2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. május 31., csütörtök

TRIANON – Egy halott pilóta képzelt útja*


Trianonról érzelmek nélkül, a közöny hangján beszélni, írni nem lehet. Ezért én meg sem próbálkozom ilyesmivel. Aki magyar, annak Trianon igazságtalansága pont úgy fáj, miképpen egy anyának fáj a gyermeke elvesztése. Trianon az is, ahogy elsiratjuk szerelmünket. Trianon a mozdulat sajgása, amint utoljára tesszük be magunk után az otthonunk kapuját, miként búcsút intünk valaminek, ami eddigi sorsunk volt, ami az egész életünknek értelmet adott. Trianon, amikor vissza sem nézve átimbolygunk a határsorompónál. A haza szívbemarkoló. Kiszakíthatatlan. Elvégre a haza igazságával és kegyelmével egyek vagyunk. Nem kell magasztalnunk, dicsérgetnünk, mert az olyan lenne, mintha apánkat és anyánkat, az ő erényeiket, vagy a mi szeretetünket kéne bizonygatnunk annak, akit tiszta szívből szeretünk. A hazát egyszerűen csak szolgálnunk kell, ahogy önmagunkért felelősek vagyunk. Annak elvesztését pedig fájnunk kell, miként örök sebet hagy bennünk, ha önmagunkat vagyunk kénytelenek föladni. A haza: minden, amiért érdemes. Hitvány ember az, akinek a haza emlékkövénél nem csordul a könnye.

*  *  *

A dédi tata egyetlen szerencsésként emlegetett éve – 1936 – Louis Blériot**-nak nem volt annyira örömteli, hisz a repülés úttörője éppen abban az esztendőben hunyt el. Blériot, noha bő nyolcvan éve halott, mégsem piheni jól megérdemelt örök álmát. Nyughatatlan lelke folyton szárnyal. Hiába: a francia csibész csak a levegőben érzi otthon magát. Odafönt van elemében. Szárnyakon suhan immáron évtizedek óta, a felhők hasa alatt, le-lekémlelve, figyelmesen nézegeti a XX., majd azt követően a XXI. századot. Látta az Észak-Erdélybe bevonuló honvédeket, felvirágozva. A zombori utcai harcokat, a Bajmoknál lezuhant katonai repülőgépben a félszáz magyar ejtőernyőst lángokban összeégni. Elhúzott Horgos felett, amikor Horthy vonatát köszöntötték népviseletben a bácskaiak, és a magasból nézte a martonosi, adorjáni pünkösdi műsort, amit műkedvelő falusiak tettek gazdagabbá a fölpántlikázott országzászlók alatt. Negyvennégy tavaszán megnézte és követte egy darabig az északkeletre tartó marhavagonokat, és ugyanebben az esztendőben bár a novemberi köd miatt nemigen látott, de a szürkés ködfátylon át tisztán hallotta a puskaropogást és az adorjáni Tisza árterébe terelt emberek halálhörgését. Aztán látott május elsejéket, huszonötödikéket, Kispiacon, Oromon, Kanizsán, csupa-csupa piros lobogós tömegünnepélyeket. Sok temetést, gyérülő számú lakodalmat. A kilencvenes években odalentről rá is lőttek a gépére, a légelhárító lövedék ott süvöltött el a kettős szárnyú aeroplánja mellett. Nem is találta magyarázatát, mi értelme van szellem-repülőgépekre lődözni? Akkoriban sok minden történt, amit sokan mások sem értettek. Blériot vagány pilótaként, keresve a kihívásokat, sűrűn elrepült a Dél-Alföld e veszélyesnek mutatkozó pontja fölött. Kivagyiságból, kíváncsiságból? Nem tudni. A holt lelkek cselekvő szándéka az élők számára megfejthetetlen.

2018 júniusában Blériot kétfedelű, együléses francia SPAD-13-as harci gépe kényszerleszállást hajt végre, valahol a Tisza és a Járás frigye közti térségben. Egy kimondhatatlan nevű poros dűlőúton landol, a méteresre nőtt kukoricások között. Egy darabig forgatja a régi katonai térképet, helymeghatározást akar. Épp az iránytűvel bíbelődik, amikor egy embert lát közeledni. Majd megkérdem tőle, merre tovább – gondolja felcsillanó reménnyel. A dűlőúton feléje tartó férfi magas homlokú, csontos, elmélázó szemű fiatalember. A nyári melegben is sáros ballonkabátot visel. Blériot int neki, kérdésre nyitná a száját, de az idegen megelőzi. Tagoltan szavalja: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;” A kukoricásból kilép egy ősz, kisfiús mosolyú gitáros, Blériot legnagyobb megdöbbenésére harsány éneklésbe kezd: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?” 
A francia még nagyobb ámulatára Cseh Tamás mellé odabattyog Dr. Búrány Béla, pajzán, tanyasi népdal refrénjét dalolja, és jön melléjük festőállványát húzva Cigonya, dünnyögve, szitkozódva, és a túlfélen egész komoly írócsapat tűnik föl, csupa értelmes homlokú ember: Fehér Ferenc, Koncz, Gion, Kosztolányi, az úriember Hornyik Miki, Deszka meg csak a hóna alatt hozza a borától elpilledt Szaszit, a jó Czérna Miska bácsi meséjére madarak kezdenek csicseregni, nem látni már az utat a sok embertől, akik között a kopott zakóját vállára hajító Sziveri mellett ott hallihóznak a betyárok, Bagi Jancsi, Vas Bandi, Böllér Karcsi, a bőrkabátos Kanyó Zoli Baráth Gyurkába karol, aki egy kis korcsot vezet pórázon, és bácskaiak, bánátiak tömörülnek eggyé, csupa régi arc, a tömegsírokba lövöldözött apákkal és fiúkkal érkeznek elő minden honnét, csinos lányok, jönnek, kacagnak, s a francia pilóta néhány perc alatt a sokaság kellős közepén találja magát. A zsivaj mintegy vezényszóra abbamarad. Harangkongást hoz a szél. Louis Blériot kérdő tekintetét látva a Kisöreg a tűzoltó-egyenruháját feszesebbre húzva odasúgja neki:
 – Pszt! Nem a harang szól értünk. Nekünk örökre a tücsök az, ami muzsikál.
 És Louis Blériot aznap, június negyedikén valahol a Járás és a Tisza közé ékelten meghallotta a tücsökszót. A magyar haza hangját.



* Jelen írás az Új Kanizsai Újság vezércikke, 2018. május 31-én.

**1909. októberében Louis Blériot a Magyar Aero Club meghívására  mintegy 200 000 néző előtt nagy sikert arató bemutatót tartott a Budapest-Kispest közötti katonai gyakorlótéren. Ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon repülő szállt fel. 1910-ben ő volt az első ember, aki repülővel átlépte a 100 km/h-s álomhatárt.

                                     Pk

2018. május 29., kedd

AMERIKA VISSZAINTEGET - 2. rész*



Félreértés ne legyen! Nem kell minden férfinak egy templomos lovag-szerű, zupás kommandósnak, vagy baltával faragott arcú kanadai favágónak lennie. A többségünk úgysem lesz soha Alain Delon. (Minderre ékes példa a Szemölcs Sógor, vagy az Égett Márkó, szegény, de még a Göndör Kunyera is. Hamarjában ők jutottak eszembe, meg pótlólagosan a Nyam-Nyam Pista. Szép, kerek a társaság, és a lista tetszőlegesen bővíthető, mert mifelénk Kanizsán a Jó, a Rossz és a Csúf triójának egyes számú megtestesítője még nem született meg. Huncut garast nem ér a hátunk bőre.
Ettől fontosabb szempont viszont a gerinc. A szív. Meg az a mára kihunyó félben lévő belső tűz. „Kisfiam, minden férfi bolond, míg meleg” – szokta emlegetni a drága dédimama. (Isten éltesse!)

A minap volt szerencsém – vagy vesztemre történt –, végigsétáltam a budapesti Terézváros bulinegyedének legfertőzöttebb részén. Nézegettem a lánykákat. Végigmértem a fiúkat. Előbbieken elborzadtam, hisz egy háromlányos apukának mentem meglódul a fantáziája, mihelyt agyontetovált tiniket lát csütörtök este fél kilenckor egy útpadka mellett rókázni. Aztán már csak a legénykéket figyelmeztem. Arra gondoltam: ugyan, ezek közül a kötésig érő hóba kényszeredve, vajon melyik menne el Guyon Richárddal együtt megküzdeni a branyiszkói csatába?
Lenne-e közöttük olyan, aki mezítláb odaállna Vak Bottyán generális mellé, és az életét áldozná a hazáért?
Hányat szuperálna vissza az az iszákos sorozó orvos, aki bezzeg a „szimuláns” Svejket alkalmasnak találta, noha a jámbor nettó félkegyelmű volt, ugye.

Nem fikázom tovább a pesti éttermiségi nyeglenceket, ugyanis máshol sem jobb a fölhozatal.
Egy régi préri indián mondás jut eszembe: „A hadiösvényen időnként nem árt hátra is nézned”. Magyarán – nem mindegy, ki védi a hátadat, kivel harcolsz, kire bízod az életedet.
Ezekre a derpegő, babzsákokon elnyúló, keszeg, döglött hal kézfogású, se fiú-se lányokra nemhogy az életemet, de egy repedt tejes csuprot sem bíznék. Hajzselés tubust, púdert, szemceruzát meg aztán végképp. Megannyi sápkóros pofa. Hasznos munkára eleve képtelenek. Látszik rajtuk. Kapát-villát rajzfilmen – az olvasottabbja képregényben, ha látott. Nem érdekli őket a külvilág. Ez vagy azért van, mert az alfa-kentauri csillagködéből leszüremlett, kalácsképű, meggymag-szemű, zselékupac ufók megsúgták nekik, hogy ilyen, izé, entellektüel pózban világot fognak majd váltani, elég pusztán a szájaló masinájukat jártatni, vagy azért van, mert ehhez a dicstelen szerepükhöz még ürügyet kitalálni is túl lusták és túl hülyék.
Végül is – nem tudható. Akármelyik lehetséges…
Áldozatai ők ennek a gatyamadzaggal összefércelt világnak. Divatbemutatók pástján fapofával elbillegő nemtelenek. Ádámcsutkás, pongyolába öltöztetett bohócok. Ránézésre napi nyolcezer kilo joule ennivalón elvannak. Ennyit Dzsugásvilij Sztálin is adott a gulágokon átnevelt rabmunkásoknak.
Mire ez a váltás? Egyszerű. Valahol, valami finnyás gazemberek kitalálták, hogy a korábbról megöröklött férfi-ideál nem elég korszerű. Nem volt elég demokratikus sem. Félfeudálisan talaj-buta, elmaradott, romlott, előítéletektől hemzsegő társadalmi normákon alapult – mondták ugyanők. Irren ist menschlich. Tudniillik korábban, a megvetett századokban, ha valakinek homlokegyenest ellenkező volt a véleménye, kitartott mellette, és azt a másik tudtára is adta, akkor elővették a párbajtőröket, később a segédektől a pisztolyokat, és egy ködös hajnalon, valami félreeső részen eldöntötték, hogy tulajdonképpen kinek is van igaza. A vitában alulmaradt partnert meg a felcser összevarrta. Tiszta ügy volt.

Mondom, akkoriban kétszer is meggondolta az ember mielőtt kinyitotta volna a száját. (Ma: akárki pofázhat büntetlenül.) Ezen a bugris fölfogáson, hipp-hopp, rózsaszínű tüll szoknyában átsasszézott az elmúlt pár évtized, és a progresszió jegyében új közegbe ágyazta a férfiakat. A hangsúly szándékosan az ágyazáson lenne. A hitvesi ágyak túlfelébe ugyanis egyre gyakrabban szintúgy hímnemű partnerek kerültek. Huncutságból „is-is” illetve „vagy-vagy” alapon, akár vegyes tálalásban. (Ínyenceknek még a kor sem számít. Ők – bizonyos agyrémszerű narratívák szerint – nem beteg, állat pedofilok, pusztán olyan – szabad akaratú, egyre kiteljesedő, autonóm – egyének, akik türelmetlenek. Derogál számukra a nagykorúságot kivárni.)
Tudom, politikailag korrekt szép új világunkban nem komilfó szóvá tenni a férfitársadalom elnőiesedését, és vica versa a nők megszakállasodását. Megkapja az ember rögtön a homofób, fasiszta, náci, kirekesztő disznó címkéjét, mihelyt hálószoba-trükkök alapján szortírozza a másokat.Ez a címkézgető kiváltság csak őket illeti meg.

Higgyék el: nekem aztán végképp mindegy kinek milyen nemű embert-állatot (ne felejtsem, ilyen is van) szokása szeretni.
Akad néhány homoszexuális ismerősöm, akikkel az égadta világon semmi bajom sincs. Pár éve mondtam is az egyiknek: persze, tudomásul vettem nemi identitását. Oszt? Szépen eltársalogtunk az élet dolgairól. Jót és jól vitatkoztunk, kedvünkre. Elragadó figura volt ő is, meg a haverja is. A szexuális gusztusuk csöppet sem zavart.
Csak ne akarják kötelezővé tenni.
Márpedig egy ideje, ahogy föntebb már megjegyeztem, folyamatos önmarcangolásra késztetnék a férfitársadalmat, amiért azok fölöttébb szeretik elsődleges nemi jellegük szervét egy másik emberi lény ahhoz passzítható szintúgy elsődleges nemi jellegű szervéhez illeszteni. Az ősbűn, ugye. Bele akarják nevelni az emberiség felébe, hogy férfinak lenni eleve galádság.
Doronggal hadonászó sörhasú barmok. Ökör Kör. Csupa-csupa focistadoni gyöpöt legelő tulok. Így fest le bennünket a – divatos szóval szignózott – menstruátorok hangosabbja. Az elnyomó, patriarchális csürhét ilyetén ivartalanítani muszáj. A szabadelvű csillivillik szerint ódivatú a lovagiasság. Haszontalan a katonaság. És szükségtelen általában minden fegyveres testület erőre épülő léte. Fölösleges apákat emlegetni, hisz az „egyik szülő” meghatározás pont elég szegény gyereknek, aki majd eldönti Krisztián vagy Krisztina lesz kamaszkorára. Fölöslegesek a királyok, a szent életű papok, a harcolni képes férfiak, a történelmi mintaképek. Helyettük milliomegy nemi identitás közül bogarászhatja ki-ki magának a neki valót. Ez a XXI. század nyomorult, kiherélt emberének a kiváltsága.

Ez a perspektíva. Szédítő. Ne használjak erősebb kifejezéseket. A kasztrált szabadelvű vircsaft lenullázna mindent, ami valaha érték volt. A domináns szerepet, az erősebbnek az alázatát, és az ebből fakadó tapintatot, a tartást, a felelősségtudatot, a férfi férfiasságából adódó tudását, a tapasztalatot, az apa és az idősek tekintélyét, akképpen, ahogy kinevetik a bajtársiasságot, kifacsarták a „meleg baráti szeretet” valódi értelmét. Ahogy tilos immáron a haza, a család, a nemzet szeretete. Ahogy gúny tárgyává lett a bátorság, az önfeláldozás.

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2018.05.08-án.

                                                                                                     Pk

(folytatása következik)

2018. május 26., szombat

AMERIKA VISSZAINTEGET - 1. rész*



Réges-régen, egy nem is olyan távoli Föld nevű planétán még sűrűbben voltak államférfiak, meg közönséges, rendes férfiak, vagyis azokban a boldog időkben, amikor a kuruckodó katolikus papok sem voltak restek pödrött bajuszt hordani, tudni való volt meddig terjed az erkölcs, és honnét kezdődik az erkölcstelenség.

Láthatóan ezzel ma már nem nagyon törődik senki.

Az ingerküszöbünk alant leledzik, eltemettetett, koporsó mélyen van. A szerényre kárhoztatott értékfelismerésünkkel halt el az a morális cezúra, amit hajdan szem előtt tartva tartást, értelmet, világos mondandót és igazolható tetteket rótt az európai férfitársadalom javára. (Azért csak a javára, mert akkor is voltak szar emberek, félreértés ne essék. De a férfiak zömének jelleme vállalható volt. Írtam róla a minap, miként történhet meg immáron, hogy köldöksérvig demokratikusan, szabadelvű kulimászba ragadtan, mocskolni enged a magyar tömegember egy fényes nappal, Budapesten szolgálatban lévő magyar rendőrnőt.)

Nem tudni hol csúsztunk el a moralitás jegén. Talán ott, hogy nincsenek etalonok. Nem csak az apa, a férfi, mint olyan szűnt meg az lenni, ami. Már „emberi arcunk” sincs. Minden félresiklott. A jelenlegi körülmények sem a helyzet javulását vetítik előre.

A sokáig önmagáról rózsaszínű példaképet festő Amerikai Egyesült Államokban meg pláne nem. Talán nem ördögtől való, ha vita nélkül letisztázzuk: az új világrend politikailag korrekt kiskátéja is a Nagy Sós Vízen túl lett kanonizálva. Ez gyűrűzött át a XX. századi Európába.
A pót-, és álcselekvés mindig kényelmesebb volt, mint a valósággal és a problémákkal való szembenézés. Azaz: a világ helyes látása. Hogy mindez hová vezetett az USÁ-ban?
Más egyéb hajmeresztő dolgok mellett gyakorlatilag heti rendszerességgel van egy tömeggyilkos lövöldözős akció náluk. A lelkileg toprongyok bemennek az iskolákba, és halomra lövik a diákokat. Miért a bevásárlóközpontokba meg a tanintézményekbe mennek be?

Mert ott van sokaság, és mert az ilyen elmebeteg akciókra odafigyelnek mások is, ezektől megriad a közvélemény. Éppen ebből a megfontolásból nem lenne hatékonyabb mondjuk a Harlemben, vagy valamelyik latin negyedben népirtani, mert a közép-nyugati protestáns fehér farmerek, az angolszász gyökerű középosztály világában az ilyesmi maximum hümmögő bólogatást váltana ki, sajtóvisszhangot aligha. Tehát nem történik semmi. Senki sem piszkálja meg, ugyan miért vannak ezek a rémtettek, miért bukkan fel hetente egy agyáról lelépett pszichopata. Á, még mit nem! Ezt vizsgálgatni: túl bonyolult lenne.
A valódi okok helyett reflexszerűen jön a pótlólagos vízgereblyézés. Felfegyverzik a tanárokat. Is. Meg a pedellust, meg a levélkézbesítőt, a metróvezetőt, a postást meg a mikiegereket, de még a majdnem kiirtott északi sájen indián törzseket is.

Ezen logika alapján gondolom majd az a sok, utcai posztos rendőr fog csöngetéskor a naplóba beírni, aztán órát tartani, lévén a revolverrel fölfegyverzett, remegő kezű cvikkeres matektanárokra innét kezdve kaland lesz vadászniuk, a szintúgy dum-dum sörétes puskával hadonászó megzakkant fiataloknak. Meg a nem fiataloknak is.

Elvégre attól nem lesz vietnámi veterán egyik professzor úrból sem, mert pisztolytáskát csatolnak az övére, és kinevezik Rambónak. Látszatmegoldás. Ötletnek meglehet jó lenne, ha az lenne, de nem az. Pedig nem ártana kitalálni végre valamit, a kollapszus előtt. Értelmes célokat, világos dolgokat kéne közvetíteni egy komplett társadalomnak, abbahagyva a szájtépést, félrelökni Hollywoodot, és a huszonnegyedik órában végre ember módra farkasszemet kellene nézni a lehetséges jövővel.
Aki akar, éljen tovább Genderisztánban. Váltogassa a nemét, mint a csigák. De a többség álljon be kőkeményen ebbe a civilizációs harcba, ami most zajlik. A jövőkép kontextusából jelenleg kisíbolt fogalmaknak kell újból érvényt szerezni. A nemzetnek, a hazának, a hitnek, a családnak, a férfi-nő tradicionális kapcsolatának, a nemzeti hagyományoknak, és még sorolhatnám.  

Mindazonáltal a fényességes jövőt illetően vannak aggodalmaim. Cseh Tamás már a kilencvenes évek elején a „varázstalanított” világról énekelt, és e „varázstalanodás” – ha lehet egyáltalán fájdalmasabbra nagyobbítani – csak fokozódott. Fotelpolgárság van, olvasó, közönség, értelmes vitapartner – nincs. Félműveltek oktatnak féligazságokat. Vakok között király a sok féleszű. Az oktatási intézményekben – úgy Amerikában, mint a szervilis Nyugat-Európában, ezzel együtt a még szervilisebb magyar felsőoktatási intézményekben – a szabadelvű hájjal megkent előadók révén életidegen, az egészséges életösztönökre nemet mondó, liberális ideológiai agymosás zajlik. Akik onnét kikerülnek (tisztelet a mindig lévő kivételeknek), ebben az őrületben fogant világrend(etlenség)nek a lelkes hívei lesznek. Jó esetben csak addig, amíg családot nem alapítanak. Amíg nem érzik a létfenntartásuk felelősségének a súlyát.

Aztán a zömük szépen feledi, és talán kicsit szégyelli majd a goás, hippis, kvázi balos-underground múltját, és belátják, hogy mégiscsak jobb, ha nem a Mad Max típusú filmek egyik epizodistájaként élik le az életüket, hanem vasárnapi piknik-kosarak között, térdükön lovagoltatott utódokkal.
Utódokkal, akikkel elvileg be kéne népesíteni a holnapot. Csakhogy ahhoz két dolog kell. Egy nő, és egy férfi. Utóbbiak pedig egyre furcsábban kezdenek viselkedni.

Magukat értelmesnek, felnőttnek, férfinak gondolók nem tudják mi a különbség a szakaszvezető és a szakaszparancsnok között, harckocsit kevernek harcjárművel, ahogy azt sem tudják meddig tiszthelyettes valaki és mitől lesz tiszt, mi a repeszálló és miért golyóálló a másik fajta mellény. Keverik a tüzérségi lövedéket a gránáttal, a csatahajót a hadihajóval, a vadászrepülőt a harci repülővel, bajonettet a rohamkéssel, a géppisztolyt a gépkarabéllyal és a géppuskával, mintha mindegy lenne, hogy gizike vagy gőzeke, a tengeri csata csúcspontja, vagy a csengeri tata púpcsontja. És ezek fenyegetnek negyvenöt kilós rendőrnőket. Nem mondom, hogy sikerült rácáfolniuk a nagykönyvben definiált „bunkó” sztereotípiájára.

(folyt. köv.)
*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2018. május 5-én.


2018. május 19., szombat

Pósa Károly: KÉT TALÁLKA



Álmomban kettejükkel találkoztam. A Jó és a Rossz Sorsommal.

A Rossz Sorsom annyit mondott: mindent hozzál. Álltunk a Tisza mellett, maga volt a rideg tény, az idegenség, ahogy a nyirok-nyálas füzesek a szavakat visszhangozták. Alig győztem ámulni: megadatott. Nekem, aki volt, hogy lubickoltam novemberi tóban, és akadt párszor: még nyáron is fagyott. Akár a csupaszra fosztott, betört kirakatok – olyan üres lett a lélek. Nem tudhatom, mire föl mindez, minek. Áttetsző a homlokom. Kitapintható vagyok: magamra hagyott. Feszül a bőröm rajtam. Szikkaszt a nap. Süt, tűz, szárít, és jegel az összes gondolatom kegyetlenül. A szeretetben nem hirdetnek győzteseket, csöppet sem véletlenül. Mégsem így akartam. Így kiapadni. Menthetetlenül. Leülve az út szélére. Számon fintor. Karom körösztbe téve.

A Jó Sorsom semmit nem mondott. Nézett, apró, rövidlátó, disznószemével. Szinesben elképzelt vérbe préselt glédicstüskökkel tenyeremben, a Járás rongybordáján lépegetve mentem, egyre csak mentem. Jártam, ahol a szív megpihenne, ott vártam. Éji kék és piros, sárga titkokon, magukba dőlő lankákon, neszek susogtak árnyakat, a csöndös lelkek tetszelegve, a földre vetülő arcokra barázdákat rajzoltak, s reszketeg kezem madárszárnyként megrebbent, homlokomra téve, beborítván, lefödvén a délnek dőlő nádakat, a horizonton hintázó párákat, emlékeket, holtakat, munkára hívó régi jó szót, könyökölvén ablakomon, ami bezárult. Sem hajnaltájt, sem reggel, sem este – nem kéne érezni most sem. Néha a Jó Sorsa mellett a legvidámabb bohóc is elárvul.

A Rossz és a Jó Sorsommal. Kettejükkel találkoztam.

Budapest, 2018.05.17.

2018. május 14., hétfő

NAPLÓ - 80.


"Villódzó sok fénybogár kósza raja szálldogált,
vadludak sora vonult felhők fölött nesztelen."

2018.április 22.

Különös álmot láttam. Hajón utaztam az éjjel. Nem a Tisza illatát éreztem, noha annak az iszaposan fölbüfögött, sáros szagnak jobban megörültem volna. Nem. Más volt minden. A hajó nagynak tűnt, rögtön tudtam, ez egy tengerjáró. A levegő is másmilyen aromáktól szaglott. Lent a tenger habjának árja szemfödőként terült a víz kékjére. A habok buborékjai, mint végtelen számú slingelt kis lyukacskák a fehér vásznon. Kisebbek, nagyobbak, alaktalanok váltogatták egymást, valami szent összevisszaság elrendezettségében. A hajótest zománcfestékén megcsillant a nap. Láttam a kajütök ablakai körül a hajnali eső miatt lecsurgó víz odaszáradt foltjait, meg azt a néhány rozsdamarta flekket is a korlát vascsövének alján, ott, ahol a pára mindig összegyűlik, csöpög lefelé, hullik vissza a tengerbe. Odébb lógott néhány vastag kötél. Vízbarázdák szaladtak a hajótörzs bordáinál. Rézsútosan, cifra tarajos hullámok szántották a fölszín tükrét. A felhők: akár az alaktalan tintafoltok az itatóspapíron. Mindeközben napsütött, sós illat szállt az alacsony, valószínűtlenül kék ég alatt, ami olyan tiszta, áttetsző és idegen volt a bácskai sárga, poros levegő után, mintha kórházban, szanatóriumban lennék, vagy inkább egy gondosan lezárt, fertőzésmentes karanténszoba levegőjét szívnám.
Akkor még nem tudtam, hogy aznap éjjel Eperjes Károllyal, a színésszel leszek együtt. A hajó vitt, bele a sós, kék, bugyborékoló, összefüggéstelen hetedhét semmibe. Kisgyerek voltam. Talán hét, talán nyolc éves. Feladatom volt a hajón, ahogy más, velem egyívásúaknak is. Egy képzőművészeti pályázaton kellett részt vennünk. Az volt a képzőművészeti megmérettetés címe, hogy Mi a hazám?  
Ezt kellett kinek-kinek láttatnia. Kaptunk rajzlapokat, színes ceruzákat, festéket, mindent, ami szükséges. A többség azonnal munkához látott. Az arcukra nem, de a buzgalmukra nagyon emlékszem. Álltam ott, kétségbeesve. Nem nyúltam a színesekhez. Sokáig elvoltam így, riadtan, egyre nagyobb félelemben, gondolkodva, mit is kéne megrajzolnom, lefestenem? A legügyesebbek már be is fejezték, akkor fogtam neki. Volt hét kukoricaszem a zsebemben. Hamarjában ennyit találtam. Azzal a büdös, vajkrémszerű óvodás papírragasztóval, nagy kínnal fölragasztottam a kukoricaszemeket a papírlapra, körszerű, hitvány karika alakba. Beadtam úgy, ahogy, dicstelenre sikerülten. Hét kukoricaszem, egy üres papíron, girbegurba körben. A munkám hevenyészett volta miatt nagyon szégyelltem magamat. A lap hátuljára ráadásul valaki odaírta: A hazám. Pósa Károly. Még jobban röstelltem a dolgot.
Megdöbbentett, amikor a selejtező továbbjutói között, a győztes pályadíjak kihirdetésekor az én nevemet is megemlítették. Azt hittem, valami félreértés, vagy netán ugratás az egész. Szentül meg voltam győződve róla, hogy csak idő kérdése, valaki a bíráló bizottságból észbe kap, meglátja a hibát, és szólni fognak, hogy hoppá!, nem állja!, ez itt egy rémes munka, visszacsinálni mindent…
Nem így történt. A hajóról pillanat tört része alatt egy színházban találtam magamat. A függönyöket, súlyos, bordó drapériákat ugyan nem láttam, valahol a színpad mögötti félhomályban voltam, mert tompán hallottam az elöl ülő közönség morajlását. Botorkáltam a sötét színház hátsó traktusában, szűk, levegőtlen folyosón, égtek a tűzjelző lámpák, a vörösen fojtott fényük úgy-ahogy eligazított. Az egyik piros lámpa metronómszerű ütemben hunyorgott rám. Jelzésnek vettem, arrafelé kanyarodtam. Keskeny csíkban fény vetült a résnyire hagyott öltözőajtón át a folyosó padlójára. Nem féltem benyitni. Eperjes Károly ült a tükör előtt, csak rám nézett, nyugtázta, hogy ott vagyok. Már vártalak, mondta, és álmomban nekem ez olyan természetesnek tűnt. Engem, a kisgyermeket vár a színészóriás. Világos. Okszerű. A sminkasztalán, a villanykörték fényében előtte hevert a pályázati munkám. Hét kukoricaszem. A hazám. Megint rám nézett, a válla fölött, miközben törülgette az arcát egy ronggyal, barátságosan bólintott, a kollázsra mutatott és azt mondta: „Nagyon szép munka, Károly. Tisztességes, szép munka. Örülök, hogy én mutathatom majd be a zsűri előtt a nagyközönségnek. Így kell gondolkodni a hazáról.” Én meg csak álltam ott, báván. Hang nem jött ki a számon.
Elképedésemet látva Eperjes Károly odafordult hozzám, megfogta a kezem, és szép, lassan, tagolva, atyai, szelíd hangon magyarázni kezdett. Elmondta, mit lát abban a rosszul fölragasztott hét darab kukoricaszemben. És míg beszélt hozzám, sorolta a meglátásait, engem a lassú boldogság és elégedettség kezdett eltölteni. A színész, Eperjes megvigasztalt, álmomban. Hogy lehet ezt neki megköszönni?
Ezért nagy emberek a színészek.”

                                                    Pk

2018. május 1., kedd

ÍGY GYALÁZD A RENDŐRNŐDET!


Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2018.04.24-én. 


„A magyar emlős. Egy magyar nem csinál nyarat. A magyar a sötét, ahová Európa ugrik. Ki tartson magyart? Kezdő magyarbarát inkább kanmagyart tartson, ne szukát! Tanácsosabb fajtiszta magyart beszerezni, mint valami bizonytalan származású magyart. Öreg magyart ne vegyünk! A magyart következetesen dicsérjük vagy dorgáljuk! Lágy, barátságos hang: jól van, jó magyar, illetve keményen, határozottan: pfuj, magyar, helyedre! A magyar a tartós fogyasztási cikkek kategóriájába tartozik. Olcsó magyarnak híg a leve!”

Esterházy Péter, Kossuth-díjas író: Így gondozd a magyarodat (részlet)

Vele kezdtem, vele folytatom. „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá" – mondta ugyanő, az író, a Kossuth-díjas, a mai liberális értelmiség elgyászolt kedvence, és aligha kell bizonygatnom, mennyire találó a második citátumának üzenete a fenti, dőlt betűs bekezdés elolvasása után. Hagyom az írót. Találja meg a békéjét ott, ahol most van. Nem róla lesz szó.
Hanem egy jelenségről, amit nem lehet elégszer leírni. A bunkóság, a jellemtelenség mindennapjairól. Vakkomondorokról, Damu Rollandokról, asszonyverő közéleti figurákról. Be- beszólogató, aztán nyüszítve elnézést kérő képviselőktől hemzsegtek idáig is a szerb és a magyar hírek. 
A minap éppen Seselj vajda parlamenti párttársai huligánkodtak egy képviselőnővel. Be akarták verni az orrát, mert a raccsoló dagadtat annak nevezte, ami. Háborús bűnösnek. Hétköznapibb formában is jelen van a nők elleni erőszak. Szexistának mondott odaszólogatás dívik a székesfővárosok parlamentjeiben. Kipattan a botrány, ki-ki – ahogy lenni szokott – leginkább pártállástól függően védi vagy elítéli a másikat. Csak egyet tudok. Mindenre van mentség, de a tahóságra nincs. A tahó az tahó, még ha kristálypohárból gargalizál valamelyik fővárosi neoklasszicista lakás arannyal futtatott fürdőszobájában, akkor is.
Hogy hol van most a hazai álcivil és vele karöltve a magyarországi ellenzék: meg nem mondható. Nem tudom. Talán a Holdon. Még nem látok rajta mozgást. Pedig lenne hozzájuk kérdésem, csakhogy már annak sincs értelme. Sajtóközlemények szintjén elvannak, valami köztes dimenzióban. A kitartóbbak kommentároznak még, az utóbbi napok lázas izgalmában ki is köpülődött közülük a Kossuth-téren egy pár tízezres köménymag. Pilácsuló iPhonjaikkal csápoltak, méregdrága készülékeikkel hadonásztak kicsit ezek a Fidesz-kormány révén mélyszegénységbe taszajtottak. Néztem őket, a közvetítést. Arra gondoltam: a rézangyalát! Ha most ettől sem csinálja össze magát a komplett Orbán-kabinet, akkor nem tudom mitől! Atrocitás nem volt. Csak pár jobbikos/momentumos/kétfarkú proteinfiú akarta a rendőrsorfalat megbontani, hátha. A balhé végett.
Ki is szúrták maguknak a legvékonyabb szőke rendőrnőt, akit az egyik baromarcú minősíthetetlen hangnemben gyalázni kezdett. (Megtekinthető a videó az interneten.) A körülötte demonstráló, csupa-csupa ejrópéer demokraták, TASZ-kupakok mindeközben lelkesen helyeseltek, bólogattak. Egyiknek sem sült ki a szeme. Most nem volt köztük a nők jogait emlegető, sem a humánumot féltő. A készenléti rendőrség századosa higgadtan hátrébb parancsolta a rendőrnőt, hogy az izmozó sejthalmaznak ne legyen módja sem női, sem emberi mivoltában verbálisan tovább inzultálni az egyenruhás asszonyt, és álltak tovább a magyar szervek a sorfalban, faarccal nézve a csőcseléket.
Nem tudom mennyire sikerült a szerb rendőrség ideológiai, szakmai átnevelése Milosevics óta, de némi alappal gondolom, hogy Belgrádban az ilyen nyikhajokat ott helyben leverték volna, mint vak a poharat. Nem így a Kossuth téren, ahol tovább honolt a türelem. Aztán a különféle ízléssel összehányt Grósz Haus romkocsmákba vonult a bubogó ellen, rozéba fojtani a szombati revolúciót. Jó volt látni, Petőfinek majdnem igaza volt, hogy habár a víz az úr, ugyanez nem igaz a szennyvízre.
Sokat láttam belőlük. Túlságosan is. Keseregnek hangosan a villamoson, a határon, az utcán, de jut belőlük a médiába és a boltok sorban állói közé is. Jajgatnak. Addig ismételnék a választásokat, mígnem egyszer ők győznek. A sajátságos felfogásukban a demokrácia nem a többség, hanem a kisebbség akarata. Bájos.
Velük kapcsolatos véleményemet annyiban változtatom, hogy immáron biztosan látszik: negyven év is kevés lesz. Mindez azért, mert az a fajta erkölcsi alap, amely az európai világot a második világégés előtt jellemezte, nem csak a szovjet érdekszférában, hanem 1968 óta a Nyugaton is szilánkjaira széthullott. Meggyőződésem, hogy legalább negyven év kell a rendszerváltozás előtti szocialista, titóista, kádárista negyven év kiheveréséhez. Ennek még a felénél sem járunk. Ugyanis bátorkodom nem kronológiai, hanem közjogi értelemben számolni a négy évtizedet. Négy éves, választási ciklusokban.
És csak remélem, hogy eljön az az időszak is, amikor a hasonló eseteket – nemcsak rendőrrel –, hanem minden normális emberrel szemben elkövetetteket ott helyben szankcionálni fogják. Addig tudniillik minden baktert, postást, autóbuszvezetőt és mentőst, valamint minden civil embert fenyeget majd a „civilek” rendet nem ismerő erőszakos fellépése.
Amit tűrni tovább nem szabad. Mert az ilyent nem a rendőröknek kellene elvinnie, hanem kiskorában a gyermekágyi láznak, ivaréretten a szifilisznek, Budapesten meg a négyes-hatos villamos első kerekének. És most még finom vagyok, nem szóltam az egyéb módszerekről. Rendet akar a magyar. Erre szavaztunk. De azért tartsuk szárazon a puskaport. A gazemberek köztünk élnek.

                                                   Pk