 |
| Vigadó - rajzom |
A Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai
parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a
délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam. Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az
énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az
évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek
mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a
ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik
kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a
napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi
örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve.
Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam.
Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját.
Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat
valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős
meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a
Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet
már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem.
Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy
sejtést.
Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a
semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén,
akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi
nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a
múltért.
Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán
sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit
estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának
kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az
újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak
is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett!
Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már
nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni
a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már
a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a
bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé
nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a
táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak.
A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát.
A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj
rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg,
más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal
szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy
kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a
harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak,
a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.
Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt
is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal
áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.
Pk
