2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2024. április 26., péntek

Pósa Károly: ÁPRILISI FÉLÁLOM

                                                                                                                  D-nek.

Festményem

A tavasz tűvel karistol.
Április lett: igézetes az ébredésem.
Odakint örvényes ködfátyol,
levél táncol a víztócsa-mélyedésen.

Veled hajnaltájt a halk alázat él,
testünk pőre, mint a vadállatoké,
a vágy ég, 
este-reggel enni kér.
Magam miatt, meg a Te kedvedért.

Lám, így vagyunk egymás tenyerében,
hogy felszívódjék a sötétben a bánat,
sokszor láttam, sokat kértem
a fölöttem szálló madárkákat.

Pénteket írunk. Hírlik, tavasz van.
Az öbölben kinyílt egy zöld zsalus ablak,
Szent Iván keze maradt mozdulatlan.
Hangodra a sós sziklák hangot adnak.


2024. április 25., csütörtök

EHETETLEN KÜLDETÉS

 


HALÁLOS FEGYVER

A washingtoni Instutite for the Study of War arról írt elemzést, hogy az oroszok győzelme végső soron Magyarországot is veszélybe sodorhatja, ezért célszerű lenne Ukrajnát úgy felfegyverezni, hogy a haderejük a második legerősebb legyen Európában. Hátha így Kijev a jövőben kordában tudja tartani a mindenkori Moszkva harci kedvét – így okoskodnak a jenkik.
Na mármost: ha eljátszunk a gondolattal, miszerint az oroszok úgy megverik Ukrajnát, hogy közös magyar határ lesz velük, szerintem semmivel sem lesznek rosszabbak, vagy jobbak, mint a jelenlegi kijevi vezetés. Viszont attól kifejezetten fázok – a Jóisten mentsen meg tőle bennünket! –, hogy egy kiszámíthatatlan, frusztrált, szélsőségektől hemzsegő ukrán szuperhadsereg fenekedjen Magyarország szomszédságában.
Még mit nem! Értem, hogy ez az USA dédelgetett opciója, de csak akkor bólintanék rá, ha a majdani Mexikó atomrakétái San Francisco és Los Angeles felé lesznek fordítva, vagy esetleg Kuba nukleáris arzenálja a keleti part metropoliszait fogja célba venni.
Ami a jelenben minket illet: Európának volt egy nagyszerű esélye, hogy kelet felé terjesztve érdekeit az oroszokkal, majd végső soron a kínaiakkal tökélyre fejlessze. Egy versenyképes – gazdasági értelemben szuperkontinens – Euro-Ázsia jöhetett volna létre, ahol a nyugati technológiát az ókontinens szavatolja, egy olyan trión belül, ahol a partnerek soha nem akarták se a politikai, se az ideológiai, se a vallási akaratukat az európaiakra rákényszeríteni. Ez a triumvirátus lehetett volna az igazi kihívója a vízfejjé dagadt washingtoni lator államnak. Ehelyett mi történt? Az unoka bácsi európai szigetország a nevéhez méltóan angolosan távozott a brüsszeli ketrecből, az ottani majmok meg fürt banánért eladják, dobra verik Washington akarata mentén a gyermekeik jövőjét. Már ha van egyáltalán gyerekük, és nem a kutyával izélnek odahaza.
Régtől monomániásan mondom: egyetlen mentsvárunk Közép-Európa. Egy jottányit se szabad engedni a nemzeti érdekeinkből! Látom a Fidesz időnkénti hibáit. De ha a túloldalra nézek, százszor inkább ismét Orbánékra szavazok!


AVAS ÚR

Az egykori tévés Havas Henrik lett Gattyán György médiabirodalmának elnöke. A pénz nem érdekli, csak a feladat motiválja – nyilatkozta a tőle megszokott szerénységgel…
Nem irigylem én ezt az embert. Soha sincs nyugalma. Egykoron volt valami, ám a képernyő dicsősége elmúlt. Az idő tájt legalább Magyarország egyik fele ismerte, ha feltétlenül nem is rajongtak érte.
Így is jól járt. Horn Gyuláéktól kapott sarzsit. Aztán, mint tudjuk, gyorsan kiesett a csecs a szájából. Kárpótlásul hagyták nyomulni a mindent leuraló balliberális és bulvár sajtóban, mert mégiscsak egy  elkötelezett "haveri kutya" volt és maradt. Az elvtársak ezt szem előtt tartották. Aztán "az idő vasfoga elrepült felette". Manapság egyre kínosabb a szereplése, Farkasházy médiasúlyával nivellál, ami már a közeli hozzátartozóknak is szekunder szégyen. Ettől függetlenül Havas nem hagyja magát, nyüzsög tovább. Azt hiszi, megint visszajönnek a kilencvenes évek, Gyárfás helyett Gattyánra, NAP Tv-t váltva pornhub. com-ra áll majd a zászló. Az évek pedig szállnak tova, lelki megbékélés nélkül, míg végül – mint mindenki – Havas is odaér az út végére, és akkor majd széttárt kézzel álldogálhat, tanácstalanul, mi végre is pazarolta el magát ennyi marhaságra.


EHETETLEN KÜLDETÉS

Manfred Weber, az Európai Néppárt elnöke publicisztikát írt a Die Welt oldalára, amelyben kifejtette: szégyenletesnek és abszurdnak tartja, hogy a magyar miniszterelnök a migrációs paktum ellen szavazott.
Szegény, szegény Weber…
Elképzelem, ahogy odahaza a tükör előtt grimaszokat vág, húzza össze a szemöldökét, hogy férfiasabbnak, határozottabbnak lássék, elvégre úgy indult a pályája, hogy húsz év múlva már a nyugati kisdiákok történelemkönyveinek a címlapján lesz, mondjuk alexandriai Nagy Sándor, XIV. Lajos, vagy Kolumbusz portréi mellett. De legrosszabb esetben is érettségi tételként húzzák majd matrózblúzos, térdszoknyás tinik.
Erre föl egyre inkább úgy fest, nemhogy címlap, lábjegyzet sem köthető majd Manfred Weber nevéhez. Vigaszágon anno majd egy wc-öblítő – meglehet – viseli a Weber nevet, de lássuk be, ez azért mégsem akkora dicsőség, mint a Napóleon konyak. Weber tehát dühös a világra, magára és a sarki fényre, amely a bitang Orbán Viktor kézlegyintésére nem a derék Manfred kopasz feje búbja fölé vont glóriát. Be kell érnie a fürdőszobai tükör előtt a 100-as LED égő sugarával, az örök táskahordozó tedd ki hadd hűljön szerepével, hogy emberszámba már senki nem veszi. Ráadásul az asszony is megöregedett, tragédia, egy istennek se akart soha franciázni.

2024. április 24., szerda

DR. MEKK ELEK

 

Rajzom

Das neue Zuhause – Ungarn

Egy jó nevű hamburgi hírcsatorna összeállítást készített arról, miért ilyen népszerű Magyarország a német kivándorlók körében. A műsorban bemutattak egy svájci üzletembert, aki egy áttelepülőknek szóló tanácsadó csatornát működtet. A megkérdezett svájci ágens szerint az új hazát kereső németeknek legfőként a szólásszabadság és a demokrácia minősége vonzó Magyarországon.
Teringettét!
Mivel a cikkben elhangzott vélemény a jelenlegi távvezérelt berlini média-doktrína által sulykoltakkal szöges ellentétbe került, az ügybuzgó tollnokok gyorsan megtalálták a HVG főszerkesztőjét, aki szépen odanyilatkozta nekik, hogy szó sincs itt demokráciáról, lárifári… A Gergely Márton névre hallgató HVG-s szerint Magyarország azért célországa az útilaput kötő germánoknak, mert – szíveskedjenek megkapaszkodni! – itt „az antiszemitizmussal szemben alacsonyabb a gátlási küszöb”.
Két bajom is van a fent elhangzott állítással. A HVG vezetője egyfelől pregnáns zsidógyűlölettel vádolta meg a kerek egész magyar társadalmat. Ez szakmai és emberi szempontból is tűrhetetlen. Utána pedig lenácizta azokat a németeket, akik – mit ad Isten! – Magyarországra költöznének, vagy már a Balaton mellett, Hévíz tövében, esetleg egy dunántúli falucskában élnek békésen hosszú évek óta, és a magyar lakossággal együtt eszükbe sem jut „antiszemitulni”. Ez minden alapot nélkülöző aljas vádaskodás.
Elméláztam. A közelmúltból felrémlett egy interjú a német belügyminiszterrel, aki kénytelen volt azt tanácsolni a németországi zsidóságnak, hogy közterületen ne viseljenek kipát, mert az ilyesmi biztonsági kockázattal jár. Magyarán a saját állampolgáraik testi épségét sem tudják szavatolni, például egy forgalmas utcán. Aligha véletlen: géppisztolyos német rendőrök vigyázzák a zsidó felekezet iskoláit, zsinagógáit.
Mindeközben Budapesten teljesen megszokott, hétköznapi jelenség a kaftános haszidok látványa. Szombatonként sűrűbben össze lehet velük futni, ahogy a gartel nevű zsinóros övvel a derekukon mennek a dolgukra Isten hírével. Hogy mást ne mondjak, kétsaroknyira tőlem a Baumhort Lipót által tervezett zsinagóga mellett egy alapítványi zsidó főiskola, a McDaniel College Budapest zavartalanul működik. Sose láttam egyenruhást a környékén.
Szóval, a németek egy része hajlik arra, hogy hazát váltson.
Biztos lesz, aki azzal érvel, bezzeg Magyarországról is van egy Németországba átvándorló gyülekezet, ami igaz.
Innét is mennek magyarok Berlinbe, meg más német régiókba, ahol a helyzetet kellően ismerő elemek, a hitelesség netovábbjai szerint annyira szabad például a művészet, hogy itt Mucsán azt elképzelni sem tudjuk. Közben az a valóság, hogy a német fővárosban a harmincas évek tébolyán is túltesz a dekadencia. Természetesen a demokrácia és a liberális kiskáté narratívája szerinti demokráciáról beszélünk, ami a saját ideológiai vezérfonalán túl tűzzel-vassal pusztítja a más véleményt képviselőket. De hát tudjuk, Berlinben MINDIG jobb volt: Grünberg bácsi zongorázhatná a különbséget, ha anno nem deportálják családostul, és a kifosztott lakásából a szemközti szomszéd a zongoráját nem rekvirálja el.
Személy szerint örülök, hogy van egy egészséges lakosságcsere köztünk és a krautok között. Jöjjenek ide az ottani normálisan gondolkodók, egészséges szellemiségűek. Cserébe szívesen átengedjük nekik a mi hülyéinket. Csak aztán nehogy retúrjegyért könyörögjenek.


Dr. Mekk Elek

Bár délvidéki kötődésünk révén földik vagyunk, Dr. Csernus Imrét sose kedveltem. Egyébként is erős fenntartással viseltetek a pszichológia iránt. Nem tartom tudománynak. Elfogadom, hogy van, de aligha fogom valaha is a pszichológia útmutatásait kérni. Ahhoz túlságosan viszolygok Freud tanaitól és túlságosan sokat olvastam Jungot, akit viszont becsülök. Vele együtt az egyik kezemen meg tudom számolni, hány pszichiátert tartok mérvadó szakembernek. Értelemszerűen Csernus nem tartozik közéjük.
A minap készült vele egy majdnem egyórás interjú, amelyben a nevezett lélekbúvár a magyarságról azt találta mondani, hogy „egy búval baszott, pesszimista, rosszindulatú nép vagyunk”.
Valamelyik nap a felét megnéztem a videónak. Tanulságos. Mindig elbámulok rajta, mikor éteri magasságokból kinyilatkoztatást hallok valaki megmondótól, legyen az politikus, közéleti személy, akárki. Milyen magabiztossággal beszélt például a szerelemről ez a derék Csernus, akit az első férfi-nő párkapcsolatról megírt könyvének promóciójával egy időben hagyott faképnél a nője. Már ekkor javallott lett volna önvizsgálatot tartania.
Most Rónai Egon műsorvezető a mocsárba húzta, elemezze a magyar közéletet. Csernus meg szépen belegyalogolt a néplélekbe. Általánosítgat. Vélhetően régtől saját maga hatása alatt van ez a doktor, ezt tette vele az évtizedes bulvár jelenlét. Neki se ártana egy díványon heverve feltárulkozni valami képzettebb kollégájának.
Dr. Csernus logikáját követve tehát leszögezhetjük, hogy a zsidók kapzsik, a cigányok bűnözők, a tótok buták, a skandinávok alkoholisták, a görögök lusták, a románok szőröstalpúak, a németek frigidek és minden angol nő kapafogú, lópofájú bányarém.
Tartok tőle, Csernust is csak annyira kell komolyan venni, mint a képernyőn távgyógyító Gyurcsok Józsit, vagy mi a bánat volt a neve.
Hogy sportpszichológusnak Dr. Csernus Imre milyen, azt nem tudhatom. De az, ahogy szakmányban gyalázta a nemzetet arra vall, az ő emberi kvalitásán is lenne mit csiszolgatni.

2024. április 23., kedd

FILMES NAPLÓ - 26.


Egy zuhanás anatómiája (2023)

Adott egy sikeres német írónő, mellette egy sikertelenségre ítéltetett – szintén művész – francia férj. Kettejük kapcsolatát egy megvakult, azaz erősen látássérült fiúgyerek fogja egybe. Már ahogy. A férj telis-tele van komplexussal. Semmi se úgy működik, ahogy kéne. Sérelmek gennyesednek meg viták dúlnak naponta, és a házastársi kihűlt viszonyon az sem segít, hogy a francia Alpok lélegzetelállító szépségű bércei között, egy ékszerdoboz faházban él a család. A film elején rögtön beüt a tragédia: a férfi lezuhan az alpesi ház teraszáról. Öngyilkosság? Baleset? Netán gyilkosság? A gyanú a feleségre, Sandrára vetül, akinek a nyomozás során felvett vallomása, majd a bírósági eljáráson elhangzó válaszai nyomán ölt arculatot a film igazi mondandója. És ami kibontakozik, abba beleremeg a néző. Mert a nagyon is hétköznapinak tűnő események láncolata közé ezer szállal fonhatók be az emberi lélek legsötétebb üzelmei. Hátborzongató a felismerés: a pokol kapujának kilincse mitőlünk is csak karnyújtásnyira van.
Nekem tetszett ez a pszicho-thrillerrel ötvözött dráma. Nem érdekel, hogy jelölték-e Oscarra, és ha igen, nyert-e? Már régtől fogva inkább bízom a saját mércémben, mint a Rotten Tomatoes meg a kritikusok pontszámaiban. Elhiszem, hogy egyeseknek vontatottnak tűnhet a film: nem mindig és nem mindenkinek tetszik, ha két és fél órán át egy házasság, vagyis egy család intim kulisszái mögött nézelődhetünk.
Nem bántam meg, hogy megnéztem. Szépen összeillesztett, ügyesen megkomponált, jól építkező dráma. Lerí róla, hogy európai alkotás – mondom ezt jó értelemben. Végig fenntartja a feszültséget. Mint néző felkönyökölve vártam, ugyan mi sül ki belőle. Spoilerezni nem akarok, de a slusszpoént kisezer módon elképzeltem, és mégis egy ezer egyedik verzióval fejeződött be a film. A színészek kiválóak, kezdve a főbb szerepektől a legegyszerűbb karakterig, s bár alig van benne néhány helyszín – zömmel a bírósági tárgyalóteremben zajlanak az események – egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, fölösleges kádereket, hatásvadász nyavalygást. Sőt. A vágások mesteriek. A válaszok és a gesztusok gyakran a levegőben, függőben maradnak, ránk bízva, hogyan a magunk módján miként vezetjük tovább a történetet. Ha netán valaki ódzkodik a művész(iesebb) alkotásokól, annak nem ajánlott. Mindenki másnak viszont igen. 10/9
                

Szunnyadó vérebek (2024)

Az egykori nyomozó Roy Freeman (Russell Crowe) nagyon beteg. Súlyos Alzheimert diagnosztizáltak nála. Meg is műtik az agyát, valami új módszerrel, de az emlékei helyén „csak egy nagy fekete lyuk tátong”, hangzik el a filmben. Az operáció után lábadozó hajdani detektív máról-holnapra egy tíz évvel ezelőtti gyilkossági ügyben kezd el ismét kutakodni. A tét: ha nem sikerül az újabb bizonyítékok alapján felderíteni az igazságot, az állami börtönben vélhetően ártatlanul elítélt gyilkost egy hónapon belül méreginjekcióval kivégzik.
Szép és nagy film, az utóbbi hetek legjobbja, bár korántsem érdemel tízest a skálán, csak amolyan szabályos nyolcast. Azt is inkább Russell Crowe homlokára kéne rajzolni, mert az ő érdeme ez a másfél órás mozi. Tulajdonképpen miatta néztem meg, és mint annyiszor, most is megállapítottam, hogy ez az ausztrál fickó korunk egyik legjobb filmszínésze. Egyszerűen jó, amit csinál. Persze, dagadtra hízott, mondják a finnyás fanyalgók. És akkor mi van? Nézzék a szeme rebbenését, a zavarodott tekintetét, ahogy az emlékeit keresgélő ember erőfeszítését játssza: minden olcsó manírnál hitelesebb. Eléri, hogy együttérzőn figyeljük a kiüresedett, múlt nélküli elme vergődését. A tanácstalan, az önmagát sem találó egyéniség tétovasága pedig olyan megindító, hogy a thrillerre vastagon ráül a dráma. A Gladiátorban Tommy Flanagan szerepel Maximus szolgálójaként, ebben a filmben pedig a detektív társát alakítja – ezt rögtön kiszúrtam. Úgy látszik, a két színész az életben is szoros barátságot ápol. Aligha véletlen, hogy egy új produkcióban megint összekerültek. Csókás Márton is hozza a tőle megszokott negatív figurát, őt még jóindulatú, netán vicces szerepkörben sose láttam. Ráégett a rosszcsont munkaköre. Nem tehet róla, hogy már a szeme szűkülésétől is a hideg kirázza az embert.
Summa summarum, megéri végigizgulni ezt a filmet. Tisztességesen összerakott a mese. Fordulatos, jó kis krimi, sajnos kicsit kiszámítható végkifejlettel. 10/8. De a nyolcas megáll, mint a cövek.



2024. április 4., csütörtök

ÁTÁLLÁS

Belváros - képem
30 x 42 cm
 

Az utcámban számos nagy ember lakott. Ezt a mondatot nem tudom a nagyképűség megnyújtott árnya nélkül leírni, pedig egy darabig gondolkodtam rajta, hogy lehetne szerényre igazítottan, csöndben aláhúzva jelezni, hogy önmagamat dehogy sorolom közéjük.
Ha netán meg azt írom, hogy a Damjanich utca sok híres embernek adott otthont, én is itt lakom: még rosszabb.
A félreértések elkerülése végett mondanám tehát, hogy bár a VII. kerületi Damjanich utcában majdnem minden ház falán egy-egy emléktábla jelzi hogy ott élt, vagy alkotott valami nagyszerű valaki, és naponta böngészem a márványba vésett illusztris neveket, mintegy mellesleg, ám tényként közlöm – itt van a garzonom is.
A lakásban a munkám. A mentsváram. Ide húzódok el.
Mikor dolgozom, nem érdekel más. Ilyen együgyű, egy srófra járó vagyok.
Az utcámban a márványtáblákon szereplőkkel szemben nincs nagy művem. Az életem is egyszerű. Nem taszigál semmi a zsenialitás felé. Nem fogok klasszikus zeneműveket komponálni, vagy az ezerszer játszott színpadi produkcióm után hajlongani a hangos ováció közepette. Nincs bestsellerem, Kossuth-díjam, államtitkári pozícióm, dandártábornoki rangom, és alighanem már olimpiai érmem se lesz.
Ülök az íróasztalomnál. Írok, firkálok, esengő akarat nélkül. Arra vigyázok csupán, hogy amit csinálok, abban legalább nekem kedvem teljen. Mást nem kívánok. Teljesítmény-centrikusság, kényszerű sikerhajhászás nélkül is pont úgy élek, teszem a dolgomat, mint korábban. Ilyetén felelősségem sincs, vagy ha igen, csekély a jelentősége.  Nem rettegek, feszengek. Örülök, mikor egy szó mögé nézve látok valamit, amit később esetleg képszerűen ábrázolhatok a saját értelmezésem szerint. A szobában vagyok, körülöttem vásznakkal. Néha együtt lehelek a festékek szagával. Beragadhatnak a billentyűk, a kéziratok gyűrődnek és a sarokban rendszerezésre váró cédulákon egy régi tervem. Majd megírom, sóhajtom egykedvűen, némi lelkiismeret furdalással. Délben tésztát főzök, és közben a tegnapi filmben elhangzott nagymonológon nyámmogok.
Esténként, ha lemegyek az utcámra, a platánfák alatt fülelem a trolibusz huzalok reszelős zizegését. Nyomot hagy a levegőben a város zaja. Megnyugvás híján éjjel is zihál a környék, pedig mostanában sűrűn és gyorsan alkonyodik, mert átállították az órát. Úgy tudni, sokak időérzékét összezavarta.

                                                     Pk