2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. július 5., csütörtök

FÜLÖP ÉS A NÉVTELENEK


Régtől tudjuk, csak most, ahogy az ember a betegek csüggedt, lázas álmát alussza, az ébrenlét pedig szembesít a valósággal, egyre nyilvánvalóbbá lesz előttem: hiába hiszik egyesek, hogy mivel szabadnak lettek teremtve, a szabadságuk mindenki és mindenekfölötti. A szabadság nem minden. A csoda sem minden. Rajtunk már a csoda sem segít. Mert megtörténik minden nap az árulás, és rendre rosszra van használva a szabadság, ami végső soron a pusztulást fogja meghozni. Az a megátalkodott mohóság.
Hosszú ideje merev dongalábakon áll a létezésünk, amik alatt – ráadásul – apró kövecses a talaj. Inognak az ízületek, az inak pengefeszesek. Nincs helye az alázatnak, a fél térdre ereszkedésnek, hisz templom sem épül, csak rombolják a tornyokat. Porba hullnak a harangok, bedől a templomhajó, ahol régen még helye volt a leborulásnak.
Csikorog a fa lélek falábú fatalpa alatt a kavics. Olyan a hang, mintha egy régen bekalapált rozsdás koporsószöget húznánk ki. Kísérteties, hátborzongató.
Borítékolható az elvágódás. Hozadékaként mindama önzésnek, ami a lényünkből árad. A nagyképűség. A majd én megoldom, és más nem számít gőgjének pirruszi dicsősége.  
Aligha lehet véletlen, hogy az antik görögök hite szerint Nemeszisz istennő, a megtorlás istene is a hübriszt tartotta a legfőbb bűnnek. Azt, amikor valaki megfeledkezik a fölsőbb szférák, az istenek elsőbbségéről és csak önmagát helyezi középpontba, csak önmagát látja fontosnak, elbizakodottságában oda sem figyelve hányszor, milyen mélységben és milyen elvtelen módon árt másoknak. A másiknak.

Rajzom

Még csak magasrendű szellemi tevékenység sem kell ahhoz, belássuk: amit most átélünk, ennek a több fölvonásos szomorújátéknak nem lesz heppi endje. Leginkább miattunk. Kár is kegyelemért rimánkodnunk, hisz kegyelem immáron annak is csak föltételesen jár, és annak is csak nagy ritkán, aki már nem akarja sietve nyelni az életet, néhány lélegzetvétellel megelégszik, és az útján nekieredve lehetőleg úgy megy, hogy még a léptei nesze se zavarjon senkit és semmit.
A nagyon öregeknek, a megbölcsült homlokú ősz embereknek. Rajtuk kívül meg – jó esetben – a bolondoknak. A szó orvosi, és nem orvosi értelmében tekintett bolondoknak.
Mindazonáltal lehet humorizálni a véggel. Szemberöhögni a madárijesztőt. Hadd higgye a Négy Szélben Egyformán Szálló még most is erővel bírjuk a terheket. Hogy legalább alva nem didergünk. (Dehogynem.)
Még ha meg sem lehet érteni, legalább tanulva valamelyest tudjuk, mi az önelégülten jóllakottak célja. Méltán van megsértődve az, akinek sem tehetsége, sem kedve nincs hozzá, és ezt a lehetséges lelki univerzalitást kívülre tessékeli magából. Nem könnyű a piszmogó rendszeren átlátni.
Ma egy rendkívül keserves, nagyon hosszan nyúló, pusztító, szerteágazó folyamat egyik állomásához érkeztünk annak, amit úgy hívunk: végjáték.
A szó igaz voltában madárlátta a két hír, de még most sem tudok napirendre térni sem az egyik, sem a másik fölött.
A két tudósítás legalább annyira összefüggenek egymással, mint velem, az olvasójukkal, az átélőjükkel.
A gólyamadarat Fülöpnek hívták. Arról volt híres, hogy tucatnyi éve nem költözött el ősszel, hanem maradt a fészkén, Bodrogkeresztúron. Áttelelt egy magyarországi kis faluban. Nem kapott érte semmi különdíjat, sem kiváltságot, nem lett a település díszpolgára. Egyszerűen csak élt, köszöntötték az emberek, a falusiak. Nem bántotta senki, és ez elég volt neki ahhoz, hogy ne kelljen elmennie onnét, arról a helyről, ahol a fészke volt, amit épített, ahol az utódait nevelte, ahová egy életre elkötelezte magát. Fülöp már nincs. Egy villanyvezetéknek repült és elpusztult. A természetet ismerő szakemberek, a zoológusok a történtek miatt hümmögnek, értetlenkednek.
A másik cikk meg arról szólt, hogy egy mezőnagymihályi kertes ház udvarából mentették ki azt a sérült gólyát, amelyiknek testében összesen kilenc lövedéket találtak. A súlyosan sérült madarat a hortobágyi madárkórházba vitték. A madár gyógykezelését végző állatorvos elboruló tekintettel magyarázta az újságíróknak: a praxisa alatt sosem látott még ennyire bestiális módszert. Kilenc lövedék, más-más lőfegyverből. Ennyit fogott föl a gólya teste, ahogy védelmezte a családját. Noha csak egy madár volt. Diótól nem nagyobb ésszel megáldva. És mégis: hány emberre rácáfolt tettével, leiskolázva az összest, a teremtett és félresiklott kerektelenséget, állhatatosságból, szeretetből, hűségből, becsületből és kitartásból…
Az elpusztult gólyát Fülöpnek hívták. Az agyonlődözöttnek nincs neve. Ha az égre tekintünk, kis szerencsével megláthatjuk majd a többi között, így, névtelenül is.
Ha egyáltalán merünk még az ég felé fordulni. Fölfelé nézni. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy sokan megteszik. Még ha mondják is.
Embernek már nem hiszek. Állatnak még igen. Úgy általában a szívemnek kedves és becsült réti sasoknak, a préripockoknak, a pingvineknek, a kanadai hódoknak, az albatroszoknak, a hattyúknak, a gibbon majmoknak, meg a hollókeselyűknek. De legfőként a farkasoknak és a gólyáknak. Megérdemli minden tollas, szőrös, pikkelyes. Minden, ami nem beszél.
Nekünk meg mi jár?
Az Isten irgalmazzon nekünk.

                          Pk


2018. június 28., csütörtök

MARTONOSAINK

Fotó: Stekovics János

Szellemi és földrajzi értelemben is két Martonost ismerek. Magyaráznám a könnyebbiket, a földrajzi olvasatban vett Martonosokat. Az egyik nálunk van. A Tisza partján terül el, vagyis, attól kicsit beljebb. Elárulom: szívemnek kedves hely volt. Nagyon sokáig – akárhányszor arra terelődött a szó, Kanizsán kívül hol képzelném el az életemet – rendre Martonost neveztem meg, mint olyan települést, ami mentes a kanizsaias „nagyváros” nyűgjeitől. Ahol rend van, csönd, tisztaság. Falusian kedélyes, szerethető a környezet, és ami a legfontosabb – ott a Tisza. A sok évvel ezelőtti Martonos nekem földi paradicsom volt. A Tank utcában, vagy a girbegurba közök valamelyik portáján reméltem megöregedni. Nyugalmat találni. (Ami azt illeti – visszafogott keservvel, finoman szólva – ez az álmom nem teljesült. Eljött az idő, hogy már a sokat pörölt kanizsai nyüzsgést is visszasírom. Minek álmodik az olyan, akinek az ébrenlét is fáj.)
A másik geográfiai Martonosra Erdélyben bukkantam. Többedmagammal kirándultunk az ezeréves határ környékén. Döbbenten álltunk a helységnév táblánál, amin románul és magyarul is olvasható volt a falu neve, ami lehet, hogy Kézdivásárhelytől 12 kilométerre, keletre, a Nagyhegy alatti völgykatlanban fekszik, de nekünk, akkor – menten a bácskai Martonos jutott az eszünkbe. Alighanem megérintett bennünket az az irdatlan történelmi léptékű kegyelem, amely időben és térben, egymástól ennyire távol, ám mégis két egyforma nevű magyar falut adott ennek a nemzetnek.
Jöjjön a neheze. Szellemi értelemben is két Martonos él bennem.
Az egyik: a múlt Martonosa. A történelmi település, ami a szerencséjén túl a magabízó erejének is köszönhette, hogy túlélte a török hódoltságot. Bátraké a szerencse – tudjuk. Mégsem lehet csak és csupán egyfajta mázlinak tekinteni a tényt: a középkori Martonos egy Isten háta mögötti mocsár- és lápvilág kellős közepén húzta meg magát a vészterhes másfélszáz évben. Mert lehet – tényleg ez segítette a túlélésüket az akkoriaknak. Ám az is bizonyos – ember is kellett ehhez a feladathoz. A megmaradáshoz. A mocsártenger közepén a magyar élet folytonosságához, átvészelve emberöltőket, bízva a szebb jövőben, ami oly nehezen akart eljönni, hogy jószerével sosem ért ide. Az a Martonos, az iszapszagú, zsombékos, békakuruttyolós, szilaj és bátor falu volt a környék egyetlen lakott települése, széles hetedhét határban. Az a Martonos példát mutatott mindenkinek, miként kell emberként, magyarként, szolgálni mindhalálig egy ügyet. A nemzetet. Az életet. A jövőt. Jó érzés, ha erre a Martonosra gondolok.
Viszont nem jó az, ahogy a mai Martonost látom. A megmaradás falujából, a hajdani kemény, töröknek ellenálló kis fészekből mára a teljes tanácstalanság faluja lett. Beleborzongani, ahogy a történelmi idősíkok párhuzama, a két minőség közti tátongó szakadékot nézzük.
A helyzet, ez a 2018-as ismert. Hely és időhiány okán nem taglalnám. Hisz mindenki számára köztudott.*
Sírunk miatta, mert sírni: na, azt – tudunk. Csak őszintén szembenézni a problémákkal, és megpróbálni orvosolni a gondokat: ahhoz nincs tehetségünk, erőnk, elszántságunk. Inkább átmutogatunk másokra.
A martonosi élhetetlen körülmények miatt okolni szokás Belgrádot, Szabadkát. Mint mindig, most is a legkönnyebb utat választjuk. Vérmérséklet és pártállás kérdése, hogy valaki a szerb pártokat tartja-e ludasnak a dologban, vagy a magyar érdekvédelem hiánya miatt szidja a politikusainkat.
Belgrád, de már Szabadka is túlontúl messze van Martonos problémájához.
Azt ugyanis sem Belgrádban, sem máshol meggyógyítani nem lehet.
Csak egy helyen: Martonoson.
És – függetlenül a településen virágzó magánszektor sikeres vállalkozásaitól –, akik a legfőbb bűnösök abban, hogy mostanára a falu a megtestesült kétségbeesés példaképévé kezd válni, azok éppen a helyben lakók, a martonosiak. Igen.
A településtörténet legnagyobb hibáját azok vétették, akik a birtokukban lévő családi házakat fillérekért, bácskaiasan mondva „szarér’-húgyér’” adták oda olyan elemeknek, akikről már akkor tudható volt: nem a falu közösségének a javát fogják szolgálni.
Úgy jártak ezek a martonosiak, mint a bibliai Ézsau, aki egy tál lencséért lemondott minden kiváltságáról. Mint a közismert ószövetségi történet mondja: Ézsau fáradtan és éhesen jött haza a mezőről. Jákob éppen egy fazék lencsét főzött. Mikor Ézsau megkérte, hogy adjon neki, a testvére gyakorlati érzékkel azt felelte: „Add nekem érte azonnal elsőszülöttségi jogodat!" (1Móz 25,31). Az elsőszülöttségi jog értékes kiváltság volt az Ószövetségben, amely a családban a legidősebb fiút illette meg. Ezáltal lett később a család vagy törzs feje, és ez biztosított neki az örökségből kettős részt. Ezt az elsőszülöttségi jogot azonban Ézsau abban a pillanatban értéktelennek tekintette. Mit használ az elsőszülöttségi jog, ha egyszer ilyen éhes vagyok – gondolta. Annyira erőt vett rajta az éhség, hogy kész volt szinte mindent feláldozni azért, hogy pillanatnyi étvágyát kielégítse: maradandó értékről mondott le érte. És megkötötte a rettenetes csereügyletet.
Az ominózus martonosi háztulajdonosokon is erőt vett az éhség. Megkötötték a maguk rettenetes és – félő, visszacsinálhatatlan – csereüzletüket. A nagyszülők háza, az örökölt hajlék helyett kedvesebb volt az az egy tál lencse. A falura zúdított bajjal pedig egyikük sem törődött, mert azt vélték, hogy a párnacihába dugott eurók zizegése majd feledteti az idegenek lármáját, viselkedését, oda nem illőségét. Nem. Nem feledteti.
Így lett Martonos kicsiben a mi önsorsrontásunk szimbóluma. A kitartás faluja helyett háromszáz év után az önföladás falujává vált. Dermesztő a bizarr fölismerés, a sors fintora: pont azok uralják majd el ezt a kedves kis bácskai települést, akik elől saját rátermettségének köszönhetően annakidején megmenekült.
Új honfoglalók. Idegen nyelvűek, idegen vallásúak, idegen szokásúak, idegen szívűek, akik Bácskából száz év múlva sem fognak megérteni semmit. Már most látszik: nem is akarnak megérteni semmit. Inkább a saját képükre formálnák azt. Elvégre uralják Martonost, éjjel-nappal.  
Ha hagyjuk, hogy eluralják. A múltból merített tapasztalat adott.
Talán el kéne kezdeni alkalmazni ugyanazokat az ellenálló módszereket, amiket hajdanában. Eréllyel közbelépni, nem kushadni. Közösen.
Ez a kulcsszó. Közösen. Ahol összefogás van, ott a közösség ereje a közös célért mozdul.
Akkor megeshet: mégiscsak marad reménye azoknak akik a martonosi megmaradás mellett döntöttek.

                                                                     Pk

*Akiknek a téma ismeretlen, az alábbiak alapján tájékozódhatnak.

Köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat Magyarkanizsa község kis falvában a betelepülő romák, akik aprópénzért vásárolják fel a szinte lakhatatlan állapotban lévő házakat, hogy aztán akár tizedmagukkal belakják azt, szociális segélyből eléldegélve, és lassan, de biztosan megváltoztatva a település etnikai összetételét. Az 1700 lakosú Martonoson megközelítőleg 170-re tehető azon romák száma, az őslakosok mellett, akik a belső migráció következtében itt kötöttek ki. Egyelőre. De jövetelük folyamatos, eladó házak is vannak még, a helybeliek pedig egyre nyugtalanabbak, mert megszaporodtak a lopások, az utóbbi időben pedig – amióta a magukat Boszniából ide települőnek vallók is megérkeztek – az éjszaki dorbézolás, továbbá a fiatal lányok és idős emberek inzultálása is a martonosi emberek mindennapjainak részévé vált. 

(Magyar Szó)





                                                                                          

2018. június 3., vasárnap

SZÉLJEGYZETEK

Zivatar előtt - budai utca (grafikám)

O
lvasok. Rádiót hallgatok. Van, hogy egy téma megpendít bennem valamit. Olyankor a kezem ügyébe kerülő papírfecnire ráírom amit gondolok. Aztán megy szépen a cipős dobozba. Majd ha komoly írásra kerül a sor, onnét kibányászható lesz a nyersanyag. Igyekszem szebbé álmodni a kis világomat attól, ami. Néha a szavamat is hallatom, nem átallom leírni amit gondolok róla, még ha ezért rasszistának, antiszemitának, fasisztának, nácinak vagy éppen bunkó bácskai kormánypárti szavazónak fognak is tartani.
Egyébként is annak tartanak, na, bumm. Ilyen firkantott töredékekből, dirib-darab foszlányokból szedtem össze egy szerény, réti bokrétára valót.

Azt írja Tamás Gáspár Miklós a 168 órában, hogy "nem bánom, hogy Steve Bannon meg Milo Hogyishívják ellátogat Pestre".

Vicces. Tamás Hogyishívják fölött is rég elrepült az idő vasfoga. Amiben hitt, annak az ellenkezőjét is hitte már. Megjárta rotorként a damaszkuszi utat. Ideje lenne átadnia a helyét az ilyen Milo-féléknek. Az ő világlátásuk hitelesebb ettől a lepukkant góbé-zsidó filozófusétól, aki három évtizede a falu rozsdás biciklijeként ki-be jár a tévéstúdiókba és osztja az észt a hasonszőrű, levitézlett kompánia között. Újvidéket kivéve jószerével sehova nem hívják. No persze, megértem, hogy keserű lett a savanyú szőlő. Itt van egy - hajdani önmagához, a harcias antikommunista TGM-hez hasonló - feltűnésileg aktív médiasztár. Milonak friss gondolatai vannak, kurvajól megél belőle és még szeretik is a népek, dacára annak, ami. Tamás Mittudoménki meg már csak a HVG-n pöszöghet, azoknak is időnként kínos. Sic transit gloria mundi.


Élőben közvetítette a kilenc halált hozó közúti balesetet a román kisbusz sofőrje.


Balesetet már korábban is okozott, súlyos sérültek maradtak utána. 
Mégis csak pénzbüntetést kapott, majd mint a példa mutatja, kiszuperált járgánnyal száguldozhatott jogsi nélkül az utakon, mert amúgy rasszizmus, tudjuk, ugye?
Néha a közlekedési rendőröknek alkoholteszt helyett egy öt kérdésből álló tudásfelmérőt sem ártana kitöltetniük, kézírással. 
Tartok tőle, túl sokan lennének, akik még a kérdést sem tudnák elolvasni, nemhogy leírva tőmondatban megválaszolni.
Na: ezek mégis hogy jutnak jogosítványhoz?
Melyik írástudatlan barom lesz az, aki eltapos engem, vagy a halálát okozza majd másoknak, a vétlen közlekedőknek.
Ha már itt tartunk. Nem csak az alkoholszonda, hanem a négyévenkénti voksolás mellé (előtt) richtig kitöltetnék minden alannyal egy 3-5 kérdésből álló nyolcosztályos elemiben házi feladatként kapott kérdéskört. 
Olyan kérdések lennének benne, hogy mi ma hazánk államformája, ki az elnöke, melyik Európa leghosszabb folyója, mondj három prím számot, határozd meg emlős, hüllő vagy micsoda pontosan a bölömbika und so weiter. És akkor - óvatos becslés szerint is - a voksolásra jogosultak közel fele el lenne tiltva a közügyektől. Akkor lenne csak sivalkodás, diktatúra, egyéb nyalánkságok!

Németország keleti felében korántsem örülnek a bevándorlásnak. Erről, és a német társadalom magához térésének folyamatáról beszélt egy interjúban Joachim Klose, a CDU pártalapítványának szászországi vezetője.

Nincs minden veszve, nyugatabbra, azaz kelet-németebbre sem. Bizonyos, hogy a nagyon is életszerű helyzetek "józan, paraszti ésszel" megfogalmazott egyszerű válaszokat fognak adni. 
Ezeket az okosabbja, a saját közösségéért valóban felelősséget vállaló vezetők (vannak ilyenek) kimondják, keresik a méltó, leghelyesebb megoldásokat. Akiket meg csak a politikai sarzsi, a túlélés, a kaparcsiság és a hatalom mániákus megragadása ösztönöz, azokról az ilyesmi lepörög és mantrázzák, amit a mainstream görényhad vinnyog, ki ne lógjanak a sor(os)ból, jaj, mi lesz akkor, muramiste', muramiste', ahogy a jó magyar klasszikus író papírra vetette.Idő kérdése csak Európa normálisabbik felének a teljes ébredése. Megjósolom: nagy haddelhaddal fog járni, a nyivákoló klientúra még sokáig döglődzik majd saját elvtelenségének köszönhető levében. De ez már ne aggasszon bennünket!
Az idő nekünk dolgozik. Igen, nekünk, magyaroknak is. És ez jó.
Az okos más kárán gyorsan tanul. A balga meg majd már csak akkor, ha a saját bőrét nyúzzák. Berlinről már hírlik billiárdnyi euró lesz leskalpova, tartja a markát a sok éhenkórász, feslik föl miattuk a német szociális háló, sok sikert az integrációhoz, rozsdaette eszű Angéla.

Kitilthatják a pesti belváros sétálóutcáiból a segwayeket, elektromos önjárókat, riksákat és sörbuszokat június 15-től. (Aki nem tudná, a segway egy kétkerekű elektromos taliga, áll a platóján az ember és negyvennel gurul a járdán, hangtalanul. A masina mintegy félszáz kiló, plusz a sofőr.) A sörbusz egy nyolc-tíztagú pedálozós társaság járműve, a tatján egy hordó csapolható sörrel. Az utasok tekernek, közben korsószám isszák a sört. Újévkor félmeztelen britek gajdoltak a Körúton, máskor csatak részeg hollandok és az eszüket megjátszó svábok üvöltöznek róla. Akárhányszor találkoztam sörbusszal, sosem láttam józant rajta. És a biciklisekhez is lenne pár szavam, épp kapóra jön a közúti szigorítás híre.

Rövid történet. Olyan rövid, hogy leírni több időt vesz igénybe, mint maga a tényleges esemény tartott. Szombat délután. Két szatyorral megpakoltan, fölmálházva megyek a belváros gyalogjárdáján. Sok a sétáló, vagy a dolgára igyekvő, tömeg hullámzik a járda aszfaltján. Gondolataimba temetkezek, kutya meleg van. Hirtelen - közvetlen mögöttem - biciklicsöngő riaszt, de úgy, hogy majd kiesik a szatyor a kezemből. Hé! - vakkan rám a fiatalember, aki balról elcsellenve mellettem még a könyökömet is súrolja. Úriember. Neki is mehetett volna, ha mérgében tényleg meg akarta volna ütni. Túl a szívszélhűdéses ijedtségen még látom, amint cikázik tova az emberek között, szlalomozik ügyesen, akárha sípálya kapuit, zászlós kitűzőit kerülgetné. Igaz, akad néha egy-egy magamfajta kuglibaba, amit elcsap az útból, de hát Istenem: neki van cicanadrágja, fluoreszkáló szerkója meg bukósisakja. Ő a fitt, a sportember, a krém kiváltságosa. Ejnye. Én meg - ehol-e! - akadályozom az ő egyre kiteljesedettebb életét. Nem is értem, minek megy utcára az, aki csak a két lábán lépegetve akar annak megmaradni, ami. Biztos egyedi az esetem, de azért ideírom, hátha előfordult már mással is. Ámbár a magyar fővárosi kerékpáros-kultúra legendás szabálykövető magatartását és illemtudó mivoltát tapasztalva eleve megkérdőjelezném, hogyha netán más is panasszal élne a bringások, gördeszkások, guruló csodákon száguldozó módfölött hasznos állampolgáraink viselkedésével kapcsolatban.

2018. május 31., csütörtök

TRIANON – Egy halott pilóta képzelt útja*


Trianonról érzelmek nélkül, a közöny hangján beszélni, írni nem lehet. Ezért én meg sem próbálkozom ilyesmivel. Aki magyar, annak Trianon igazságtalansága pont úgy fáj, miképpen egy anyának fáj a gyermeke elvesztése. Trianon az is, ahogy elsiratjuk szerelmünket. Trianon a mozdulat sajgása, amint utoljára tesszük be magunk után az otthonunk kapuját, miként búcsút intünk valaminek, ami eddigi sorsunk volt, ami az egész életünknek értelmet adott. Trianon, amikor vissza sem nézve átimbolygunk a határsorompónál. A haza szívbemarkoló. Kiszakíthatatlan. Elvégre a haza igazságával és kegyelmével egyek vagyunk. Nem kell magasztalnunk, dicsérgetnünk, mert az olyan lenne, mintha apánkat és anyánkat, az ő erényeiket, vagy a mi szeretetünket kéne bizonygatnunk annak, akit tiszta szívből szeretünk. A hazát egyszerűen csak szolgálnunk kell, ahogy önmagunkért felelősek vagyunk. Annak elvesztését pedig fájnunk kell, miként örök sebet hagy bennünk, ha önmagunkat vagyunk kénytelenek föladni. A haza: minden, amiért érdemes. Hitvány ember az, akinek a haza emlékkövénél nem csordul a könnye.

*  *  *

A dédi tata egyetlen szerencsésként emlegetett éve – 1936 – Louis Blériot**-nak nem volt annyira örömteli, hisz a repülés úttörője éppen abban az esztendőben hunyt el. Blériot, noha bő nyolcvan éve halott, mégsem piheni jól megérdemelt örök álmát. Nyughatatlan lelke folyton szárnyal. Hiába: a francia csibész csak a levegőben érzi otthon magát. Odafönt van elemében. Szárnyakon suhan immáron évtizedek óta, a felhők hasa alatt, le-lekémlelve, figyelmesen nézegeti a XX., majd azt követően a XXI. századot. Látta az Észak-Erdélybe bevonuló honvédeket, felvirágozva. A zombori utcai harcokat, a Bajmoknál lezuhant katonai repülőgépben a félszáz magyar ejtőernyőst lángokban összeégni. Elhúzott Horgos felett, amikor Horthy vonatát köszöntötték népviseletben a bácskaiak, és a magasból nézte a martonosi, adorjáni pünkösdi műsort, amit műkedvelő falusiak tettek gazdagabbá a fölpántlikázott országzászlók alatt. Negyvennégy tavaszán megnézte és követte egy darabig az északkeletre tartó marhavagonokat, és ugyanebben az esztendőben bár a novemberi köd miatt nemigen látott, de a szürkés ködfátylon át tisztán hallotta a puskaropogást és az adorjáni Tisza árterébe terelt emberek halálhörgését. Aztán látott május elsejéket, huszonötödikéket, Kispiacon, Oromon, Kanizsán, csupa-csupa piros lobogós tömegünnepélyeket. Sok temetést, gyérülő számú lakodalmat. A kilencvenes években odalentről rá is lőttek a gépére, a légelhárító lövedék ott süvöltött el a kettős szárnyú aeroplánja mellett. Nem is találta magyarázatát, mi értelme van szellem-repülőgépekre lődözni? Akkoriban sok minden történt, amit sokan mások sem értettek. Blériot vagány pilótaként, keresve a kihívásokat, sűrűn elrepült a Dél-Alföld e veszélyesnek mutatkozó pontja fölött. Kivagyiságból, kíváncsiságból? Nem tudni. A holt lelkek cselekvő szándéka az élők számára megfejthetetlen.

2018 júniusában Blériot kétfedelű, együléses francia SPAD-13-as harci gépe kényszerleszállást hajt végre, valahol a Tisza és a Járás frigye közti térségben. Egy kimondhatatlan nevű poros dűlőúton landol, a méteresre nőtt kukoricások között. Egy darabig forgatja a régi katonai térképet, helymeghatározást akar. Épp az iránytűvel bíbelődik, amikor egy embert lát közeledni. Majd megkérdem tőle, merre tovább – gondolja felcsillanó reménnyel. A dűlőúton feléje tartó férfi magas homlokú, csontos, elmélázó szemű fiatalember. A nyári melegben is sáros ballonkabátot visel. Blériot int neki, kérdésre nyitná a száját, de az idegen megelőzi. Tagoltan szavalja: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;” A kukoricásból kilép egy ősz, kisfiús mosolyú gitáros, Blériot legnagyobb megdöbbenésére harsány éneklésbe kezd: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?” 
A francia még nagyobb ámulatára Cseh Tamás mellé odabattyog Dr. Búrány Béla, pajzán, tanyasi népdal refrénjét dalolja, és jön melléjük festőállványát húzva Cigonya, dünnyögve, szitkozódva, és a túlfélen egész komoly írócsapat tűnik föl, csupa értelmes homlokú ember: Fehér Ferenc, Koncz, Gion, Kosztolányi, az úriember Hornyik Miki, Deszka meg csak a hóna alatt hozza a borától elpilledt Szaszit, a jó Czérna Miska bácsi meséjére madarak kezdenek csicseregni, nem látni már az utat a sok embertől, akik között a kopott zakóját vállára hajító Sziveri mellett ott hallihóznak a betyárok, Bagi Jancsi, Vas Bandi, Böllér Karcsi, a bőrkabátos Kanyó Zoli Baráth Gyurkába karol, aki egy kis korcsot vezet pórázon, és bácskaiak, bánátiak tömörülnek eggyé, csupa régi arc, a tömegsírokba lövöldözött apákkal és fiúkkal érkeznek elő minden honnét, csinos lányok, jönnek, kacagnak, s a francia pilóta néhány perc alatt a sokaság kellős közepén találja magát. A zsivaj mintegy vezényszóra abbamarad. Harangkongást hoz a szél. Louis Blériot kérdő tekintetét látva a Kisöreg a tűzoltó-egyenruháját feszesebbre húzva odasúgja neki:
 – Pszt! Nem a harang szól értünk. Nekünk örökre a tücsök az, ami muzsikál.
 És Louis Blériot aznap, június negyedikén valahol a Járás és a Tisza közé ékelten meghallotta a tücsökszót. A magyar haza hangját.



* Jelen írás az Új Kanizsai Újság vezércikke, 2018. május 31-én.

**1909. októberében Louis Blériot a Magyar Aero Club meghívására  mintegy 200 000 néző előtt nagy sikert arató bemutatót tartott a Budapest-Kispest közötti katonai gyakorlótéren. Ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon repülő szállt fel. 1910-ben ő volt az első ember, aki repülővel átlépte a 100 km/h-s álomhatárt.

                                     Pk

2018. május 29., kedd

AMERIKA VISSZAINTEGET - 2. rész*



Félreértés ne legyen! Nem kell minden férfinak egy templomos lovag-szerű, zupás kommandósnak, vagy baltával faragott arcú kanadai favágónak lennie. A többségünk úgysem lesz soha Alain Delon. (Minderre ékes példa a Szemölcs Sógor, vagy az Égett Márkó, szegény, de még a Göndör Kunyera is. Hamarjában ők jutottak eszembe, meg pótlólagosan a Nyam-Nyam Pista. Szép, kerek a társaság, és a lista tetszőlegesen bővíthető, mert mifelénk Kanizsán a Jó, a Rossz és a Csúf triójának egyes számú megtestesítője még nem született meg. Huncut garast nem ér a hátunk bőre.
Ettől fontosabb szempont viszont a gerinc. A szív. Meg az a mára kihunyó félben lévő belső tűz. „Kisfiam, minden férfi bolond, míg meleg” – szokta emlegetni a drága dédimama. (Isten éltesse!)

A minap volt szerencsém – vagy vesztemre történt –, végigsétáltam a budapesti Terézváros bulinegyedének legfertőzöttebb részén. Nézegettem a lánykákat. Végigmértem a fiúkat. Előbbieken elborzadtam, hisz egy háromlányos apukának mentem meglódul a fantáziája, mihelyt agyontetovált tiniket lát csütörtök este fél kilenckor egy útpadka mellett rókázni. Aztán már csak a legénykéket figyelmeztem. Arra gondoltam: ugyan, ezek közül a kötésig érő hóba kényszeredve, vajon melyik menne el Guyon Richárddal együtt megküzdeni a branyiszkói csatába?
Lenne-e közöttük olyan, aki mezítláb odaállna Vak Bottyán generális mellé, és az életét áldozná a hazáért?
Hányat szuperálna vissza az az iszákos sorozó orvos, aki bezzeg a „szimuláns” Svejket alkalmasnak találta, noha a jámbor nettó félkegyelmű volt, ugye.

Nem fikázom tovább a pesti éttermiségi nyeglenceket, ugyanis máshol sem jobb a fölhozatal.
Egy régi préri indián mondás jut eszembe: „A hadiösvényen időnként nem árt hátra is nézned”. Magyarán – nem mindegy, ki védi a hátadat, kivel harcolsz, kire bízod az életedet.
Ezekre a derpegő, babzsákokon elnyúló, keszeg, döglött hal kézfogású, se fiú-se lányokra nemhogy az életemet, de egy repedt tejes csuprot sem bíznék. Hajzselés tubust, púdert, szemceruzát meg aztán végképp. Megannyi sápkóros pofa. Hasznos munkára eleve képtelenek. Látszik rajtuk. Kapát-villát rajzfilmen – az olvasottabbja képregényben, ha látott. Nem érdekli őket a külvilág. Ez vagy azért van, mert az alfa-kentauri csillagködéből leszüremlett, kalácsképű, meggymag-szemű, zselékupac ufók megsúgták nekik, hogy ilyen, izé, entellektüel pózban világot fognak majd váltani, elég pusztán a szájaló masinájukat jártatni, vagy azért van, mert ehhez a dicstelen szerepükhöz még ürügyet kitalálni is túl lusták és túl hülyék.
Végül is – nem tudható. Akármelyik lehetséges…
Áldozatai ők ennek a gatyamadzaggal összefércelt világnak. Divatbemutatók pástján fapofával elbillegő nemtelenek. Ádámcsutkás, pongyolába öltöztetett bohócok. Ránézésre napi nyolcezer kilo joule ennivalón elvannak. Ennyit Dzsugásvilij Sztálin is adott a gulágokon átnevelt rabmunkásoknak.
Mire ez a váltás? Egyszerű. Valahol, valami finnyás gazemberek kitalálták, hogy a korábbról megöröklött férfi-ideál nem elég korszerű. Nem volt elég demokratikus sem. Félfeudálisan talaj-buta, elmaradott, romlott, előítéletektől hemzsegő társadalmi normákon alapult – mondták ugyanők. Irren ist menschlich. Tudniillik korábban, a megvetett századokban, ha valakinek homlokegyenest ellenkező volt a véleménye, kitartott mellette, és azt a másik tudtára is adta, akkor elővették a párbajtőröket, később a segédektől a pisztolyokat, és egy ködös hajnalon, valami félreeső részen eldöntötték, hogy tulajdonképpen kinek is van igaza. A vitában alulmaradt partnert meg a felcser összevarrta. Tiszta ügy volt.

Mondom, akkoriban kétszer is meggondolta az ember mielőtt kinyitotta volna a száját. (Ma: akárki pofázhat büntetlenül.) Ezen a bugris fölfogáson, hipp-hopp, rózsaszínű tüll szoknyában átsasszézott az elmúlt pár évtized, és a progresszió jegyében új közegbe ágyazta a férfiakat. A hangsúly szándékosan az ágyazáson lenne. A hitvesi ágyak túlfelébe ugyanis egyre gyakrabban szintúgy hímnemű partnerek kerültek. Huncutságból „is-is” illetve „vagy-vagy” alapon, akár vegyes tálalásban. (Ínyenceknek még a kor sem számít. Ők – bizonyos agyrémszerű narratívák szerint – nem beteg, állat pedofilok, pusztán olyan – szabad akaratú, egyre kiteljesedő, autonóm – egyének, akik türelmetlenek. Derogál számukra a nagykorúságot kivárni.)
Tudom, politikailag korrekt szép új világunkban nem komilfó szóvá tenni a férfitársadalom elnőiesedését, és vica versa a nők megszakállasodását. Megkapja az ember rögtön a homofób, fasiszta, náci, kirekesztő disznó címkéjét, mihelyt hálószoba-trükkök alapján szortírozza a másokat.Ez a címkézgető kiváltság csak őket illeti meg.

Higgyék el: nekem aztán végképp mindegy kinek milyen nemű embert-állatot (ne felejtsem, ilyen is van) szokása szeretni.
Akad néhány homoszexuális ismerősöm, akikkel az égadta világon semmi bajom sincs. Pár éve mondtam is az egyiknek: persze, tudomásul vettem nemi identitását. Oszt? Szépen eltársalogtunk az élet dolgairól. Jót és jól vitatkoztunk, kedvünkre. Elragadó figura volt ő is, meg a haverja is. A szexuális gusztusuk csöppet sem zavart.
Csak ne akarják kötelezővé tenni.
Márpedig egy ideje, ahogy föntebb már megjegyeztem, folyamatos önmarcangolásra késztetnék a férfitársadalmat, amiért azok fölöttébb szeretik elsődleges nemi jellegük szervét egy másik emberi lény ahhoz passzítható szintúgy elsődleges nemi jellegű szervéhez illeszteni. Az ősbűn, ugye. Bele akarják nevelni az emberiség felébe, hogy férfinak lenni eleve galádság.
Doronggal hadonászó sörhasú barmok. Ökör Kör. Csupa-csupa focistadoni gyöpöt legelő tulok. Így fest le bennünket a – divatos szóval szignózott – menstruátorok hangosabbja. Az elnyomó, patriarchális csürhét ilyetén ivartalanítani muszáj. A szabadelvű csillivillik szerint ódivatú a lovagiasság. Haszontalan a katonaság. És szükségtelen általában minden fegyveres testület erőre épülő léte. Fölösleges apákat emlegetni, hisz az „egyik szülő” meghatározás pont elég szegény gyereknek, aki majd eldönti Krisztián vagy Krisztina lesz kamaszkorára. Fölöslegesek a királyok, a szent életű papok, a harcolni képes férfiak, a történelmi mintaképek. Helyettük milliomegy nemi identitás közül bogarászhatja ki-ki magának a neki valót. Ez a XXI. század nyomorult, kiherélt emberének a kiváltsága.

Ez a perspektíva. Szédítő. Ne használjak erősebb kifejezéseket. A kasztrált szabadelvű vircsaft lenullázna mindent, ami valaha érték volt. A domináns szerepet, az erősebbnek az alázatát, és az ebből fakadó tapintatot, a tartást, a felelősségtudatot, a férfi férfiasságából adódó tudását, a tapasztalatot, az apa és az idősek tekintélyét, akképpen, ahogy kinevetik a bajtársiasságot, kifacsarták a „meleg baráti szeretet” valódi értelmét. Ahogy tilos immáron a haza, a család, a nemzet szeretete. Ahogy gúny tárgyává lett a bátorság, az önfeláldozás.

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2018.05.08-án.

                                                                                                     Pk

(folytatása következik)