2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. február 18., hétfő

NAPLÓ - 85.

Photo: Boris Dragojevic

      
                                                                          Cz-nek, szeretettel.

„Ott álltam az úton, kigombolt kabátban. A kardigán lógott rajtam combig, és a cipőmön esett folt visszaintegetett. Utcaszöglet a hátamban. Budapest… Lestem, merre mehetnék. Délnek fordultam, mert dél felé jó indulni, ahol meleg van, és megértem az emberek szavát. Imponál az ottaniak kékvérűsége. Nem a mi értelmünk szerinti az élet arrafelé. A kék vér sem arisztokratikus minősítés. Ott azt szokás mondani, még ha nem is az anyanyelvük: „Tuto monde e fatto come nostra famiglia.” Az egész világ olyan, mint a mi családunk. Ettől a bohém hozzáállástól aztán nem csömörlik meg a lélek. Adio, testvér! Ljubó, Mikica, Tómó - a Moto Guzzi bringájával, meg Miroszláv, aki boszniai fenyők ágán hasal minden szezonban, éjszakákon át, hogy lenyilazhasson egy medvét…
Varázsütésre alakot váltanak az emberek, a fogalmak. Rend lesz a rendetlenségben. (Azért akad némi bűntudatom. Mégis. Csettintésre szépen előre csörtet a hétfő.) Szabadnap. Az sem baj, ha az arc fakóbb, mint előtte volt. Rekedt basszus hangon iparkodok a napsütésbe. A szív és a lélek kívánja. Tán a magasságosság dicséretére kúszik föl mindezek után az égbe. Nem tudhatom.
Mint Epaminondasznak, aki még tréfából sem hazudott soha, kár áltatom magamat. Inkább feszült érdeklődéssel, meleg rokonszenvvel nézem a szemközti tűzfalat, amint napfénytől övezetten világít rám. A fény kimondja az Igét, amit megismételek. Azt csinálom, amit a Teremtő. Történetet mesélek. Az eliramló emlékekből merítettet.
Június végén, érettségi után Rijekában tett ki a teherautó. Cirokseprők voltak hátul, több ezer darab, vitték eladásra. A kamion nem mehetett be a városba, kiszálltam a hegy tetején, a bekötő útnál, hadd menjen tovább az öreg Csikós. Martonosi volt a sofőr bácsi. Míg együtt utaztunk, többször a vállára buktam a fáradtságtól, de ő vezetett tovább, rendületlenül, és csak mosolygott néha. Rijeka fölött csodás panoráma nyílt. Ráláttam a tengerre, a városra. Francia páros vett fel, ahogy stoppoltam. Levittek a rakpartra és a nő olyan kedves volt, hogy búcsúzáskor puszit nyomott az arcomra.
A következő nap Marinán ért. (Marina egy falu.) Hazai nászutas párra futottam rá. Összeölelkeztünk. Mentek vissza, Kanizsára, két nappal korábban indulniuk kellett, mert a nő állapotos lévén rosszul érezte magát. Ideadták az előre befizetett éttermi jegyeiket, én meg nekiláttam enni, győzték hordani a pincérek, akik bár erősen néztek, nem szóltak semmit. Förtelmesen sokat ettem akkor. Pár nap múlva Sibeniknél ébredtem, a halpiac egyik kő asztalán. Azokat a kőpadokat még Diocletiánus császár alatt faragták. Napok múltán is megszáradt halpikkelyeket vakargattam ki a fürtjeim közül. Meg bűzlöttem, ahogy az természetes. Rogoznicán egy mólón leltem otthonra. Pontosabban annak egy deszkáján, mert foghíjas volt a plató. Jobbról-balról hiányoztak a deszkák. Akármerre fordulok éjjel a hálózsákban, menthetetlenül lezuhanok. Akkor is az irdatlan mélység fölé vackoltam. Ma már tudom, hogy tériszonyos létemre minek kerestem a bajt. Harmincvalahány év rádöbbentett.
Splitben megsimogattam a szobor lábujját. Fényesen csillogott. Rajtam kívül mások is tőle várták a szerencsét, a szerelmet. A sok Kastel közül valamelyikben elidőztem, fürdöttem, napoztam, rajzolgattam a tájat, és néha úgy éreztem: tényleg miattam forog a Föld. Hajigálkozni lehetett volna a boldogságommal. Mintha az egész világot gúnyolnám.
Sokat buktam a vízbe, kivörösödött tőle a szemem. Álomszép kagylókra leltem, tömtem velük a nejlonzacskót, amit hazafelé tartva, augusztusban ki kellett dobnom a vonatablakon, mert úgy szaglott, hogy a fülkében húzták a szájukat az utasok.
Aztán elmentem katonának. Az egy másik történet.”




2019. február 16., szombat

Pk: Magam, a czinege

Antoine de Saint-Exupery 1935-ben, egy sivatagi kényszerleszllás után



Ott Budán. Majdnem éjféltájt.
Tegnap lett egy kerek este.
Zárt abakok alatti volt
az összes kikirics fényszóró,
s a sárga lámpák alatt le-lehajolva
 – dúlt valami bennem.
Munkált, ásott,
legbelülre.
Teljesen úgy tűnt,
akárha a végtelen lenne.
Olyan pestiesen tavaszi hideg szél fújt,
piros plakátok lettek a falakra festve.
Nem voltam író-pilóta.
Nem jártam sivatagban.
Kivetítődött elém minden,
szinte észrevétlen
a meleg beton februárja,
talpam alatt dalolt.
A nóta már sokszor hallott volt,
és mégis idegen.
Az utcasarkon – kicsit lejjebb,
attól, ahol régen aludtam –
egy lény árnya 
feküdt az aszfalton
a városi pusztaságban,
szétcsapott szárnyakkal.
Ott várt a többi társa,
elszállóban.
Föntről néztek,
néztek rám.
Merően, a villamosmegállóban.
Ráeszméltem csendben.
Éjfél előtt.
Nem is hittem, Teremtőm, 
hogy a körúton 
abban a szent pillanatban
magama maradtam.
Magamra leltem.


                                                        Budapest, 2019.02.16.

2019. február 12., kedd

Európai obeliszkek

Salvini - karikatúrám
Rögtön szólnék, lesz aktuálpolitikai mondandó. Majd a vége felé.
Addig viszont az írás elején szögezzük le: az obeliszk nem keverendő össze Obelixszel, a dagadt gall képregényhőssel. Pont miként a szegedi, szökőkutas Dugonics térnek sincs köze a nándorfehérvári Dugovics Tituszhoz, akiről mostanában elkezdték híresztelni haladó történészek, hogy nem is létezett. Mivel nagyjából két évszázada ismerjük a haladó “magyar” történészek eszmevilágát, ahogy előszeretettel átminősítenek, vagy egyszerűen kiradíroznak minden értékes, nemes, netán hősies epizódot a nemzeti történelemből, ezen nincs is mit csodálkoznunk.
Köztudott, hogy az úgynevezett magyar, haladó történészek, megannyi bölcsész java része ott volt Nándorfehérvárnál. (Forgatókönyvet is írtak róla.) Személyesen láthatták: nyoma sem volt ott az önfeláldozásnak. Ember nem esett le a falakról. Jószerével pofon sem csattant. Szépen eltakarodott a török sereg, mert valamelyik váron belüli, akkori haladó értelmiségi – akinek a mai utódai tíz fekvőtámaszt sem tudnak abszolválni – átpostázott hozzájuk egy kicsit személyesebb hangvételű, fanyalgó irodalmi kritikát. Erre megszégyellték magukat a kontyosok, és menten szedték a sátorfájukat. A szeldzsukok érzelmes nép. Ki nem állhatják, ha idegenek vindikálják maguknak a jogot arra, hogy például Dede Korkut évezrednyi hagyománnyal megírt mitikus alakjáról valami tésztaképű hitehagyott leírja: metaforákban szegény, silány eposz.
Bezzeg nálunk! Ahol a Kincskereső kisködmön arany sorait vérszegény irdancsok modernebbre, fröccsöntöttre, műanyag nyelvezetre igyekeznek pusztítani? Ott par exellence zokon sem vehető, ha a magyar ókortól napjainkig tartó történelmi emlékezetnek a kelleténél mindig legalább eggyel több olvasata van.
Vissza az obeliszkhez.
Ezek az emberi alkotóvágy határait feszegető hatalmas ókori kőoszlopok méltán ébresztenek tiszteletet manapság is. Majdhogynem az örökkévalósággal hadakozás szimbólumai. Régen, a csúcsukat először megvilágító nap még arany lemezeken csillant meg. (A piramisokén szintén. Mellékszál.) Obeliszket nem csak az egyiptomiak emeltek, hanem az abesszinek és az asszírok is. Ahogy fordult a történelem kereke, a kőoszlopokon az újabbnál újabb hódítók rendre elámultak. Ám ők ahelyett, hogy emeltek volna, inkább elemeltek annyit, amennyit a lelkiismeretük engedett. Nem vívódtak sokat. A nagyját gátlástalanul szétlopkodták. Ma már van az Újbirodalom idejéből származó oszlop a Temze partján, Londonban. II. Ramszeszé Párizsban díszeleg, éppen a Concorde-téren, ami mutatja, mekkora cinizmus munkál a franciákban. (Gondolom az ott lefejezett 12oo francia arisztokrata nem ilyen nagy nemzeti összefogásról álmodozott.) És hogy ki ne maradjanak a művelt népek sorából, persze, jutott belőle Amerikába is. Amikor mutatják, mindig röhögök rajta. Úgy illik III. Thotmesz obeliszkje a New York-i Central Parkba, mint litániaszóba az ácsi.
De a legtöbb obeliszk a mai olaszhon földjén mered az égnek. Csak Rómában tucatnyi található. Épp az egyik legnagyobbról lesz most szó. A Szent Péter-templom előtti kőoszlop hajdanában a bazilika mögött volt. 1586-ban, a folyton ötletelő V. Sixtus pápa kívánságára szállították át. Az irdatlan kőtömböt hengereken görgették az új helyére. Egy Domenico Fontana nevű comoi építészt bízták meg az obeliszk felállításának levezénylésével. Az emberfeletti munkához másfélszáz lovat és közel ezer embert kért a mester. Hogy a precíz, idegőrlő tevékenységet senki és semmi se zavarja, a pápa a munkálatokban részt vevőkön kívül halálbüntetés terhe mellett eltiltott minden bámészkodót, római lakost a térről. Olyannyira komolyan gondolta a rendeletét, hogy az obeliszk majdani helye mellé nyomban ácsoltatott egy vérpadot, ahol munkára hangolódott poroszlók meg hóhér várta az esetleges kíváncsiskodókat. A szigorú csöndrendelet minden résztvevőre vonatkozott. Teljes némaság lett megkövetelve.
Szeptember 10-én kezdték el kötelekkel lassan felhúzni a majdnem 330 tonnás monstrumot. Nyikkanás nem hallatszott, mígnem egy Bresca nevű san-remoi hajóskapitány el nem ordította magát: „Acqua alle corde!” Vizet a kötelekre! A melósok között a tapasztalt hajós meglátta, hogy a kötélzet sokkal jobban nyúlik, mint azt a munkavezető építész előre kikalkulálta, ezért nem törődve a pápai fenyegetéssel üvöltözni kezdett. Fontana mester legott megfogadta a tanácsát. A kenderkötelek a víztől zsugorodva megrövidültek, és az obeliszk szerencsésen felállíttatott. A bátor Bresca büntetés helyett pápai kitüntetésben részesült. Kinevezték az első pápai sorezred századosának.
Mi köze ennek napjainkhoz?
Csak annyi, hogy most nem a pápa, hanem a véleményterror vezetői szabják meg, mit, mikor és milyen hangosan szabad mondani. Egyáltalán: ki szabad-e mondani? És amikor jön egy olasz, aki nem hajós ugyan, de érti a dörgést, látja, mi zajlik a Földközi-tengeren és van elég bátor azt nyilatkozni, hogy köszönik szépen, Olaszország nem kér több szubszaharai agysebészt, meg ágyékkötős villamosmérnököt, akkor elpattan a szabadelvű csürhe kötélzete, s Brüsszeltől kezdve Stockholmig elkezdik habzó szájjal fasisztázni. Holott Salvini ugyanúgy nem fasiszta, ahogy Orbán, Kaczinsky, de még Donald Trump sem az. Hanem hazafiak. Államférfiak.
Mégis azt híresztelik róluk, hogy a kormányaik nem legitimek. Miért? A válasz: csak.
Itt van mindjárt a mi magyar ellenzékünk. Amióta valóságfüggetlen üzemmódban őrlődnek, folyton azt mantrázzák, hogy Magyarország a pokol legsötétebb bugyra. Itthonról is akadnak támogatóik: ha az összes szabadelvű, haladó, demokrata vajdasági magyart összeszámolom az ujjaimon, akkor az egyik kezemet akár zsebre is tehetem. (Hiába. Nekünk még Horthyból is csak efféle jutott. Hogy ez így joó-e nekünk – ki-ki döntse el maga…)
A honi mozgalmárok epedve várták a beharangozott budapesti tüntetéseket. Leshették. Némelyiken annyian vettek részt, hogy egy csuklós buszba elfértek volna. Giga-tüntetés? Az: volt. Mentek utána fröccsözni. Tessenek szívesek lenni, mondják már meg nekem ezek a jámbor széplelkek: ugyan mitől nem legitim egy többmilliós szavazóbázis által megválasztott, kétharmados kormány?
Mire föl az országos SZRTÁJK?  Mire a nagy elégedetlenkedés?
Ugyanis egy percre abba sem ártana belegondolni a most sivalkodóknak, határon inneni és határon túli demokratáknak, illetve a csöppet sem tisztelt követőiknek, hogy ha, és amennyiben valami csoda folytán sikerülne kormányra kerülniük, akkor nekik is lesz ám sokmilliós ellenzékük...
Mi van, ha utána a fideszesek tódulnak éjjel-nappal az utcára, és majd elkezdenek lépten-nyomon engedetlenkedni? A kibaszósdi társasjátékot politikának is szokás nevezni.
Hála az égnek, vannak akik odafigyeknek az ilyesmire. Miattuk nem dőlnek, hanem állnak az obeliszkek.

Pk



2019. február 7., csütörtök

NAPLÓ – 84.


                                                                                                    Sz.J.-nak ajánlva


"Kienged a tél dermedt kedélye. Szemlátomást nap süt az átellent lévő tűzfalra. Ráfér. Most a fönti fény világolja be langymelegen az évszázados malterba ágyazott téglákat, amik tegnapelőtt még nyomott lélekkel, egymáshoz préselődve dideregték végig a januárt. Az ablakon kitekintve látom őket. Olybá tűnnek a téglák a málló vakolat foltjaiban, akárha riadt nyájat alkotnának, egy deformált karámba zárva. Csupa kiégetett, agyagvörös birka.
Kijjebb, a platánok koronáján túl a szögletes kürtők hatalmas füstöket eregetnek fölfelé, sötétebb kékre festvén az eget, ráterelvén egy galambrajt a felhők aljára. A galambok ezüstösek. Egy-egy pöttyként hatnak csupán. Van közöttük néhány városi strasszer. Zömmel mégis inkább keverékek. Láttam egyet a minap. Karikás, buta szemmel kóválygott, körkörösen tipegve, ahogy ezek szokták. Szétázott kenyérbelet csipegetett a beton járdán, a szégyentelen. Akkora volt, mint egy kisebb tyúk. Kövéren, elhájasodva, minden félelem nélkül kapkodta fel a piszkosfehér, pépes falatokat, ügyet sem vetve a járókelőkre. Pedig néha majdnem ráléptek.
Odahaza nincs ilyen gyengéket zsibbasztó látvány. A kanizsai galambokért jótállok, ámbár azokat sem szerettem agyon soha. Kelletlenül vakargattam az orrom, ha csapatostul megjelentek és a gőzpárás trágyadombra telepedtek. Nemigen vetettem ügyet rájuk. Csak a kutyák kapdostak értük. Szerencsés esetben – ami a galambnak nem tűnhetett akkora mázlinak – az udvar és a környék tele lett galambtollakkal, mintha párnaciha szakadt volna szanaszét. Pedig csak egy purcli bambulhatott el, s akart megkésve szárnyra kapni. Ilyenkor a kutyák ünnepélyes arcot öltöttek. A vizsla úgy járatta rajtam mazsola színű tekintetét, hogy kénytelen voltam megdicsérni.
A galambot nem sajnáltam. Akit a Jóisten egy fillérre teremtett, az csinálhat bármit, sose lesz belőle kétfilléres valaki. Ám akit a gondviselés kegyelmébe fogad, az még egy korhadt, foghíjas deszkahídon is arany karikagyűrűt fog találni.
Egy ideje azonban hátba ütöget a gondolat: mi van a verebekkel? A mi verebeinkkel. A budzsáki Kisbolt szomorúfűzén, meg a Didó Bandi háza előtti gizgazos surjában, a lecsonkolt bodzabokrok között százával lehetett hallani őket. Az az elvadult placc igazi tejjel-mézzel patakzó országa volt a verebeinknek. Ott adták az urat. Az Első Hosszú Sor, az egész utca jókedvük fényes zománcáról verte vissza a messze halló csivitelésüket. Azokban a bokrokban a veréb társadalom fölosztott grádicsain ücsörögtek a kis madarak. Fölül a király, egy fölborzolt tollú, öreg bakveréb. Alant a beosztottak. Jó dolgukban diskuráltak. Vagyonban gyarapodni nem akartak. Hisz még azt sem tudták elkölteni, amijük megadatott. Egy testük volt, ám sok titkuk lehetett. Épp mint nekünk, embereknek.
Néha, nem ártana verébnyi ésszel tekinteni a világra. Röppenhetnénk minden gond nélkül ide-oda. Akár a világ végére is, ami ott van nem messze, a Hosszú Sor végén. Kistemetőnek hívják. Embercsontokkal van bevetve, s árvácskák meg nyárelőn pipacsok rengetege nyílik ki kertjének fekete földjéből. Semmiféle kinccsel nem vehető rá egyetlen piktor se, hogy azt hűen megfesse. Azon a pipacstengeren mindössze a szem pihenhet, szelíden. A rőt hullámok között félszázados, meg még régebbi fejfák teteje kandikál ki. Végigbúvárkodni a környéket mégsem lehet, mert nem olyan tenger az, mint a közönséges sós vizek. Ott csak a szív tud alámerülni. Le, Viktória nénémhez, nagyanyám körösztanyjához: például. Vagy a harangláb tövéhez: ha eszembe jut az évente egyszeri kongatása, még most is hálával veszem le a kalapom. Szerteszéjjel homokkő körösztök morzsálódnak a szélben. Némelyiken avítt fotó. Tojásdad portré egy emberről. Már a nevét is elkoptatta az eső. Bőven szokott záporozni a temetőre. Eső is. Meg más is.
Olvastam valahol: a török sírok szélén a kő keretek sarkain mesterséges mélyedések vannak. Az esővíznek vájták ki, hogy a temető madarai azokból oltsák szomjukat. Szép szokás. De nálunk van elég víz. Pocsolya, folyó, kanális meg tó is. A tükrükben reggelente fürdenek a kanizsai fellegek. Attól olyan tiszta mifelénk az égboltozat.
Egymás mellé pakolja az idő az emlékeket. Összemossa mindet, szomorgó vegyületek gyanánt. Mégis ellenállhatatlanul szárnyal a lelkem, a szűkre mért közökön, a város fölött. Együtt a huzattal, együtt a verebekkel."   



          Pk

2019. február 1., péntek

A FA

(Foto: Politika/Beta, Dragan Gojic)


Úgy áll ez a fácska, ahogy egy fának állnia kell. Ahogy egy embernek állnia kell. Majd gyűjt maga mellé társakat, és hosszú-hosszú idő után – amit mi már nem érünk meg – erdő kerekedik belőle.
Látom.
Abban az erdőben madarak lesznek. Szerteszét varjak fognak fészkelni a fagyöngy-bokrokkal fölstafírozott nyárfákon, az égerek koronájában fekete gólyák pihennek, hosszú lábú gémekkel, és aki majd akkor is korán ébred, mert nem bír aludni, mert a szíve fáj, minden hajnalban fülemülét hallhat, amint arany torkával belekiabál a levegőbe, szerelmesen. Az ágak hónaljában cinegék és verebek is lesznek. Tele lesz az erdő madárfüttyel. Olyan szép lesz az az erdő, amilyent csak álmában lel az ember. Az erdő közepén házikó lapul majd. Épp csak akkora, amekkorát a mesék mellé szokás rajzolni. A házikó kontya félrecsapott, tulipiros kanizsai cserepekkel kirakott, a kéménye pipál, az ablakainak a szeme nevetősen hunyorog, s naptallérok sütnek majd át a lombokon, szétszórva a mennyei dukátokat a mohazöld fűben. Annak a házikónak a kemencéje kenyeret süt majd, ropogós héjú cipócskát, pont olyan ízűt meg illatút, mint amilyet a régi könyvtár mellett sütött a pék. Nem pénzért adják majd, hanem nyomtatott céduláért. Zöldeskék kartoncetlin lesz egy egyes, vagy egy kettes, attól függően, egy vagy két kilós cipót kell hazavinnie a szatyorral elküldött kisgyereknek. A házikó ajtaján plakát lesz kirajzszögezve: Tiszai Ünnepi Játékok – hirdetik majd a Koncz Pista keze írásának szögletes betűivel, s a színházban az első sorban ülők között egy nő föl fog sikkantani, amikor a darab huszadik percében váratlanul megmozdul az addig moccanatlan szárkúp, és Makai Joci bíborvörös arccal, ordítva szétrúgja maga körül a kévéket. Nem haragszik majd senki, nevetni fog a közönség, mert vidám lesz az előadás, rólunk fog szólni a történet, arról, hogy milyen buták vagyunk, mennyire esendők.
Hát majd röhécselünk magunkon.
Kint meg madarak lesznek, csivitelnek majd, miközben akárha a felhők aljára lennének varrva, ölyvek fognak szitálni, olyan magasan, mint a Nagytemplom körösztje, hogy a farktollaikat sem lehet megszámolni. Éles szemükkel azért látni fognak bennünket. Mindannyiunkat. Mindent. A budzsáki léckerítéseket, az ilonai szerb postást a pöfögő motorjával, a Tari Bözse házát, a Disznópiac füvét, az összes lehúzott redőnyt a Tópart kis utcácskáiban, amiknek a végén a kanálisban mocsári teknős úszik, én engedtem szabadon, jó, hogy immáron ott lakik, hová is mehetne attól jobb helyre, hisz nincs a mindenségnek szebb csücske, mint a réti kanális menti susnyás, ahol kénszagú gőzöket ereget az iszap és kecskebékák ugrálnak fejest a vízbe. Attól nem messze, a Cigánylejárónál szegény ember tolja a biciklijét, rajta tűzifával. Még arrébb párát lehel a fürdőből kieresztett pocsolya és nádbugák bólogatnak Bánát felé, mert akkor épp északnyugati, cudar szél fog nyargalászni a városon, megnyikorgatva a bádog szélkakasokat, amik úgy serdülnek, pördülnek, ahogy a föllegek diktálják nekik. Az élet visszásságaira fittyet hányó villanykarók katonás rendben zizegtetik majd a drótjaikat, nagyot fog tülkölni a Kőrösön átpöfögő Kismuki, mert addigra a Kőrös nádasa lesz megint a város peremén, eltűnnek a padlásszobás csúnya házak, siklókígyó és dévérkeszeg lesz az úr arrafelé, a kerámiagyár kerítéséig fog érni a mocsár, lesz megint hol kotlázni a halakat, klottgatyában fürdeni, törött üvegbe lépni és piócákat gyűjteni a vértolulásos szomszéd bácsinak. Az összes dolog jobb és szebb lesz.
Szét fog nyílni az ég is.
Szól majd az Isten, hogy másfajta világban másfajta látást szeretne. Szemeket akar majd osztani az állatoknak, hadd lássanak többet, mást, mint mi. Hadd lássanak bennünket pőre valónkban. És majd sorakozóra gyűlnek az állatok. Nem lesz már hályog a szegény Kóbász vaksi szemén sem, szépen sorban áll majd a többi kutya között, áhítattal telve, ahogy csak az állatok tudnak türelemmel, állhatatosan várni, és rendre megkapják majd az új szemüket, érkezési sorrend szerint, igazságosan. A bagoly olyan későn fog odaérni, hogy az Isten alig bírja kiszolgálni, keresgélnie lesz muszáj a szemeket és csak nagy nehezen talál majd kettőt, jó nagyot, amit odaad a bagolynak, de addigra leereszkedik az éjszaka. Ennek dacára hazarepül a bagoly, nem akar majd ott aludni az Istennél, mert rossz neki máshol lenni, csak odahaza, az otthonában lel megnyugvást. Éjjel fog megérkezni a pihetollakkal bélelt odújába, a saját meghitt fészkére, s huhog majd örömében, hogy eztán a nagy szemeivel holdvilág híján is milyen jól lát, és fölnéz majd az égre, amiért szerencsésen hazatérhetett.
Pont ebben a fácskában lesz az odva. De addigra ölnyi derekúvá vastagszik a fa. Nagyon jól fog esni annak, aki a tövében elhever. Alhat, álmodhat kedvére a szerencsés flótás.  



Pk