NAPLÓ - 113.

festményem

Szombat. Vihar van készülőben. Nem bánom. Bármi lehet: jöjjön égszakadás, kristályosra fagyott reggelekkel, vagy akár békaeső is eshet, csak végre maradjon abba ez a mindent belakkozó hőség, ez a ragacsos hőguta, ez az aszfaltszagú, beteg kánikula. Sosem szerettem a meleget. Mostanára meg már kifejezetten gyűlölöm. Forró béklyót pakol rám a július, és a bénaságom csak esténként ernyed, amikor a hűs levegő ízéért, zamatáért végre megéri lélegezni. Addig valahogy ki kell bírni. Az éjszaka jótékony, gyors transzfúziót ad. Ilyen ez a nyár.

Egész nap a kínai nő járt az eszemben.

A kis kínai kifőzde a szép nevű Nefelejcs utca egyik árnyékos sarkán van. Előtte görbe törzsű, erősen fölnyírott hársfák elmondhatatlan unalommal meresztgetik ágaikat a trolibusz vezetékek párhuzamosai fölött. A mohos cserepeken légvonat szele matat. Parkoló autók cigánykaravánja szegélyezi a mocskos járdát, ami nyílegyenesen visz a Keleti pályaudvar irányába. Itt-ott a nyitott ablakokon át lárma, veszekedés szokott hallatszódni. A kapualjakban félmeztelen, papucsos alakokat látni, akik már délelőtt is részegek. Kapaszkodnak az olcsó, dobozos sörükbe, és barbár hiedelemmel figyelik, de nem értik a körülöttük kavargó városi világot.

A kicsiny kifőzde olyan puritán, olyan alázatosan kínai, amennyire csak a képzeletünk engedi. Meggypiros csempék és arany sárkányos papírmasé a dekoráció: a Mennyei Birodalom kulissza elemei huszonvalahány négyzetméteren. Avatatlan belépő azt hinné, a szügyig csempézett üzletecske valójában egy parányi vágóhíd, ahol zughentesek mérik a szalontüdőnek valót, tőkevakarékból házilag pacsmagolt parizert, meg csirkelábat a kutyáknak. Igazából egy csöppnyi Kína van ott, és valahol, legbelül tudom, történelmi asszociációktól terhelt tudatom sejti, hogy az eredeti, hatalmas birodalom is hasonló hangulatot áraszthat. Pont ilyen fűszeres szagú, émelyítőn önérzetes, ugyanakkor gyermeki módon pingált színkavalkád, foszló drapériákkal, kipucolatlan zugokkal, és papírmasé kacatokkal. Hiába, hogy csillagmérföldekkel odébb, a Föld túlsó fertályán van az az ország. Egy óceánt a vízcsöppjéről, a hegyláncot egy kődarabkából is be lehet azonosítani.  

Az Erzsébetváros koszlott szögletén egy másik civilizáció ladikja feneklett meg. Középkorú házaspáré a kifőzde. Hátul laknak. Nem hinném, hogy túl komfortos lehet egy raktárban bevackolva, de illetlenség az ilyesmit fölhánytorgatni. (Laktam én anno liftaknában is.)

Belépve az üzletbe szíven rúgott a látvány.

Ketten ültek az üres firma pultja mögött. Az idős férj ölébe dőlve ott feküdt az asszonya. Nézett rám az ember. Zavart és udvarias is volt egyben. A groteszk helyzetet csak fokozta, hogy az asszony mindeközben hangosan énekelt. Hogy a dal miről szólt? Fogalmam sincs. Színpadiatlan, nyers, elviselhetetlenül monoton dallama éppen úgy lehetett kínai szerelmes ének, mint halottsirató. Nem értettem a szövegét, de a fájdalmát igen. Éreztem, hogy abban a középkorú kínai nőben most veszett el megint valami. Nem egyszerre vesztette el: lassanként lépdelt el tőle, kiolvadt belőle. Az elhagyatottságának és a magányának az adóját fizette ott és akkor az a nő. A férj gép módjára ringatta nőjét, és a kínai kereskedők szenvtelen mosolyával bámult rám, európai, magyar idegenre, aki a legvalószínűtlenebb helyen, egy kifőzde vevőterében lépett be a családi drámába, úgyszólván áttétel nélkül egy másik, privát, kiismerhetetlen szcénába.   

Elfelejtettem mindent. Csak a megokolatlanul fennhangon szóló dalt hallottam, azt a szomorú, kínai nótát, aminek melódiája – akár egy szélkergette ördögszekér – odébb gurította képzeletemet. Lódult velem a világ egyet, és már nem a belvárosban voltam, hanem a kanizsai Nagytemplomban, ahol az odaadás végtelenített illata lengte be a padokat, és a színes vitrázsokon a magyar szentek – utalva valami magasabbra –, fölfelé mutató mozdulatot tesznek. Az egész Tisza-part a médiumommá lett, minden, ami a tájban, a Járásban és az erdőkben közös bennünk, a nyárfapihétől a felrobbantott régi hídlábak beton pilléréig, a kanálistól a pókhálós padlásföljárókig, Deszka barátom sírjától a hajdanvolt Kismuki utolsó füttyéig.
A rejtélyeket megoldó igét énekelte az asszony. Az elrendeltetettségét. A vállalásét. A sorsa elől ki nem térő ember hangján szólt, és mégis szomorúan. Nem nyilatkozott meg általa az élet ezoterikus értelme, dehogy.

Mindösszesen annyi történt, hogy egy kínai nő Budapesten megértette velem, hogy a szelíd, de szilárd kötelességteljesítésbe olykor bele lehet fáradni. 
Hogy olykor meghajlik a hát, a gerinc. Gyógyír, megoldás erre nincs. 
Egyetlen vigasz talán, hogy a kanizsai templomablakok metszett üveg szentjei figyelnek. Az alázatos kéz még így sem görbedhet, ha teli van másoknak szánt ajándékokkal.

                                               Pk

ÉN LENNI VÍRUS

rajzom

Most, hogy az örökkévalóság utolsó stádiumába léptünk, nem sok mindent lehet tennünk. A minap szépen parancsba adták, hogy jóformán semmit sem szabad csinálnunk.*

Mi legyen?

Nincs más választásunk. Valahogy muszáj átvészelni a holnapokat. Be kell zárkózni. Kicsit mogorván, kár tagadni, és kissé sértődötten, mint egy öregedő dáma, akinek visszavonták a biankó báli belépőjét, és kénytelen belenyugodni, hogy a gavallérok egy darabig – Isten tudja melyik kakasszóig – nem az ő kegyeit fogják áhítozni.  Félreállíttatott az összes magánérdekünk. Az eddigi szabadságra tárt helyzetünk nyögve-nyelve, de retirált a vasszigor rendelte észszerűség előtt. Elvégre most tényleg a közös érdekünkért csattant az a föntről érkező kommandó. Elegánsan elviseljük a tényeket, itthon maradunk.

Csüccs. Ez van.

Míg olvasnám a derék Kós bátyánk naplójegyzeteit, egyfolytában elmászkálnak a gondolataim. Nem a könyvön, hanem azon studírozok, mekkora egy mázlista vagyok: ezt is átélhetem! (Okkal-móddal. Langsam, Herr Kamerad! Nem iszunk a medve bőrére…)

A magamfajta megátalkodottnak gyönyörűség látni mindazon furcsaságokat, amiket immáron nap mint nap produkál az élet. Tökéletes a jelen korunk sztorija. A legzseniálisabb dramaturg se tudna hozzányúlni, kerekíteni rajta, vagy akár egy mozzanatot kihúzni belőle. Nem volt nyitány: rögtön fejest ugrottunk az események sodrába. Ki-ki a sajátjába, tehát a lényegbe… Tulajdonképpen ezúttal senki sem nézheti páholyból a nagyelőadást. Ilyen-olyan módon, az összes ember érintett. Van aki ténylegesen betegként, van aki fertőzöttként, van aki egészségesként, de egy biztos: senkinek sem ugyanaz az élete mint tavaly volt. Egy csomó dolog ami bennünk szunnyadt kibomlott, és ámuldozunk azon, eddig mennyi minden lakozott másokban, ami most mutatkozott meg.

A drámaírás csúcsa a szememben, ahogy a járvány velünk játszódó eseményei zajlanak. Elragadtató, s mint általában a színpadi művek, heves érzések és ellenérzések kísérik. Míg az igazán nagy darabokban két vagy több igazság ütközik, itt és most egy igazság sincs. Csak a kór arctalansága van, a vírus kegyetlen szeszélye diktál, s mindeközben üdvös félelmet gerjeszt, mert végre valahára az emberek észrevételezték esendőségüket, méltóztattak megtorpanni. Ó, az áldozatok ezreivel zsonglőrködő híradások hamar észhez térítenek! Meggyőző erővel bír a halál napi algebrája. A bűnhődés rémképével szembesített bennünket a járvány.

Ma láttam egy fotót, a tetszhalott Bergamoban készült, ahol a hetek óta nem használt belvárosi járdán a betonlapok hézagjai között most pirosló pipacsok nyílnak ezrével. Nincs ettől ellentmondásosabb, megmagyarázhatatlanabb, költőibb allegória mindarra, ami napjainkban a vírus és ember párharcában történik. 

A járvány – minden rosszban van egy kicsiny jó alapon – elkezdett valaminek a szimbólumává válni.

Tegnaptól a jövő összhatásainak, a bomlásnak, az egészséges fejlődésnek, vagy mindezek ellenkezőjének az oka, az elkövetkezőkben pedig a lappangva közeledő új idők gyúanyagává lesz, és egy lassú összjáték érlelőjeként alakítja majd sorsunkat.

Sokat töprengtem, legalább magamnak próbáljak emberi megközelítésből irányvonalat szabni, a továbbiakban miként is legyen. Amondó vagyok, ha túl akarjuk élni a távolban fölsejlő, ránk köszönő holnapokat (nem a vírust, utána, ami lesz), akkor nekünk is úgy kell viselkednünk, mint egy vírusnak. Általánosban tanították:

1. a vírus nagyon alkalmazkodó.

2. gyorsan képes változtatni dolgokat maga körül.

3. az ereje, az összes félelmetes képessége, vagyis a „nagyszerűsége” az egyszerűségében rejlik.

Így kellene nekünk is. Igaz, fordított sorrendben.

Egyszerűnek, a világot kinek-kinek tudása szerint formálónak – nem átalakítónak! –, és alkalmazkodónak kell lennünk. Persze, pozitív előjellel: egyszerűnek kell majd maradnunk, de nem igénytelennek. Átalakítani eztán is átalakítunk, kényszeresen, mert emberek vagyunk, de jó lenne mindezt mértékkel, finom kézzel, ösztönök és érzelmek egybehangolásával végezni. Az eddigi gyakorlatot elhagyva nem valami teljesen másra, életidegenre, hipermodernre csereberélni. Hanem emberi léptékűvé tenni, és a saját arculatunkhoz igazítva, élhetően formálni a környezetünket. Minél szofisztikáltabb valami, annál inkább esendő. A szögbelövő pisztoly marha kényelmes szerszám, de egy csomószor elromlik, lemerül, pár év után elöregszik: vacakként dobjuk el. Ezzel szemben egy békebeli kalapács a nagyapám hagyatékából ugyanazt tudja, és az utóbbi százezer év alatt gyakorlatilag mit sem változott. Az összes dolgunkat is hasonló szemmel kéne nézni. Minőséget produkálni a mennyiség helyett. (Nagyjából: visszaállni a dédszüleink üzemmódjába, amennyire csak lehet. Mindenben: erkölcs, világrend, törvények… Egyedül az előbb említett technika kaphatna némi kedvezményt, de ott is elvetném az ezeregyedik fajta kávéfőző forgalmazását. Valahogy azért lehetne, de horribilis plusz adókkal, a luxus luxusaként, vagy mittudomén… Ezen agyaljanak a legbölcsebb társadalomkutatók. A többit meg küldjék el kapálni.) Mindez alkalmazkodásra ösztönözne bennünket: kreativitásra.

Tudom, utópia. De én úgy látom, másként nem fog menni.

Azért abban bízom, hogy a nagy többség tanulni fog a hibákból. Legalábbis egy darabig. Mert illúzióim mindazonáltal nincsenek. Nem akarok én senkit megváltani: magamat is alig bírom, ha egyáltalán sikerül valaha. Hogy megint ér-e majd a termőföld annyit, mint régen: nem tudom, csak valószínűsítem. Az sem biztos, tömegével hagyjuk majd el a városokat, hogy falura, tanyára visszaköltözhessünk. Ezek egyéni döntések lesznek. Az enyémet jóval a koronavírus megjelenése előtt meghoztam, pakolok ki a semmi közepére. Kútvíz és diófa mellé. Ott már nemigen fog izgatni a látnokok jövendölése.

A zömükről bebizonyosodott: hamisak voltak.

Lám, megint borult egy prófécia.

A liberális világrend meséjére nem a társadalom, hanem a természet tett pontot. Kiderült, hogy a globalizmus eddig tabuként tisztelt hitcikkelyei puszta blöffök. Számos gazdasági, kulturális, erkölcsi és életmódbéli váltás mellett a politikai hozadéka is meglesz a világjárvány tanulságainak.

Vagy ha folytatjuk, ahol abbahagytuk, ha visszaáll minden a régi kerékvágásba, és megint a régi garnitúrák elunt frázisai fogják a közbeszédet uralni, álomvilági, takonycukor szakszókinccsel, tudomást sem véve a valóságról, félő, a maitól még nagyobb katasztrófába sodorjuk magunkat.

Ha valami nagyon vadat akarnék írni, ettől rémesebbet nem lehetne kitalálni.

                                                 Pk

*Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.04.02-án.

A HÁTRAMOZDÍTÓ

Majális volt, május van.* 

Nagyon tartok tőle.

Nem a munkától, pláne nem az „ünnepétől”. Annak már amúgy is lőttek, végigfestettem, órákon át ácsorogtam a vászon előtt, sosem féltem a dolgomtól. Hanem a hónaptól, attól bizony, bevallom: igen. A május – eddigi életem során, a feketébbik okulásokból, a sanyarú élményeimből kiindulva – soha semmi jót nem hozott. Biztos így volt ez a kezdetek óta, de régebben nem figyeltem föl rá. Azok voltak a szép idők! Néhány éve viszont már számontartom. Mint a százesztendős kalendáriumok bölcsen paraszti intelmei, olyan ijedtre szabott tapasztalással hiszem, vallom: keserű, rossz nekem a május. Bizonyosan az volt mindig, csak hát vakon születünk, mint a kutyakölykök.

Ez egy ilyen periódus.

Mindennek tetejébe 31 nap, nem is 30. Itt köszön, csókol homlokon a hideglelős másodika. (A kiskésit… Még egy szökőévnyi februárt, vagyis 29 napot ki kell bírni! Izgatottan, lüktető szívvel, észnél léve – mert ez már csak így van. Elrendeltetett, tehát kötelesség, hogy a drámát muszáj végigélni.)

Más ilyenkor fetreng, a meddő április után. Hurrá, nyargal a tavasz! Szabadságfuvallat, sör és virsli van! Nyomulás pajtás, dacos lendülettel kardoskodik a férfiszív, nyárfapihék szállnak, akár a hóesés…

Emitt, nálam meg: csak a bizalmatlanság, a szidolozott óvatosság.

Miért?

Mert beköszöntött a május. Jóra nem számíthatok. Most magamba nézve, csöndben kell lennem. Megmásulva.

Ha egyebet nem is, ezt nagyon megtanultam. Ártatlanságot mímelve kell mászkálnom 31 napig a farkasaim között.

Kevés kivétellel, immáron látom, megannyi melléfogás lesz ez az idei, beköszönő májusi hónap is. Hamis szimatot hoz. Mintha a kanizsai Tavernában eleve rosszul griffezném a billiárd dákót. Már a kezdő ütésnél lyukba gurult a fekete golyó, új játszmára meg győzni sincs időm várni.

Nem tehetek mást, trükközök. A példa adott, kedvenc olvasmányaim egyike szolgáltatta.

Thomas Berger könyvében a buzeráns Kicsi Ló, meg a fehér emberből indiánná vált Jack Crabb cimborája az az Ifjú Medve, akinek feledhetetlen a szerepe. „Hátramozdító” volt a sájen (cheyenne) törzsnél. Ez azt jelentette, hogy békeidőben mindent fordítva kellett csinálnia. Sárral tisztálkodott, némaságot fogadott, háttal ült a lovon. Ha igent is mondott, rázta a fejét. Nyáron bundában mászkált, télen anyaszült meztelen, meg még egy jó csomó dologban rükverc szerint járt az agya. Pusztán azért, mert kiválasztották, mert ő volt a csapat legvakmerőbb harcosa, s mihelyt hadiösvényre léptek, szükség volt a „hátramozdító” kirobbanó energiájára, amikor végre azt és úgy tehette, ahogy egyébként a világnak rendje diktálja.

Májust is így kell túlélni. Ifjú Medvéhez hasonlóan kontrában csinálom a dolgaimat. Azt remélem, így megtévesztem a hónap lidércét.

Ilyenkor Cseh Tamás helyett breton tengerészdalokat hallgatok. A sárgán villogó lámpánál direkt az útra lépek, nem sózom meg a levest, ocsmányul puha párnát teszek a fejem alá, kivárom, míg kihűl a kávém. Dafkéból a bicskám nélkül, tompa evőkéssel nyiszálom a szalonnát, miközben szerbül káromkodok. Tegnap még a Trónok harca egyik részét is megnéztem. Olyan híroldalakra látogatok, ahol 2020-ban is náci idők járnak, ahol ma is dúl a vészkorszak, és a magyar miniszterelnököt nevezik vírusnak. „Lájkolom” Szabó Tímea profilját, várom, mikor fog bárki nőnemű partizán magából kikelve hisztériázni, amiért Müller Cecíliát, Novák Katalint, vagy Varga Juditot a hét minden napján női mivoltukban nyilvánosan gyalázzák. A kedvenc fekete kordbársony zakóm pihenőre akasztom, lóg a fogason, levendulát raktam a zsebébe meg a fölfeslett bélésébe. Helyette cipzáras „trénerkát” hordok, kaptam egy barátomtól. Kéket. Ráadásul. Én – meg a kék… (Ajándék ruhának ne nézd a színét.) Nem viselek kalapot. Nem nyírom a szakállamat, a hónom alját viszont szőrtelenítem. Tegnap óta férfiparfümöt használok. Tavalyi Családi Kört olvasok és azt képzelem, hogy tetszik. Elkezdett érdekelni a független éttermiségünk poézise. A szeptimen a rózsaszín akkordra rábólintok.

Malamud novelláit is félrepakoltam, elővettem Kossuth beszédeit. Tudják, ő volt az a nagyszerű példaképünk, aki mikor szorult a hurok rábízta Görgeyre a szabadságharc irányítását, ő meg a Szent Koronával, meg némi pénzes ládákkal, vagyis a forradalmi államkincstár maradékával lelépett. Hősiesen emigrált, meg sem állt a tengerparti pálmafás allékig. A fölszólalásainak javát még életében egybe szedte a hálás utókor. Pesten adta ki a Heckenast Nyomda 1870-ben. Az Ókanizsai Gazdasági Olvasó-Egylet lila pecsétje van beleütve 1887-ből. Ilyeneket ír benne: „Ha elvekből indulunk ki, azoknak következményeire el kell készülni. Ám próbálja meg valaki a kormányzást, a körülményekből mindennap felmerülő ujabb gyakorlati nehézségek közt, s az első percben el fog csücsülni minden elveivel.” A derék Kossuth lassacskán kétszáz éves meglátása ma is megállja helyét. Úgy tűnik a XIX. századi közéleti enteriőr nem sok mindenben különbözhetett a maitól. Vér és anyatej illata szálldosott akkortájt is.

Azt mondják, új idők járnak majd, ez a világkoncert hamarosan lecseng. Tartok tőle, nem fog. Még halkulni sem. A vezérbasszus tovább fog dunnyogni, a békakórus sem hagyja abba és a zenekari árokba hamarosan visszaszüremlik a szennyvíz.

Az egyetlen pozitívum, hogy az idén elmarad a Sziget Fesztivál.

Az 1994 óta tartó rendezvény történetében először fordul elő, hogy nem rendezik meg.

Szerintem ebből teremtsünk hagyományt. Minden évben ne rendezzék meg.

                          Pk

 *Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.05.03-án.

SZERECSENMOSDATÁS

Új kor hajnalán vagyunk – lelkendeznek egyesek. Kiposztolják örömüket, közvetlenül, úgyszólván áttétel nélkül azokat a vezérmondatokat harsogják, amikben hinni szeretnének.

Ezeken az önmegvalósítás netovábbjainak tekintett egyéneken mindig elcsodálkozok. Zavar és tanácstalanság fészkel belém. Nem tudom eldönteni, vajon tényleg ennyire elvakultak, vagy pusztán a kötelező kánon sorvezetője mentén mondják amit?

Az előbbi még tán megbocsátható lenne: a futóbolondokat igen sok kultúrában elnézően kezelik. Ám hajlok arra, hogy az említett urak és hölgyek nagyon is tudatosan a manipulált valóságot erőltetik, s ilyetén ebbéli tevékenységük nem csupán egyszeri árulás, hanem ehhez az áruláshoz fűződően aljas cselekedetek sorozata is.

Csak a minapi példát fölvetve: ami egy hete az Egyesült Államok városaiban zajlik* – az utcai harcok, a csőcselék tombolása, a politikai propaganda által vezényelt fékeveszett tömeghisztéria –, nagymértékben összefügg azzal a hosszú ideje tartó kurzussal, amely a közállapotok lezüllesztésén munkálkodik, és mint olyan – természetesen – egy szűk, belterjes kör érdekeit szolgálja.

Mindenütt jelen vannak.

Akinek még mára sem világos, mire megy ki a játék, annak ajánlom, hogy vessen egy pillantást a legelső útjába kerülő magyar könyvesbolt kirakatára: alaposan vegye szemügyre a kínálatot, és fejben fusson egy kört a szerzők szellemiségét fölidézve. Ha ennyi sem lenne elég, menjen be és kérjen egy Herczeg Ferenc kötetet, vagy netán Csurka István összegyűjtött műveit. Örülhet, ha finoman eltanácsolják, és nem röhögik szembe.

Miként a hal a fejétől bűzlik, a mindenség fő kérdései is nagyjából egy tőről fakadnak.

Csak a rombolás maradt. A tagadás az istenük.

Más följebbvalóban, a teremtő erő létezésében nem hisznek. Ebből következően minden egymásra rakott tégla, minden kerítés, mindenféle szabályrendszer, vagyis a rend iránti igény rögvest zavarni kezdi őket. Anarchiáért kiáltanak, ami a magam részéről elfogadható óhaj. Lenne. Ha a nevezett forradalmi lelkek valóban a társadalmi egyenlőtlenségek fölszámolásában lennének érdekeltek. Mert ebben az esetben csak hülye utópistákról, álmodozó széplelkekről beszélünk. Pár száz éve szövőszékeket vertek szét, most meg marihuánás szerkesztőségekben nyálazzák a klaviatúrát.

Szélsőbalos aktivista vagy?

Mutasd kiskomám a munkakönyvedet! Hány év van benne? Hogy egy se? Hát miféle proletár vagy te, mit értesz a hétköznapokhoz, a munkához mi közöd van? Negyven éves vagy, fölnőtt férfi, ilyenkor már a fiaddal kéne pecáznod a Buki hídnál, és a lányodat énekórára vinni. Ehelyett te még ma is péntektől péntekig méred az időt: buliról bulira szédelegsz, potya kis melók filléreiből nem halsz éhen, és nem röstelled, hogy időnként anyádtól kérsz cigipénzt, csak a faterod meg ne tudja. Így könnyű álom a revolúció. Ti is csak olyan virággyerekek vagytok, mint a Hair ominózus jelenetében Berger, aki ha megéhezett a fene nagy szabadság szivárványa alól hazakotródott a brooklyni szülői házba, némi zsebpénzt kunyerálni. Szóval, ideje lenne kicsit lejjebb venni a nagy arcból.

Merthogy ti megmutatjátok: Wir schaffen das!

Még Adolf sem mondott ilyeneket. Világforradalom! Egyenlőség, testvériség! Majd megizélitek azt a százezer éves evolúcióval spékelt társadalmi képződményt, ami az alant és fönt mellett a jobb meg a bal irányát is kijelölte, mert ti erre is képesek vagytok. Mondom ti, akik már a wifi kód nélkül is ledermedtek, jobb napjaitokon azt sem tudjátok melyik bolygón jártok, és az első puskadörrenéstől levizelnétek a bokátokat. Azt hiszitek, szerencsétlen csürhe, ha benyomtok pár kirakatot és fölgyújtotok pár kukát, attól majd jobbá lesz a világ?

Hát nem.

Ettől több kell, mert amit most művelnek az elvbarátaitok, abban nincs semmi arányérzék, értelem, racionalitás, józanság. Csak a primer, feldolgozatlan indulat azonnali levezetése. És most nem az utcákon, köztereken ordibálókra gondolok, hanem a tőlük is kártékonyabbakra: az íróasztaluknál ücsörgőkre. A kvázi értelmiségünkre. (Alighanem így tekintenek magukra.) Viselkedésükben, reakcióikban semmiben sem különbek, az első szemkontaktusra bőszülő, félreérthető szóra hangosan kurvaanyázó, késelő Deák téri gyilkosoktól. Csak az eszköz más. Írástudó sunyiéknál a propaganda, emitt meg a rozsdás bökő kés. De a meg nem fékezett, vissza nem fogott indulat, a rend iránti gyűlölet azonnali cselekvésbe fordulása pontosan ugyanaz mindkét csoportnál.

Ez a liberális riadólánc fújja megint a fostrombitát.

Már várom, hogy a Floydnak nevezett bűnöző aranykoporsója mögött föltűnjék Greta Thunberg visszaváltható gyászfátylas alakja. Fölkészül mögötte az összes civilnek hazudott jogvédő szervezet.

Gondolom, az a szerencsétlen állapotos nő, akinek a kipurcant haramia a hasához szorított pisztollyal rámolta ki a házát, nos, ő, valószínűleg nem vesz részt a gyászmenetben.

                      Pk

 * Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020. 06.16-án.

TERÍTETT BETLI

A példánk, az hogy vagyunk, igazolja: túl lehet élni egy világjárványt is.

Mi ilyen túlélő fajtának születtünk. Kibírtuk a karantént, ahogy azt is ki fogjuk, ha például egyszer véglegesen és következetes szigorral bevezetik, hogy Szerbiában zárt térben – nyilvános helyen – soha többé ne lehessen rágyújtani. Remélem, hamarosan azt is meg kell majd szoknunk, hogy nincs többé ingyen „kesza”, eltűnnek a nejlonzacskók, és megint varrott szatyrokkal indulunk vásárolni. Számos dologban bízok még, ami el fog tűnni: a pillepalackoktól kezdve az alanyi jogon járó szociális segélyig sok mindent kell fölszámolni ahhoz, hogy az élet mifelénk teljes és igazságos lehessen. Az ilyesmik apró dolgok. Csak hát mára ezek a kis ügyek hegynyivé dagadva föltorlódtak, és épp agyonnyomni készülnek bennünket. Apránként lesz muszáj leszámolni velük. 

Egyedül a politika az, amitől nehéz megszabadulni.

Van abban valami megmagyarázhatatlanul abszurd, hogy minél ziláltabb, szegényebb, sebezhetőbb egy társadalom, annál erőteljesebben, indulatosabban politizálnak az emberek. Szinte kivétel nélkül – mindenki. Azt nem tudom, vajon Afrika nyomornegyedeiben miről társalognak az utcai kút körül ácsorgó négerek, de azt már tapasztaltam párszor, hogy Európa nyugati térfelén, az igazán jómódú közösségekben nemhogy a kocsmában, de a privát beszélgetésekben sem téma a politika. Nem illő. A Lajtán túl valakit pártszimpátiáról kérdezni nagyjából akkora bunkóság, mintha az illető szeretkezési szokásait firtatnánk. (Persze, ez csak a normális többségnél van így. A haladó, demokrata berkekben a lágyéktáji identitás fölvetése arrafelé is szinte köszönés helyetti formula. Amit rögtön követ a diktatúra meg a fasizmus fölött érzett aggodalmak megvitatása.)

Egyszer majd szeretnék mindettől mentesülni.

Tudom, „az élet nem habostorta”, sok mindent el kell tűrni. Közöttük olyan dolgokat, amiket régebben még tán élveztem is. A parttalan vitatkozást, a harcos hozzáállást, a győzködést, az elvek mentén való diskurzusba vetett hitet. Minek és kinek is? Nehéz megfogalmazni. Hisz annyi a hír, egyre gyorsabb a megélt pillanataink folyománya. Pörög a film, amiben statiszta a szerepünk. Be kell látni: óhatatlanul fölmorzsolja türelmünket a rendszer. Nem a politikai. Hanem a slapaj, a sok fölösleges sallang. A kísérő tünetek. Mostanára éppen ettől a mérhetetlen információ dömpingtől igyekszem ellépni. Sokkal fontosabb, lesz-e idén is fecskefészek-alj az eresz alján, semmint az, sikerült-e a svédeknek a nyájimmunitás elvét a gyakorlatba is átültetniük. (Nem, nem sikerült. Már a svéd egészségügy irányítói is belátták. Hülye ötlet volt. Rakásra pusztulnak náluk az öregek.)

Már az sem izgat különösebben, hogy a kvázi demokratikus Európa önnönmaga farkába harapó kígyóként a demokráciára apellál, amikor annak lényege pont a tömegek szabad választása lenne, lévén ugyanaz az Európa nyíltan a választópolgárok – például a magyarok – akaratával szembehelyezkedve ítélkezik, vádol, pótcselekszik, egyszóval a hülyék intézetévé silányított jelenvalójában játssza el maradék tekintélyét, miközben a világjárvány tarol, seggre ültetett gazdaságokkal, emiatt pedig tényleg érdemi tettekre lenne szükség. Csakhogy azok valamiért rendre elmaradnak, s ha valaki ezt tisztán látja, azok nem mi vagyunk, hanem az olaszok: borítékolom, még megérem, ki is lépnek ebből a tákolmányból. Mert így – ebben a formában – ennek: semmi értelme. Európában a választások ugyanis már rég nem hatalmaznak fel senkit. A hatalom jobbára anonim pénzügyi körök kezében összpontosul. Gazdasági érdekek mentén megmozgatott, lobbi tevékenységet folytató, senkinek elszámolással nem tartozó üzleti csoportosulások rángatják Brüsszel akaratát, a népakarat legitimációja nélküli erők irányítanak. Nekik annyira sem fontos, mi van velünk, magyarokkal, mint például nekünk sem az, mi történik a szumátrai földigilisztákkal.

Így szépen megeshet, hogy korunk Európájában az a Románia ágálhat magyarellenes rigmusokat, amelyik – milyen furcsa leírni – amúgy, elvileg a szövetségese lenne Magyarországnak. Uniós és NATO szinten is: mit ad a Jóisten. Tegnap a bukaresti parlament megszavazta azt a törvényt, amelyet Románia korábbi külügyminisztere kezdeményezett, és amely hivatalos, állami ünnepnappá nyilvánítja Trianon napját, azaz június 4-ét. Terített betli, magyar kártyákkal.*

Törvényerőre emelkedése már csak a "magyarbarát" Klaus Iohannis államelnök aláírására vár. Az új román „ünnepen” egy jó kis performansz lehetne a budapesti román nagykövetség előtt fehér ló nyergében, ellentengernagyi egyenruhában, kardmarkolattal bedörömbölni a román rezidencia kapuján… Kevesebbtől is össze szokták rosálni magukat: elég, ha összehajol énekelni pár székely, vagy kiteszik az arany és kék székely lobogót. Tulajdonképpen már egy magyar helységnévtábla is nadrágszárba ereszti náluk a sárgát. Tenni ellene nem tudunk, ilyen a tolvaj rossz lelkiismerete. 

Elképzelem a csíkszeredai jéghoki csapat vezérszurkolóját, Sziszó cimborámat, amint június 4-én a román trikolórra összecsapja a bokáját. Elképzelem a homoródalmási unitárius lelkészt, „Csárli pap” barátomat, ahogy a román himnuszt átszellemült arccal énekli. Elképzelem Lehelt, a cselgáncs bajnokot, Szidóniát, a Hargitán tanyát verő igazi funtineli boszorkányt, Szász Pista bátyámat, a barcelonai magyar pavilon építőjét, az író testvéremet, Attilát a kispiaci bugylibicskájával, a máig harcoló székely hadosztály Gézáját, Zoltánját, Botondját meg Krisztináját, hogy ők mind, ott valahol arra lesznek szorítva, ünnepeljék meg a tragédiájukat. Rázom a fejem. Nem fog menni. Életszerűtlen vízió csupán. Olyannyira életszerűtlen, mint maga a megtestesült, önnön vétkeibe belefúló Európa.

Mi pedig megpróbáltuk finoman, méltósággal. Szép szóval. Magyarország éppen tíz évvel ezelőtt, 2010. június 4-én fogadta el azt a törvényt, amely a magyar nemzet legsúlyosabb és máig tartó szétszaggattatásának évfordulóját, Trianon dátumát a nemzet összetartozásának napjává nyilvánította. Tettük mindezt a sérelmek elsimítása, a pozitív gondolkodás, a barátság jegyében, a szomszédságpolitika közös érdekeibe vetett bizalommal. Hamar visszaéltek vele, s hogy ezen meg sem rökönyödtünk nem kellett egyéb, csak a román politikum távolabbi és közeli viselt dolgainak ismerete. (Amott épp fölkészül Szlovákia és Ukrajna…)

Üssenek agyon: noha ennek egy ideje semmi jelét nem látni, az ördög nem alszik alapon én Szerbia esetében is borúlátó vagyok. Jó lenne, ha tévednék. Mindazonáltal fogytán vannak már az illúzióim, ahhoz már túl sokat éltem.

A politika végérvényesen az fog maradni, ami ezidáig volt: érdekek érvényesítése, bárki és bármi áron. 

Hogy ez miként fog kihatni a mi életünkre? Lassan ezzel sem kell törődnünk. 

Nem vezet sehová, nem old meg semmit.

   Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg, 2020.05.16-án.