tiszába, az ártéri erdőben sátorozva kivártuk a
gyöngyházszínű pirkadatot, miközben figyeltük a nyárfák termésének a víz színén
tovatűnő vatta-pamacsait, majd legvégül - a megbeszélt jelre - amint a
fácánkakas újabbat kakattolt, a vízbe vetettük magunkat és átúsztunk Bánátba
körtét lopni… Csupa jó helyen őrzött, élő emlék.
Mégsem akarok nosztalgiázni.
Csak megint nyár van, és én újfent utazok.
Teszem ezt a legkönnyebb zsebbel, hisz semmim sincs. Azaz: dehogy nincs. Lett
egy újabb könyvem. Pár napja kaptam ajándékba. Amolyan útikönyv-szerűség. Bedekker:
ha tetszik. Olvasgatom. Ettől spórolósabban ember ma nem tud világgá menni.
Kárpátaljáról szól a vékonyka, alig százoldalas kötet, de ugyanígy szólhatna
Tanzániáról, a Baleári szigetekről, vagy Kanadáról is – nekem ezek fehér
foltok. A kis kötet telis-tele van Cséka György színes fényképeivel, ahogy az
egy magára valamit adó útikalauztól elvárható. Ma reggel éppen Ungváron
bámészkodtam, a Vozjednyannán (magyarul -
Petőfi tér), ahol feketézőktől lehetett vásárolni hatvankopejkás Kozmoszt,
vagy tizanhat kopejkás, füstszűrő nélküli Verhovinát. A boltok üresen
tátongtak, a polcokon csak halkonzervek sorakoztak. Kirándultam egyet a Kocjubinszkij
utcába, meg az újsütetű ukrán állam legelső gazdasági krízisébe, lévén az a
fejezet nem csak a földrajzi-, hanem az időbeli távolságokból adódó
érdekességeket is fölvillantotta. 1990-ben jártam. Hiperinfláció,
tanácstalanság, szétrohadó szovjet éra. Istenem! Wo sind die alten schönen
Zeiten! Ugyanezen időszak minekünk ugyanerről szólt… Annyi különbséggel, hogy
nálunk a dinár kezdett zuhanórepülésbe, és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi
álomgyár hullott darabjaira, mert mint bebizonyosodott: annyira sem sikerült
jugoszlávnak lennie, amennyire szövetséginek, és inkább szociopatává züllött a
szocialista helyett.
Így az ismerős, már megélt körülmények között, térben és múltban bukdácsolva
járom be az általam talán legkevésbé ismert nemzetrésznek, a kárpátaljai
magyarságnak a szülőföldjét, s ezen belül Gazda Albert világát. Alapban
meglelhető a tartalmát tekintve minden, ami egy világutazót érdekelhet.
Helytörténet, kulturális gyorstalpaló tanfolyam, kevéske, éppen szükséges
mennyiségben adagolt politikai, közéleti látlelet, halvány ideológiai
vezérfonallal masnira kötve. Aztán a leomló vakolatú házsorok között, a hűvös
oldalon Pilinszkys plakátmagányban a magyar múlt köszön vissza, sosem hallott
ottani nagyságaink névtáblái révén. Megannyi emlékről fújható le a por a
zegzugos sorsú Tiszahátat megismerve, miközben a nagyszőlősi utakon rozsdaette
benzinüzemű járgány-állatok ontják „Leonyid Brezsnyev leheletét”. Az egyik
pillanatban még a Gazda család legendáriumának édes-bús történetei elevenednek
meg, hogy a következő oldalon Visk ásványvizes telepére buszozhassunk. A könyv
bensőséges és egyszerre nyilvánosan föltáró. Nehéz eldönteni, mit olvasunk.
Csak a zsánerképeket látjuk, a hangulatot érezzük, a sorok között megbúvó,
gyakori áthallásos sztorik szintjén. Gazda Albert mesél. Mindezt a szülőföldnek
kijáró tisztelet és szeretet hangján. Könnyű vele azonosulni, ráérezni a
mondandó velejére, amikor például ilyen gondolatokat fűz eggyé:
”A por is maradt, több van belőle, mint
egykor, jóval több. Maradtak a kóbor kutyák is: egy nagyobb település sincs
Kárpátalján, ahol ne kószálnának szanaszét, falkában – csoda, hogy nem naponta
jönnek a hírek összemart gyerekekről, nyugdíjasokról. De szelídek ezek, nem
ugatnak meg senkit, nem is kérnek, csak néznek maguk elé egyenesen,
mennek-loholnak valahová. Maradtak a gépek is, a szovjet szocializmus
szimbólumai – hatalmas teherautók araszolnak a hágókon féloldalasan, vastag,
büdös füstöt okádva, megpakolva sóderrel, fával. Mennek a harminc-negyven éves
Moszkvicsok, Ladák, Volgák is, elnyűhetetlenül.”
A Kárpátalja könyvet jó szívvel ajánlom kalandkereső ismerőseimnek. Erős
idegzet helyett némi lelki tréning szükségeltetik hozzá, mert kemény egy olvasmány,
nem a megszokott sétáló bájolgás. Mindazonáltal szerethető, korrekt és nem utolsó
sorban hasznos kiadvány. Egy-egy fejezete után majd rádöbbenünk, hogy ha értőn,
lélekkel telt módon vizsgáljuk, akkor dacára a pokolinak mondott, sokszor
elátkozott bácskai mindennapjainknak, valójában mi is egy – a kárpátaljaihoz
hasonló, alig-alig bevallott, és mégis - édenkerti állapotban vagyunk.
És ugyan ki lenne az, aki elkívánkozna a paradicsomból?
Pk
Cséka György –
Gazda Albert: K Á R P Á T A L J A
jószöveg Műhely Kiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése