„Még ebben a kora nyári kánikulában is ádáz emberek vitatkoznak egymással. Megy az adok-kapok. Többnyire a közösségi oldalakon dúl egyfajta vértelen – mégis késhegyre menő – küzdelem, ami mögött arcok, testek, lelkek sincsenek: csak a virtuális inkognitó, a leples bitangok álnevei. Élvezik az internet szavatolta akolmeleg biztonságát.
Legalább a kézírásukat látni lehetne!
Bár nem vagyok grafológus, és kicsit gyanús praktikumnak gondolom: mégis,
sok hasznos dolog kikövetkeztethető abból, kinek milyen cirkalmas a vonalvezetése.
Vagy a helyesírása. A kézjegye. Nemhiába volt a külalak a magyar dolgozatok
mindenkori harmadik osztályzata. Tartok tőle, hogy ma már az sem megy ritkaság
számba, ha a kisgyerek előbb tanul meg gépírni, mintsem ceruzával rajzolná a betűket.
Ennek van divatja. (Vajh, tetszik-e valakinek?)
Ettől persze még ki-ki fölvállalhatná a véleményét. Amennyiben van neki -
tegye névvel. Jól beazonosítható módon, hogy ha ismerjük az illetőt,
eldönthessük, mennyire hiteles a mondandója. Érdemes-e odafigyelni rá? Mert a
kimondott szónak azért még most is súlya van. Igaz, egyre inkább
elértéktelenedik. Kopnak a drága szavak, elspóroljuk a míves jelzőket, szürkül
a nyelvünk. Beállt az sms-éra se nem tudományos, se nem fantasztikus, inkább
rémisztően futurisztikus világa. Pedig nem is olyan régen hogy nevettük a Mézga
család Köbükijét! Aztán most - tessék: egy tyúklépésnyire vagyunk tőle! És még ezzel
a lebutított, fakult nyelvezettel is mennyi ócskaságot tudunk szórni másokra!
Egy jó ideje ódzkodok minden politikai jellegű kommentártól. Nem tagadom: néhányszor
pórul jártam. Ha hozzá mertem szólni valamihez, a csöndös disputa helyett
perceken belül személyeskedő, trágárságtól sem mentes útszéli viadallá züllött
a szépreményű vitaindító gondolat. Így még a kocsmában sem szokás a pultot
döngetni. Vagy ha netán idáig hág az indulat, akkor lehet taslit adni, meg kapni,
és aki talpon marad, annak az észérvei voltak a meggyőzőbbek. Tiszta ügy.
Nem logikátlan a fölvetés: mit várjunk a köznép közbeszédétől, ha az arra
hivatott magasságos körök is a szódáskocsis-szótár szintjén ágálnak a saját
igazuk mellett? A politikusok mellett már az újságíró-szakma is a küszöb alá
tette a mércét. Hogy a színészekről ne is beszéljek.
Mindre igaz: a hivatásuk alapja kéne, hogy legyen, a nyelvi gazdagsággal
való bravúr, a finoman rétegelt mondandó megfogalmazása, a szónoki képesség.
Ehelyett vajmi keveset, vagy egyáltalán nem különböznek attól a harsány,
pöffeteg, izgága tempótól, amitől régebben a kofák is pirultak volna. Mind-mind
az olcsó szappanoperák hangvétele. Észrevették, hogy a latin-amerikai sorozatok
után, már a magyarországi – minek nevezzem? – „valóságot mímelő” tévéműsorokban
sem múlik el perc, hogy valaki föl ne csattanna, ne kezdene üvölteni, vagy ami
ettől is bosszantóbb: affektálva nyávogni? Hát emberi hangon, hétköznapi
hangerővel, normális hangszínen semmit
nem lehet megmagyarázni? Úgy látszik – nem…
Most olvasom A rómaiak Pannóniában
című tanulmány-kötetet. Szépen leírja a szerző, hogy a művészet minden kornak a
tükörképe. Látlelet az akkori emberekről. A lelkükről, az érzéseikről. Amilyen
az adott időszak, olyanná nemesül, vagy – esetünkben – silányul mindaz, ami
körülvesz bennünket. Ha ehhez hozzáteszem, hogy minden nép, minden korban,
olyan vezetőket választott, kapott vagy viselt el, amilyeneket megérdemelt,
akkor becsületbeli ügyünk, hogy először ki-ki saját magába mélyedve számvetést
készítsen: különb-e a Deákné vásznánál?
A nómenklatúrára mindez persze nem vonatkozik. A babér a homlokukon, a
marsallbot a tarsolyukban, a közízlés gyeplője a kezükben. Közben tudott, hogy
nem babér az, hanem csörgősipka, nem marsallbot hanem lopott ezüstkanál, a
közös családi eszcájgból, és a gyeplő pont annyira hasznavehetetlen, mint a gazdák,
akik föl se tudtak szerszámozni. Várjuk, hogy egyszer az életben csattanjon föl
végre annak a mesebeli kisgyereknek a hangja: a király meztelen.
De megköszönnénk neki!”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése