Pósa Károly: VÉGTELEN

 

Tanya
21 x 29 cm (kartonpapír, vegyes technika)

A ráfos szekéren kanna. Lötyög benne a Csodakút vize. Csonka kéz formájú fák szagos hajában fehér pihék. Mintha a Biblia adta volna: égből hulló manna. A kanális mézgával összekent

szeme tükre

mélyén

Tótágast templomtorony órája mutat tízet, a félméternyi kiöntésben. Idén tenger sok eső esett. Májusi, aranyat ér, parasztember tenyerében, a göbök közti csontlevesben úszik

egy rucapár,

szivárvány

Tolluk az eget karistolja. Alant ördögök jelentnek haptákban Tiszából kifogott görcsöket, és a napkárász úgy vergődik a téglagyár poros betonján, hogy a 

pikkelyei szétfeccsennek, 

ezüsttallérokként

Szétgurulnak. Vihar kél délkeletről. Hosszú még az út. Megvan kanyarkönyökök nélkül is két évtized, meg egy még meleg nyúlfekvés a búzatáblában, kegyelemkenyér béle, álomban fölsejlik az 

ötödik kerület, 

a lerakó,

A vasvillák körme befelé görbítve, bal kéz írja a törvényeket. Háborog a lelkiismeret. A lisztes-szikes földben fehér csontevő férgek. Fösvénység pazarlással. Integet Bácska. 

Sosem lesz vége

ennek.  

                                                                                                                   2019. május. 18.

NAPLÓ - 88.

Sínbusz Magyarknizsánál - Domonkos Tibor fotója

A máig népszerű nótával ellentétben az én szülővárosomba egy ideje nem megy gőzös. Nem hogy gőzmozdony – a síneken immáron más egyéb sem jár. Néha eltolnak arrafelé egy-egy biciklit, aminek a rozsdás vázára nejlonmadzaggal kapa van rögzítve. De a talpfák között már csak a szügyig érő gaz terem. Némi kárpótlásul a néhai vasúti töltés kövecsein őzek bóklásznak, róka meg nádi pocok közlekedik a sinóbuszok vagy a tehervagonos szerelvények helyett.

Mivel Kanizsára mostanában már nem jár vonat, és a még meglévő sínek észak felé nyúló párhuzama is csak a teljes kilátástalanságot, a hiábavalóságot láttatja, ezért aligha kell bizonygatnom, mennyire szíven üt, valahányszor vonat közelében tudom magam, vagy még inkább, ha utazhatok rajta.

A múltkor a Nyugati pályaudvaron – amit nem a fekvése, hanem az azt építtető vasúttársaság neve miatt körösztöltek nyugatinak – láttam egy nagyon régi, de működő gőzmozdonyt. A néhai vasúttársaság nehézsúlyú bajnoka lehetett. Egy kormos, vas szörnyeteg. Sistergő füstfelhőben állt. Kéményéből páragomollyal szúrós szagú füst tört fölfelé, és a kőszén orrfacsaró odőrje szétterült a pályaudvar vonatfogadó csarnokának üveg tetőszerkezete alatt. A letűnt korok technikai csodája körül filmet forgattak. A múlt század technikai diadalából, a bajnokból díszletet csináltak.   

Ennek dacára azon a napon az a vágányon veszteglő nyugdíjas masina kétségtelenül a fejpályaudvar sztárja volt. Szenzációt keltett az indóház utasai között. A mai szemnek szokatlan látványt a 12-es számú peron végén emberek tucatjai fotózták telefonjaikkal. Egy szemhunyásnyi epizódra mindannyian időutazónak képzelhették magukat.  

A száztonnányi monstrum szuszogva tűrte a bámészkodókat. Állt a szélső vágányon, mint egy helyére, a jászol elé vezetett kivénhedt bika, sziszegett, fújtatott a maga módján. Tette a dolgát. Csak a vezetői fülkéből kikönyöklő masiniszta volt tőle egykedvűbb, aki tán még ásított is unalmában.

Megdobogtatott a nosztalgia. Belegondoltam. Ábrándoztam egy sort. Aztán – hogy stílusos legyek: menetrendszerűen – átjárt a „bezzeg lehetett volna” keserűsége.

Míg a nagytemetőn inneni placcon, a régi Abbázia cukrászda leszögecselt rolójú, színehagyott bodegája dacol az idővel, a hajdani peronok tövét fölveri a disznóparéj, az iszalag, s a felesbe bepucolt vasútállomás felújított része is kezd belepusztulni a nemtörődöm világba, addig máshol – ha nem is virágzik, de mindenesetre éldegél, jobban mondva – működik a vasút. Nem is akárhogy. És most eltekintenék a fővárosok forgalmas, nemzetközi járatokkal zsúfolt gyakorlatától. Ott mindez természetes.

Bezzeg a kistelepülések!

A vicinálisok lenyűgöznek. A falvakon átpöfögő szerelvény napi rutinnal jelzi az ottaniaknak, hogy egy köldökzsinórral mégiscsak a nagyvilághoz tartoznak. A jobbára csak két-három kocsiból álló járatokon lenni meg – számomra – igazi élmény. Fölkászálódni a lépcsőn, helyet keresni, miközben a valahová elindulás kellemes izgalma szorongatja a szívet: feledhetetlen. Persze, olyan ülőhelyet kell találni, ami igényeinknek, pillanatnyi hangulatunknak megfelel. Régebben loholtam, hogy mihamarabb vackolhassak, de nem vált be. Sok esetben bosszantó útitársakat kaptam. Olyanok ültek mellém, akik szószátyárkodtak, indokolatlanul hangosak és többnyire meglehetősen közönségesek voltak. A hasonló eseteket elkerülendő mostanában az utolsók között szállok fel a vonatra. Végigvizslatom a fülkéket, és csak a nekem tetsző emberek mellé telepedek le. Az utazó társadalom vegyes. Egy vagyok közülük. Amikor a kupé ablakán kibámulok, nézem az elsuhanó villanypóznákat, miközben ütemesen kattog alattam a mindenség, kiiktatódik a múlt, a jövő. Olyankor egy megnevezhetetlen nyugalom jár át. A jelen kicsiny, fülkébe csukott, lezártan is zakatolva száguldó világa.

Gondolom, azért van mindez, mert a vasút – bármilyen nevetségesen hangozzék is – még mindig emberléptékű. Hiába, hogy százhússzal megy. Már az is megfontolt, akkurátus sebességnek tűnik, ami mellett még így is gondolatok ébrednek és érzelmek fakadnak. Groteszk. Ugyanez egy virtuális kattintásos utazáson elképzelhetetlen. Az online hisztéria korában, amikor mindenki a hamari kegyért rimánkodik. Ahol csak a most és az azonnal számít. Ahol rejtelemmé iszonyul a jelenvalóság. A sokmillió szereplős szomorújátéknak, amit életnek hívunk, a vonatozás még mindig egy békével indíttatott, emberi kifejezésekkel teli szelete.

A májusi – végre valamelyest átázott! – szántóföldeken, a lezúduló csöppek függönyében valahol most is halad egy szerelvény. Lehet, csak döcög. Mindenesetre célja van, és utasokat visz, akiknek szintén van céljuk.

Amikor a kupéablakon át studírozom a tovatűnő képeket, bizonyossá válik bennem, utazásunknak kerek egész értelme van: alighanem beteljesülésért megyünk, jelentsen ez a szó akár a leghétköznapibb dolgot is. Így lesznek a lehetséges élményeinkből egyszer talán valóságosak.

Pk   

A NAGY RABLÓ

"Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is” 

(Mt 6:20–21)

Járás

Már minden csillag visszabújt a nagy, puha, kék paplanja alá. Hajnali szellő ingatta a bozótágakat. Apró fejű kis virágok hintáztak azokon. Egymás után ébredtek a fűzfákon a madarak, énekelték a saját maguk versét, és a tollas kis jószágok angyalmiséjének dala betöltötte a füves pusztaságot. Pőrére vetkőzött bugák között látszott az ég szelete. Odafönt csak egy ölyv szitált, kitárt szárnyakkal, akárha óvólag akarná átölelni a Járást.

Szép és jó idő készülődött, hisz a Tisza árterén sok volt a gyöngyvirág, és fölöttébvaló szél sem nyargalászott, csak valami langyos lég lengedezett, simogatta a fűszálakat.

Május volt. Orrnyitogatóan jó szagú tavasz.

A Kisbatyu tétlenül ült. Meztelen lába szára térdig a kanálisban, zsibbasztotta bütykét a víznek hűse. Pecabotja mellette hevert. Nem igazi bot volt, csak amolyan vadnádból készített alkalmatosság, aminek keskenyedő, csapott hegye a víztükriig konyult, mintha hal helyett hínárt akarna kifogni. Mondták pedig neki, hogy ilyen ócska szereléssel nem ejthet tenyeres kárásztól nagyobbat, összeroppanna a bot, elpattanna a zsineg már egy derekasabb cigánypontytól is, beszéltek hozzá szépen is, csúnyán is, nevették és gúnyolták, de a Kisbatyu sosem cserélte jobbra, alkalmasabbra a botját: nem adta ki a kezéből a régi, száraz nádból tákoltat. Nem akart másmilyent.

A Kisbatyu a nagy fogást várta.

Szentül hitte, hogy egyszer a göcsörtös holmijával, a görbített gombostű horgával és a borospalackból vett parafa úszóval lépre tudja majd csalni.

Magában csak „A Nagy Rablónak” hívta. Noha sosem hallott róla mástól, valahol a lelke mélyén, évekkel ezelőtt  azokban az időkben – amikor magára maradt –, fogant meg benne a Nagy Rabló létének igaza. Olyan hosszú, óriási harcsának kellett annak lennie, aminőt még a környéken sem láttak. Képzeletében olajzöld-szürkés háta volt az óriásira nőtt öreg halnak, istrángnyi bajszokkal, miközben kifelé dülledő szeme kabátgombnyira duzzadt, ahogy áldozatait a sás homályából figyelte. Aztán támadott. Alkalomadtán rárontott az öles süllőkre, az óvatlanul úszkáló rucákat egyben nyelte el, de még a vízből inni szándékozó bárányokat is magával rántotta. A mélység uraként azt csinált, amit akart. A Kisbatyu nem haragudott rá, nem tekintette gyilkosnak. Tisztelte. Vágyott arra, hogy megsimíthassa a nyákos hátát, hogy láthassa azoknak a vérpiros, rőten lüktető kopoltyúknak a réseit. Erősen hitte, hogy majd valaha a horgára akad.

Egyszer egy számadó juhásznak, aki árendában legeltetett mellette a Kisbatyu mindezt elmondta. Utólag majdnem megbánta. A juhászember ugyanis először nagyot nézett, aztán hahotázni kezdett. A nyákos kanális vizére bökve röhögött, hogy abban kecskebékán kívül hitvány kárász, meg ebihal, ha terem, más aligha. Ott ugyan nincs semmi kiskomám, mondta, s köpött egy hegyeset a víz felé, megvetően. A számadó aztán az alvégi kocsmában elhíresztelte a Nagy Rablót, kibeszélte a Kisbatyut amint a kanális iszapszagú vizében keresi az élete fogását. Aznap este sokat vidult a söntés. Emlegették zárásig a bolondot a még bolondabb szándékával együtt.  

A Kisbatyu persze később megtudta.

Vállat vont. Tovább várt rá. Az övére. A Nagy Rablóra.  

Zöld, ombolyos volt a vízfölszín. Nem mutatott semmit magából, s noha a Kisbatyu pirkadat óta leste a kapást, a kacsatollal tűzött parafa dugó moccanatlan maradt, akármilyen metszőn nézte a partról. Azzal élünk, ami adatik, gondolta a Kisbatyu, s bár éhes kezdett lenni, még nem nyúlt az iszákja után. Várta, míg az éhsége harapósabbá nem válik. Ilyenkor a gondolatai is jobban serkedtek, mert neki egy ideje – van annak már két-három éve, amióta a nő elhagyta – rend szerint kibékíthetetlen ellentétű gondolatai támadtak, amiket aztán sok keserves nekifutamodás, kacskaringó után sikerült csak egymás mellé illesztenie. Sokszor azon kapta magát, úgy elmélyül, mintha nem is e világban lenne. Képzeletben el-elbocsátkozott a földtől, elméje fölgyúlt és ezen alkalmakkor úgy tetszett neki, hogy röpül, kicsit magasabban van a villanydrótoktól, lába súrolja a falombok selymét, lefele borított tenyerével illeti a levelek élét, borzolja a jegenyenyár tetején gömbölyödő fagyöngy bokrokat. Maga alá nézve, a tájat studírozva, hasmánt utazott. Hogy minek, miként is, maga sem tudta. De képes volt rá.

Időről-időre elrévedt. Nem tudta miért történik ez vele. Beletörődött. Kicsit röstellte, ugyanakkor érdeklődéssel vette. Azt sem bánta, ha emiatt más emberekkel való kapcsolata egyre lagymatagabbá válik, jóformán meg is szűnik. Nem érdekelte mások természete, a véleményük. Nem magára gondolt. Hanem a Nagy Rablóra.  

Kívülről a Kisbatyu annak látszott, ami. Kortalan parasztivadék: viseltes nadrágja világháborús katonai derékszíjjal volt átkötve. Régi ingjének fölső gombjai hiányoztak, és a nyakszirtjére tapadó piszkos barna haja a gallérja mögé tűrődött. Száját pengére szorította a zegzugos élet.      

Néha úgy viselkedett, mint egy állat. Okosan és kiszámíthatóan. Néha meg nagyon is emberi volt: éjjelente nyögött, látszott az arcán, ha megijed, máskor viszont az is föltűnt rajta, ha valamiért öröm járja át. Egyformán örült a verébcsiripölésnek, meg egy dévérkeszeg horogra kerülésének is. Az akkoriban megszokottal ellentétben nem fúvódott föl sem a világ, sem önmaga csodálásától. Ismeretei hézagosak voltak. Ezt belátta.

Mendegélt egymagában, résnyire nyitott szemmel szűrte a látottakat. Legyalogolt a járási kanálisra pecázni, s valahányszor hazafelé indult, sosem felejtett el hosszú árnyékára visszapillantani, amit ott hagyott a dűlőút kanyarjában. A Nagy Rabló is ott maradt. Majd holnap, gondolta ilyenkor.

Most is pecázott.

Körülötte a puszta.

Pár perc alatt átforrósodott a fűvel borított legelő, mert a látóhatáron ébredő napsugarak a vakszik fölött sárgára festették a levegőt, s erre az égi jelre, nótába fogott egy pacsirta, majd ezernyi tücsök kezdett zsizsegni.

A Kisbatyu feküdt a fűben. Pillája nehezült. Olyan szép volt az a tavasz. Meleget árasztott az anyaföld, mezei virágillattal kevert nedves, nehéz szagokat szuszogott a mindenség, és ettől még inkább elbódult. Szemhéja lezárult. Elhúzott szája sarkában félmosoly bujkált, és egy hajtincsével a szél kezdett incselkedni.

Hevert, leterített zakókabátján, mozdulatlanul, elnyúlva a füvön.

Egy nő lépett hozzá. A homlokából kisimította a piszkos barna fürtöt.

A kanális vize nagyot csobbant, fröccsent a hínáros víz szanaszét, de akkor ő már nem ott volt. Hasmánt lebegett a Járás, a csatorna vize fölött. Látta a Tisza vonalát, a templom bádog tornyát, látta a világot, az embereket. Látott szinte mindent. Látta magát is, zakóján elnyúlva a kanális partján. Elmenőben még azt is látta, amint a nő gyengéden visszaengedi a vízbe a Nagy Rablót.  

Járás - fotó: Bosznai István és Mónika

   

                                                                     Pk

NAPLÓ - 87.

INRI - festményem
gipszkarton, tempera, akril, szén
40 x 60 cm

Szép álmot láttam az éjjel. Jobb, ha megszokom a gondolatot, hogy én is részese vagyok az álmaimnak. Ízlésem, tudásom, vágyaim, megszokásaim és más egyebek mellett kerekedik ki belőlem az éjszakai kép. Be kell látni: nem tiszta lelkű kívülállóként szemlélem önmagamat, hanem nagyon is tevékenyen formálom az önképem. Néha jól. Mint tegnap. Néha meg kifejezetten rosszul. Azoktól az éjjelektől mentsen meg ezután az ég! Azokon az éjjeleken csurom víz volt a párnám, és mikor fölriadtam, úgy szakadt föl belőlem a sóhaj, hogy az tán nem is az volt, hanem zokogás. Elmetszett sírás. Az álom sodrában játszódó drámám, tragédiám. Ahogy tetszik.

Kimerevített pillanatképek reflexből jönnek. Amolyan tépett foszlányok az idősíkon, ami meglehet ugyanúgy nem sima felület, mint ahogy azt mondjuk rá, hanem a képzeletünktől távol eső, megfoghatatlan, kusza valami. Amorf. Vagy gombolyagszerű. Macskák pofozta, összegabalyodott fonalgombóc. Sok átfödéssel, gubanccal, csomóval. Meg persze szakadt szálakkal. Én így is el tudom képzelni az időt.

Tehát csudás álmom volt.

Álltam a szélben, odahaza. Időtlenül. (Száz év vagány.) A pontos helyet sem tudtam meghatározni. Sötétség vett körül, de otthon voltam, meg vagyok győződve róla, mert csak az otthoni súlytalanul fekete éjszakák tudnak ilyen puhán átölelni, ilyen jószagún, gyengéden, de határozottan, kémény-koromszínűn, és mégis biztonságot sugallva. Dilemmám egy szál sem volt. Álltam az otthoni éjszakában, fölismerés híján, ám bizonyosságtól telve. Eseménymorzsákat sodort elém a szél. Vastag nyakú fák susogását lehetett hallani, valahol kiterített ruhák száradhattak, öblítő illata, virágillat érződött, óra is tiktakolt – szakasztott úgy, mint Cz. kidurkált fehér, zománcos vekkere, a szekrény tetején üti a másodperceket mióta kaptam, odaföntről vigyázza a falatnyi konyhát –, bőséggel áradó, viszont érthetetlen monológ hangjait is elém görgette a huzat, s csak álltam, nem törődtem semmivel. Csapta üstökömet a szél, és olyan érzésem támadt, mintha homlokon simított volna egy hideg női kéz. Rendíthetetlenül feszültem a szélbe. Már-már csökönyösen. És mégis jólesően. Nem volt ingatag a helyzetem, noha a történet, amibe benne találtam magamat tartogatott meglepetéseket. Szórakoztató volt, olykor kicsit kemény, máskor meg gyomorszorító. Ennek dacára kedves mozzanatokkal volt kibélelve, még ha vázlatszerűek voltak, akkor is. Skiccekben, firkálva tünedezett föl megannyi emlékszilánk. Ahogy az októberi szél hordja a faleveleket. Arcomba csapódtak, majd tovatűntek.

Embereket láttam, az alakjuk kontúrja kirajzolódott a sötét háttérből. Mozogtak, mentek valahova. A lépteikhez percegett az óra, mintegy zenei aláfestésként tercelt a mutató. Látni nem látszott semmi. Csak hallottam. A számban éreztem a réz ízét. Tisztára, mint kiskoromban, amikor megnyaltam a mozsár pisztillusát. Sós-savanykás, fanyar volt. Fintorogtam tőle. Most csak elhúztam a számat. Ebadta! Akkor inkább mazsolás kalácsot kóstolok. Ámbár nem szeretem az édességet.

A szelet azonban nagyon. Ha a hátamba fúj – még jobban. Így sem volt rossz. Böjti szél fújt, egyenletesen. Mutatott valamit. Aztán elvetette. Pont olyan hanyagul, ahogy a kártyalapot dobjuk mögénk. Azt azért észrevettem, hogy semmi nem úgy van, mint amilyen volt. Tán csak a reklámtáblák felirata nem változott. De a folyópartot arrább mosta víz. Kicsit lombosodtak az északnak dőlő nyárfák, alattuk kanyarodott a strandlejáróhoz a betonút, fűcsomók kukucskáltak a járda peremül szolgáló kantra rakott téglák hézagjaiban, kikirics szaglott, megunhatatlanul jó volt a levegő, „tiszaias”, hűvös, a töltés mélypontján még hűvösebb. Ahogy az lenni szokott. Ronda de praktikus házak voltak az utcákon, ahol, ha padokra ültek nyugdíjas tanárok, akkor terítőnek is beillő újságokat olvastak napszemüvegben, fejük búbjára tolt vadászkalapjukat időnként megbökve studírozták a politikát. Izzadtak hozzá, mert a lódenkabátjuk már rájuk melegedett. Ám mivel április közepe szeszélyes, még nem rakták el a téli holmik közé, a kötött pulóverek mellé. A sétányon öregasszonyok sétáltak, meg néha egy-két kutyás ember. Túl ápolt arcú, görögös fürtű fiatalember biciklit tolt maga mellett. Arrébb gólya lépdelt a kötésig érő fűben. Le-lehajolt. Szöcskézhetett.    

Április volt, álmomban is. Április és húsvét. Majdnem igazi nagyszombat. Azt sem tudom már alkonyodott vagy éppen virradt.

PRC - Djenovici

PRC - Djenovici, 2019. 

PRC, Montenegro, 80 x 60 cm

karton - olaj, akril