2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2022. szeptember 29., csütörtök

Pósa Károly: SÁR (regényrészlet)



(...)
A vidék erdeje, legelője, patakja és folyópartja a teremtett boldogság meséjét susogta bizalmas hangon. Igét kanyarított hozzá a fölöttünk köröző fecskék cikkcakkos betűje, a gyep mélységeiben horkolt a tespedtség, a közömbösségtől pedig a földi lét megvesztegethetőbb lett, mint valaha. Ez volt a legborzalmasabb.
Ez a tétlen nyugalom.  

Emlékszem, zuhogott az eső, zsinórosan verte a kis parasztházak zsúpfedeleit. A kerítésekre száradni kirakott párnacihák döglött madárként csüngtek a karókon, a kocsiszín alá behúzott szekér mellett lapítottak a kutyák, mert közben ködös felhő gomolygott be a házak közé a füzesek alól, buja illatú, halálszagú páraként, és az óarany színű sár lekvár gyanánt ragadt a hegyekből leereszkedő pásztorok bocskoraira. Jöttek orvul, alattomosan azok az idegen szívű, megkövesedett torkú csobánok a méregzöld erdővel sűrűn borított szirtek mögül, onnét, ahol nekünk, gyerekeknek még manók és tündérek daloltak újból, meg újból kezdhető életről, paradicsommadarak boldogságáról, pillangó szárnyú királylányok cikkantak a kelyhekből kelyhekbe, akik kezüket fogva, mézédes nektárt kortyolva napsugárban fürdőztek, és mindezek a tünemények egyek voltak az anyáink szájából elduruzsolt történetekkel. 

Ám azok a sáros bocskorokban közeledő, mocskos bőr öltözetű inas férfiak egyre csak lépdeltek a falu felé. Hatalmas markukban fejszéket lóbáltak, s mikor rájuk pillantottunk immáron nem a szirteken túli óriásokat láttuk, hanem a gyilkos szándékú vadakat, akik vérre, a mi vérünkre szomjaznak. Aztán az égő templomunk fénye bevilágította a plébánia elejét meg a kisbíró házának bevert ablakait, amiken a feltépett párnákból előzúduló tollak fehérlettek kavarogva, a halál pedig szilaj tort ült a sírástól és sivalkodástól megkergült éjszakában. Én akkor még gyerek voltam, a cserépben nevelt jácintomra borultam, a szülém az alsó konyhánk hátsó ablakán adott ki egy szolgálónak, aki megragadott és rohant velem a kefe sűrű bozótosba, a patak mellett alvó nádasba, ahol nyakig a vízbe szottyanva ücsörögtünk. Marták a hátunkat a piócák, de összezárt állkapcával kibírtuk hang nélkül, úgy hallgattuk a pokol zenebonáját. A fekete, vériszamos lármában fölismertem a vincellérünk ordítását. Már nem az életéért, hanem a halál megváltásáért könyörgött, szíjat hasítottak a hátából, majd a kapujára szögezték. Sosem fogom elfeledni a zsúpfedelekre dobott fáklyák nyomán fellángoló tűz ropogását, a zsarátnok fülsértő pattogását, amint húsz öles magasságba csaptak a lángok. A szomszéd asztagjai után előbb az istállókon, majd a Széles utca házain sorjában kukorékolni kezdett a rőt tarajú vörös kakas, a tollai perzselő lángnyelvek voltak, összedőlt, hamuvá lett azoktól a mindenség, csak az üszkös romok füstölögtek utána. Nem fecsegéssel akarom tölteni ki a hátra maradt időmet, hisz ember vagyok égben és földben egyaránt, akinek csak egy élet adatott. Az utolsó fejezet lezárásánál tartok. 
(...)


2022. szeptember 26., hétfő

Véres krumplileves

Zsákutcás rajzom

Eleinte azt hittem, hogy az oroszok gyorsabban elérik, amit akarnak. Nem így történt. A háborúba tevőlegesen beszállt a Nyugat, és most ukránok tízezreinek a halála árán mindenképpen térdre szeretnék Moszkvát kényszeríteni, meg akarják alázni Putyint.
Nagy hiba.
Aligha fog sikerülni, ugyanis azzal nem számoltak, hogy az orosz arzenál legfélelmetesebb és legerősebb fegyvere nem az atomrakétáikban rejlik, hanem az orosz néplélekben. Ez a különös magatartás, ez a gyermekien ellágyulni képes, majd minden átmenet nélkül szilajba átcsapó habitus sokszor bizonyított már a történelem során. Miként a keleti emberek észjárása – mondjuk a kínai vagy a japán világfelfogás – előtt is értetlenül áll az oktondi, nyugatos ember, pont úgy felfoghatatlan neki a keleti szláv mentalitás is. Például a lengyelek mély katolikus lelkesedésével sem tudnak mit kezdeni, pláne rejtély számukra az ortodoxok, az oroszok csökönyössége.
A véres játszma tehát folytatódik.
És még sehol sem repülnek az orosz nehézbombázók, nincs általános mozgósítás milliós hadtestekkel, az erőművek is egyben, a Szerbiát a NATO bombázások alatt gajra vivő grafitbombák se hullottak az elektromos áramelosztó központokra, a nagy kőolaj-finomítók, a gyáróriások termelnek, a gázcsap sincs elzárva, van benzin, működnek a liftek, a bojlerokból még folyik a meleg víz. Sőt, az ukrán fővárosban üzemelnek az éjszakai lokálok, diszkózik a jónép. Mindazonáltal nincsenek vérmes reményeim. Bajok viszont vannak, és még nagyobbak lesznek. Rádiót hallgatok, nézem a világhálós híreket. Taszít, amit látok és hallok. Eleget tapasztaltam már. Elegem is van az egyfelől-másfelől véleményekből, ám még így is mindig elbámulok a tematikus műsorokban vagy a cikkekben megnyilatkozó magabiztos szakértőkön, a megmondó embereken. Mekkora elánnal és milyen hitelesen tudják a veretes szemléletüket előadni! Pedig gyanítom, katona se volt némelyik, de hát tudjuk, a focihoz meg az izéléshez se kell gyakorlat, tudás, egyéb ismeret, mert azokhoz is mindenki mell-döngetve szokott érteni. Tavaly még a fél ország virológus volt, idén tavasztól katonai stratéga lett mindenki.
Szakértők? Egyikük sincs ott a helyszínen, ha ott lenne, akkor se sokat látna, csak részigazságokat. Ehelyett orosz és ukrán bloggerek, mindenfajta kütyüs szélhámosok "jólértesültségei" alapján osztják az igét: tegnap feketét mondtak, máma fehéret alapon nekik aztán édes mindegy, csak mikrofon legyen az orruk alatt. Közben egyik-másik egy harckocsit sem tud megkülönböztetni egy önjáró lövegtől, egy géppuskát egy gépkarabélytól. Buszon hallottam féle információkból hintik az igét, amit már nagyon unok. Tragédia, de unalmas tragédia.
Az egyetlen, halvány vigasz, hogy a magyar határtól azért elég messze zajlik ez a háború. Megnéztem, Budapesttől másfél nap autózásnyira találkató Harkov. Másfél ezer kilométerre lődözik egymást. Eddig csak a háború szelét éreztük. Eddig. Maradjon is így. Magyarország – és nekünk Szerbia, annak is az északi, magyarlakta része – külpolitikailag és geostratégiailag ebben a nagyhatalmi játszmában jól áll. Jó helyen vagyunk és – ha szabad így fogalmazni –, jó oldalon, azaz viszonylagos semlegességben: a szerbek a NATO irányába, mi az oroszok felé. Nagyon bonyolult ez a világpolitikai képlet. Rengeteg a kérdés, de ha a saját történelmi analógiáinkat nézzük, meg józan paraszti ésszel gondolkodunk, némi bizakodásra azért van okunk. Sovány vigasz, de ez van.
A tények makacs dolgok. Belátni, egyre inkább igaza van annak a magyar politikának, ami február 27-étől kezdődően azt mondja, hogy ebből nekünk ki kell maradni. Bármi áron, még akkor is, ha évekig csak krumplilevest eszünk. Amit kifőztek, egyék meg egymást a testvérek, csak minél távolabb tőlünk.
Mégis: akárhányszor a híreket hallgatom déjà vu érzésem támad. Én már ezt egyszer átéltem, a néhai Jugoszláviában.
Két lehetőség van:
Az első, hogy a háború gyors lefolyású lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.
A másik lehetőség, hogy a háború lassú és elhúzódó lesz, tengernyi vérrel és szenvedéssel.
A neheze következik. Isten irgalmazzon nekünk.

        Pk

2022. szeptember 20., kedd

Pósa Károly: ŐSZI BUSZMEGÁLLÓ



Zörög a haraszt,
az ősz magának szaval.

Kigyógyít a zavaros érzelmességből:
a vizes pad karfáján
hosszú hajszál hallgat.
Átvilágít mindent
a bádog bódén a hibás felirat:
Légy boldog fijam

A lámpák hűvös fényébe révedő
arc formájú, gipsz stukkók áznak.

Az utca aszfaltja
egy volt-van-lesz térség,
rajta hever most az őszi estén
a gyerekkor, a kamasz testiség,
velük együtt, mint márvány járom,
a máshol hagyott ifjúságom
arcát elzárva lép elő,
mert az idő szabad,
régi nyomorában is dicső.

A platánfa ága könyökén
madár szeme fáklyáz sötéten.
Este a körösztöződésben
mély szeretet ébred, 
mikor a haraszt zörög keményen.
Szeretni kell azt is, ahogy
a hamuszín házak ülnek.

Amott, messzebb
egy szél gyűrte papír integet:
ott foszlik a tócsában
fehér leheletnyire
a tegnapi újság lepedője.


Illusztrációm

2022. szeptember 10., szombat

NAPLÓ - 163.

Öt éve minden nap leírom az álmaimat. A mai.


09.10. szombat. A Zenta felé vivő úton, nagyjából a Bosna Motel tájékán a túlvilági másik tanyámmal álmodok. Ezúttal a Tisza is ott folyik közvetlen a végében. A főút mellett a szomszédom lakik. A kicsit düledező, romos főépület mellett a még gyalázatosabb állapotban lévő melléképületei roskadoznak. Az én sosem volt, csak álmomban megszerzett, álmomban létező réti szállásom takarásban szerénykedik, ugyanis a főút mellett az odavalósi paraszt ízléstelenül felújított, de elhanyagolt, ormótlan háza éktelenkedik előtte. Gyakorlatilag a végszomszédja vagyok. A szomszéd udvara csupa lim-lom. Rossz terepjáróból, pontosabban azok vázából öt is sorjázik egymás mellett. A traktorokat, lepukkant munkagépeket és rozsdás ekéket, tárcsákat nem is számolom. Akácfák, nyárias, derűs az idő. Csak nekem ugrál a szívem: ugyan mi vár a rendetlen szomszéd portája mögött? Megvan-e még a tanyám, amit bár nem fizettem ki, de a hiányát érzem, mert tudom, elsőrangú helyen van, az volt a tervem, egyszer majd csodálatos szállást csinálhatnék belőle. A szomszéd a trófeával fölcsicsázott padláson matat: temérdek puskát, karabélyt pakol le valakivel. Rá is köszönök tréfásan, jó napot, tán háborúba készülnek? Kényszeredetten vigyorog vissza, szűkül a szeme. Rosszban sántikál, lesír róla. Nincs benne bizalmam. Kerek képű, idősebb sutyerák. Ravasz, számító, és örökké kicsinyes. Tipikus sunyi paraszt. Vadászni indulnak, mondja, aztán fölinvitál a padlásra, egy fehérre meszelt, rozoga létrán kelletlenül mászni kezdek. Nem ódzkodok, hogy szédülős vagyok, nem akarok bizonyítványt magamról, inkább megnézem a panorámát. A létra széles, de olyan rossz, hogy alul legalább három-négy foka hiányzik. Nem is értem, hágcsók nélkül miként bírok fölkapaszkodni vagy másfél méterrel följebb. A tetőtér alatt mindenütt galamb tollak, ürülék, régi takarmány. Porszag. Falak nincsenek, csak a gerendázat meg a födém: ellátok a Tiszáig. Megpillantom a tanyám tetejét nem messzire, kicsit meg is könnyebbülök – még ott van. Lefelé menet nagyot kell ugranom. Szaporázom a lépteimet, bukdácsolok kifelé a feltúrt, gödrös szikes legelőn. Caplat mellettem egy helyi gazdaember, vadász, az magyaráz, mennyi távlatot látnak a vidéki turizmusban. Nemigen figyelek rá. Fázok előre a látványtól, és igazam lesz: borzalmas, se népi, se modern kúria tárul elém. Kell egy kis idő, mígnem levegőt kapva észreveszem, hogy ez még mindig nem az én tanyám, az hátrébb van. Lúdnyáj, tyúkok mindenfelé, ligetes az óriási udvara a selyemtéglás, rácsosan üvegezett hodálynak, vendégháznak – vagy tudom is én minek. Csak ha az enyémet nem nyúlták még le! Ezt veszem ki a szavukból, tán még árulják. Közben majdnem megfulladok a dühtől, hogy lehet így elrontani egy jó fekvésű, hajdan álomszép bácskai szállást. Végül elém tárul a turistáknak szánt cirkusz mögött, kőhajításnyira megbúvó tanyám is. Dombocskán áll, ecetfák veszik körbe. Lakhatatlan, de szép. Sajnos, túl közel van hozzá az új szomszédság. Azon morfondírozok, hogy a mindenkori vendéglátás lármája biztos áthallatszana hozzám. Lemondóan vakarom a fejem. Dönteni nehéz, mégis. Úgy gondolok erre az épületre, mint egy elszalasztott lehetőségre. Álmomban is nyugtatom magam: Kishomokon a hacienda megvan, emerre úgyse lenne most pénzem, ráadásul a felújítása még annyiba kerülne… És tulajdonképpen minek nekem két tanya? Erre ébredek. Hat elmúlt. Borús idő fogad. Rendet teszek a frizsider tetején, egy csomó régi dokumentumot a szemetesbe dobok.