NAPLÓ - 80.

"Villódzó sok fénybogár kósza raja szálldogált,

vadludak sora vonult felhők fölött nesztelen."

2018.április 22.

„Különös álmot láttam. Hajón utaztam az éjjel. Nem a Tisza illatát éreztem, noha annak az iszaposan fölbüfögött, sáros szagnak jobban megörültem volna. Nem. Más volt minden. A hajó nagynak tűnt, rögtön tudtam, ez egy tengerjáró. A levegő is másmilyen aromáktól szaglott. Lent a tenger habjának árja szemfödőként terült a víz kékjére. A habok buborékjai, mint végtelen számú slingelt kis lyukacskák a fehér vásznon. Kisebbek, nagyobbak, alaktalanok váltogatták egymást, valami szent összevisszaság elrendezettségében. A hajótest zománcfestékén megcsillant a nap. Láttam a kajütök ablakai körül a hajnali eső miatt lecsurgó víz odaszáradt foltjait, meg azt a néhány rozsdamarta flekket is a korlát vascsövének alján, ott, ahol a pára mindig összegyűlik, csöpög lefelé, hullik vissza a tengerbe. Odébb lógott néhány vastag kötél. Vízbarázdák szaladtak a hajótörzs bordáinál. Rézsútosan, cifra tarajos hullámok szántották a fölszín tükrét. A felhők: akár az alaktalan tintafoltok az itatóspapíron. Mindeközben napsütött, sós illat szállt az alacsony, valószínűtlenül kék ég alatt, ami olyan tiszta, áttetsző és idegen volt a bácskai sárga, poros levegő után, mintha kórházban, szanatóriumban lennék, vagy inkább egy gondosan lezárt, fertőzésmentes karanténszoba levegőjét szívnám.

Akkor még nem tudtam, hogy aznap éjjel Eperjes Károllyal, a színésszel leszek együtt. A hajó vitt, bele a sós, kék, bugyborékoló, összefüggéstelen hetedhét semmibe. Kisgyerek voltam. Talán hét, talán nyolc éves. Feladatom volt a hajón, ahogy más, velem egyívásúaknak is. Egy képzőművészeti pályázaton kellett részt vennünk. Az volt a képzőművészeti megmérettetés címe, hogy Mi a hazám?  

Ezt kellett kinek-kinek láttatnia. Kaptunk rajzlapokat, színes ceruzákat, festéket, mindent, ami szükséges. A többség azonnal munkához látott. Az arcukra nem, de a buzgalmukra nagyon emlékszem. Álltam ott, kétségbeesve. Nem nyúltam a színesekhez. Sokáig elvoltam így, riadtan, egyre nagyobb félelemben, gondolkodva, mit is kéne megrajzolnom, lefestenem? A legügyesebbek már be is fejezték, akkor fogtam neki. Volt hét kukoricaszem a zsebemben. Hamarjában ennyit találtam. Azzal a büdös, vajkrémszerű óvodás papírragasztóval, nagy kínnal fölragasztottam a kukoricaszemeket a papírlapra, körszerű, hitvány karika alakba. Beadtam úgy, ahogy, dicstelenre sikerülten. Hét kukoricaszem, egy üres papíron, girbegurba körben. A munkám hevenyészett volta miatt nagyon szégyelltem magamat. A lap hátuljára ráadásul valaki odaírta: A hazám. Pósa Károly. Még jobban röstelltem a dolgot.

Megdöbbentett, amikor a selejtező továbbjutói között, a győztes pályadíjak kihirdetésekor az én nevemet is megemlítették. Azt hittem, valami félreértés, vagy netán ugratás az egész. Szentül meg voltam győződve róla, hogy csak idő kérdése, valaki a bíráló bizottságból észbe kap, meglátja a hibát, és szólni fognak, hogy hoppá!, nem állja!, ez itt egy rémes munka, visszacsinálni mindent…

Nem így történt. A hajóról pillanat tört része alatt egy színházban találtam magamat. A függönyöket, súlyos, bordó drapériákat ugyan nem láttam, valahol a színpad mögötti félhomályban voltam, mert tompán hallottam az elöl ülő közönség morajlását. Botorkáltam a sötét színház hátsó traktusában, szűk, levegőtlen folyosón, égtek a tűzjelző lámpák, a vörösen fojtott fényük úgy-ahogy eligazított. Az egyik piros lámpa metronómszerű ütemben hunyorgott rám. Jelzésnek vettem, arrafelé kanyarodtam. Keskeny csíkban fény vetült a résnyire hagyott öltözőajtón át a folyosó padlójára. Nem féltem benyitni. Eperjes Károly ült a tükör előtt, csak rám nézett, nyugtázta, hogy ott vagyok. Már vártalak, mondta, és álmomban nekem ez olyan természetesnek tűnt. Engem, a kisgyermeket vár a színészóriás. Világos. Okszerű. A sminkasztalán, a villanykörték fényében előtte hevert a pályázati munkám. Hét kukoricaszem. A hazám. Megint rám nézett, a válla fölött, miközben törülgette az arcát egy ronggyal, barátságosan bólintott, a kollázsra mutatott és azt mondta: „Nagyon szép munka, Károly. Tisztességes, szép munka. Örülök, hogy én mutathatom majd be a zsűri előtt a nagyközönségnek. Így kell gondolkodni a hazáról.” Én meg csak álltam ott, báván. Hang nem jött ki a számon.

Elképedésemet látva Eperjes Károly odafordult hozzám, megfogta a kezem, és szép, lassan, tagolva, atyai, szelíd hangon magyarázni kezdett. Elmondta, mit lát abban a rosszul fölragasztott hét darab kukoricaszemben. És míg beszélt hozzám, sorolta a meglátásait, engem a lassú boldogság és elégedettség kezdett eltölteni. A színész, Eperjes megvigasztalt, álmomban. Hogy lehet ezt neki megköszönni?

Ezért nagy emberek a színészek.”

                                                    Pk