Pósa Károly: MI LESZ?

Mi lesz,
ha a kar elgyengülve a kortól
lehull a tinta áztatta papírról?
A Holdat-Napot
megörökölvén
előbb betű kopik, majd a szó,
aztán meg tort ül a törvény,
s távol, a kishomoki dűlőnél
a magyar, a szerb lét-örvény
egyaránt aléltan forog-forog.
Gördülnek a barlangó bokrok,
a szikest karistoló széllel tova,
keletnek, a kövek mellé, oda,
ahol a jó Bartók elkomolyodva,
fejgörccsel, lázzal alkotott.

Mi lesz,
ha a karsztos, tarajos hegyeken
a tenger igéjét-dalát megértem?
Majd ortodox
kősírokon
néma körösztöt ír a rovás,
leples tánc lesz, ugrándozás,
olyan, akár ha szellem járna
a kanizsai Vigadó csorba teraszának
küszöbén: egyszer láttam,
unottan nézett, az élőket várta.
Közben kint, az elkékült hidegben
a dermedt Ötödik Kerületben
a Kálvária dombot el fogja nyelni
a kiszáradt ős-Pannon tenger árja:
az Úr közönye: legyőzhetetlen.

Mi lesz,
ha a messze révedő szemekben
köddé válik a tegnapi lehelet?
A holnapot
sem fogja megérni 

a szerelmes révedés.
El fog hervadni a szívverés.
Kígyó úton, üres zsebbel kaptat,
mászik föl és csúszik le majd

bennem a Járás kettős léte.
Öblöm partján csönd guggol magában
ahol tántorogtam nagykabátban,

ismeretlen, semmi nők álmában.
Amott rögök, vadakácok terhével
elgyengülő, suta kezem
jelet hagyott egy fejfában.

                                                                        (Budapest, 2023.01.31.)

AZ ÉV EMBERE

 

Az Év Embere

Zuglóban, ebben a kies pesti kerületben egy – a balliberális oldalhoz ezer szállal kötődő – „független” civil szervezet révén idén is megválasztották az Év Emberét. A bohózatba illő versenyeztetésnél csak a szavazás zajlott nagyobb disznósággal. Tisztaság, átláthatóság?  Többször átírt listák, gyanús voksgyarapodás, jelöltek kihagyott nevei: így működik a mai magyar progresszió, mégis, mire föl csodálkozunk? Amilyen a politikájuk, olyan a civil társadalmuk. A mindenkori budapesti revolúció fészkeként nyilvántartott Zuglóban ilyetén Hadházy Ákost kiáltották ki az Év Emberének. Ezzel sincs gondunk, hisz mindenki tudja, igen, ilyen szar évünk volt. Hadházyt egyébként egy olyan szervezet jelölte és szavazta meg a házi bajnokságon, amelynek ő az egyik alapítója és havonta bizonyos összegeket gurít alájuk. Ha így vesszük, az apanázsért cserébe bagatell ez a kitüntető elismerés: még akkor is, ha Hadházy soha a büdös életben nem lakott az említett kerületben. Az azonban már kissé meghökkentő volt, amikor ugyanő, a minap azt találta nyilatkozni, hogy Románia a bérek tekintetében megelőzte Magyarországot. Meg Ákos, megelőzött. Románia mindenképpen Magyarország előtt jár, csak nem abban, amire te, meg a magadfajták gondolnak. Tudod, a román politikában annyi a kurázsi, hogy ott még a baloldali meg szabadelvű pártpolitikusok is tudnak nemzetben gondolkodni, hazai, nemzeti érdekekért kiállni, nemzeti minimum létezik náluk Bukaresttől a Fekete-tengerig. Csak ti, magyarnak nevezett ellenzék vagytok olyan alja népség, hogy a sajátjaitok ellen fordultok, kerüljön az bármibe. Ne szépítsük: hazaárulók vagytok mindahányan. Még a románok is különbek tőletek. Ebben nagyon igazad van.

Jövőkép

A kormány döntése alapján 2024-ig meghosszabbodik a babaváró támogatás igénybevételének lehetősége. Aki netán nem tudná: a babaváró támogatás olyan 10 millió forintos, kamatmentes kölcsön, ami akár teljes egészében támogatássá válhat. Ez úgy néz ki, hogy az első gyermeknél a várandósság 3. hónapja után három évig nem kell törlesztőrészletet fizetni, a második gyermeknél a törlesztőrészlet felfüggesztése mellett elengedik a fennmaradó hitel 30 százalékát (tízmillió forint esetén például hétmillió forintot), a harmadik gyermeknél pedig a fennmaradó hitel teljes összegét.

Egyik oldalon örömünnep. A politikai térfél másik oldalán döbbent tanácstalanság.

Továbbra sem érti a sok liberális, lilás meg vörös agyú, feldúlt polgártárs, hogy mire föl a kétharmados sokadszori diadal, miért nem fordul el a magyar nép Orbántól, mikor 400 forint körüli az "öjró", 25 százalékos az infláció, ugrál a benzin ára, a szomszédban idestova egy éve lődöznek, az összes nyugati médiában pedig egyfolytában a magyar kormányt pocskondiázzák teljes hangerővel, és mégis: az ország választani óhajtó döntő többsége kiáll a jelenlegi kabinet mellett.

Hát ezért, meg az efféle – a magyar családokat, a fiataljainkat támogató – a jövőnket befolyásoló döntésekért van ez így. Látja, akinek szeme van, érti, akinek esze van: Orbánék már régen nem napokban, hetekben, hónapokban – vagy mint jelen esetben –, még csak nem is választási ciklusokban gondolkodnak. Hanem generációkban. Ezt hívják felelős magatartásnak. Erre kaptak tőlünk bizalmat.

Aki meg jajong, az csak tegye tovább. Hajrá! Picsogjon bátran. Zene fülünknek a nyöszörgésük.

Möszjő Micron

Kínos ez a Macron, felettébb kínos a viselkedése. Nem vagyok szakértő, de szerintem pszichológusnak sem kell lenni ahhoz, hogy a testbeszédből, az arckifejezésből látni: ez a politikus belül bizony valami perverz módon langyos, és akkor még finoman fogalmaztam, mire, pontosabban kikre gerjed a franciák első embere. Eleve anyakomplexusa van, és azt megfejeli ezzel a groteszk, folyton a fiatal, izzadt négerekhez odabújó, ölelgetős viselkedésével. Zsákutca. Az ilyennek jobb is ha nincs utódja.

Sereg

A hadsereg, a katonáskodás nem csak azért van, hogy tegyél a közösségért, hanem azért, hogy megtanuld, hogy mi az, hogy közösség. Nem mégy haza, mint az iskolából, vagy a munkahelyedről napi pár óra után. Ezt az életformát csak a régi bentlakásos kollégisták érthetnék, mint anno a Ludovikások, vagy az Egyesült Államokban a Westpointosok. Azért nehéz a mai kor emberének felfognia a történelmi katonaság lényegét, mert ott nem csak jogok voltak – vannak még most is –, hanem kőkemény kötelességek is. Ha egykoron, egyenruhában azokat teljesítetted, akkor lettek jogaid. Ha nem – nem jogokat kaptál, hanem büntetést. Ezért kellett tenni a közösségért, mi által a közösség is tett érted. Erről szól a katonai szolgálat, amiben nem véletlenül van benne a "szolgálat" kifejezés.

                  Pk

 

 

NAPLÓ - 168.

Év vége. Vasárnap. A falusi kicsiny kőtemplom tornyában feleselni kezdett egymással a két harang. Nincs tartalmasabb, mélyebbre ható zene a harangok szavától. Olyan, mintha egy nagyon érett, bölcs ember a fejét ingatva, torokhangon magában dünnyögné, elümmögné az életét. Ahogy kondul az idő ott fenn a tornyokban, úgy halad a létezés lassú folyamként, ciklikusan, áradva és apadva, felszínes locsogással és mély fájdalmakkal a teljes bizonyosság felé. Jó hallgatni. Azt érzem ilyenkor, hogy nem dacolok. Hogy egy kicsit – mégis – mindenkihez hozzátartozok. 
A decemberi tavasz fényében más formában mutatkozott az ortodox templomocska, nem a szokott, behatárolt, merev módon valami furcsa hitet közvetített. A levegőt tömjén illata festette édesre. Egy bágyadt szárnyú légy mászkált a vakolatlan kőfalon, aminek íve mögött a falu régi temetője szunnyadt: vasalt, bazalt lapokkal födött sírok, szűk kripták zsúfolódtak össze egy zsebkendőnyi parcellán. Bánat nélkül megadták magukat a múltnak. A pravoszláv templom bejárata előtti hórihorgas cédrusok a kanizsai Jézus szíve szobornál hajdan vigyázó két jegenyenyárfát idézték: pont úgy nyúltak az ég tükre felé, mint régen azok a bácskai társaik, akiket szégyentelenül kivágatott a hálátlan emberi akarat. Szívben otthon jártam. Fejben meg itthon, az öbölben voltam. Mindig megmagyarázhatatlan számomra ez a kettős léttudat. Libasorban fésült szakállú, apró kontyokat viselő pópák jelentek meg. Egy bibliai prófétákra hasonlító jól megtermett, tiszteletet parancsoló, ősz metropolita vezette őket. A kezében lévő fém kereszt közepét férfiak és nők csókolták. A tömegben sűrűn vetettek keresztet. Némelyik kendős nő félhangosan imádkozott.  
Álltam a vasárnapi napsütésben. Figyeltem a harangköteleket rángató öreg, montenegrói halászokat, miközben a tengerpartot édes dallamú, szelíd hullámnyelvek paskolták. Máshol már villanyáram dolgozik a templomokban. Másodpercre beállítva, időzítetten áll munkába a harangszerkezetet mozgató motor. Délben kattan a riasztó és mindenhol a Dél-Alföldön harangzúgás terül szét a tájon. Nálunk, a Tisza mellett is. A precíz, komponált ritmusú, érces hangzású bimm-bammok kisgyerekkoromtól ismerősek. Külön tempójuk, hangszínük van a nagytemplomi harangoknak: összetettebb a játékuk. Nem hiába, hisz többen vannak. Egy iramodással kijjebb, a Kistemplom tornya szerényebben, magas hangon kíséri a város belsejét uraló, háromhajós, kívül neogótikus, belül pazar neobarokk társának a szavát. Amióta az eszemet tudom, habosan olvad széjjel a kanizsai harangok mondandója. Parancsszóra, kiszámítottan. Bezzeg emitt, az öböl ortodox kis ékszerdobozánál az ember rezzenti ki tűnődéséből a harangot. A kötelek bolyhos végét arra érdemes férfiak ragadják meg, kidagadt nyaki ütőerekkel, szuszogva rángatják, húzzák a tornyokban lakozó bronz hangcsészéket, hogy a szent kolompszó egybe hívja a nyájat Szent Szpiridon tiszteletére, akinek oltára tövében most vasárnap is százával égett, fénylett az a rengeteg gyertya. Feszülő szívvel, öntudatlanul húzódtam a sárgásan izzó gyertya-katlanhoz. Arcom hevítették a kanócok hegyén táncikáló lángok százai. Örömöt és szomorúságot egyaránt éreztem.
Szóltak a harangok. Engem emlegettek, rólam meséltek, nekem. Láttam magam a pálmák árnyaiban és a Járás szikesébe vájt szekérnyomban. Szegény voltam és párás kikötőkben jártam, ahol gazdag is voltam, mert minden hajnalban fölébem hajolt a tegnapom tanulsága, hogy már élhettem erdőben, hegycsúcsokat mászhattam, feküdtem hanyatt a Körös kanálisa melletti kamillás fűben, térdet hajtottam toszkán katedrálisokban és volt, hogy leborultam egy dűlőút korhadó feszületének a tövére. Vándoroltam szőlősdombok között, kék mezőkön, görnyedtem evezőlapátra és zörgött alattam leeresztett kerekű bicikli. Kapaszkodtam vitorlába, kantárszárba, hinta kötelébe, egyszer egy nagyon magas hely korlátjába is, hogy aztán sorra elengedjek mindent, zuhanhassak az Ég parancsa szerint. 
Akkor és ott, 2022 decemberének utolsó vasárnapján kicsit a végtelen felé mehettem. Köszönet érte, Szent Szpiridon.     

Pk 

  

BUGYIT, FOGKEFÉT KOFFERBA!

Csehül áll az EU

A brüsszeli megvesztegetési botrány kapcsán a Momentum üdvöskéje, Cseh Katalin is megszólalt. Bár ne tette volna. Legalább ő hallgatna, akinek annyi van a fején, hogy a napra sem kell mennie, már árnyékban is vastag sugárban csordogál a hátán a vaj. Azt írja a lila párt EP-képviselője, hogy „Katar megpróbált kenőpénzzel befolyást szerezni az Európai Parlamentben, meg akarta vásárolni a pozitív visszajelzéseket, és el akarta hallgattatni az EP-t a katari jogsértésekről. Csakhogy nem sikerült. Ha a kormány valóban ennyire aggódna a katari befolyásszerzés ellen, akkor Orbán Viktor és Szíjjártó Péter is lemondta volna a katari utazásait.” Meg mond még ettől meredekebb dolgokat is, itt megnézheti, akit érdekel. Figyelmesen elolvastam a szöveget. Kétszer is. Helyettesítsük be a Brüsszel meg az Európai Unió szavakat Budapesttel és Magyarországgal. Mindjárt értelmet nyer ennek a horpadt szemű mákvirágnak a mondandója: a jogállamiság ott kezdődik a magyar hazában, hogy szépen lebukott az ellenzék, amikor Katar helyett Washingtonból parittyáztak át nekik cirka három milliárdot, nettó hazaárulásért cserébe. Nem könyöradományt kaptak, hanem zsoldpénzt – amolyan harminc ezüstöt.„Végtelenül aggasztó, hogy a külföldi befolyás a Parlamentet is elérte, mindent meg kell tenni azért, hogy megvédjük az intézményt ez ellen, a lobbiszabályok, transzparencia-követelmények erősítésével” – Csehnek ezzel a mondatával például maradéktalanul egyetértek.

Valóban, az Országházban ülnek külföldről finanszírozott ügynökök. Egy csomó vett gazember alakítja a balliberális magyar politikumot. Ütni őket, ahol csak érjük. Ehhez a gurított dolláros botrányhoz képest a Tocsik-ügy, a bécsi szocialista pártkassza és sok más egyéb is mind-mind kismiska volt. Jóformán nem is a pénzről van itt szó. Hanem a hazáról, ami ezeknek piacképes áru, eladó és el is adják. Feketére büntetni mindet, aki idegen érdekekért pénzt nyalt fel! Se szeri, se száma a törtető senkiháziknak, akik úgy tántorognak pártból pártba – hogy a végén Gyurcsány homokozójába jussanak –, mint annak idején Szekeres Imre imbolygott a Gripenek átadásán. Amúgy Csekk K. rovott múltú közszereplő helyében én összekészítenék egy kisebb bőröndöt, fogkefével, tiszta bugyival, összecsukható Berg Dániellel, hogy ha kell, pucolni lehessen a magyar nyomozó szervek elől, míg nem késő. Mehetne Kanadába vissza, vagy Szerbiába, a szüleihez. Csak aztán Vucsity nehogy húsvéti ajándékként visszatoloncolja Orbán valamelyik ünnepi alkalmakra tartott kínzókamrájába.

Kereskedő utca 23.

Valamelyik nap „a feminista filmművészet úttörő alkotását” szavazták meg minden idők legjobb filmjének. Filmkedvelő ember vagyok, hökkenten olvastam a hírt – mégis, miről maradtam le? Jól gondoltam: épppenséggel semmiről. Egy három és fél órás hosszúságú, a hetvenes évek elején forgatott, egy prostituált életéről szóló filmről van szó, aminek Kereskedő utca 23. a címe: tegye föl a kezét, aki valaha hallott róla, netalán még látta is. A 2022-es újított besoroláson második helyre került a korábbi listavezető, a Szédülés, és harmadik lett az Aranypolgár. Hitchcock és Orson Welles most biztos bután néznek össze az égi moziban, ugyan, mit tesz velük és életművükkel a politikailag korrekt XXI. század elmebaja. A finnyásabb kritikusokon kívül a kutya nem hallott erről a világelső moziról, a filmszínházakban gyakorlatilag a kezdet kezdetén megbukott. Megint a politika veri a tamtamot. Nem új keletű a dolog. A filmművészetben az Oscar óta tudott, ki kaphat plecsnit és miért adják neki. Ezen a "legjobb filmen" sincs okunk meglepődni. Ha valaki netán csodálkozott, az maximum a még élő stáb valamelyik tagja volt, akinek ötven év után esett le a tantusz, hogy "minden idők legjobb mozijának" a részese lehetett. Amúgy nonszensz az egész, csak szarkasztikusan lehet kommentálni ezeket az új, progresszív marhaságokat.

Szekeres Gripenek

Odébb, fentebb más egy mondatot szenteltem neki. Mivel a fiatalabbak nem emlékezhetnek rá, ide kattintva megnézhetik azt a mulatságos videót, amelyiken az akkori szocialista hadügyminiszter az új harci gépek átadó ünnepségén alig forgó nyelvvel hadovál a kecskeméti katonai reptéren. Nagyon emlékszem rá, jókat röhögtünk, meg szörnyülködtünk rajta. Az hagyján, hogy sakál részegen zagyvált a mikrofonba mindenféléket. Az volt a legviccesebb, hogy ez a magyarított nevű Stein – évekkel korábban – még a Varsói Szerződésért adta volna proletár vérét, amit persze sosem kértek tőle. Ezek mindig más vérével-verítékével akarnak történelmet írni. Aztán abból nemhogy történelem, hanem ócska kutyakomédia lesz. Közben a Balaton melletti privát építkezésére kivezényelt honvédek szorgalma révén felépült ennek a beültetett hajú senkinek a villája.

SÁRORSZÁG

(regényem részlete)

Eljött hát a vég.

Nézem a fehér vekkert a polcon.
Üti a pillanatokat, méri a hátra maradt perceimet.

A ház falán még az éjszaka árnyai, de már valahol távol, a horizont peremén bíbor csík szalad napkeleten. Lassan felvirrad majd az utolsó napom.
Ennek így kellett lennie. Nem bánom. Ez volt megírva. Ennyit is köszönök, mert a hála lévén remélek irgalmat, szegény, bűnös fejemnek.
Mivel egész életem során nappal csak néztem, de nem láttam, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit kifigyelnem. Amint a priccsre feszített hűvös lenvásznon elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akárha kabócaraj megfestett dallama szólna a tengerparti öböl olajfa ligetei között, ami mögött háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér porcelán óra pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísért utolsó utamra –, strázsál fölöttem egykedvűen, míg odakint nemsokára elfújják a gyertyám. Már csak egy valami fontos.
Marad belőlem valami? Jó esélyem? Nem sok akad, fázok is a választól.
Velem mi lesz, az sokad rangú. Aki elég merész, annak a fölöslegesség érzése sem zavaró. Célszerűséget és kegyelmet viszont még remélek. És némi bizakodással tölt el, hogy a kéziratommal együtt a déli égbolt csillagainak hunyorgó ereje is megmarad. Meg a folyosón a biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla újfent: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé.
Amíg éltem, a hosszúra mért éveken át folyton rám rontottak a kalandok. Voltak vacak napjaim és izgalmas estéim. Barangoltam szerte mezőkön, völgyeken, sikátorokban és kikövezett kastélyok udvarain, látomásaim is voltak, amikről soha hűséggel, tárgyilagossággal nem bírtam szólni a gyóntatószékben sem, mert jobb szerettem azokat lerajzolva megörökíteni, néha, ha úri kedvem arra vetett, akár vászon képen, olajjal megpingálni. A formákat, képzeteket, színeket elzáró világ nehéz ajtaja úgy nyílt ki előttem, mintha a sorsom talányos küldetésű angyala tárta volna föl előttem a kétszárnyas ajtót, mely mögé kukucskálva hamar megértettem, mi végre kell cselekednem, ha tetszik nekem, ha nem. Azt hiszik, ért valamit? Dehogy...
Még így se mondhatom magam bölcs embernek. Bölcseletek virágcsokra? Okosságok petárdái? Belesápadok a fölismerésbe, abba, hogy éppenséggel a semmitől alig valamivel van több nálam. De már ez sem számít.
Elvesztegettem, ami lehettem volna, megöltem, ami elevenné tett, szétzúztam a majdnem befejezett kerek egészemet, egy köznapi tollvonás: ennyi a nevem immáron, csupán. Az pedig, aki értékelhetne – nos, ő hallgat.

Okom van szégyenkezni. Szelíd vagyok, mint az ágyába süppedt beteg. Már nem lázadozok, átkozódok, csak egykedvűen restellem magam. Úgy sikerült élnem, hogy hozzákötöttem a sorsom a végzetemhez. Viszont ahelyett, hogy okultam volna belőle, hazardírozva játszottam el a lehetőségemet arra, hogy megérthessem, amit más, halandó csak elvétve ért meg: az okokat, de legeslegfőképpen az összefüggéseket.
Mindezt tetézi a jelen sanyarú rádöbbenése. Ugyanis most, mielőtt meghalnék, csak előtte vált egészen világossá, hogy nincs hatalmam az idő felett. Fegyvert az elmúlás ellen a puszta létezésem értelme adhatott volna, az hogy tanújelet hagyok magam mögött. Nem is akármilyeneket. Ha jól csináltam volna, olyasféle nyomok maradnak mögöttem, mint mikor a hófúvásban a hótorlaszokat is áttörő bölénycsorda gázol, cammog rendületlenül, előre, dacolva a mindenséggel. Ha középszerűen, akkor a kullogó farkas falka keskenyedő útja maradna utánam. Ha meg sehogy se tudom beteljesíteni emberi mivoltomat, veréb csüdjének leheletnyi lenyomataként végzem, amit a legelső gyönge szél porhóval takar majd be és másnap reggelre eltüntet.
Mintha nem is lettem volna.
Akkor ennyit értem. Akár egy ég felé, magasba dobott, elvesző hang.