NAPLÓ - 97.

Úgy tekints az emberekre, 

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Apai ágon az összes ősöm tanyáról származik. Völgyes környékiek. Arrafelé a faluban még ma is rólunk van elnevezve egy komplett utcasor. Az elődök mind-mind az oromparti földeken éltek. Hol közelebb, hol távolabb egymástól. Volt, akinek félnapi járóföldre esett a legközelebbi rokon Pósa. De a többség egy-két dűlőútra, iramodásnyira lakott a másiktól. Egy rakáson voltak mindahányan. Aztán a fiatalok a világháború után, a konszolidálódó években szétrajzottak. Leginkább Zentára, Kanizsára.

Anyám révén is tanyasiak a felmenők. Olyannyira, hogy anyai nagyapám még a hírhedt kanizsai Sheriff-tanya utolsó sintérje volt. Csak a hatvanas évek derekán költöztek be a Budzsákba. Az már a nagybetűs Városnak számított. Mire megszülettem, előtte öt-hat évvel áram és vezetékes víz is lett a Kistemető melletti házukban. Aztán annyira vitték, hogy öreganyám olaszországi csempészútjaiból, a "sverc" pénzből ők vették meg a környék legelső televízióját. A szomszédok hozták a karosszékeket, hokedliket, a gyerekek meg – ha egyáltalán odafértek – sámlikon kuporogva bámulták a képernyőt. Nekem a legelső filmes élményem a "Hosszú forró nyár" című amerikai sorozat volt. Nem nagyon rémlik a történet, de a fiatal Paul Newman arca máig előttem van. Örökre Ben Quick maradt nekem. Valamelyik trieszti portyája után a mama egy fehér trikóval lepett meg, amire Ben Quick portréja volt nyomtatva. Evégett az óvodai hierarchiában nagyot ugrott az ázsióm.  

Öregapám sosem vetkezte le a tanyasi énjét. Lovakat és mindenféle jószágokat tartott. Szódáskocsival, két hidegvérű lóval járta a kanizsai utcákat, én a balján ültem a bakon, és nyomtam a dudát mellette. A duda óbégató, tompa szavára kapuk nyíltak, emberek, asszonyok jöttek elő. Ötven paráért meg egy dinárért telire cseréltük az üres szódásüvegeiket. Régen volt.

Mégis.

Amióta az eszemet tudom tanyára vágyom. Oka kell, hogy legyen ennek az erős késztetésnek.
Hiszek a predesztinációban. Talán eleve így volt elrendelve. Minderre csak rásegít(h)ettek a természetes hajlamaim, a velem született gondolkodásmódom, az öröklött ösztöneim, a jellemem, az eddigi életutam.

Talán a károkat okozó világ miatt szilárdult meg bennem az elhatározás.

Az is meglehet, túl sok volt már körülöttem az idegen elem. A csalás. A hazugság. Én meg olyan vagyok, hogy szeretem kimondani, amit gondolok. „Amit ki lehet mondani, azt ki lehet mondani pontosan” – Wittgensteiné a gondolat. Az olvasatomban mindez azt jelenti, ahogy az igazságot ki kell mondani, úgy a vágyakat is meg kell fogalmazni, be kell teljesíteni. Kerül, amibe kerül alapon. Már Márai is megírta, azt kéne jól pofán verni, aki kitalálta a mondást: szólj igazat és beverik a fejed. Az író fején találta a szöget. Igaza volt. (Ebben is.) 

Mélyen hiszem, hogy oda törekszem, ahova mennem kell. Nem tudnám elszámlálni, hány nappalt és éjjelt töltöttem el a gondolattal: egyszer lesz tanyám. Hatalmas véső volt lelkemben az akarat. És ez a megsarkantyúzott parancs mostanára deres hajamra való dologra sikeredett. De sikerült. Beteljesedett.

Pedig volt idő, mikor szétnéztem, és dermedt kedéllyel, megszakadt türelemmel azt sem tudtam hol vagyok. A múltban is érteni véltem azokat, akik menekülnek a forgatagtól. Mára már megértem őket.

Értem a városból elvágyódókat. A legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában látják a várost, akik ott élnek. Hisz egy metropolisz egészen más a képeslapokon, mint napközben. Menekülőre fogják  tehát onnét az emberek. Kifelé. Minél kijjebb. 

Ez is kevés. Nem elég az agglomerációba kiköltözni, és ott egy kis kertes házikóban nyugtot lelni. Nem elég hetente gyöpöt nyírni, tujafát locsolni, póráz nélkül kutyát sétáltatni.

Ettől több kell. 

A magyar  – üssönek agyon – a tanyasi életmód által tudja csak teljes mértékben leküzdeni azt az egzisztenciális létbizonytalanságot, ami a mai kor emberét egyébként fölemészti. A tanya – vagy ha megengedőbb vagyok: a falu – életritmusa még őrzi a múltban gyökerező értékek mentén azt a léptéket, az idő múlásának azon mérhető, átélhető és szerethető aspektusait, amiket a kor nyomorgó, támasztalan városi létformája már régen fölszámolt. Noha kisközösség kovácsolása szempontjából a falusi megmaradás is magyaros ízt hordoz, nap mint nap új tápot ad a szívnek, az igazi mérce mégiscsak a tanya marad, mert valahol legbelül föltámasztja bennünk az archaikus magyar korból ránk testált szilaj életformát. Hisz a tanyák, szállások népe máig nagyállattartó, földművelő-gazdálkodó, jobbára önellátó rendszerben él. Biotermesztés? Mangalica? Kacaghatnékom van, ámbár a gondolattól is keveredni kezd az epém. Egy virtigli tanyasi ember menten kirántaná a gyékényt az összes kalóriahajhász, szipem-szopom kufár alól.

Ráadásul a tanya a divatos közhelyként előforduló individuumot is átfogalmazza. Jó értelemben. A magára hagyatottság edzi igazán az egyént. Csak a csöndben támadhat szárnya az ember dalának (v.ö. akaratának, és az ebből születő kvalitásának). Csak a mindennapi küzdelem aszalhatja szikárrá a jellemet.  

Az én tanyaelméletemnek, és a megvalósítandó tervemnek, a megépülő tanyámnak három pillére van. Legyen szelleme. Legyen természetes. És legyen emberi. 

Másra igényem nincs. Ez a hármas elrendeződés kielégíti a szabadságvágyamat.

                                                           Pk

NAPLÓ - 96.

Fotóm illusztráció

Megéhültem a szépre, a jóra.

Nem sokba tartott.

Már szeptembert jelez a naptár, de a jelen közállapot korántsem fest őszként. Nagyon várom, pedig. Az októbert, a novembert meg végképp. Legyen végre gesztenye. Szelíd, de vad is. Sült. Füstös. Literre mért. Óvodások csináljanak fogpiszkálóval emberkét belőlük.

Vigyen a lelkem ellenállhatatlanul oda, ahová ándungja lenne. Kapkodja magát a harangszóval, csáklyás álmok által fölkotort szívbéli kacatokkal, kincsekkel, és elvetett lim-lomokkal, lelkiismeretbe vágó terhekkel és meghempergetett vágyakkal.

Így kéne.

De az augusztus oroszlántekintete még itt söpör az utcákon. Túl az utakon, túl a házak oromzatán. Hurkot vet a kánikula az emberek nyakába, fojtogatja a szárazság a gigákat. Lángnyelvekként pördülnek föl a forró párák. Porszemek bazári, báli táncot járnak a sivatagi melegben, rözögnek az aszfalt által kisugárzott hőnyalábok. Mindenféle városi délibáb lejt csárdást a csatornalefolyók fölött. Megélni sem győzi őket a szem káprázata. Nemhogy értelmezni.

Nincs még hűs. Szabad levegő sincs, amibe mosakodni jó.

Helyette szemtelen legyek dongása kísért. Meg ni: egy furulya szava! Az aluljáróból hajtja felém a szél. Kihallom belőle: a csitári hegyek alatt régen leesett a hó… Tényleg nem most lehetett. Jó régen lehullhatott az a megvénült, elkásásodott hó. Föloldozva lettek azok a hópelyhek jégcsapostul - hírük sincs már. Mindössze a dal maradt meg. Róluk. A hófödte bércekről. Branyiszkóról. Fuss, Branyiszkóig! Hej, de sokat énekeltük…

Ez a tökfőzelék szagú csütörtök délelőtt madárszárnyakon csapong. Ahogy a gondolataim.

Elakad a tekintetem.

Kék-sárga ruhás gyerekek cipelik a táskát. Valami iskola lehet a közelben. Venyige lábakon tántorognak egy irányba, hátukon borzasztó terhükkel, telve okossággal, csupa fölösleges tanulni valóval, s míg bandukolnak, a nyesett frizurájú kisfiúk tarkóján titkon simít egyet a napsugár, amit az Öreg Fűtő makramé fonálként ereget az égből. Fürgén bólogatnak a nyárról még megmaradt fűszálak. Úgy vélem, irgalmat remélnek a szeptemberi széltől, a harmatos reggelektől, és a mindent bevilágító Lőrinc napi holdtól, aminek ragyás képén egy hegedűs szokta hintáltatni magát. Csak szomorú nótákat húz az a mandzsettás zenész. Bele kell figyelni a Holdba, és már siratja is a dalunk. Ismeri az összes rigmusunkat. Hamvadó csillagokból áll a kottája, és a dallam, amit megénekel, éppen olyan, mintha Casteddu óvárosában szólna egy bácskai szerelmes nóta.

A kapualjba behúzott árnyak bámészkodnak velem. Alighanem a gyónásomat hallgatják. Nincs ebben semmi magasztos, semmi ünnepélyes. Belecsicsereg a hűvös oldal szögleteibe egy derék, pittyedt csőrű cinege. Elrejtőzik a mosolygásom. Nézem a tollast.

Közben tudom: a Tiszán, a bánáti part mellett megpúpozva most is ott vesztegel az öreg uszály. Fekete a hajótest, mint az ármány, alig látszik rajta a rozsda. Fehér gallér zománcozza a fedélzet vas korlátját, ami a tat mögöttig virít. Csak a hajólapát nyesi szét a folyótükör-képét. Régen az ukrán tolóhajók tathullámát lovagoltuk meg kenukkal, s libikókáztunk rajtuk, akárha szilaj csődörcsikót törtünk volna be. Fröccsentek a habok, nevettünk. Sokat nevettünk akkoriban.

Most még zöldbe játszanak a belvárosi fák bozontjai. Ecetfa görbül, tűzfal alól kiküzdve magát az égboltozat felé. Porrá törve hussant tova a szerda. Nagyon átlagos csütörtök dalának szárnya támadt. Délkeletre, vagy délnyugatra tart most a dallama. Megmásítani nem szabad. Csak dúdolni csöndben, befelé. Mert ha már ilyen meseszépet adott, nehogy az Istenke megharagudjék.  

                                                            Pk  

NO POTHO REPOSARE

Szardínia zászlaja

Vörös Hadnagy Uram utolsó kívánságát kötelességem volt teljesíteni. Már évekkel ezelőtt rám testálta: bevégeztetvén, az elsiratás, a gyász helyett tessek szíves lenni valaki vadidegent, teljesen ismeretlent föllelni, akivel koccinthatok a tiszttárs emlékére, akinek mesélhetek róla, és nevethetünk együtt hunyt barátom viselt dolgain.

Megfogadtam neki.
Augusztus közepén, egy péntek délelőtt ért a híre: elment, végleg.
Nyugosztalja a Jóisten.
Másnap elővettem a frizsiderből a váratlan alkalmakra félretett liter kajszibarack-pálinkát. Nekilódultam a délutánnak, ígéretemet beváltani.

A belvárosi pincekocsmában rögtön kiszúrtam Christiant. Ült a párjával, csöndösen beszélgettek. Kortyolták a kézműves sörüket, élvezték a budapesti vakációjukat. Jó embereknek tűntek. Nem is csalt meg az ösztönöm. Széles mosollyal nyugtázták, hogy méregerős bácskai magyar pálinkával egy olyan valakinek az emlékére kell velem áldomást inniuk, akit sosem ismertek. Tört angolsággal beszéltem nekik a Vörösről, mutattam pár képet, s Christian meg a kedvese csöppet sem vette rossz néven a szokatlan, a bevett formaságoknak fittyet hányó közeledésemet. Ittuk a pálinkát és vihargyors tempóban meg is barátkoztunk. 

Mint kiderült, Christianék Szardínia szigetén élnek. És ahogy újdonsült szárd barátom átvette a szót, azt vettem észre: immáron én kapok tőlük többet, holott nekem volt szándékom kedveskedni őnekik.
Bevallom, azt sem tudtam mi fán terem Szardínia. Míg beszélgettünk néha Szicíliát mondtam helyette, ami legalább akkora bunkóság mint Szlovákiát Szlovéniával összekeverni. Égtem is miatta, mint a román zászló. Christian elnéző mosollyal rendre kiigazítgatott. Megtudtam, igazi hazafival van dolgom. Olyan valakivel, akinek első hallásra teljesen egyértelmű volt az identitásom: bácskai magyar vagyok. Ő is hasonlóan érzett: nem olasz, noha Olaszországhoz tartozó sziget lakója. De szárdul beszél, érez, álmodik: mindene a szülőföldje. Így, lokálpatriótaként hamar megtaláltuk a közös nevezőt.
Christian egy zenei kívánsága is teljesült. A világhálón rákeresett, és menten fölcsendült Budapest belvárosában egy álomszép nóta. Akkor hallottam először Andrea Parodiról, az előadóművészről, erről a szardíniai hazafiról. A szárd önazonosság híve volt. Dalaiban, egész életművével a szárd kisebbség kultúráját, örökségét népszerűsítette. Az énekes 2006 végén, 51 évesen, súlyos betegség után hunyt el. Utolsó koncertjén, alig negyven kilósan, a sugárterápiától kopaszon, hatalmas szívvel énekelte az ismert melódiát a csont-bőr Parodi. Ez volt a hattyúdala.
Az iránta való tiszteletből hetek óta Szardíniáról olvasok. És a csudaszép dalt átültettem magyarra.  

 A dalt ide kattintva lehet meghallgatni eredeti szárd nyelven, Andrea Parodi előadásában.   

A No potho reposare (szabad fordításban nincs nyugodalmam, vagy nem tudok pihenni) az első hallomásra népdalnak tűnő, szárd nyelven szóló szerelmes nóta. Valójában azonban műdal. 1915-ben Salvatore Sini nuorói ügyvéd írta. A műkedvelő költő verse, aminek „A Diosa” (Az istennőnek) címet adta vált a dal alapjává. Később, 1921-ben, egy helyi karmester, Giuseppe Rachel zenésítette meg: pianofortet és tenort komponált hozzá, hogy kísérje a verset, amelynek dalformája a már említett költemény első sorát kölcsönözve No potho reposare néven vált ismertté.

A dalt először 1936-ban adta elő a tenor Maurizio Carta, de csak Szardíniaban és Olaszországban vált ismertté. Egészen 1966-ig, amikor két népdalokat éneklő kórus is énekelni kezdte.

Azóta különféle művészek mutatták be. Közülük is a leghíresebb a szardíniai gyökereire büszke Andrea Parodi énekes által készült változat, amely 2004-benn Al Di Meola olasz származású amerikai gitáros kíséretében vált méltán népszerűvé.

Andrea Parodi (1955-2006)

A szardíniai kedves dalocska szövege magyar átköltésemben.  

Nincs nyugodalmam (No potho reposare)

Nincs nyugodalmam, folyton rád gondolok,

Ne légy bánatos, arany medalionom.
Ahogy búsulsz, ahogy fájlalsz

Még inkább el kell mondanom,

Csak teérted lángolok,

Imádlak, imádlak, szeretlek nagyon.

A holdat, napot viszem hozzád le az égből,

Az összes örömét az angyaloknak.

Loptam már fényes csillagokat is,

Hogy mesévé varázsoljam az életedet,

Boldogsággá a világodat.

A kerek mindenséget is odaadnám neked.

Szemünk szomorú, mert az emlékeink

Szétfoszlanak, mint a hajnali árnyak

A rideg valóság látványa, ami marad.

A szívem túlcsorduló bánata vagy,

Mert ki volt szerelemben valaha

Már érezte a vágyat, a sajgó fájdalmat.

No potho reposare (szárd nyelven)

No potho riposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

No istes in tristura prenda 'e oro

Ne in dispiaghere o pensamentu

T’assicuro ch'a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo

Si m’esset possibile d’anghelu

S’ispiritu invisibile picabo

Sas formas e furabo dae chelu 

su sole e sos isteddos

E formabo unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene

Unu mundu bellissimu pro tene

Pro poder dispensare cada bene
No potho reposare amore 'e coro

Pensende a tie so donzi momentu

T’assicuro che a tie solu bramo

Ca t’amo forte t’amo, t’amo e t’amo 

                                                                       Pk

NAPLÓ - 95.

"Ez a meggondolt lépés öreg úré, 

Az ott könnyelmű úrfi lépte volt. 

Itten, úgy látszik, megállt valaki,

S egy virágszálért mélyen meghajolt."

Hogy annyi idő, hosszú távollét után másnap, kedden virradatkor – immáron kettesben – ismét a barátommal lehettem a kis bácskai falu szélén, a drótkerítés csücskében: a jelenlétem szempontjából már nem is volt annyira fontos. Éjjel érkeztem, be sem kellett másznom a temetőbe. Nyitva volt a kapu. Ugyan ki elől és minek kellett volna zárni az elvénült nyári éjszakában álmodó kispiaci temetőt?...
Egy út vitt oda, a Körös kopott betonhídján át. A barátomnak, de a barátaimnak is a végére csak egy útjuk maradt, ami elvezette őket máshová – és ez olyan természetes.   
Tudom, mindegyiküknek jó élete volt. Teljes. Hevült az életkedvük. Lobogtak. Melegítettek és világítottak. Ettől többet, jobbat kívánni – nem lehet. Ültem, elhevertem a friss hant mellett.
Aztán reggel lett. A nap belenézett az árokba, megfésülködött a kanális sástól kásás, zölden kavargó vizében, s én elmentem az ismerős házhoz, ahol tán még a burjánzó szomorúfűzfák is tudják a nevemet. A régi lélegzetem még ott bújt, rejtve volt a vadszőlő levelek fonákja alatt, s a lépteim neszére a szomszéd hombár alól előjött egy cirmos kismacska.
A sokszor látogatott teraszon megtelepedtem. A hálózsákomat ráterítettem az általa összeeszkábált koporsóra, amiben a lemezeit őrizte, meg a féltettebb titkai dugdosta. Ledőltem kicsit. Jólesett. Elnézegettem a falat: bazári tarkaságban fotók, képek, mindenhonnét összelopkodott föliratos, festett és zománcos táblák. Versrészletek, idézetek és megszámlálhatatlan kacat hirdette – bázis a hely. Egy bohém tanya jó vendége vagyok. (Mindig az volt volt. Mindig az voltam.) Ahogy nézelődtem, emlékeztem, a tekintetem lassan leolvadt a terasz kövére. Kréta ráírások. Amolyan üzenetrögzítőként is szolgált a beton. Rajta különböző kézjegyek. Silabizáltam őket. Megdöbbentem. Előbb fölkönyököltem, aztán fölálltam. Odaléptem a bejárat mellé. Áthúzva láttam a kezem írását. Megismertem. Régen, nagyon régen írtam oda, iskolai, fehér krétával, nyomtatott betűkkel. Most feketén világított az áterősített szöveg:

HALÁLOM ELŐTT ITT JÁRTAM.
HÁT – NEM VOLTÁL.

Némi gondolkodás után a küszöb sarkában lévő krétához nyúltam, és aláírtam:

HALÁLOD UTÁN ITT JÁRTAM.
ÉS MÁR ITT VAGY.   

                                                                                            Pk

NAPLÓ - 94.

Szombat éjjel. Már 17-e. A tizenhetes egy darabig a szerencseszámom volt. 17 szám alatt laktam sokáig, tán azért. (Aztán a 36-ost kezdtem szeretni, hasonló lelki okok miatt.)  
Ma tehát immáron 17-est írunk. Jó kerek a hold. Bevilágítja a szemközti tűzfalat. Az az igazság, hogy virrasztok. Úgy vélem, ez a rendje. Így illik. Amúgy sem tudnék aludni. Mintha a hátamban érezném a tekintetét. Mármint a barátomnak. Itt van. Eztán itt lesz ő is. Furcsa állapot. Gyászolnom kéne, mégsem érzem olyan sajogó erősen a hiányát. Kiegészült vele a csapat, és ez jó. Öröm a keserűségben. Mert most már tényleg egy rakáson vannak mindannyian. Mekkora élet lehet ott, az életen túl!

Ott van a Tamás, Cseh Tamás, a drága jó Ezredes Uram. Biztos gitározik, oszt’ olyankor még a Jóistennek is futja egy-egy mosolyra. Mellette tercel Cigonya, alias Dobó Tihamér, a festő, aki inkább halálba fagyott nálunk egy januári éjszakán, mintsem karriert csináljon Dél-Afrikában, ahonnét a gazdag mecénásától egy pár hónap után visszakönyörögte magát a Tisza-partra, oda, ahol tányér bablevesekért festett.

Ott van a Kanyó Zoli. Amikor összepakoltam a semmimet, elsőként leakasztottam a képét a munkaasztalom fölül. Azóta is velem van, velem lesz. Lóg a falon. Most, hogy ezt írom, most is itt van, ugyanabban a keretben. Néz rám, puhán. Mosolyra húzva a szája széle. Kanyó 59 éves volt 2009-ben, amikor itt hagyott. Fölrobbant a szíve. Így mondta az orvos. Nagy szíve volt, szegénynek. Hát hogyne robbant volna föl, hisz mindenkinek adott belőle szeretetet, aki csak méltó volt rá, nekem is adott, hatalmas adag szeretetet kaptam tőle minden alkalommal, és még így is maradt a jó szívéből… Mintha az apám lett volna. Előtte augusztusban velünk nyaralt. Amint invitáltam örömmel lejött az én kis falucskámba, Montenegróba, és imádta a családomat. Viszont is rajongtak érte. Sütött, főzött a lányaimnak, kedves volt, nagylelkű. Akárha a nagyapjuk lett volna. Azóta is úgy tekintek rá: az egyetlen ember volt, aki soha, semmilyen körülmények között egy rossz szót sem mondott rólam, pedig ismert. Egyszerűen szeretett. Én is őt.

Vele egyívású volt a Baráth Gyurka. Az üveges, aki a nagyja képemet ingyen keretezte. Tavalyelőtt halt meg. Amikor megtudtam, kiszaladtam a tévé épületéből a fagyba, és öklömet ráztam az égre. Fojtogatott a zokogás, mint egy hisztériás kis nőcskét. Aztán elszégyelltem magam. Tünemény, kedves ember volt a Gyurka. A világ legtermészetesebben gondolkodó férfija. Méltatlanul viselkedtem. Ha él, szólt volna…

Aztán a Gema. Együtt maratonoztunk, úsztunk, futottunk. Volt néhány közös kiállításunk. Leugrott a téglagyár kéményéről, fejest az Égbe, a többiekhez.

Sorolhatnám a Csontost, aki öregapám barátja volt, meg a Cigány Lukács bácsit, örök cimborámat: ő tanított meg malmozni. A börtönben kitanulta. Meg a Spörge, aki az utolsó éveiben már mankóval sem nagyon járt, de részegen Senecát idézte, és Villon verseket lehetett szavalni vele világosodó pirkadatig. És a Deszka, az utolsó nemes arcélű kubikos! Mikor belázasodtam, és már nem bírtam a normát teljesíteni, lefektetett az árnyékba, betakart a zakójával, aztán a tűző napon ásott vadul, kettőzött tempóval, és attól kezdve helyettem is megcsinálta a kötelező napi köbmétereket...

Hát, elmentek mind.

Itt maradtam.

Olyan nagyon sokat nem tehetek ellene. Kiegészült a csapat a Vörössel.

Hallgatok egy kis kalotaszegi hajnalit. A hajnal ugyan még távoli. Fél három alig múlott. Hosszúak az árnyékok odakint. Sír a hegedű. 

Közben gondolok rájuk.

                                             Pk