2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. október 11., péntek

NAPLÓ 100.

Október 11.

Péntek. Megint.

Jó volt vele lenni.
Sosem hallottam semmi bajosat tőle.
Nem volt rossz. Ilyen szimpla dolog ez. Így.
Nagyon egyszerűen beszélt. A válla fölött nézett, sodorta a cigarettát, hallgattunk verseket, Sosztakovicsot, Bachot, néztük a zentai Mezei installációit, beszélgettünk. Mesélt a Cigonyáról,  Konczról, nevettük.
A mozdulataiban ott volt öregapám. A hangja meg mindig simogatott. Huncut hangja volt. De ez semmi.  A tekintete is érintett. Ma már tudom, kegyelmem volt vele lenni. Tán az eddig megéltek  legszebb mozzanatai az övé. Hozzá kapcsolhatók.
Az íróasztalom fölött van a képe. Mindig ott marad.
Amikor nem lett, elkezdtem írni.
Tíz éve, hogy eltemettük.

2019. október 8., kedd

NAPLÓ - 99.

Pont ma tíz éve, hogy 2009. október 8-án elkezdtem írni, meg rajzolni a Bácskai diáriumot, ezt a nyilvános napló szerűséget. Azt gondoltam a 100. naplóbejegyzéssel adok majd neki egy ünnepibb, meghittebb keretet. Csak úgy, minden invenció nélkül. Mint más egyéb dolgokkal annyiszor az életben: ez sem sikerült. Úgyhogy menekülnék a fennkölt gondolatoktól. Nincs rájuk idő. Nem egy alakban érint meg az érzés, és ez nem is baj.
Legyen elég annyi, hogy köszönöm azt a mi híján 300 ezer látogatást, amit kapott ez a szerény, statikus kis oldal.
Lélekcserélő idők járnak. Jó, ha még akadnak olvasók, érdeklődők, legyenek bármilyen minőségben. Az irántam jóindulattal lévőket köszöntöm, hálás vagyok a figyelmükért. Az ellenérdekelteknek is köszönettel tartozom. Közhelyeket most sem akarnék írni. Ki-ki véralkata szerint ítél, vagy szítja a neki tetsző lángot. És ez így van rendjén.
Tíz év olyan hosszúnak tűnik, hogy némelykor fölszisszenni a hallatán. Valójában – bármilyen kellemesen csiklandozza is a fület-szemet – egy évtizednyi idő pusztán egy epizód. Olykor vidámabb, máskor meg ki kell inni a keserűség poharát. Ezzel sincs gond.
Az igazsággal kell megbarátkozni. Más nem számít, még a szépség sem. Csak ami igaz. Nincs százféle igazság. Egy van. Viszont abban csöppet sem vagyok biztos, mert dőreség lenne azt hinnem, hogy az a feltétlen, vegytiszta igazság a birtokomban van, a birtokomban lenne. Nincs. De a rászegezett, szúrós tekintet esetleg láttat belőle valamit, ha folyamatosan keresem, vizsgálom, ha nem csak tíz éve, hanem jóval régebb óta próbálom megfejteni, vagy legalább sejteni. Megfigyelni való akad. Mint gyerek, aki járni tanul, a láb elé kell nézni, és akkor rá lehet lelni az élet dokumentumaira.
Sajnos a világon kevés olyasmi maradt, ami állandó lenne. A dolgok zömét megeszi az idő, a felejtés. Egyszóval minden elmúlik. Erre figyelmez a mostani tíz év emléke, meg az a majdnem ezernyi bejegyzés, amelyek révén szerettem volna megmutatni valamit abból, ami nekem Bácska, amit nekem Magyarkanizsa jelent, amit a szülőföldem jelent, és ami én is vagyok, én is lennék minden hasznos és haszontalan tulajdonságommal együtt.
Köszönet még egyszer: mindenkinek!

                                                                       Pk

2019. október 1., kedd

Pósa Károly: AZ ÓRA



Október.
Istenhozzád volt.
Engem ördög vitt el.
Így kellett ennek lenni.
Így kellett lennie.

Hamarább magas,
mint közepes
házak önérzete
csillan ki ebben
az idomtalan odúban.
Fölül van a síkság,
alant meg a hegyek.
Tűzfalaknak támasztott
vágy-grádicsok, bú-létrák.
Ismerni az összes tartozékát.
Ablakok csillognak.
Október. Október lett.

Lábaim lépnek, két
rövid szó, egy mondatot
se mondok.
Így is jó.
Zsebbe rakva üres kezem,
és megyek.
Vasárnapokon a
hídon ballagok,
s míg a város szikkadt
béle a kenyérnek,
amit kapok:
látni, ahogy
szóródnak szét,
a gondolatok
akár a levelek, akár
az ósdi levelezőlapok.

Hosszúak a holnapok
rövidülnek az
estek és életek.
Csak a cipő nem tapodta
szívtájékon
szédül valami legbelül,
engesztelhetetlenül.
Puha, ki nem mondott szavak:
lovak, juhok, kutyák,
a fészkükben alvó madarak
szelíd és vad
állatok vannak.

Szeptemberre ruházom:
az övé a fehér ingem,
a régi sálam és a
nagykabátom. A szekrényre
ragasztott képek,
a mélyére rejtett,
mindennapra való
mesém.

Tán tabu, tán fétis.
Nem dús örökség.
De ez megmaradt.
Egy megkövült szabály.
Akár a fehér óra, minek
minden ütése szépen fáj.
Ősz lett.
Ősz lett, mégis. 

                                                                                                 2019. október 1.



2019. szeptember 27., péntek

A KANIZSAI VIGADÓ SEMMIJE

Vigadó - rajzom


Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam.  Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve. 
Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam. Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját. Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem. Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy sejtést.
Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén, akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a múltért.
Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett! Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak. 
A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát. A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg, más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak, a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.
Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.


                                                                            Pk

Montenegro - Djenovici

Caffe "PRC" - Djenovici