NAPLÓ - 86.

Szerb utca, grafikám

                                                                                    a Barátomnak, aki nem sír

A hegyek embere sosem tudott sírni. Jól van.

Jól volt ez így.

Akadt viszont egy másik ember, szintúgy abból a fajtából való, de máshonnét származó ember, aki pedig sírt. Sokat. Sokszor.

Noha bátorság, tanulékonyság és a jóra való hajlam jellemezte, gyakran környékezte meg a sírás, miközben furcsán öntudatlanul, ám zokogó hévvel kereste az igazságát. S amikor rázta a vállát a bánat, meg sem fordult a fejében a lemondás hamis ábrándja, olcsó megoldása, csak az, hogy eleget tehessen, föltétel nélkül bátran menteni tudja a menthetőt, mindvégig abban bízva: hátha az irgalom őrült nyargalászással beéri csüggedt pillanatait.

A könnyek a síró ember arcán csupán a külső szemlélőt hozták zavarba.

Őt nem. Nem szégyellte. Ahogy más mindennek, neki is: végzete volt, ugyanakkor valaminek a kezdete is volt. Olykor építő, aztán meg romboló erő hatotta át.

A síró ember mindazonáltal nem sírt folyton. Dőreség lett volna tőle. Maga is érezte: mihamarabb le kell vetkeznie a szokását. Álcát muszáj hordania, ha azt akarja, hogy a lova patái alatt ropogjanak majd az ellenségei csontjai, és a szerencse örökké az üstökéhez legyen kötve. A lelkének gyakori remegése még így is jól megfért a dicsőséggel. Azzal a mennyei másállapottal, amit lent a Földön csak nyeregben érezni, vagy néha  könyvek lapjain lehet fölfedezni, vagy nagy ritkán egy olyan nő ölelésében lelhető, akinek a dereka vonala alá, az illatos bőrébe zsinórosan írott jelek vigasza van égetve. Áldottá lesz az, aki ujjbeggyel megérintheti azokat a kalligramokat. Pont, amiképp áldás lesz jussa annak, aki a mostani beomló világban még értő szívvel kiolvassa a könyvek szövegsorai között a reményt. A nem üdvözülés üzenetét, ami tovább sarkallja a síró embert, meg a nem síró embert is a fokozott állhatatosságra.

Természetesen a barbár kor a könnyeket ontókat nem kíméli. Azokat különösen nem, akik még hinni mernek kiüresedett fogalmakban. Az izgalomtól túlfűtött légkörben mindig eredetinek hatottak ezek a felkent vagy átokkal sújtott emberek, de sorsuk zömmel tragédiába torkollott. A miértre – odaföntről – jó, ha kaptak egy gúnyos mosolyt. Beletörődtek. Mást, jobbat nem tehettek.

Ahogy a síró ember sem számolt jobbal. Tönkölyt vágott inkább a Vezér elé. Vizet, sarjú füvet adott neki. Elengedte a gyeplőszárat és arra a nőre gondolt, akinek puha haja összefogottan borul asszonyosan gömbölyű vállára, a kezén vastag, ezüst gyűrűt visel, és a nevetése olyan vidám, hogy a hajnal is rákönyököl tőle az ablakpárkányra. Olyankor megszólalnak a korai rigók, csacsogva.

Ám az álom nem hagyja annyiban.

S míg lépdelnek, ketten, a síró ember meg a lova a legelőn, ami egészen olyanná kezd válni, mint a Járás, a körkörös ívű nap végig hág szépen az ég padlásán, kivilágosodástól estlobbanásig. Arra gondol az ismerős, ám már homályos környezetben, hogy az egymásnak háttal álló, majd összeölelkező nádbugák messziről olyanok, akárha pergamen tűpárnára lenne szúrva a horizont. Ott, ahol az Ég egybeér a Földdel, Bácskában. Ahol az ónos felhők cafrangjaiból esőcseppeket facsar a Tiszáról huzatoló szél, s az összes elfeledett magyarra apró szemű tavaszi zápor szokott ködölni.

Teljesen olyan az az eső, mint a sírás.

Pörögnek lefelé a búzaszemnyi csöppek. A ló szeme bogarában visszatükröződik a tegnap. 

Sziriát oszlopai között nőalak. Olyan jó végre haza érkezni. 

Hazaértünk, Barátom.

Pk

Pk: KÖRTÁNC

Fotó: bz

Álmodó szívvel, hasad a hajnal

kárhozat nélkül, körkörös ívvel.

Szökik a fény, a Járás felé,

hol a folyó annyira szőke,

sáros, szemfényvesztőn.

Ott lakóknak testvéries,

idegennek elképesztő.

Árad a Budzsákra

a napnak fénye,

sárga virágpihével hintett

az árok, a part,

a málló vakolatnál kötött kéve

dől bele a puha szélbe,

s a szujos kerítés lécen

párna szappanillatú cihája szárad.

A söprűgyáron nagy kalapként

gólyafészek a kürtőn.

A fellegeket bőszen bolyholja,

tűnődő oksággal fölülről  

nagy akarattal.

Így a város, a Tisza,

a puszta, az egész zord ország

és a világ egy nagy februári

tavaszváró körforgás.

Mert repül már valahol

délkelet felől

egy kékmellényes kismadár.

Cinege dalol.

Szeme bogara

élettel teli érzület.

Otthon, Kanizsán érzem,

megint tavasz lesz,

lesz még kikelet,

valószínűleg.

2018.02.25.

NAPLÓ - 85.

Photo: Boris Dragojevic

      

                                                                          Cz-nek, szeretettel.

„Ott álltam az úton, kigombolt kabátban. A kardigán lógott rajtam combig, és a cipőmön esett folt visszaintegetett. Utcaszöglet a hátamban. Budapest… Lestem, merre mehetnék. Délnek fordultam, mert dél felé jó indulni, ahol meleg van, és megértem az emberek szavát. Imponál az ottaniak kékvérűsége. Nem a mi értelmünk szerinti az élet arrafelé. A kék vér sem arisztokratikus minősítés. Ott azt szokás mondani, még ha nem is az anyanyelvük: „Tuto monde e fatto come nostra famiglia.” Az egész világ olyan, mint a mi családunk. Ettől a bohém hozzáállástól aztán nem csömörlik meg a lélek. Adio, testvér! Ljubó, Mikica, Tómó - a Moto Guzzi bringájával, meg Miroszláv, aki boszniai fenyők ágán hasal minden szezonban, éjszakákon át, hogy lenyilazhasson egy medvét…

Varázsütésre alakot váltanak az emberek, a fogalmak. Rend lesz a rendetlenségben. (Azért akad némi bűntudatom. Mégis. Csettintésre szépen előre csörtet a hétfő.) Szabadnap. Az sem baj, ha az arc fakóbb, mint előtte volt. Rekedt basszus hangon iparkodok a napsütésbe. A szív és a lélek kívánja. Tán a magasságosság dicséretére kúszik föl mindezek után az égbe. Nem tudhatom.

Mint Epaminondasznak, aki még tréfából sem hazudott soha, kár áltatom magamat. Inkább feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel nézem a szemközti tűzfalat, amint napfénytől övezetten világít rám. A fény kimondja az Igét, amit megismételek. Azt csinálom, amit a Teremtő. Történetet mesélek. Az eliramló emlékekből merítettet.

Június végén, érettségi után Rijekában tett ki a teherautó. Cirokseprők voltak hátul, több ezer darab, vitték eladásra. A kamion nem mehetett be a városba, kiszálltam a hegy tetején, a bekötő útnál, hadd menjen tovább az öreg Csikós. Martonosi volt a sofőr bácsi. Míg együtt utaztunk, többször a vállára buktam a fáradtságtól, de ő vezetett tovább, rendületlenül, és csak mosolygott néha. Rijeka fölött csodás panoráma nyílt. Ráláttam a tengerre, a városra. Francia páros vett fel, ahogy stoppoltam. Levittek a rakpartra és a nő olyan kedves volt, hogy búcsúzáskor puszit nyomott az arcomra.

A következő nap Marinán ért. (Marina egy falu.) Hazai nászutas párra futottam rá. Összeölelkeztünk. Mentek vissza, Kanizsára, két nappal korábban indulniuk kellett, mert a nő állapotos lévén rosszul érezte magát. Ideadták az előre befizetett éttermi jegyeiket, én meg nekiláttam enni, győzték hordani a pincérek, akik bár erősen néztek, nem szóltak semmit. Förtelmesen sokat ettem akkor. Pár nap múlva Sibeniknél ébredtem, a halpiac egyik kő asztalán. Azokat a kőpadokat még Diocletiánus császár alatt faragták. Napok múltán is megszáradt halpikkelyeket vakargattam ki a fürtjeim közül. Meg bűzlöttem, ahogy az természetes. Rogoznicán egy mólón leltem otthonra. Pontosabban annak egy deszkáján, mert foghíjas volt a plató. Jobbról-balról hiányoztak a deszkák. Akármerre fordulok éjjel a hálózsákban, menthetetlenül lezuhanok. Akkor is az irdatlan mélység fölé vackoltam. Ma már tudom, hogy tériszonyos létemre minek kerestem a bajt. Harmincvalahány év rádöbbentett.

Splitben megsimogattam a szobor lábujját. Fényesen csillogott. Rajtam kívül mások is tőle várták a szerencsét, a szerelmet. A sok Kastel közül valamelyikben elidőztem, fürdöttem, napoztam, rajzolgattam a tájat, és néha úgy éreztem: tényleg miattam forog a Föld. Hajigálkozni lehetett volna a boldogságommal. Mintha az egész világot gúnyolnám.

Sokat buktam a vízbe, kivörösödött tőle a szemem. Álomszép kagylókra leltem, tömtem velük a nejlonzacskót, amit hazafelé tartva, augusztusban ki kellett dobnom a vonatablakon, mert úgy szaglott, hogy a fülkében húzták a szájukat az utasok.

Aztán elmentem katonának. Az egy másik történet.”

Pk: Magam, a czinege

Antoine de Saint-Exupery 1935-ben, egy sivatagi kényszerleszllás után

Ott Budán. Majdnem éjféltájt.

Tegnap lett egy kerek este.

Zárt abakok alatti volt

az összes kikirics fényszóró,

s a sárga lámpák alatt le-lehajolva

 – dúlt valami bennem.

Munkált, ásott,

legbelülre.

Teljesen úgy tűnt,

akárha a végtelen lenne.

Olyan pestiesen tavaszi hideg szél fújt,

piros plakátok lettek a falakra festve.

Nem voltam író-pilóta.

Nem jártam sivatagban.

Kivetítődött elém minden,

szinte észrevétlen

a meleg beton februárja,

talpam alatt dalolt.

A nóta már sokszor hallott volt,

és mégis idegen.

Az utcasarkon – kicsit lejjebb,

attól, ahol régen aludtam –

egy lény árnya 

feküdt az aszfalton

a városi pusztaságban,

szétcsapott szárnyakkal.

Ott várt a többi társa,

elszállóban.

Föntről néztek,

néztek rám.

Merően, a villamosmegállóban.

Ráeszméltem csendben.

Éjfél előtt.

Nem is hittem, Teremtőm, 

hogy a körúton 

abban a szent pillanatban

magamra maradtam.
Magamra leltem.

                                                        Budapest, 2019.02.16.

Európai obeliszkek

Salvini - karikatúrám

Rögtön szólnék, lesz aktuálpolitikai mondandó. Majd a vége felé.

Addig viszont az írás elején szögezzük le: az obeliszk nem keverendő össze Obelixszel, a dagadt gall képregényhőssel. Pont miként a szegedi, szökőkutas Dugonics térnek sincs köze a nándorfehérvári Dugovics Tituszhoz, akiről mostanában elkezdték híresztelni haladó történészek, hogy nem is létezett. Mivel nagyjából két évszázada ismerjük a haladó “magyar” történészek eszmevilágát, ahogy előszeretettel átminősítenek, vagy egyszerűen kiradíroznak minden értékes, nemes, netán hősies epizódot a nemzeti történelemből, ezen nincs is mit csodálkoznunk.

Köztudott, hogy az úgynevezett magyar, haladó történészek, megannyi bölcsész java része ott volt Nándorfehérvárnál. (Forgatókönyvet is írtak róla.) Személyesen láthatták: nyoma sem volt ott az önfeláldozásnak. Ember nem esett le a falakról. Jószerével pofon sem csattant. Szépen eltakarodott a török sereg, mert valamelyik váron belüli, akkori haladó értelmiségi – akinek a mai utódai tíz fekvőtámaszt sem tudnak abszolválni – átpostázott hozzájuk egy kicsit személyesebb hangvételű, fanyalgó irodalmi kritikát. Erre megszégyellték magukat a kontyosok, és menten szedték a sátorfájukat. A szeldzsukok érzelmes nép. Ki nem állhatják, ha idegenek vindikálják maguknak a jogot arra, hogy például Dede Korkut évezrednyi hagyománnyal megírt mitikus alakjáról valami tésztaképű hitehagyott leírja: metaforákban szegény, silány eposz.

Bezzeg nálunk! Ahol a Kincskereső kisködmön arany sorait vérszegény irdancsok modernebbre, fröccsöntöttre, műanyag nyelvezetre igyekeznek pusztítani? Ott par exellence zokon sem vehető, ha a magyar ókortól napjainkig tartó történelmi emlékezetnek a kelleténél mindig legalább eggyel több olvasata van.

Vissza az obeliszkhez.

Ezek az emberi alkotóvágy határait feszegető hatalmas ókori kőoszlopok méltán ébresztenek tiszteletet manapság is. Majdhogynem az örökkévalósággal hadakozás szimbólumai. Régen, a csúcsukat először megvilágító nap még arany lemezeken csillant meg. (A piramisokén szintén. Mellékszál.) Obeliszket nem csak az egyiptomiak emeltek, hanem az abesszinek és az asszírok is. Ahogy fordult a történelem kereke, a kőoszlopokon az újabbnál újabb hódítók rendre elámultak. Ám ők ahelyett, hogy emeltek volna, inkább elemeltek annyit, amennyit a lelkiismeretük engedett. Nem vívódtak sokat. A nagyját gátlástalanul szétlopkodták. Ma már van az Újbirodalom idejéből származó oszlop a Temze partján, Londonban. II. Ramszeszé Párizsban díszeleg, éppen a Concorde-téren, ami mutatja, mekkora cinizmus munkál a franciákban. (Gondolom az ott lefejezett 12oo francia arisztokrata nem ilyen nagy nemzeti összefogásról álmodozott.) És hogy ki ne maradjanak a művelt népek sorából, persze, jutott belőle Amerikába is. Amikor mutatják, mindig röhögök rajta. Úgy illik III. Thotmesz obeliszkje a New York-i Central Parkba, mint litániaszóba az ácsi.

De a legtöbb obeliszk a mai olaszhon földjén mered az égnek. Csak Rómában tucatnyi található. Épp az egyik legnagyobbról lesz most szó. A Szent Péter-templom előtti kőoszlop hajdanában a bazilika mögött volt. 1586-ban, a folyton ötletelő V. Sixtus pápa kívánságára szállították át. Az irdatlan kőtömböt hengereken görgették az új helyére. Egy Domenico Fontana nevű comoi építészt bízták meg az obeliszk felállításának levezénylésével. Az emberfeletti munkához másfélszáz lovat és közel ezer embert kért a mester. Hogy a precíz, idegőrlő tevékenységet senki és semmi se zavarja, a pápa a munkálatokban részt vevőkön kívül halálbüntetés terhe mellett eltiltott minden bámészkodót, római lakost a térről. Olyannyira komolyan gondolta a rendeletét, hogy az obeliszk majdani helye mellé nyomban ácsoltatott egy vérpadot, ahol munkára hangolódott poroszlók meg hóhér várta az esetleges kíváncsiskodókat. A szigorú csöndrendelet minden résztvevőre vonatkozott. Teljes némaság lett megkövetelve.

Szeptember 10-én kezdték el kötelekkel lassan felhúzni a majdnem 330 tonnás monstrumot. Nyikkanás nem hallatszott, mígnem egy Bresca nevű san-remoi hajóskapitány el nem ordította magát: „Acqua alle corde!” Vizet a kötelekre! A melósok között a tapasztalt hajós meglátta, hogy a kötélzet sokkal jobban nyúlik, mint azt a munkavezető építész előre kikalkulálta, ezért nem törődve a pápai fenyegetéssel üvöltözni kezdett. Fontana mester legott megfogadta a tanácsát. A kenderkötelek a víztől zsugorodva megrövidültek, és az obeliszk szerencsésen felállíttatott. A bátor Bresca büntetés helyett pápai kitüntetésben részesült. Kinevezték az első pápai sorezred századosának.

Mi köze ennek napjainkhoz?

Csak annyi, hogy most nem a pápa, hanem a véleményterror vezetői szabják meg, mit, mikor és milyen hangosan szabad mondani. Egyáltalán: ki szabad-e mondani? És amikor jön egy olasz, aki nem hajós ugyan, de érti a dörgést, látja, mi zajlik a Földközi-tengeren és van elég bátor azt nyilatkozni, hogy köszönik szépen, Olaszország nem kér több szubszaharai agysebészt, meg ágyékkötős villamosmérnököt, akkor elpattan a szabadelvű csürhe kötélzete, s Brüsszeltől kezdve Stockholmig elkezdik habzó szájjal fasisztázni. Holott Salvini ugyanúgy nem fasiszta, ahogy Orbán, Kaczinsky, de még Donald Trump sem az. Hanem hazafiak. Államférfiak.

Mégis azt híresztelik róluk, hogy a kormányaik nem legitimek. Miért? A válasz: csak.

Itt van mindjárt a mi magyar ellenzékünk. Amióta valóságfüggetlen üzemmódban őrlődnek, folyton azt mantrázzák, hogy Magyarország a pokol legsötétebb bugyra. Itthonról is akadnak támogatóik: ha az összes szabadelvű, haladó, demokrata vajdasági magyart összeszámolom az ujjaimon, akkor az egyik kezemet akár zsebre is tehetem. (Hiába. Nekünk még Horthyból is csak efféle jutott. Hogy ez így joó-e nekünk – ki-ki döntse el maga…)

A honi mozgalmárok epedve várták a beharangozott budapesti tüntetéseket. Leshették. Némelyiken annyian vettek részt, hogy egy csuklós buszba elfértek volna. Giga-tüntetés? Az: volt. Mentek utána fröccsözni. Tessenek szívesek lenni, mondják már meg nekem ezek a jámbor széplelkek: ugyan mitől nem legitim egy többmilliós szavazóbázis által megválasztott, kétharmados kormány?

Mire föl az országos SZRTÁJK?  Mire a nagy elégedetlenkedés?

Ugyanis egy percre abba sem ártana belegondolni a most sivalkodóknak, határon inneni és határon túli demokratáknak, illetve a csöppet sem tisztelt követőiknek, hogy ha, és amennyiben valami csoda folytán sikerülne kormányra kerülniük, akkor nekik is lesz ám sokmilliós ellenzékük...
Mi van, ha utána a fideszesek tódulnak éjjel-nappal az utcára, és majd elkezdenek lépten-nyomon engedetlenkedni? A kibaszósdi társasjátékot politikának is szokás nevezni.

Hála az égnek, vannak akik odafigyeknek az ilyesmire. Miattuk nem dőlnek, hanem állnak az obeliszkek.

Pk

(Az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2019. január 30-án.)