2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2010. július 22., csütörtök


A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve

A fekete bárányokról és a csordaszellemről


Mátrafüred, 2o1o. július 21.


Én már az elsilányult tudás korában születtem, vagy másfélszáz esztendővel ezelőtt.

Ezért időmet, éveimet jó régóta nem tartom számon, ahogy a hazám felől, vagy a köröttem görgetett világ dolgairól sem vélek már semmit. A próféták tanítását összetévesztem a vízhúzó asszonyok karattyolásával, a győztes hadvezír dicső csatáját egy hajdanvolt karavánszerájban megesett civakodással. Fabatkát sem adnék egyetlen költő cirkalomba megírt rigmusáért se. Üresen kongnak a szavak. Még a harang is csak repedten kondulhat.

Emlékeimben a legszebben díszített Nagymecset bejárata is csupán sötéten tátongó csöbörnyi lyuk, valamely Tyr környéki sikátor áporodott viskóján. Fejemben összekavarodik minden.

Jó és rossz képeket látok szerte a nagyvilágban, amiknek pompázata már nem ragadja meg fantáziámat, nem kápráztat el a talmi ragyogása sem, mert pontosan tudom, hogy a cifra sallangok mögött a nyomorúság lakozik.
Bűnös erkölcseikről messze földön hírhedett színházi nők cicomáit aggatja magára a világ boldogtalanabbik fele, mert botor módon azt vélelmezik, hogy a külcsín, a páválkodás, a drága illatszerek elnyomják az ordenáré látványt, vagy a nem kevésbé ordenáré szagokat.
Mert rothad szét a világ, e felől semmi kétségem sincsen.
A magamfajta vénember megérzi a bomlást, ahogy az öreg jószágok is fölismerik az elmúlás jeleit, és csalhatatlan ösztönnel megjósolják a véget. Ki ugatva, ki hörögve, ki rikoltozva vagy éppen huhogva adja tudtunkra baljóslatunk beteljesedését.

A Mindenről Tudó már csak úgy és akképpen osztogatja a malasztot, ahogy neki kénye-kedve szabja. Nem kell Öt ezért elhamarkodott szavakkal illetni - amiket amúgy is rögtön megbánunk –, mert nem gonoszságból vagy rosszindulatból dobja a gyeplőt a földkerekség lába elé. Hiszen hogyan lenne rossz vagy jó az, Aki a Minden, áldassék dicső neve! Inkább fáradtnak és csalódottnak vélelmezem. Olyannak, akinek kicsit elege lett az általa teremtetett emberek gyarlóságából, a kétszínűségből és az emberi mivoltunkból fakadó tökéletlenségünkből.
A halálunk, a pusztulásunk, véges voltunk miatt érzett szorongásunk sarkantyúz bennünket a rossz és az elfogadhatatlan irányába. Legtöbbször a szürkeséget választjuk a világosság helyett, mert ahhoz elég óvatosak és gyávák vagyunk, hogy egy életen át a sötétségben gunnyasszunk. Ilyen egyszerű ez. A szürkeség meg már csak a természeténél fogva is olyan színtelen, mint az a fennsíkon túl elterülő Halott tó tükre, amelyben ha fölé hajolsz még önnönmagad arcképe sem sejlik föl, mert mérgező vize kipusztította minden élő lakóját. A szürkeségben másmilyen lesz az éle a tárgyaknak, az árnyak valószínűtlenül hosszúvá keskenyednek, a nevetés vihogássá, az erény görcsös akarássá, a szerelem zsarnokok álmaiban fölrémlő vággyá silányul. Mégis sokan, nagyon sokan éppen erre a jellegtelenségre esküsznek.

A seszínű birkanyáj ideig-óráig biztonságérzetet adhat, mert az egy szem juhász a legtarkábbat, vagy a fekete bárányt választja magának. Viszont a karám körül ólálkodó farkasok a leggyengébbet. És akkor nincs menedék. Bizony a nyáj a gyengeség jele! Pedig mennyien vallják ennek pont az ellenkezőjét!
Ne hallgass rájuk.
Ezek az ócska vásári kikiáltók a tulajdon testvéröccsüket árulják el nap, mint nap. Kuruzslók ők, akik abból élnek, hogy bölcsességnek álcázott, finom vízzel hintet szakálluk bodrai mögül álnok ígéretekkel és hamis tanulságot téve a megmentődnek hazudják magukat. Igazából ők azok a sehonnai tanítók, akiket ganajos lőccsel kéne agyonverni a nekik oly kedves pénzváltó sátrak előtt, hogy a falu széleken rothadjon tetemük okulásul a balgáknak.

Mindazonáltal, ha valaki azt kérdi tőlem, hogy érdemes vagy szabad-e hinni abban, hogy a szürke félhomályt a napsütés váltja, akkor azt kell válaszolnom neki, hogy igen.
Hosszú távon kifizetődő bátornak lenni, ami legfőképpen önmagunk fölvállalását jelenti, világra nyitott szívvel, és alázattal, mely révén fejet hajtunk a bennünket körülölelő tüneményeknek. Rácsodálkozhatunk egy őzikeszemű asszony jól megfestett arcmására, a ciprus ágain feszülő pókháló játszi finomságára, aminek szálán egy harmatcsepp ragyogásában felismerszik – tényleg csak egy pillanatra - életünk értelme, miként a dalokban, amiket pirkadatkor magunkban dúdolunk, ha köszöntsük a kelő napot.

Aztán meg ha emiatt nyársra húznak, vagy kibeleznek: édes mindegy. Meg fog nyugtatni a tudat, hogy a pásztorodnak szerzel vele kellemes esti pillanatokat, és nem ebek fogják széthúzni a szűrödet, mint a nyájban lapítva bégető fajtársaidnak.
Nem kell szépíteni a dolgokat.
Mindahányan birkának születünk, és valamikor föláldoztatunk.
Ez írva vagyon.
Viszont jóvátehetetlen dőreség lenne, ha ez ellen valamely módon nem lázadnánk. Az égieknek is kedvesebb a makrancos halandó. Valószínűleg vad keresgélésünk okán szerethetőbbek vagyunk a nagy átlagnál.
Hiába.
Küzdeni teremtettünk, hogy a dolgokat ki-ki a maga szemszögéből lássa, és ha elég sok vér szorult lüktető szívünkbe, akkor állandóan a nehezebb megoldásokat fogjuk választani, a göcsörtösebb útra fogunk kanyarodni és áldás keresése helyett átkok kereszttüzében érjük el a Bizonyságot.

Valahogy így lenne jó élnünk és elmúlnunk.