SÁRORSZÁG

(regényem részlete)

Eljött hát a vég.

Nézem a fehér vekkert a polcon.
Üti a pillanatokat, méri a hátra maradt perceimet.

A ház falán még az éjszaka árnyai, de már valahol távol, a horizont peremén bíbor csík szalad napkeleten. Lassan felvirrad majd az utolsó napom.
Ennek így kellett lennie. Nem bánom. Ez volt megírva. Ennyit is köszönök, mert a hála lévén remélek irgalmat, szegény, bűnös fejemnek.
Mivel egész életem során nappal csak néztem, de nem láttam, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit kifigyelnem. Amint a priccsre feszített hűvös lenvásznon elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akárha kabócaraj megfestett dallama szólna a tengerparti öböl olajfa ligetei között, ami mögött háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér porcelán óra pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísért utolsó utamra –, strázsál fölöttem egykedvűen, míg odakint nemsokára elfújják a gyertyám. Már csak egy valami fontos.
Marad belőlem valami? Jó esélyem? Nem sok akad, fázok is a választól.
Velem mi lesz, az sokad rangú. Aki elég merész, annak a fölöslegesség érzése sem zavaró. Célszerűséget és kegyelmet viszont még remélek. És némi bizakodással tölt el, hogy a kéziratommal együtt a déli égbolt csillagainak hunyorgó ereje is megmarad. Meg a folyosón a biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla újfent: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé.
Amíg éltem, a hosszúra mért éveken át folyton rám rontottak a kalandok. Voltak vacak napjaim és izgalmas estéim. Barangoltam szerte mezőkön, völgyeken, sikátorokban és kikövezett kastélyok udvarain, látomásaim is voltak, amikről soha hűséggel, tárgyilagossággal nem bírtam szólni a gyóntatószékben sem, mert jobb szerettem azokat lerajzolva megörökíteni, néha, ha úri kedvem arra vetett, akár vászon képen, olajjal megpingálni. A formákat, képzeteket, színeket elzáró világ nehéz ajtaja úgy nyílt ki előttem, mintha a sorsom talányos küldetésű angyala tárta volna föl előttem a kétszárnyas ajtót, mely mögé kukucskálva hamar megértettem, mi végre kell cselekednem, ha tetszik nekem, ha nem. Azt hiszik, ért valamit? Dehogy...
Még így se mondhatom magam bölcs embernek. Bölcseletek virágcsokra? Okosságok petárdái? Belesápadok a fölismerésbe, abba, hogy éppenséggel a semmitől alig valamivel van több nálam. De már ez sem számít.
Elvesztegettem, ami lehettem volna, megöltem, ami elevenné tett, szétzúztam a majdnem befejezett kerek egészemet, egy köznapi tollvonás: ennyi a nevem immáron, csupán. Az pedig, aki értékelhetne – nos, ő hallgat.

Okom van szégyenkezni. Szelíd vagyok, mint az ágyába süppedt beteg. Már nem lázadozok, átkozódok, csak egykedvűen restellem magam. Úgy sikerült élnem, hogy hozzákötöttem a sorsom a végzetemhez. Viszont ahelyett, hogy okultam volna belőle, hazardírozva játszottam el a lehetőségemet arra, hogy megérthessem, amit más, halandó csak elvétve ért meg: az okokat, de legeslegfőképpen az összefüggéseket.
Mindezt tetézi a jelen sanyarú rádöbbenése. Ugyanis most, mielőtt meghalnék, csak előtte vált egészen világossá, hogy nincs hatalmam az idő felett. Fegyvert az elmúlás ellen a puszta létezésem értelme adhatott volna, az hogy tanújelet hagyok magam mögött. Nem is akármilyeneket. Ha jól csináltam volna, olyasféle nyomok maradnak mögöttem, mint mikor a hófúvásban a hótorlaszokat is áttörő bölénycsorda gázol, cammog rendületlenül, előre, dacolva a mindenséggel. Ha középszerűen, akkor a kullogó farkas falka keskenyedő útja maradna utánam. Ha meg sehogy se tudom beteljesíteni emberi mivoltomat, veréb csüdjének leheletnyi lenyomataként végzem, amit a legelső gyönge szél porhóval takar majd be és másnap reggelre eltüntet.
Mintha nem is lettem volna.
Akkor ennyit értem. Akár egy ég felé, magasba dobott, elvesző hang.

NAPLÓ - 167.

 

Egy minapi képem

Advent második vasárnapja. Négy óra. Még a madár is alszik.
Ez most a vedlés ideje. Eklízis: így is lehet mondani. Vedleni nem csak az ízeltlábúak, a hüllők vagy éppen a madarak szoktak. Vedlik az ember is. Jómagam évek óta ebben élek. Akkoriban következett be, hogy új élettervet kellett megszülnöm. Nehéz vajúdás volt. Sokáig tartott. A gondolatköreimet és a lelkem világát is át kellett rajzolnom. Az idő tájt még a méretét sem ismertem ennek a feladatnak. Ha ismerem – bizonyosan meghátrálok. De Isten sosem kíván lehetetlent. Hát vedlettem. Néztem éhomra Cseh Tamás sírját, a süket szél zúgását hallgattam, álltam az utcák decemberi, süvöltő huzatában, ott, azon a téren, ahol mindig hideg van, áradt felém a kora este fényszórós forgalma, kezemmel pedig suta mód valami rángó mozdulatot tettem, mert úgy szerettem, ahogy csak az édes halottjait szereti az ember. Egyetlenegy anyagból készült az akkori emlékeim szövete. Bele volt fűzve Kanizsa kék szála, a Járás sárgája, a folyó szagát árasztotta, és amiként a könnyek áztatták, úgy bugyolálódott bele a csönd. Régóta tudom, minek hol van a vége. Bizonyos értelemben már ma sem érvényes, ami még tegnap volt. Nem könnyű ez a felismerés. De ha sikerül, némi esély mutatkozik az újjászületésre. Szenvedés nélkül viszont az sem megy. Melyik születés vértelen?
Legtöbbször a betegség segít rájönnöm, mennyivel elevenebb, hasznot hozóbb érzés a vedlés megélése. Két kézzel kell a betegségnek odaadni mindent, ahogy másoknak is két kézzel kell osztani, ami van: semmi mással nem kell törődni. Az élet elől kitérni úgysem lehet. Vissza kell venni a nagy arcból. Vissza kell venni a túlérzékenységből, azt finomabbra hangolva lehet csak értelmes célokra használni. Tervezni óvatosan szabad. Papír fecniken a jövő, a szekrényajtón a pénzügyi kimutatás, addig érdemes élni, amíg van akarás. Ha az sincs: jöhet a befejezés.
Aztán hibákat kell számolni, este, lefekvés előtt elsorolni. Szembesülni a tükörképpel. Tudom, tapasztalom, percekre, órákra rá ki fog mind vetülni az álmokra, visszaköszön minden hiba, mert az elme csak álomban képes a lélekkel együtt teljes kapacitással dolgozni. Ezekben az óvatlan pillanatokban teljesedik ki a szellem, amit máskülönben aligha lehetne előcsalogatni. Hozzá nem lehetek szűkkeblű, fukar, hisz helyettem érez. Alávetem hát magam az akaratának. Élni kell. Így. Kipakolni a fölösleges kacatot. Mostanában már úgy élek, mint aki folyton utazik. Motyóm összekészítve, menetkész vagyok. Előtte gondosan eldobáltam, ami nem kellett. Egy rakás illúziótól megszabadultam. Kitettem a fölösleges érzéseket. Mindössze a szűkre szabott cinizmusomat hagytam meg, végveszély esetére. A sokat gyűjtögetett tapasztalatokból csak a legfontosabbak maradtak nálam: egy zsebben elfér útravalóként az összes. A késztetéseket, az ösztönvilág legalantasabb lomtárát kiszórtam ugyan, de amikor a megcsappant poggyászt át- meg átrázom: mindig találok közte maradékot. Nem vagyok rá büszke. Ahogy arra sem, hogy a fölösleges emlékeimet továbbra is cipelem.
Megint egy adventi vasárnap. Furcsa, eszméletlen keringés ez. Látom, ahogy sorsom dagálya ismétlődően, ciklikusan, mind fokozatosabban ellep. Ezzel sincs bajom. Már nem szaggat, nem fáj, nem érint meg vasmarkával a kétely. Egykedvűen nézek a nehezékre, ami tehertételként vár rám. Értelmemben világol, mi a dolgom és a szerint cselekszem. Feledni muszáj, vedleni. Ádvent második vasárnapján nem gyújtok gyertyát. Nem lenne értelme. Hadd égjen az máshol.            

NAPLÓ - 166.

 

Hétfőn eltemették a Bibit. Bár szerettem és megérdemelte volna, mégsem kísérhettem ki utoljára. Délutáni beosztást kaptam, így csak a szerkesztőségből, gondolatban ballagtam a kanizsai nagytemető gesztenyefái alatt. Elég ez így? Ha nem, akkor is ezzel kell beérjem. Ahogy róla, úgy minden halottamról pusztán a színes emlék forgácsok maradnak meg. A kidőlt fák egy idő után elkorhadnak. Jó esetben új hajtások sarjadnak a gyökerükből, vagy a kettétört derekukból. De legtöbbször megszűnnek létezni, s csak mi, akik ismertük őket, látjuk, érezzük még nagyon sokáig a lombkoronájuk árnyékát. Aztán azok is elhalványulnak. Ezzel a vacak, szomorú érzéssel nem lehet mi kezdeni. A múltkor egy eladó kanizsai házról már nem tudtam megállapítani, pontosan hol, melyik utcában található, pedig negyedórányit tanulmányoztam a fotókat. Kopnak a képek, bennem. Nem csak a fölpántlikázott kacatok, hanem a leghétköznapibb látvány is.

Ezt a kíméletlen leválasztódást egyedül kell megélni. Titkon, mintegy szégyellve, de minden adandó alkalmat megragadva küzdeni ellene. Egy ember emléke, egy parasztházé, egy udvaré vagy egy akácfáé: hát nem mindegy? Ugyanolyan fontosak.
A szeles, esős utcákon hiába nézem az embereket, egyiknek se tudnám megmagyarázni, ki is volt valójában, aki Kanizsán most elment közülünk. Hogy mennyit is ért az illető, hogy hányan szerették és mennyinknek és milyen mélyen fog hiányozni. Lassan megismerni az élet céljait. Sietni kár, nincs értelme. Annyit tehetek, hogy azért figyelem a világot. Úgy és akkor is kell rajzolni, írni, ha – mint az utóbbi napokban, azt észlelem – éppenséggel semmi különleges nem változik körülöttem. Írom a másik naplóba:
„Ennivalóm nem sok van, a maradékot eszem. Kocsonyát vettem az önkiszolgálóban, friss kenyérrel: pont jó. Végül a vasárnap délutánt is kihúzom valahogy. Este röviden telefonálok E-nek. Vastag a hangom, meghűlhettem, köhögök. Elkezdődött a katari foci VB: még egy indok, a következő hetekben miért nem megyek sűrűn a pince felé. Éjjel az 1899 című német thriller sorozatot nézem: szellemhajós, misztikus széria, időutazással, térugrással. Kicsit sok benne a rejtély. Néha követhetetlennek tűnik, de az utóbbi időszak nem sok értelmes filmmel ajnározott el, ezért érdeklődéssel figyelem. Többször fölköhögöm magamat, tavalyról van szirupom, de még nem kezdtem használni.”
A napok múlnak, ilyeneket jegyzek, miközben egy országhatárral, vagy kétszáz kilométerrel és egy elvarratlan élettel odébb a közös barátunk negyven kilós testét gurítják koporsóban. Hogy lehet így őszinte a gyász? Vagy eleve ilyenek lennénk? Fázok én a választól, ha így van, ha úgy. Aztán csak folytatom a sorokat:
„Nincs jó kedvem. Az idő is kezd téliesre fordulni. Sok a szürkeség, eső is esett, csak rendes hideg, kopogó fagy nem akar lenni. Hírlik, ha minden igaz, ezután… Talán. Kis jó hír, délelőtt L. telefonál, polcrendszert kapok a műterembe. Ilyen részsikereknek kell örülni. Meg annak hogy szerdától végre szabadság! Egyik legfontosabb, hogy a szekrényemben rendbe rakjam a ruhákat. Leltárt csinálok, szelektálok, ha kell. Aztán naponta kiviszek egy túra cuccot, főleg könyveket, vásznakat, festékeket, kereteket, de cipőket is, ki minden fölösleget a műterembe. Nevet kéne neki adni. Mondjuk legyen: Sziget. Ha ott kint leszek, a zöld erdő fái között, Robinsonként élhetek. A trolin, de a villamoson is tömegnyomor három előtt. Igyekszem közömbös lenni. Sok nyomorultat látok, már bódultak, részegek, vagy drogosok. Büdösek, igénytelenek, kerülöm őket.”
Elképzelem, hogy az élet küldi ezeket a jelképeket. Váltakozó ütemben kapom őket, hol erőteljesebb utalásokkal, hol gyöngébben, észrevehetetlenül. A város is sóhajt, néha felnyög velem. Ólomszínű az ég, felhők kiömlött kék higanya folyik a budai horizonton. Korán sötétedik, egyre hosszabbak az esték. Megfejthetetlen, mire föl vannak előttem ugyanazok a lábnyomok. A csapásukon megyek, merev léptekkel, előre tolt állal, s közben igyekszem nem észrevenni, hogy a saját talpam lenyomatát követem, körbe-körbe.

Pósa Károly: HAZAVÁRÓ VERS

                                                                                                    B. barátunk emlékének

Most egy hang szól a világban,
egy világ zeng most a hangban.
Szentelt gyertya serceg, fény ölel szobámban.

Pókfonal fönt, az ágy vetetlen,
a Keletinél fanyar füstködöt kapok,
abban bízok, Bácskába mennek még vonatok.

Élni kell tisztán, úgy mint a víz:
mélyen, céltalan, nevetőn-sírva.
Szeretni fennkölten, cifrán, a felhőkre írva.

Hamis lett ez a vallomás is, hiszen
titkon az otthoni Járás szikén fekszem:
ott múlok majd el, tudom, lassan megöregszem.

LANDMESSER ÉL!

Hamburg, 1936. június 13.

HUXIT

Magyarország és a jelenlegi EU-s vezetés: nekem erről mindig az a férfi jut eszembe, aki Adolf Hitler Hamburgba történő bevonulásakor a tömegben egyedüliként nem lengette a karját. Mára Budapest lett August Landmesser. Így hívták azt a férfit, jól jegyezzük meg! És azt is, hogy ma már tudható – neki volt igaza.

KATASZTRÓFATURISTÁK

Kijevbe mentek a Momentumosok. Katasztrófa-turisták. Nem szép dolog mások baját tetézni a lábatlankodásunkkal. Ráadásul a mások bajával fotózkodni is neveletlenségre vall, miként hőscincérekből is van elég: attól az ukránoknak nem lesz jobb, hogy ez a két elszánt tekintetű vállfa eljátssza a kemény legényt a kijevi sötét éjszakában. Segíteni akarnak? Mondjanak le egy-két havi parlamenti bérükről, és abból célzottan támogassanak meg néhány kárpátaljai magyar családot, mondjuk vásároljanak nekik szenet télire. De hát ezek a legények ilyesmire képtelenek. Jó csajozós duma a "Kijevben jártam, jujj-jujj, hogy ott mik vannak!" Hipokrita banda a Momentum, egy csomó karrierista pozőrrel. Ma azt írták, hogy aggódnak a kárpátaljai magyarokért. Ezt a gyalázatos hazudozást! Majd ha a Momentum nyüszítve bocsánatot kér az erdélyiektől, ha méltóztatik egyszer, csak egyetlen egyszer elmenni és fejet hajtani Mindenszentekkor a délvidéki magyar áldozatok emlékművénél, ha a tejtestvér szlovák pártszövetségesén valaha számon fogja kérni a Benes-dekrétumok ottani támogatását, és ha egy kijevi luxus hotelben háborús koktélozás helyett Rahón vesznek tűzifát egy ottani magyar óvodának (amit a magyar állam épített), akkor elkezdem hinni, hogy néha valóban aggódnak a határon túli magyarságért. Addig viszont coki!

POLSKI FIAT

A magyar miniszterelnök levélben köszöntötte a Lengyel Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Mateusz Morawiecki kormányfőt és Lengyelország polgárait. Be is indult a hörgő ventilátor: a közösségi oldalakon a népfölség sérelmezte a magyar politikai vezetés gratulációját, ugyanis az elmúlt hetekben, hónapokban Varsó többször páros lábbal szállt bele Budapestbe. Nekünk is durculni kéne, méltó választ adni – így az internet népe. Nem értek egyet vele. Orbán – vagy az ő nevében igazgató, ezt a levelet is megfogalmazó apparátus – egyik erénye, hogy nem a pillanatok állása szerint dönt, cselekszik, hanem mindig képes hosszú távú – megkockáztatom, fellengzősen hangzik, de attól még igaz – történelmi léptékben, konzekvensen gondolkodni. Európa jelenlegi hibája, hogy rövidlátó. Nemhogy ciklusokban – években sem tud tervezni. Sodródik. Orbán és kormánya viszont nyolc-tíz sakklépéssel előttük variálja, húzgálja a bábokat. Nem mellesleg, mindig a magyar érdekek mentén. Hát ezért jár most a bennünket olykor hátba szúró lengyeleknek is a diplomáciai mosoly. Egy kis gesztus, udvariasság: cserébe, egy másik, nagy ívű plánumnál jól fog ez jönni.

LILI EL

A múltkori „tanártüntetésen”, azaz a balliberális politikum által széttrollkodott rendezvényen egy gimnazista lány minősíthetetlen, trágár szóáradata az őt futtató erők szerint költészetté magasztosult. Legyen meg az óhajuk. Ez a diáklány most gimnáziumot vált. Egyelőre nem tudni az okát, mi késztette erre, miként az sem világos, hová megy, hol akar érettségizni, miként folytatja a tanulmányait, hogy alakul a karrierje. A magam részéről annyit mondok: sok szerencsét hozzá. Előtte még az élet. Remélem, az új intézményben majd inkább emberségre tanítják, sikerül nekik megmagyarázniuk, mennyire rossz úton jár a nagylány. Akárhogyan is van, arra a szintre nem szabad süllyednünk. És az egyoldalú megbocsátás is az érett, egészséges szellemű, felnőtt emberek kiváltsága.