POÉNGYILKOSOK

Poén 1.

Egy Miskolcról nagyra nőtt stand-up komédiás tátott szájjal beszaladt a tisztességesség és az emberi méltóság által ültetett speciális erdőbe. Cigányozott, zsidózott, tőle telhető alpári módon. Most visszavették tőle a korábbi szakmai kitüntetését, a Karinthy-gyűrűt. Ide kívánkozik, hogy Karinthy Frigyes is meg-megeresztett zsidós poént, de hogy értsük a különbséget, ő ilyeneket írt: 

“Antiszemitizmus. 

A zsidók csalnak – üldözzük a zsidókat! 

Üldözzétek a csalást – ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!”

Ugye mennyivel több, mélyebb és finomra hangoltabb, mint az “Auschwitzből szökött nénikék” meg a “tetves dakoták” emlegetése! 

Ezzel együtt Aranyosi csak egy tünet a magyar közélet mocsarában. Most Mérő Verától kezdve az összes balliberális vértolulásos arccal mentegeti, mosdatják, mondjuk én a Mazsihisz felől se hallottam egy nyikkanást se, holott anno Kövér László "köteles" beszédénél, amikor annyit talált mondani, hogy "akinek nem tetszik, fel is kötheti magát" egy emberként horgadt fel a humánum iránti elkötelezettség és ordítva követelték Kövér fejét, bajszostól. Azidő tájt az SZDSZ-t vezető Kuncze Gábor sokkal bornírtabban fogalmazott: ciánkapszulát kívánt az ellenoldalnak, azt meg heherészve fogadták az övéi, lapogatták a vállát, megmodta a Gabi a frankót! 

Pedig egyszerű ez: nem cigányozunk, nem zsidózunk. Sehol. Semmilyen körülmények között. Ahogy a "bajszos szar" meg a "csüngőhasú" bevett toposz lett amott, úgy ezen a félen a válasz a "poloskázás". Ezzel nincs baj. Ez a közéleti szereplők sorsa, benne van a munkaköri leírásukban, vállalniuk kell a kritikának szánt legalpáribb minősítéseket is. Mária-Teréziát is birodalom szerte suttogva kurvázták. (Teszem hozzá: igazságtalanul.) De komplett nációkat, közösségeket nem sértegetünk. A származása okán senkit. Ez alap. 

Poén 2. 

Még emlékszem Zoran Đinđić meggyilkolására. Szerdai nap volt, hét közepe az iskolában. Délutánra mentem, addigra a tanáriban mindenki a tévére meredt. Döbbent csönd ült, pedig 2003 márciusát írtuk, bő tízévnyi háborúzás, bombázások, töméntelen erőszak volt mögöttünk. A szerb politkum vezetője elleni merénylet sokkolt bennünket. Visszahozta a vériszamos emlékeinket. Tavaly – hogy másokat ne soroljak – Trump és Fico is célkeresztben volt. Ide jutottunk. 

A minap letartóztattak egy 44 esztendős férfit, mert a magyar miniszterelnök kivégzését helyezte kilátásba. A hatóságoknak könnyű dolguk akadt, ez az észlény a merénylet tervét meg is osztotta a világhálón. A rajtaütés után a jajgató kórus menten el is kezdett brekegni. Diktatúra ez, kérem, virtigli fasizmus, ahol egy “viccnek szánt” politikai gyilkosságért is bilincs kattan a humort kedvelő kezén. Másnap nyilatkozott a letartóztatott apja. Mikor jöttek a kommandósok, már tudta, miről lehet szó. A fia videóit látta, szólt is a 44 éves gyereknek, baj lesz ebből kisfiam. Szóval az apja látta a videót és mégsem tudott hatni a 44 éves tacskóra. Bájos család. Mindazonáltal a nyilvánvalóan csökkent értelmű bérgyilkolászt nem menti föl semmi, ilyet normális társadalomban sehol sem engednek, mindenhol lecsuknák. Tudomásul kell venni, hogy bombariadóval fenyegetni, erőszakra buzdítani, pláne mások, célszemélyek életének kioltását hangsúlyozni nem vicc, hanem szankcionálandó dolog. 44 évesen majd most megtanulja, mi a felelősség. Mentegetni lehet, láttuk, Fico merénylóje is maszületett báránnyá lett, másnap már a diliflepnijét keresgélték. Őszintén, én a felbujtókat ugyanígy kérdőre vonnám, lett légyen szó kommentelő névtelen pszichopata, vagy nevesített "pártvezető" pszichopata az illető: minden hergelő, az etikát sutba vágó szavukat elszámoltatnám. Mert hát szeretnek messziről nagyokat odamondogatni, az interneten emberkedni. Aztán ha egyszer egy kicsit karakánabb volt sportriporter testközelből kérdőre vonja őkelméket, akkor hullasápadt arccal tikkolnak a szemek, és remeg a száj.

PARAJD ÉS A TISZA

Kotori-öböl, rajzom

Parajd - Tisza

Parajdon a magyar közélet vigyázó szeme. Kicsit elkéstünk az odafigyeléssel, és ez mérhetetlen károkat okozott. 

Valami kétszáz méteren kellett volna eltéríteni a patakot: nem tegnap, hanem évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt és most nem lenne tragédia. 200 méternyi betonozással, tehát egy közepes utca infrastrukturális felújításának az összegéért megmaradt volna a több ezer éves bánya, és mellette sok parajdi és háromszéki ember munkája, megélhetése. Ilyenek vagyunk, sajnos. Utólag kapunk a fejünkhöz. És nem tisztem védeni őket, de ez az emberi mulasztás nem pusztán a bukaresti román politikusok bűne. Mi, magyarok is szeretünk Pató Pálként szerepelni. Persze, lesznek, vannak, találtatnak bűnösök. De a sóbányát ez aligha rehabilitálja. Egyik hír szerint a magyar kormány - nagyon helyesen - már a régió turizmusának és gazdaságának az újragondolásán fáradozik, készülnek a közép- és a hosszútávú tervek. Ez legalább némileg reménykeltő.

Idáig nem akartam hozzászólni Parajd kálváriájához. Más kárán javítani nem tudok, okoskodni nem akarok, megteszik helyettem mások, akik most "bezzegeznek", mert megint teli vagyunk geológussal, meteorológussal, víz- és bányaügyi szakemberekkel, egy csomó látnokkal, akik a fakitermeléstől kezdve a tudatos román szabotázson át Orbán Viktorral bezárólag mindent és mindenkit hibáztatnak. Én csak annyit teszek hozzá, Tisza melletti vagyok. Együttérzek. Nekünk is volt anno egy cián katasztrófánk a folyónkon. Azt hittük akkor, vége a folyónak, végünk lesz nekünk is. Nem így történt, hála az Égnek! Van tiszavirág rajzásunk, épp most kezdődik az idei. Közben rekord harcsákat fognak a pecások, nyáron, meg minden adandó alkalommal fürdünk a folyamban, semmi bajunk miatta. 

Kívánom, hogy Parajdon is mihamarabb álljon helyre a rend, zökkenjen vissza minden a régi kerékvágásba. A Tiszát és Parajdot is emberi mulasztás sodorta veszélybe: ez tény. Viszont mindezt a Jóisten helyrehozhatja, mert Ő csodákra képes. Bízzunk benne!

Tisza - Nagyvárad

Még mindig odaáti hír, de ez már partiumi. A gyengébbek kedvéért Romániáról van szó. És közvetve megint a Tisza is helyet kap a történetben, bár ez nem a mi Tiszánk, és a történet sem természeti, hanem politikai katasztrófáról szól. 

Ki ne hallott volna róla, a Tisza Párt - vagy minek nevezzem, mozgalom? szekta? – alfa hímje Nagyváradra gyalogolt. Országúti road-show formájában haknizott egy sort, hátha róla szólnak majd a szalagcímek. Finoman szólva, nem ez történt. A kivezényelt aktivisták hiába tették a dolgukat, álltak félkörbe, tömeget mímelve: a vidék Magyarországa méla közönnyel reagált a vándor prófétára és híveire. Balul sült el az országjárás projektje, egy szép vízhólyaggal a főszereplő talpán. De a guruló cirkusz csődjére a nagyváradi fogadtatás dobta rá az utolsó szívlapátnyi földet. A remélt tömeges üdvrivalgás, pálmaágas-szamárhátas bevonulás helyett néhány lézengő, jobbára egy busznyi magyarországi rajongója volt csupán kíváncsi a Poloska nagyváradi antréjára. Más, normális politikus ilyenkor úgy feledtetné a kudarcát, hogy egy pár napra elhallgat, elfelejti az egészet, és utána más témába fog. Mivel a csalódott Poloska politikusként is éppen olyan silány, mint embernek, a bukott nagyváradi produkciójáért menten az “áruló RMDSZ-t”, közvetve az erdélyi magyarokat kezdte emlegetni. 

Valahol már írtam, hogy ezek ugyanazok. Tényleg. A Poloska semmiben sem különbözik a "23 millió" románnal riogató Gyurcsánytól, a határon túliak elleni NEM-re buzdító hajdani SZDSZ-től, a Momentumos alja söpredéktől: a szavazóik is ugyanazok. Jövőre megint el lesznek küldve a vérbe, legalább nyugalmunk adódik, nem sok, pár hónap, mire eszméletükre térnek és ugyanott folytatják majd, ahol abbahagyták. Ez már így megy. 

Mindez miért? Mert bukik a Fidesz? Igen, biztos bukni fog egyszer. Semmi sem örök, de az a bukás várat magára, úgy saccolom még legalább két-három ciklusig. És ha bukik Orbán, vagy aki helyette indul, akkor is a legerősebb párt marad, számolni kell majd vele, nem lesz sétagalopp akárki váltja. De hogy nem ez a jellemtelen strici fogja leváltani, arra nagy tételben mernék fogadni. 

Szodoma

Még ha el is fogadnám, hogy az Isten teremtette rend helyett savak, lúgok, fehérjék különös turmixából lettünk ilyen szerencsés lények (nem fogadom el az ateizmust), és a női és férfi princípiumok ennyire tökéletes kiegészítői vagyunk, egymásba illesztett párjai a másiknak az utódnemzés képességével, akkor is emberiség elleni bűnnek gondolnám, gondolom, hogy akadnak olyan eszement ideológiák, meg ezeket követő még nagyobb idióták, akik a biológiai, antropológiai rendek tagadásával, a szerepek felcserélésétől, eltorzításától remélik a szebb jövőt. 

Még a legvérmesebb LMBTQ aktivistát is anya szülte és apa nemzette: ha mesterséges módon, akkor is. Ezek a nyilvánvaló tények. Kikezdhetetlen igazságok. 

A többi üres duma. 

Innét már csak az a kérdés, hogy miért éppen azok akarnak mindenáron családot, azok akarnak gyereket nevelni, akik képtelenek családban és utódnemzésben gondolkodni. De hát ez költői kérdés. Ugyanők ugyanott kutyával is. Mert nekik fontos az önmegvalósítás. ÉN, ÉN, ÉN... 

Szodoma itt van.

NAPLÓ - 175.

Figyelem a májust, nézem az embereket. 

Ez nem az én hónapom.

Jó ideje tartok tőle. Babona, kétségtelen. 

Ettől függetlenül - vagy éppenséggel pont ezért, mert bevonzza a félelmem? - májusban általában rossz dolgok történnek velem, ezt észrevettem. Szokták a legszebb hónapnak titulálni, a szerelem, a földi boldogságok időszakának nevezni: egyik állítást sem igazolom vissza. Elsejétől, a „munka ünnepétől” aggodalmasan figyelem a naptárat és megkönnyebbülök, ha végre a június fölirat virít rám a falon.

Akkor megnógatom a reményt.  

Egy dolog miatt némi optimizmussal elegy jókedvvel viseltem az idei májust. Végre igazi tavaszunk volt! Mindig szerettem az esőt, az égi áldás minden időben hasznos, a májusi pláne megbecsült, és mégsem tetszik a város járókelőinek. Hideg van, mondja egy nő a másiknak, május végét írunk és a férje bekapcsolta a fűtést, bezzeg tavaly ilyenkor már harminc fok fölött volt a hőmérséklet és hétágra sütött a nap. Mindez igaz. Volt is nagy szárazság, aszály, attól koldultunk. Ez valahogy nem érdekli a fázós hölgyet. Sóhajtozva jegyzi meg, még egy darabig ilyen ronda, vacak idő marad. Mármint arra gondolhatott, hogy lesz még esős napunk. Én bizony nem bánom, sőt. 

Ha esőben sétálok minden más.  Olyan a természet, mintha templomban lennék. Mint a megfürdött nők teste, frissek az illatok, a fák pillérekként tartják az alacsonyan bóklászó fellegeket, új értelmet nyer a hétköznapom, az árnyékos, fölázott tereket betölti a kopogó esőszemek szonátája, a fényesebb részeken csillogó levegő pedig valami földöntúli tisztaságot gerjeszt, öröm belélegezni.  Ilyenkor a valóság csupasszá lesz, egyértelművé válnak az üzenetek, az eső ütemre mossa a madárfészkek peremét, jótékonyan tisztogatja a háztetők alját díszítő poros orrú kőszobrokat. 

Sosem zavart, ha bőrig áztam. Ha jól számolom, idestova negyven éve nincs hajszárítóm, még télen is csak törölközőt használok, és ez már így is marad. Szombaton egy baráti szerb családdal múlattam az időt a kedvenc fürdőmben, kérdezte a belgrádi vendég, van-e az öltözőknél hajszárító, amire csak bólintottam, inkább nem szóltam semmit, nehogy megbántsam őket. Ha már itt tartok, hamarjában leírom, a hajszárítón kívül mi mindenem nem lesz soha többet: például kávéfőző gépre sincs szükségem és erőszakkal sem lehet már sapkát húzni a fejemre, bojtosat végképp, azért ütök. (A kalap az más. A kalapokat szeretem és gyűjtöm is.) Továbbá nem hinném, hogy a tanyámon lesz valaha mikrohullámú sütő, ki nem állom a turmixgéppel együtt. Általában nincs igényem az elektronikus kütyükre. Miért kell minden munkafolyamathoz külön gép, amikor majdnem mindent kézzel is meg lehet csinálni? 

Azért örülök, hogy 27-e van már. Még négy nap, aztán beköszönt egy szebb világ, tudom a négy nap hosszú idő, bármi történhet, de majd vigyázok magamra.  

 

STAND UP ME

Hunyadi

Némi habozás után leírom: én még nem láttam az új Hunyadi sorozatot. 

A trailert, a beharangozót a kezdetek kezdetén megnéztem, és azóta is találkozom kiragadott filmes részletekkel, de a nagy egész szériába még nem volt merszem belefogni. Félek tőle, nehogy megint kevesebb legyek egy illúzióval. Ennek a blogbejegyzésnek a kereteit szétfeszítené a téma, ha most nekikeserednék megmagyarázni, miért viszolygok a kortárs magyar filmgyártás produkcióitól. Legyen elég, hogy a mostani színészeink zömével elégedetlen vagyok, és akkor még galamblelkű jóindulattal, finoman fogalmaztam. 

Nem egyedi eset, hogy a jócskán késve, kivárva fordulok egy felkapott széria felé. A Trónok harca összest régen leforgatták már, a tévécsatornákról is lekerült, mire tavalyelőtt nagy ímmel-ámmal nekiálltam megnézni az évadokat. Nem bántam meg, utólag beismerem. Pedig eleinte csak az ösztönzött, ne haljak már meg hülyén,  lévén itt van ez a sorozat, ország-világ állandóan hivatkozik rá, emlegetik, mégiscsak oda tartozik az általános műveltséghez az ABBÁ-val és Gusztáv viselt dolgaival együtt. Fontosnak tartom az enciklopédikus ismereteket. Ha fölvetül egy beszélgetésben Havas Jon neve, vagy Westeros, illik konyítanom hozzá, ne érhessen a vád, a Holdról pottyantam ide. 

Ugyanígy kimaradt, de talán majd megnézem a Brian életét, a Gyalog-galoppot, vagy – teszem azt – az Üvegtigrist és a Macskafogót is, amiknek egyetlen részét se láttam még. 

De most a Hunyadi foglalkoztat, annál is inkább, mert a filmen kívül is hallani róla, nem öröm ez nekünk. A minap egy román fickó Belgrádban megrongálta a Kalemegdan sétányán lévő szerb-magyar feliratos emlékművet.  

Mindig elképedek rajta, mekkora vakmerőség kell egy élettelen műtárgynak nekirontani. Teljesen mindegy, hogy diszkós vagányok által összevert bádog ereszcsatornáról, elmebeteg bolsevikok összekecsapozott Van Gogh-járól, vagy szétbarmolt karácsonyi Betlehemes élőképről van szó, ez nemhogy elfogadhatatlan, hanem emberalattjáró szint. Aki elköveti, ütni, míg mozog. 

Sajátságos román nemzeti szokás a temetőkkel való hadakozás is, mintha bizony a fejfák visszaboxolnának. (Azok nem is, de ha van történelmi igazság, a román vadbarmok egyszer még vissza fogják kapni, a fejükre száll az összes galád tettük.) 

A belgrádi eset pikantériája, hogy pont a szerb fővárosban sikerült a román turistának bemutatkoznia. Láttuk a videót: odatámolyog bézbólsapkában, előtte a földre hajítja a kis cekkerét, irgumburgum, lesz nemulass, és lám, a mindent pótló szigszalag is előkerül, tessék kutya bozgorok, át is lett ragasztva a történelem. 

Stand up me

A kormányt gyilkos poénok gúnyoló, az alpári odamondogatásból élő neves magyarországi humorista remekül teljesít a diktatúrában: százmilliós évi osztalékot hoz össze a cége. Nem sajnálom tőle, ha van aki fizet neki ezekért a pompás (?) produkciókért, ám legyen bevétele. Éljen boldogan a pénzével, dugja fel magának. Azt is értem, ennek dacára folyamatosan panaszkodik. Ezek ilyenek. Koncz, meg a Saskabarés adócsalók is folyton duzzogva keresték magukat gennyesre. Van egy réteg, aki pumpálja beléjük a pénzt. Az ő bajuk. Én egy huncut garast se fizenék értük.

Magyar-Jakab Péter

A szlovák kormányfőt, Robert Ficot bírom, valamiért szimpatikus, noha nem szeret agyon bennünket. Mégis van benne egy tartás, kurázsi, amit a többi európai politikusból hiányolok, vagyis csak nagyon kevesek mondhatják magukénak. Szerintem egy férfi, még ha politikus is, legyen férfias, mutasson erőt, legyen karizmája, önálló gondolatai mentén fogalmazza meg az elképzeléseit. A macsóskodást túlzásba nem kell vinni, az visszaüt. Én még emlékszem, Gyurcsány az első napon futva ment be a hivatalába. Aztán valamiért már autó fuvarozta. A Poloska ízléstelen, róla a vak is látja, álca, kamu az egész alak, egy felépített niemand, aki a napszemüvegben, krémnadrágban úgy fest, mint egy koszovói albán strici. Kezet foghat a volt jobbikos Jakabbal, egyforma prosztók, ha családi ügyekről, ha nőkről van szó.

Voks

Hogy az elmeháborodott Tiszások az eszelős vezérük instrukciói alapján valami hatvan százalékban az ukrán csatlakozás mellett (!) szállnak síkra, azon nem is csodálkozom. Ezeknek minden úgy nyer értelmet, ha az ellenkezőjét mondhatják annak, amit Orbán és a kormány szorgalmaz. Ha parancsba adná a miniszterelnök, hogy mától kezdve kötelező a ki- és belégzés, dafkeból inkább megfulladnának, nem vennének levegőt... Egyébként ilyenkor mutatkozik meg, mennyire kártékony a Poloska szektájának a működése: hivatkozási alapként Kijevnek kapóra jött ez a Tiszás bohózat szavazás, most nyakra főre mutogatják, pedig akik csináltatták, azoknak is gázos már. Így megy ez: semmi nemzeti stratégia, csak a hataloméhség, a rövidtávú haszonszerzés, miközben a Poloskával együtt az egész ballibsi elit tojik a magyarok fejére. A saját zsebükön túl ezeket nem érdekli semmi.

JOHN LENIN

Királyok

Egyre kevésbé hiszek a demokráciában. Már a bő három évtizeddel ezelőtt induló többpártrendszernél is éreztem, valami itt nagyon nincs rendben, de akkortájt még fiatal meg bizakodó voltam. Ebben a napjainkra kialakult demokratikusnak nevezett formátumban sehogy se látom a világot igazságosabbá tévő akaratot.

Ahhoz pont eleget éltem idáig, hogy kinyíljon a szemem, mi és hogyan működik. Az összefüggések fölfejtése sem okoz már fejtörést, legföljebb rendre meglepődöm az emberi ostobaság mértéktelenségén. Nem vagyok ment a hétköznapokba begyűrűző rossz szokásoktól, például szoktam politizálni. Azt is a magam módján csinálom. 

Aki ismer, igazolhatja, nyílt lapokkal játszom valami harmincöt éve. Állhatatosan egy oldalon maradtam. Ebből aztán adódott jócskán ilyen-olyan konfliktusom. Régebben sokat gondolkodtam rajta, mára már nem érdekel, ám még ma sem tudnám eldönteni, vajon hasznomra volt-e ez a kötődés, vagy inkább ártott nekem. Akármerre is billenne a serpenyő, mint említettem, már nem számít. Vagyok, aki vagyok, és már nem akarok változni, meg változtatni sem. 

Egy biztos, a kezdetek kezdetén is inkább királypárti, vagy ha tetszik, royalista voltam. Nem tehetek róla, sosem zavart a hierarchia. Ministránsként, cserkészként, a katonaságnál, vagy az iskolában meg a munkahelyeimen is jól viseltem, hogy volt egy előnyökkel és hátrányokkal egyaránt járó pozícióm a láncolatban, és ha fentről kaptam utasítást, azt megcsináltam, ha meg én adtam másoknak, akkor elvártam annak teljesítését. Ez így korrekt. 

Másik szempont: nézzük meg a világ sikeres országait. Kevés kivétellel, ahol stabilitás, értékközpontú gondolkodás, hagyománytiszteletre épülő fejlődés mutatkozik, jobbára királyságok. Dánia, Svédország, Norvégia, a britek, Japán, vagy az arab emírségek is ide sorolhatók. Nem mondom, hogy ez csak a koronák érdeme, de annyi biztos, a nemzetet szimbolizáló vezető hitelessége kulcskérdés, és ez így van jól, működik a rendszer. Magyarország vagy Szerbia talán már sosem lesz királyság, de azt kiváltandó, még a jelenlegitől is jóval erősebb hatalmat adnék a mindenkori vezetőnek.

Ezzel együtt az uralkodó egyik legfontosabb küldetése, hogy az ország érdekében a különféle, egymással ellentétes, pártpolitikai érdekek mentén cselekvő politikai szereplőket kordában tartsa és folyamatosan emlékeztesse őket, hogy a pártpolitika célja végső soron mindig az ország érdekében történő cselekvés. Kellene, hogy legyen – teszem hozzá, és nem akarok aktuális közéleti témákat felhozni, de a magyarnak nevezett ellenzék ukrán kapcsolati tőkéje alsó madárfogással illetve is kimeríti a hazaárulás büntetőtörvényi kritériumait. Szóval elkelne errefelé egy tehetséges király. De ha már az nincs, legalább legyen szégyenpad minden város piacterén. 

Föld, föld...

Csak hogy tisztázzuk: Ukrajna mezőgazdaságának a harmadát, vagyis harminc százalékát amerikai tőkések uralják. A többi sem az ottaniaké, az ukránoké már: valami 60 százalékra becsülik az offshore cégek tulajdonát. Egy rakás Ciprusra, Luxemburgba meg Egyiptomba bejegyzett cég birtokolja a termőföldek javát, a tíz legnagyobb „ukrán” mezőgazdasági vállalat is ezekben az adóparadicsomokban székel. Míg Közép-Európában 100 hektáros gazdaságnál, vagy netán 1000 hektáros birtoknál már ájuldozunk, Ukrajnában ekkora földdel kiröhög az ottani tőke: százezer hektár alatt nem is veszik komolyan a mezőgazdasági birtokot. És ezeket akarja támogatni a brüsszeli bürokrácia. Egy garas sem fog jutni a kisemmizett ukrán gazdálkodónak, megy majd minden az offshore paraván mögé bújt multiknak. Ez a kisebbik rossz. A nagyobb gond majd az lesz, hogy sem a lengyel, sem a magyar parasztoknak ezután nem jut támogatás, lévén, a nagy európai bővítési kísérlet eszement ötletét a kisemberek zsírján akarják megsütni. Ahogy az lenni szokott. Ha hagyjuk. 

Lenin

John Lennonról kiderült, hogy rasszista kilengései voltak. Mivel a nevezett muzsikust, meg az életművét se tisztelem, konzekvensen John Leninnek szoktam nevezni, megérdemli. Most előszedték a naftalinból, leporolták egy régi levelét, amiben történetesen négernek nevez egy négert. 

Mindig elbámulok a hisztérián. Ezen az alapon én is lázadozhatnék, amiért következetesen "fehér" embernek titulálnak. A fekete miért nem lehet fekete, csak "afroamerikai"? Ráadásul az egész őrület szembe köpné a magyar nyelvet is, mert nálunk a négernek nincs semmiféle rosszindulatú értelmezhetősége. A szerecsen avíttabb, vitatható lenne a mai nyelvezetben, a "feka" divatos szleng, tán a "boxos" meg a "nigger", ami egyértelműen lenéző, sértő, de hát ezeket a köznyelv és a normális ember nem is alkalmazza. Némi áthallás: a hétköznapi utcán, társalgási formában a roma polgártársak előszeretettel cigányozzák a másikat. Megtehetik. Ugyanők meg fölhorgadnak, ha egy kívülálló cigányt merészel emlegetni. 

Műbalhé az egész. Unatkozó vagy velejéig gonosz éttermiségi figurák gerjesztik a problémát, hogy ott rúgjanak a többségi társadalomba és a normalitásba, ahol csak tudnak. Őket kéne néven neveznünk. És szégyenpadra lakatolnunk.