FILMES NAPLÓ - 8.

 

A katonaszökevény (2022)

Régóta gyanítom, hogy a 2001-ben forgatott Ameddig a lábam bírja óta (eredeti cím: So weit die Füße tragen) a németek nem hogy képtelenek rendes háborús filmet csinálni, de nem is akarnak. Egyszerűen nem tudnak szembenézni a II. világháborús szerepükkel. Vagy – mint a jelen filmben – a komplett német társadalom jóeNberkedik és egytől-egyig utálják az nácizmust (ami még finoman szólva is erős torzítása a történelmi tényeknek), vagy a másik végletbe esnek, és velejéig gonosznak ábrázolják az akkor élt, kötésig háborúban álló német tömegeket. Pedig az igazság valahol a kettő között lenne. Értem én, hogy ez egy akciófilm-szerűség. A múltkor láthattunk hasonlót, a Sisot, ahol egy finn veterán ment neki egy Norvégiába készülő német szakasznak. Az a film is nagyjából ennyire hitelesnek tűnt. Lehet persze "szórakozni" az értelmetlen vérontáson, a furcsábbnál furcsább erőszakba torkolló jeleneteken: kérdés, mennyire egészséges emberi lélekre vall, ha valaki teljesen ismeretlenek filmes halálát, akasztását, széttrancsírozását élvezetként éli meg?

Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a pap, ha mégoly becsületesnek tűnő is, persze összeszűri a levet egy özveggyel, a terhelt, szellemileg sérült öcs meg seperc alatt lődözni kezd egy ismeretlen géppisztollyal, majd célzott sorozatokkal ontja ki a három-négy frontot megjárt SS kommandósok életét, és hogy ne legyen illúziónk, a falu temploma sem ússza meg. (Abból mára biztos diszkót csináltak a derék németek. Még örüljünk, hogy nem állatos bordélyt...) Félnek ezek a németek a háborús múltjuktól. Attól nem kéne. Viszont a kortárs művészetüktől annál inkább. 10/3

A konstrukció (2023)

Roberto Rodrigezről tudtam, hogy elmeháborodott, hisz Tarantinoval is remek barátságot ápol: az utóbbi rendezőt meg ki ne állhatom, sajnálom. Ez a latin képregényes-filmes az El Mariachi - A zenész elkészítője, de forgatott a Ponyvaregényben is. Az Alkonyattól pirkadatig (vámpíros) filmet, vagy a Sin City fekete-fehér jeleneteit pedig úgy gondolom minden filmrajongó ismeri. Szóval, ki sem néztem volna belőle, hogy most az emberi psziché legmélyebb bugyraiba vándoroltatja a gyanútlan nézőt. Ben Affleck főszereplése miatt evett a kíváncsiság. Hozta a kötelezőt, de semmi többlet. Amúgy ezt a filmet már Nolan is megcsinálta, más módon, de nagyjából ezekkel a trükkökkel. Spoilerezni nincs szándékom, de a film több mint felénél átvált a történet, a kétharmadánál meg már kapjuk is a csavarokat, rendesen. Valahogy mégsem lesz a kedvencem, nem fogom a nagy mozgóképes élmények között emlegetni. Akkor inkább a Viharsziget, Di Caprioval. A Konstrukció egyszer megnézhető, egy estés kikapcsolódás. Többször nem érdemes látni. 10/5

A siló – 1. évad (2023)

Bírom a posztapokaliptikus történeteket, de csak ha rendesen filmesítik meg őket. Legyen világvége, de ahhoz akkor járuljon hozzá a díszlet élethűségétől kezdődően a jelmezek hitelességén át a történet hihetőség faktora is. Belátom, ezek az igényeim nem egy alacsony költségvetésű produkció jellemzői. A siló képi világa a 10-es skálán azért a közepestől jobbén mozog. Jobb, mint Paul Verhoeven borzalmas mozija volt – Az emlékmás –, aminek a gagyiságát a kilencvenes évek abszolút sztárjával, Schwarzeneggerrel sem lehetett feledtetni. Úgy volt szar a marsi kolónia megjelenítése, ahogy. És rosszabb például az orosz Vongozéróétól, aminek látványvilágát nem győzöm eleget dicsérni. Hogy a film mennyire követi a regényt, nem tudhatom: a könyvet nem olvastam. Most megint a jó öreg, megbízható Krúdy Gyula bátyám könyvét forgatom. Egy biztos: kezd elegem lenni a negyvenöt kilós főhősnőkből, akik húszkilós csavarkulccsal váltják meg a világot. Hogy Tim Robbinsot miképpen tudták rávenni erre a viszonylag jelentéktelen szerepre, rejtély. Vagy ha nem az, akkor bizony pénzt kapott érte, meglehetősen sokat. A történet elég lassan, mondhatni rétestészta nyújtásként indul, és ezen még a drámai gyilkosságok sem segítenek, hiába hullanak a főszereplőnek gondolt színészek. Egy rakás kérdés miatt végig fogom nézni a szériát. Leginkább az érdekelne, hogy az eltemetendő hullák után miért pazarolnak el több mázsányi félbe harapott almát, gyümölcsöt? Ennyire gazdag a készletük? 140 év után is teremnek a gyümölcsfák? És egyáltalán: napfény híján, a földalatt hogy képes bármilyen növény ehető termést hozni? Tán az a bugyuta, behemót központi gőzgép (!) látja el őket is tápanyaggal? Kifaggattam volna a regény íróját. Szerintem bukásra állhatott biológiából, vagy komplett iskolaéveket aludt végig. 10/6

FILMES NAPLÓ - 7.

 

Festményem: Falu széle (50 x 70 cm)

Rogue Agent (2022)

Adott egy Robert Freegard nevű megnyerő modorú, sármos férfi, aki a kiszemelt csinos női áldozatainak rendre azt meséli be, hogy ő valamiféle nagyon titkos brit ügynök. A nők – kortól és iskolázottságtól meg társadalmi rangtól függetlenül – bedőlnek a link dumának. Mikor kapcsolnak (ha egyáltalán sikerül rádöbbenniük, hogy átverték őket), már túl késő. Jó kis egy estés film ez. Nincs benne vér, viszont színészi játék annál inkább. Mi, nézők is csak bámulunk bután: mennyire könnyű megvezetni bárkit egy kis hízelgéssel, ha azt hallja az illető, amit egyébként titkon amúgy is hallani szeretne. Tényleg csak nagyon homályosan, de a sztori emlékezetet a Leonardo Di Caprioval forgatott Kapj el, ha tudsz! mozira. Csakhogy abban a fő szélhámos egy nagyon is szerethető figura volt, dacára, hogy embereken és életeken, egzisztenciákon gázolt át lelkiismeretlenül. Ebben a szerényebb, angol változatban – ami szintén igaz történet alapján lett megfilmesítve – a főszereplő démoni arca mutatkozik meg: csöppet sem szánjuk, sőt, szurkolunk a bukásáért. Freegard a valóságban közel egymillió fontot csikart ki féltucatnyi áldozatából. Volt olyan nő, aki hónapokig csövezett, padon aludt, abban a hiszemben, hogy az MI5 brit ügynökségnek teljesíti küldetését. Elképesztő a köznapi hiszékenység! Ott van az általunk ismert egyszerű emberek életében is a csöndös tragédia. Bármikor belebotolhatunk egy rosszakaróba, olyan emberbe, akinek a mosolya mögött a pokol fekete szándéka sötétlik. Aztán hiába ordítunk, túlkésőn észleljük a bajt. A saját gyengeségünkön pedig utólag hiába sopánkodunk. Rossz hír, hogy bár életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Freegardot, tizenvalahány év után fellebbezett és valamikor 2007 tájékán szabadon engedték. Azóta sem tudni, pontosan hol tartózkodik, de mint az a filmben is elhangzott: a hozzá hasonló pszichopata imposztorok sosem képesek leállni. Valahol most is hülyít valakit. Jó film, ajánlom akárkinek. 10/9.

A látogatás (2022)

Egy vidám dán házaspár egy tündéri kislánnyal nyaralni mennek Toszkánába. Annak rendje-módja szerint összeismerkednek egy jópofa, szintén egy gyermekes holland párral. A hollandusok a lehető legszimpatikusabbak. Csak a gyermekük viselkedik különösen: a tapintatos dánok a nyilvánvalóan sérült kisfiú ügye felett hamar napirendre térnek. Akkora barátság szövődik közöttük, hogy a dán család meghívást kap Hollandiába. A látogatásra nem sokat kell várni. Eddig mesélem a történetet, a többit már galádság lenne elárulni. A lényeg, hogy a baljós végzet lavinagörgetege lassan elindul. Nyomasztóvá válik a légkör, egyre másra kapja a néző a gyomrosokat. Míg néztem a filmet, sokszor ingerülten legyintettem, ugyan, meddig feszíthető a húr? Meddig terjed a jámborság? Hol kezdődik az emberi ostobaság?   A film itt csúszik el, végérvényesen. A szépen felépített sötét dráma átcsap hihetetlen, véletlennek beállított következetlenségekkel, hajtűkanyarnyi fordulatokkal feltupírozott valamibe. És ez lehangoló eredmény. Egy biztos: az apai, a szülői ösztön nem így működik – ezt szögezzük le a film megnézése után. Akinek van gyereke, az tudja, miről beszélek. Ha a gyermeked élete forog veszélyben, akkor nem "jóenberkedsz", még ha történetesen dánnak is születtél. Pláne nem adod olcsón az életedet. Azt senki sem dobja csak úgy oda, mások kénye-kedvének.

10/6

1899 - 1. évad (2022)

A német Dark sorozat óta tudom, érdemes odafigyelni a germán miszticizmus mozgóképes vadhajtásaira. Megörültem, hogy ugyanők, a Dark stábjának szakijai most egy másik szériát is összegründoltak. Ezúttal bő száz évet ugrottak vissza az időben. Egy óceánjáró fedélzetén pörög a történet. Adott minden: sejtelmes légkör, sötét motívumok, titokzatos múltú és jelenű utasok, az Atlanti-óceán moslékszínű, viharos hullámai, vatta sűrű, rémséges köddel, nyirkos, hidegen csillogó fém felületekkel: mindez adagnyi klausztrofóbiával fűszerezve. Vészjelzés érkezik, amott süllyedő legénység és utasok nélküli halálhajó, amire nesztelenül beindul a horror szerű sci-fi mese. Végignéztem. Sajnos túl nagy várakozással tekintettem rá. A hangulata eleinte megkapott, később öncélúan hatásvadásznak tűnt, majd egész egysíkúvá vált, elkezdett untatni. Túl sok benne a rejtély, a kevesebb több lett volna. Ráadásul egy csomó dologra érdemi válasz nincs, nem születik meg az epizódok alatt. Sajnos végig arra játszanak a készítők, hogy majd az utolsó rész húsz percében fellebbentik a fátylat mindenről, oszt' jónapot. Kár ezért a sorozatért. 10/7

 

SÁR (regényrészlet)

Rajzom

(...)

Eljött hát a vég.
Nézem a fehér vekkert a polcon. Üti a pillanatokat, méri a hátramaradt perceimet.
A ház falán még az éjszaka árnyai, de már valahol távol, a horizont peremén bíbor csík szalad napkeleten. Lassan felvirrad majd az utolsó napom.
Ennek így kellett lennie. Nem bánom. Ez volt megírva. Ennyit is köszönök, mert a hála lévén remélek irgalmat, szegény, bűnös fejemnek. 

Mivel egész életem során nappal csak néztem, de nem láttam, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit kifigyelnem. Amint a priccsre feszített hűvös lenvásznon elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akárha kabócaraj megfestett dallama szólna a tengerparti öböl olajfa ligetei között, ami mögött háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér porcelán óra pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísért utolsó utamra –, strázsál fölöttem egykedvűen, míg odakint nemsokára elfújják a gyertyám. Már csak egy valami fontos.
Marad belőlem valami? Jó esélyem? Nem sok akad, fázok is a választól. Velem mi lesz, az sokadrangú. Aki elég merész, annak a fölöslegesség érzése sem zavaró. Célszerűséget és kegyelmet viszont még remélek. És némi bizakodással tölt el, hogy a kéziratommal együtt a déli égbolt csillagainak hunyorgó ereje is megmarad. Meg a folyosón a biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla újfent: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé.

Amíg éltem, a hosszúra mért éveken át folyton rám rontottak a kalandok. Voltak vacak napjaim és izgalmas estéim. Barangoltam szerte mezőkön, völgyeken, sikátorokban és kikövezett kastélyok udvarain, látomásaim is voltak, amikről soha hűséggel, tárgyilagossággal nem bírtam szólni a gyóntatószékben sem, mert jobb szerettem azokat lerajzolva megörökíteni, néha, ha úri kedvem arra vetett, akár vászon képen, olajjal megpingálni. A formákat, képzeteket, színeket elzáró világ nehéz ajtaja úgy nyílt ki előttem, mintha a sorsom talányos küldetésű angyala tárta volna föl előttem a kétszárnyas ajtót, mely mögé kukucskálva hamar megértettem, mi végre kell cselekednem, ha tetszik nekem, ha nem. Azt hiszik, ért valamit? Dehogy...

Még így se mondhatom magam bölcs embernek. Bölcseletek virágcsokra? Okosságok petárdái? Belesápadok a fölismerésbe, abba, hogy éppenséggel a semmitől alig valamivel van több nálam. De már ez sem számít.
Elvesztegettem, ami lehettem volna, megöltem, ami elevenné tett, szétzúztam a majdnem befejezett kerek egészemet, egy köznapi tollvonás: ennyi a nevem immáron, csupán. Az pedig, aki értékelhetne – nos, ő hallgat.
Okom van szégyenkezni. Régen vad voltam, kezelhetetlen. Mostanra szelíd vagyok, mint az ágyába süppedt beteg. Már nem lázadozok, átkozódok, csak egykedvűen restellem magam. Úgy sikerült élnem, hogy hozzákötöttem a sorsom a végzetemhez. Viszont ahelyett, hogy okultam volna belőle, hazardírozva játszottam el a lehetőségemet arra, hogy megérthessem, amit más, halandó csak elvétve ért meg: az okokat, de legeslegfőképpen az összefüggéseket.

Mindezt tetézi a jelen sanyarú rádöbbenése. Ugyanis most, mielőtt meghalnék, csak előtte vált egészen világossá, hogy nincs hatalmam az idő felett. Fegyvert az elmúlás ellen a puszta létezésem értelme adhatott volna, az hogy tanújelet hagyok magam mögött. Nem is akármilyeneket. Ha jól csináltam volna, olyasféle nyomok maradnak mögöttem, mint mikor a hófúvásban a hótorlaszokat is áttörő bölénycsorda gázol, cammog rendületlenül előre, dacolva a mindenséggel. Ha középszerűen, akkor a kullogó farkas falka keskenyedő útja maradna utánam. Ha meg sehogy se tudom beteljesíteni emberi mivoltomat, veréb csüdjének leheletnyi lenyomataként végzem, amit a legelső gyönge szél porhóval takar majd be és másnap reggelre eltüntet. Mintha nem is lettem volna. Akkor ennyit értem. Akár egy ég felé, magasba dobott, elvesző hang.
Nem lehet az okozatokat odahagyva, és mégis büntetlenül élni. Ez a szikár tanulság.

Ezt nagyon megtanultam. S immáron, életem utolsó perceiben, amikor várom, hogy beteljesüljön rajtam a végzetem, mindennél és mindenkinél pontosabban látom a visszamaradó éveim, évtizedeim összes örömét, bánatát, mintha valami csodás orvosságként egynyeletnyi esszenciába sűrítették volna, ki is voltam az elmúlt hatvan évben.

Tényleg, ki voltam? 

Kezdjem mesélni, hogy éjfél után jöttem a világra, egy olyan faluban, ahol a meséket nem csak a gyerekek hitték, hanem a nőkkel, a borral és a becsülettel együtt a legendákat, a titkok suttogását a meglett emberek is magukénak vallották, és mikor a férfiak, ezek a harsány kacajú, bajszos, szakállas hősök szembesültek a költött történetek hamisságával, akkor az arcukra fagyott a megrökönyödésük? Miként értessem meg, hogy akkoriban és ott mertem hinni a vágyaimban, hogy noha minden egyes nappal jobbára csak a rongyos szél járt a szobám ablaka alatt, mégis láttam a kisujja hegyéig a gondtalanságot, amit más nem láthatott: úgy, majdhogynem mezítelenül, áttetsző pöndölyben, de folyondárokkal, tulipiros bimbókkal kivarrott kis pruszlikban, szőke hajún és égre csodáló hatalmas szemekkel megáldottan. Úgyse hinné senki, ha azt sorolnám, miféle becsvággyal elegy kíváncsiság munkált bennem szárba szökkenésem kezdeteitől, amikor kis kalappal, kócsagtollat lóbázva szaladtam a szülém kitárt karjába, batiszt kendőbe bugyolált forró pogácsát tett a zsebemben olyankor, körülöttem pedig minden aranyból volt, a füttyszó meg a világosabb övcsatok is, amik persze akkor sem voltak igazak, pusztán sárgarézből valók. Mondjam azt, hogy abban a folyó menti falucskában mindig virágillat szállt a levegőben? Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott pipiske szirmai fonnyadnának, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. Azt is megvallhatom, hogy régen, amikor még papsajtot ettünk a kastély parkját övező vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem legerősebben az elhervadó gólyahír illatát is.

(...)

FILMES NAPLÓ - 6.

 

Fotóm

Angyalok gyilkosa (2022)

Ez bizony nagy csalódás volt: pláne John Malkovich miatt. Nem ez az első "zs" kategóriás filmje, nem is tudom minek vállal el ilyen vacak mozikat, nem tud egyenes gerinccel, méltósággal megöregedni vagy ennyire kell a pénz? Mintha az elvénülő Robert De Niro ripacskodása adná a támpontot Hollywoodnak. Pedig ott az ellenpélda, az örök kortárs színészlegenda Al Pacino, aki úgy aggott össze a hetedik X-ének végére, hogy még a gyengébbre sikerült komikus szerepek sem hoztak rá szégyent. Ráadásul a mai napig hetente fellép színházban, karban tartja magát, hírlik, épp csak annyit iszik mint fél évszázada minden nap… És mégis: tud valamit. Ahogy Jack Nicholson is. Időben észbe kap, mert észreveszi, kezd elmenni az esze, öregkori demencia sújtja szegényt. De legalább megmarad az életműve, nem szennyezi be kései, vállalhatatlan, giccses és üres filmekkel. A nézett film sem az angyalok, hanem inkább a gyanútlan nézők kedélyének a gyilkosa. Egy tisztességes tévéfilmnek is gyenge ez az „alkotás”, az az igazság. Egy csomó közhely, más filmekből való lenyúláson túl nincs benne sok minden, ásítoztam, a vége felé már csak fél szemmel néztem. Többet vártam tőle, alig nyújtott valamit. 2/10 ... És még nagyvonalú voltam.

Németország kellős közepén: NSU - 1. évad (2016)

Megnéztem: huszonkilenc percig bírtam, aztán abbahagytam. Jó kis érzékenyítős széria. Az első részben az arcba tolják a tutit, időt sem hagyva a nézőnek, hogyha netán/esetleg mást merne gondolni, másként szeretné értelmezni a látottakat, azt véletlenül se tehesse meg bűntudat nélkül. Politikai propaganda film. Annak elmegy, aki az ilyesmit szájba rágva, a mainstream porciózásában szereti. Én nem. Minősíteni sincs kedvem, de a woke proletár nagyfiúknak, nagylányoknak biztos kötelező megtekinteni. Miheztartás végett.

A gyilkos járat (2022)

Ennek is jókora hírverése volt. Hetekkel a premier előtt már a susnyásban is az új akciófilmről daloltak a kecskebékák. Az a fránya emberi kíváncsiság hajtott rá. Egyszer megnéztem, többször nem fogom.  Krimi paródia: így kell nézni. Aki a valóságot keresi benne, az csalódni fog. Brad Pittnek, meg a többieknek is amolyan jutalomjáték ez a film, kedvükre kiökörködhették magukat, alaposan túl is van játszva minden szerep, de hát ilyen a karikatúra, még ha mozifilm is, görbe tükröt mutat, ráerősít vastagon a hibákra. Egyszeri szórakoztató mozi, se több se kevesebb. Hitchcocki utóízt ad a mozinak, hogy itt is egy klausztrofób helyzetben gyűrűzik a sztori. Csak hát a japán szupervonat és a hajdani Orient Express között ég és föld a különbség, filmes értelemben természetesen az utóbbi javára.  10/6

Utolsó befutók - 2. évad (2022)

A második évadot még nem kezdtem nézni, de rettentően örülök, hogy megcsinálták. Mostanában kevés olyan boldogítóan üdítő sorozatot láttam, mint amilyen a Slow Horses. Nem amerikai, angol és vérprofi a szereplő gárda. Gary Oldman tán csak a Leon, a profiban volt őrültebb karakter, most is hozza a megzakkantnak tűnő, ám pengeéles elméjű ügynök szerepét. Az epizódok pörgősek (voltak), tele váratlan fordulattal és a szériát annyira szerethetővé varázsoló angol humorral. Feketére mázolt vígjáték, abszurd történettel, önmaga paródiája, vagyis a szuperhősös kémfilmek ferde vetülete. Mindenképpen nézze, aki szereti a kikapcsolódást. Pár óra elmúlt, most módosítanom muszáj a véleményemet: az imént még csak a kezdő részt láttam a második évadból, de azt kell mondjam, tán jobban sikerült, mint az amúgy is fenomenális első eresztés! Hihetetlen, még most is röhögök. Poén poén hátán... Még nem szóltam a film zenéjéről: az is telitalálat, igazi utcai, csibészes angol blues, nem mellesleg egy Mick Jagger nevű teljesen ismeretlen, ám nagyon tehetségesnek tűnő, kiöregedett rocker énekli... 10/10

 

FILMES NAPLÓ - 5.

 

Fotóm

Pokoli nyaralás - 1. évad (2022)

Az első epizód fél órájáig bírtam, aztán elkapcsoltam. Alacsony költségvetésű vacak mű. Egy rakás nő retteg benne, folyton picsognak, egymást karolgatják vészhelyzetben, ahelyett, hogy menekülnének. Rínak, nyivákolnak, nem irigylem a magyar szinkron-színésznőket. A szereplők képtelenek bezárkózni a szobájukba, pedig egy csomó búvóhely akadna a bazi nagy szállodában, de ezek csak asztalok alatt mászkálnak és csipognak, akár a rémült csirkék. Életszerűtlen az egész, felbosszantott. Nem szoktam ilyesmit írni, senkinek sem ajánlom. 1/10

John Wick: 4. felvonás (2023)

Ha ilyen volt az első három film is, akkor csöppet sem bánom, hogy csak erre – a negyedik próbálkozásra – pazaroltam el bő másfél órát az életemből. Kérem szépen, az ominózus rókáról a sokadik bőrt húzták le, és ez alaposan meg is látszik a filmen. Aki szereti a nyomkodós hülyegyerek, gyilkoló játékokat, nos, az esetleg ezt a céltalan gyilok orgiát is élvezni fogja. Míg néztem, azon gondolkodtam, lesz-e ember, aki megszámolja, a negyedik részben pontosan hány embert ölt meg a főszereplő? Szerintem tíz perc alatt is félszázat, minimum, nekem ez már olyan szinten valószínűtlen, hogy el is ment a kedvem tőle. Kibírtam, nem kapcsoltam el, de csak azért, hogy ne mondhassák, nem láttam ezt a nagyon beharangozott akciófilmet. És még mielőtt valaki maradi boomernek titulálna, közlöm, hogy Tarantino egyik filmjét sem szeretem, ugyanilyen okokból. Az utolsó akcióhős még Bruce Willis volt a Die Hard első részében, aki sebezhető is volt, félt is, bátor is volt és aggodalmas is, tudta a hibáit meg az erényeit és még a humornak sem volt híján: emberi volt, ennyi volt a titka. A többi utána műanyag szuperhős, képregények eltúlzott karakterei, papír katonák. De úgy látszik, ez kell a nagyvilágnak. 10/3

Luther: A lemenő nap (2023)

Egy estés inkább tévéfilm, mint mozi. A sorozathoz képest gyengébb. Végig olyan érzésem volt, mintha valamelyik kezdő évad izgalmasabb epizódját akarták volna másfél órára nyújtani, hogy utána krimi-thriller kipipálva alapon lehet a kasszákhoz fáradni. Idris Elba bele van fáradva a szerepbe, a fő gonosz inkább humoros, mint visszataszító, a szokásos ellenlábas kolléga kliséje számos más krimi sablonnal együtt rendre felbukkan. Izgalmasnak nem mondanám, vacsoráztam, míg néztük a madárral. A halászlé jobban lekötötte a figyelmünket, pedig szeretem és tisztelem a műfajt. A főhős többnyire mélabúsan néz, vagy indulatosan erőszakossá válik, nekiesik a rosszaknak, pedig rendőr, detektív, nem szabadna pofozkodnia. A kollégái nem szeretik, a bűnözők még annyira sem, és ha számít valamit, nekem sem tetszett. Örültem volna, ha mást mondhatok, de vérszegény filmecske ez, sajnálom. Nincs ennek a lemenő napnak rendes ereje... Többet vártam tőle: 4/10

The Responder - 1. évad (2022)

Az utóbbi idők egyik legjobb zsarus szériája. Vonakodva kezdtem nézni, mert az alaphangulata kezdetben idegen volt tőlem. Feszélyezett az időnként furcsán bemutatott fekete humor, az angol filmes módszer, de aztán a második résztől már odaszegezett a képernyő elé és egyáltalán nem bántam meg, hogy nézni kezdtem: a drámai események mellett bőven jut hely a torz élethelyzeteknek, mert ez egy vérbeli krimi, elég szélsőségesen megformált figurákkal és Martin Freemannel, aki egy igazi főnyereménye ennek a sorozatnak. Külön telitalálat, hogy ismét Görög László volt a magyar szinkron hangja. Mintha a Hobbit főhőse átöltözött volna éjszakai műszakos brit hekussá. Egyedül a néger rendőr társát alakítóval vagyok elégedetlen: a kitalált figurája is teljesen abszurd, de az őt megformáló színésznő alakítása is csapnivaló. De a többi, még a mellékszereplők is csak dicséretet érdemelnek, mind tesz hozzá valamit a szériához. Jó sorozat, 10/9