2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. december 1., szerda

NÉHA(I) NAPJAIMON




Néha napokon...
a Tisza felett öröm csordul,
kócsag suhan és felhő dalol
irgalom száll
ima és csönd honol.

A porondok fövenye szürke-fehér,
szétszórt szemcsés békességként
a part szépet nyújt, és szépen kér,
odébb, a város sziluettjén
az alkonyat ér utol.
Az árnyak pókvonala
nagyra nyúlik,
s míg a tegnapról álmodozok
a percről, ami folyton múlik
(a szombatokról és hétköznapokról)
a révület finom ívű tolla
gyengéden az égre rajzolja
a mennyet és a pokolt:

néha napo
kon...

Olykor-olykor...
az élet háló. A mosolya frivol,
hamis kéjnőként fölém hajol,
árnya is bánt
szöget ver belém, lelakatol…

Tántorgás lesz az egyedülvalóságba,
föléledő és meghaló varázsban,
akár egy nyüszítő szinkópa:
fogak, állkapcsok, szőr és karmok
vedlett bordájú kutyák
ügetnek így a dűlőút porában
érzéketlen tortúra
ez egy sárban dúdolt fals énekóra
(közben egy bácskai nyárfasorban)
ahogy emelném szemem a holdra,
várnak vér- és tűzpróbára:
nem is egyszer, immár sokadszor.
Mindegy. Így is ember voltam:

olykor-olykor…

Időnként…
mint vádlott, majd ítélőként,
azt is be kell látnom, ami történt.
Hiába fáj
legtöbbször esténként...

Igazat? Mit is felelhetek?
Lehajtom fejem. Fülelek,
az idő felel az unalom helyett.
Bár rólam – régtől sárba dobottan
egy kényelmetlen pózban
nem túl kirívóan múlik az ifjúkor
minden értelme, hevülete,
csak az emlék erőteljesebb.
Mikor megbántottak, lelöktek.
Miként öleltek idegenek.
(Egyszer tán szerettek.
Fölsejlik, érzem.
Mint a kisdedeknek
a tej színe, de illata főként.)

Időnként-időnként...



2021. november 29., hétfő

NOVEMBERI BÚCSÚZTATÓ


Hosszú pillája van a múló ősznek

hideg, nyúlánk szobor, venyige ujjak,

szétszórtan rőt, barna avarszőnyeg,

az égen vadludak húznak, följajdulnak.


A novemberi erdő dereng halványkéken,

és a víztócsák könnye az eget tükrözi,

a fény éteri, delejes aranyában, ezüstjében

roskadó lábbal a ma a tegnapba ütközik.


Mint akit kalásztalan búzának szántak,

az álomlétem ilyenkor egy sikátor homálya,

régi dal taktusát ütik az égi madár szárnyak,

a jégcsapon átsejlő nap egy fagyott máglya.


2021. november 26., péntek

A VÁGY VILLÁMA


Megint festek. Muszáj. Nem azért, mert megrendeltek egy képet, hanem kényszerből. Meglegyintett a „valamit csinálni kell” fuvallata, egy titokzatos ütem kezdte verni a tamtamot, az a tüzes tenni akarás, aminek késztetését csak azok ismerhetik, akiket rendre megsarkantyúz valami belső erő, egy máshonnét dirigáló ügybuzgó szellem. Röstellem ihletnek mondani, de ha közérthetőbb, hívhatom annak, még úgy is, hogy a létezésében nem hiszek.
Ihlet nincs. Az a renyhék kifogása. (Bezzeg azt nem voltak lusták kitalálni!)

Ihlet? Nevetséges alibi. Ami az lenne – inkább vágyakozásnak nevezném. Valami és valaki után vágyni: a mozgatója lehet egy egész életnek. Mert olyan emberi. Inkább visszamenőlegesen szoktunk élni vele, mert a vágyat egyébként nem lehet sürgetni. Nem siet sehová, késni sem késik: egyszerűen jelen van mivelünk, bennünk. Énvelem és bennem legalábbis – mindenképpen.

Sajátos, meglehetősen szoros a viszonyom a vágyakozásommal. Kalandként tekintek rá, életem kalandjaként, s csak remélem titkon, hogy nem hiába mesterkedek a formák és ideák leképezésével, a ténykedésem nem lesz hasztalan, marad irgalom a végére egy pirinyónyi beteljesülés gyanánt. Hogy megéri-e? Aligha. Veszélyes foglalkozás az alkotás.
Ha a szándék tiszta és az értelemtől elvonatkoztatható ez az akarat, egyetlen képben fölfedhető az egyéniség összes jellemzője. A jó meg a rossz vetülete ott marad a vásznon, a mondatokban. Mint egy nyálcsöppből is rögtön föltárulkozik az ember összes nyavalyája, sőt, ma már a DNS-kutatás és genetika szédületes fejlődése révén gyakorlatilag maga az ember is rekonstruálható. 

Tehát vigyázni kell. Vacakot nem szabad alkotni. Kicsit zavar ugyan, hogy időnként ajánlott kifelé pislogni, ügyelni a részletek mellett a kritikákra, mert egyébként a festés, rajzolás, írás nem egy harsány karnevál, hanem magányos műfaj. Bizalmasságot igénylő tevékenység. Annyira intim, hogy még műhelytitkai is vannak, és lám, mégis a nagyközönségnek készül, sokan látják és értelmezik a folytatásban, ameddig él a mű, tehát amíg érdeklődésre tart számot.
Mihelyt elveszti varázsát, meghal az alkotás. El sem kell felejteniük. Elég, ha idejétmúlt lesz, ha elhalványul az üzenete, vagy ha eleve értéktelen portékaként kezdik nézni, olvasni. Akkor a kép az írás megszűnik, és lim-lomként végzi. Mit mondjak, elég dicstelen befejezés. 

Gondolom emiatt iparkodik minden alkotó valami extrát, egyénit és legfőként maradandót létrehozni. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Ne legyenek illúzióink, az esetek többségében – mivel az őszinteség többé nem erény, hanem inkább hiba – a műalkotások zöme csak ideig-óráig virít a köztudatban. És ami nem igaz, ami nem őszinte, az bizony hamis, fals. Pár generáció alatt megkopik a varázs, s a későbbiekben már csak a múló század forgácsaként tűrik egy darabig, míg nem marad egyéb megoldás: kuka. Komisz dolog ez, kétségtelen.

Hétköznapjaim lucaszékét, a festőállványra rakott makulátlan felületet kerülgetve a szám elé illesztett tenyerem mögött hümmögve alapozom a vásznat, egyszerre hármat. Sosem szerettem aprózva festeni. Amikor beüt az a jól ismert, szilajra hangolt, vatermörderes pillanat, azon hevületben legalább kettő, de inkább több vakráma vagy karton után nyúlok, mert már tudom, éhemben egy valami kevésnek bizonyulna. Az alapozás után hevenyészett vázlat következik, jobbára ácsceruzával. A gondolatot, a fejben (lélekben?) megfogant érzületet próbálom visszaadni.
Soká tanultam meg, később jöttem rá a nyitjára, arra, mennyire szükségszerű a skicc, a kerek egész majdani hitelessége végett. 

Biztos furcsán hangzik, de festeni, rajzolni meg írni, vagyis egyszerűbben fogalmazva tollat ragadni meglehetősen nagy bátorságot igényel. Mintha a vászon, vagy az üres papír megérezné a gyáva embert: a megremegő akaratból, a tétovaságból sosem lesz spirituális csoda. 

Jobbik esetben meg sem születik a mű, a rosszabbik verzióban létrejön, de minek, ha olyan silány, hogy nem talál utat mások felé. Nem kínból, verítékkel kéne megértetni a világot, hanem őszinteségtől áthatottan.
Utóbbi a boldogság kulcsa. Úgyhogy nem árt néha az igét kimondva ceruzával suhintani a négy égtáj felé. Hogy összeilljék a nagy egész. 

                                                          Pk


2021. november 25., csütörtök

HÁBORÚS NAPLÓ



Csöppnyi aggodalommal szemlélem a jövőt. Amit eddig mutat magából – finoman szólva – nem ad okot az optimizmusra. Hogy eltartott kisujjú finnyás moralizálással ne legyek vádolható, illik szólnom: természetesen a közismert megátalkodottságom is oka annak, hogy a ránk, vagyis inkább az utánunk jövőkre váró évtizedek alakulását részemről erős kétely övezi. Értékkrízis van. Emlékezetvesztés. Válságról válságra kóvályog a világ, és a kétség szinte minden napon újraszüli önmagát. Mivel a boldogtalanságot úgysem lehet kiirtani – meglehet, valami fölsőbb erő miatt erre nincs is akarat – én már azzal is elégedett lennék, ha a lelki békénket helyén kezelhetnénk és nem maradna hoppon annyi ember. Nem kéne az emberekre hagyni a döntés jogát. Nem kéne, és mégis rajtunk áll, mi lesz velünk. Tudom: szabad akarat van. Csakhogy ami manapság dívik az már régen nem a szabadságról szól, hanem sokkal inkább a szabadosságról. Mert mi ezt választottuk. Erre passzol az a sokat emlegetett mondás, hogy a háborút sem szokás a katonákra bízni, sokkal komolyabb dolog az annál.

És mégis mi van a háborútól is komolyabb kihívás? Hát a béke. Az az állapot, amit életnek neveznek. A köznapi, a szürke, az egyszerű. Könnyű egy orvlövész elől bujkálni. Hamar megtanulja az ember, milyen utcarésznél kell behúzott nyakkal cikkcakkban szaladni, melyik kapualjban érdemes kicsit szusszanni, hová vezetnek a földalatti csatornák és sorolhatnám a praktikákat. Ehhez képest például az adóhatóság elől nincs menekvés. Ilyen egyszerű. Azaz, ennyire bonyolult. Viszonylagos ez a kérdés. Ha valaha tudakolnák tőlem, hol szeretnék élni, puskaporos békeidőben, amikor azt hirdetik, nincs ellenség, nem lőnek, áldozatok sincsenek, és ennek pont az ellenkezőjét tapasztalni nap mind nap, mert igenis zajlik a harc, puska helyett hülye rendeletekkel, értelmetlen törvényekkel, láthatatlan, arctalan ellenség lő körbe bennünket, bombázzák az agyunkat mindenfélével, ilyen-olyan képzelt barikádok, szögesdrótok mögé vagyunk szuszakolva, tilalomfák szerteszét, lépni se nagyon lehet tőlük: mi ez, ha nem maga az élhetetlen hadi helyzet, amikor frontkatonák vagyunk, civilben is aknamezőn bolyongunk. Ehhez képest egy lovasroham maga a gyönyör: tudni merre van az előre, ahol az ellenség fenekedik, és hosszadalmas viták helyett a szablyák döntenek, nem pedig a szabályok. Arról nem beszélve, hogy egy kiadós várostrom mennyi bulit tartogathatott! Balassi Bálint eleget írt róla. A zólyomi poétának a szép Luciával való liezonja manapság úgy festene, hogy az érsekújvári várkapitány fölfedezi a felesége telefonján a buja sms-eket, kitör a botrány, emiatt a várvédő cég szerződést bont Balassival, aki bánatában egy internetes társkeresőn próbál vigaszt találni. Az összes emberi értéken otthagyja lánctalpainak nyomát a fogyasztói társadalom. Mit is követel tőlünk ez az éra? Ha úgy vesszük nem túl sokat, éppen csak önmagunkat…

Sosem szerettem a túl egyértelmű dolgokat. Ha tálcán kínálta magát valami: felismerés, ige, megoldás, képlet, érzület, szerelem vagy bármi menten szimatolni kezdtem, néztem, mi is a trükk az egészben. Ugyanis annyit megtanultam, a saját bőröm volt az iskola, hogy könnyedén semmit, legfőként igazat nem lehet kapni. Az ingyen mindig gyanús. Ablakon behajított zacskós kiszerelésű mirelit boldogság nincs. Ellenben van eltorzuló arc, és tengernyi küzdelem árán a megnyugvás öröme. Nem létezik kicentizett, vegytiszta igazság sem, leszámítva az isteni igazságot, de az már transzcendencia, nem emberi. Utóbbi meglehetősen hiányos igazság tehát, bátran merem mondani. konyítok hozzá valamicskét. Úgyhogy a felénk száguldó holnapról már lehet sejteni ezt-azt, folyamatosan harangoznak róla valamit. A jövő ezé a kakofóniáé, a zajkeltésé. És ahogy keresik ennek az ellenszerét, az sem ad okot hurráoptimizmusra: ha lehetek pikírt, a megoldások borzalmasabbnak tűnnek maguktól a problémáktól is.

Kész szerencse, ha van hova elhúzódnunk. Tanyára, falura, kicsi, eldugott zugaiba a világnak. Mint csigabiga a házában, ki kell várni, hogy elcsendesüljön a lárma. S közben dúdolgatunk magunknak, a macska dorombolását hallgatjuk, vagy a kéménykürtőben kaparászó szél üzenetét figyeljük a házi kedvencünkkel székünk mellett. Szóval, tartsunk macskát. Kutyát kettőt javasolnék, aki csak teheti, két blökije legyen. Ám ha valaki nagy kalandra vágyik, csókát vesz maga mellé.


2021. november 22., hétfő

HOVÁ TŰNTEK A KALAPOK?

 

W'21 - 02. - skiccem

 

Te meg én, te kalap, régen összeházasodtunk már. Kapcsolatunk tartósnak mondható. Eddig akármi történt velünk, együtt maradtunk. Na jó, néha elhagytalak, sajnálom. De utána, a végigzongorázott éjszaka valamelyik súlytalan ütemrészénél mindig megtaláltalak, s megörültem neked, kicsit magamnak is, hogy lám, ennyi eszem mégiscsak maradt, vissza tudom sorolni hol és merre sompolyogtunk görbe kandúrmacska utainkon, amikor kigyúlt, majd hívni kezdett a csillagunk fénye, máris nyúltunk a kilincs után és indultunk, mert mennünk volt muszáj. Nem hazudtunk, magunknak végképp nem tudtunk hazudni. Haladtunk hát, lépdeltünk tova, időben és térben, másik dimenziókban, pihent szív helyett fölzaklatottan, pucolva a társtalan kapcsolatokból a remélt társas kapcsolatok felé menekültünk, húztuk magunkkal az összes bizonytalanságunkat, amitől csak a bolond rátartiság tudott megszabadítani bennünket. Emlékszem az akkori érzelmekre. Benne maradt a torkomban az íze azoknak a különös kanizsai, kispiaci, palicsi meg szabadkai éjszakáknak. Egészen biztosan tudom, mert nem csak ébren sétáltam, hanem álmomban is szoktam ott lenni megint, a sötét alagútként összeboruló ártéri füzesek között. Abba a közegbe taszítottan is látom a szétkorhadó eperfák törzsét, a mohával takart kérgükön a szutyokszínt, szagolom a rothadó eperszemek cefrés illatát, és ahogy lépdelek mezítláb a szerteszéjjel fekete eperrel telehintett fűben, a talpam alatt érzem a gyümölcsökből kicsorduló szirup ragacsos valóságát. A lét illatát. A lecsorgó kegyelem ízét. Szürcsölöm mohón, boldogan, mint szomjas vándor az útjába kerülő artézi kút vizét.

Valamilyen kaland, kihívás vagyunk egymásnak, a kalapom meg én. Nem tudom még, hogy vajon büntetés-e, vagy csak szükségszerűség. Eldöntetlen. Nehéz kérdés. Volt, hogy a lelki nyugalmam végett a szemembe húztam és csak a karimája takarásából studíroztam a világot. Néztem a pereme alól kifelé: akárha egy szokatlan szélesvásznú film pörögne előttem. A szereplők a helyükön voltak, a díszletek is stimmeltek, csak a vetülő kép virított egy szűk csíkban, eszkimók hószemüvegén át lehet ilyen a látvány. Volt, hogy elragadtatásból a levegőbe suhintottam vele, és bánt, szégyellem, de egyszer meg is tapostam haragomban. Aztán a hideg fény helyretett. Visszaillesztettem a fejemre, s a slingelt szegélyű felhőket követve süket, kegyetlen csöndben hazakullogtam.

Néhanapján felszabadít a tudat, hogy lám, vannak még kalapok, kalapos emberek rajtam kívül is! Biztos nekik is árapályként váltakozhatott a sorsuk, csapták földhöz és dobták az ég felé a kalapjukat. Azok sem egyformák. Mi sem. Akad szürke nyúlszőrös, posztó a szerényebbeknek, filc a piperkőcöknek és szalmakalap nyárára a napszúrás ellen. Sokáig egy papirusznádból készült jószágom volt, tán most is megvan, a moldáv cimborám lakásán maradt, majdcsak visszatalál hozzám. Azért szeretem a kalapomat, mert képes egyik percről a másikra változni: félrebillen, megemeli a szél, nyáron hűvöst ad, télen melegít, hideg szájjal meleget fúj, meleggel meg hűt. Sapkáért sosem cserélném.

Úgy megszoktuk egymást! Folyamatos együttlétünk során a kapcsolatunk kelléktára, tartalma rendre változott. Cserélődtek a hangulatok, a fogalmak értelmüket vesztették vagy más értelmet nyertek. Még a közös szótárunk is – egy nyelvet beszélvén – valami szertartási szövegkönyvvé szelídült: eggyé vált minden kimondott akaratunk, mert élveztük egymást, és mert tudtuk, nem éljük túl a másikat. Elválaszthatatlanok maradtunk.

Áhítattal teli ünnep, amikor a kalapomat hordom. Vidám, eszméletvesztő, mert vele és általa már nem zakatol, nem csábít, nem feszélyez úgy a világ. Ezért nem is értem, miért nincs több kalapos ember az utcákon. Újból fel kéne támasztani a kalapos céhet. Minden kerületben kalapos szaküzlet nyíljon. A bejáratuk mellett meg virág.

                                                 Pk