NAPLÓ - 122.

Álomvárosom – valami ilyesmi (illusztráció)

 

Az éjjel nagyon furcsát álmodok. Budapesten vagyok, a 7-es buszra szállnék, valahova el akarok jutni. Már nem rémlik, hová készültem. Néztem útvonaltervet, böngésztem a buszmegállónál a táblázatot. A 7-es éppen ott tenne le, nagyszerű. Ez rendben lévő, a hetest ismerem, minden megállóját sorolom. Megnyugtató érzés.
Akkor kezdődik a kaland, amikor helyette jön egy koszlott, rozoga, tényleg mesebelien ronda busz, valami lehetetlen számozású, 249-es vagy ilyesmi. Ráadásul a régi, lekerekített formájú a busz, de mondom, olyan retvás, kiszolgált, hogy attól csak a toprongyos sofőr kinézete siralmasabb. Egyedüli utasa vagyok, mégsincs bennem semmi rossz érzés. 
Elvisz valahová, lerak egy majdhogynem középkori viszonyokat mutató macskaköves utcában. Nem is utca az, hanem egy keskeny köz, járdák nélkül. Zegzugok mindenhol. A Twist Olivér illusztrációkon láttam hasonló kuszaságot: Kass János vagy Reich Károly tudott tussal-tollal húzni ilyen intenzitású vonalbogokat. Egyértelműen látszik, találomra, terv nélkül építkeztek az ott lakók. A házak zömmel fából, mintha egy kerge Robinson tákolta volna a negyedet. Egymásnak támaszkodnak a falak. Néhol széna- vagy nádfedeles a lakóépület, sok a deszkás, zsalugáteres ablakocska, az út melletti görbe törzsű fák meg jól föl vannak nyírva, az égen egy kis bolyhocska a koronájuk. A járókelők egytől-egyig Rejtő Jenő figurái is lehetnének: fogatlan, ápolatlan, rongyokba bugyolált csürhe. Mégis árad belőlük a jó kedély, s bár első ránézésre mind rablógyilkosnak látszik, ahogy egyenként megismerem őket, kiderül róluk, csupa szív emberek. 
Egy kifejezetten szajha szerű, molett nő kalauzol. Főz nekem teát. Azt mondja, ezt a negyedet Budán alig ismeri valaki, pedig 20 négyzetkilométer (!), sikátorostul, zugkocsmástul… Az utcákon amúgy jobbára lovas kocsik cammognak.  Sok a sár, sok a füst, sok a kóbor kutya, és ez nekem mind-mind kimondhatatlan gyönyörűség. A nő nagyon kedves velem. A negyed, amibe csöppentem egy régi kaszárnya temetőjének (!) a helyén épült ki – magyarázza –, és egy hatalmas, sáros lapályban fekszik, olyan, mintha egy óriási teknősbékát háttal az iszapba nyomtak volna. Nem érzek félelmet. Sőt, az egész álmom alatt valami csöndös derű, vágy munkál bennem, maradhassak itt. Pedig semmi sem szép, de mégis.
A faházak alja kőből van. Gerenda az oldaluk, gyalulatlan lécekkel. Mindent ural a barnás föld és a fa színe. Filmeken szűrőkkel oldják meg ezeket az opálos fényeket, az ilyen pergamensárga, okkeres árnyalatokat. Az eget sem látni, igaz, nem is kerestem a szememmel, annyi minden nézni való van körülöttem. Zsibvásár. Tátom a számat. Összebarátkozok egy pókhálós szemöldökű, borostás öreggel, meg a véres, ujjatlan trikót viselő cimborájával. Az utóbbi hentes, megtudom. Láthatóan mindketten részegek, ám nagyon jópofa a dumájuk. Nevetgélek rajtuk. 
Nem is tudom milyen évszak van odakint. Mikor érkeztem még tavasz volt, most meg kint fehér pölyhök szállingóznak. „Jó nagy pihés hó esik” – gondolom magamban, mígnem rájövök, nem hó, hanem a nyárfák termése az. Akárha hóvihar ereszkedett volna a nyomornegyedre. "Kivágták az öreg Nyilas előtti taknyos nyárfát, az rázza a lombját. Sírnak is a pónik!" – harákol odakint egy öregasszony. A nyárfát, a lovaskocsit, meg az öreg Nyilast is ismertem, Bandi volt a lova neve, mindig trappban járt. Hogy kerültek ezek ide? Épp csak átvillan rajtam a kérdés. 
„Békaszömes jó napot!” – toppan be a kocsmába egy cilinderes, nehéz posztó kabátos figura. A haja kilóg a kalap karimája alól, farmernadrágot és munkáscipőt hord. Ez az álmom legfurcsább része, pont a vége. A sarokban ülök, a pultnál háttal áll nekem az illető. Már a megjelenésekor nagyon ismerős volt a hangja, a gesztusai is. Nem fordul meg, támasztja a söntést. Nézegetem még egy-két percig, kíváncsiságból. Mikor belépett, mintha megéreztem volna, szinte azonnal tudtam, az a fickó a jó negyedszázaddal ezelőtti én vagyok.

                                                                            Pk

 

NAPLÓ - 121.

 

Gellért-hegy

Akár a fiókból elővett új pengéjű konyhakés: úgy hasít a fény szerda hajnalban. Fonalát az álmomnak ketté metszi. Résnyire a szemem. Utoljára bennem maradt képkockákon az éjjelem még visszaköszön. Fát vágtam, emlékszem rá.
Nem először. Mostanában álmomban sűrűn-sűrűn fát aprítok. Mindenfélét. Keményfát is, meg puha szelezéket is. Gyújtósnak valót éppen úgy, mint karvastagságút, ahogy görbe, kegyetlenül kemény gyökereket is. Gyümölcsösökből kiszedett, összeszáradt szőlőtőkéket. Azoktól jó előre tartok! A göcsörtös csonkok a legkegyetlenebbek. Alig akarnak hasadni. Olyankor összepréselt szájjal markolom a fejszét, és ütök, vagdalkozok, csapkodok kifulladásig. Az ilyen álomból nincs kiút. Senki nem kocogtatja meg a hátam, hogy állj meg, pajtás. Nem szólal meg sípszó sem, hogy a munkaidőnek vége. De a legrémisztőbb, hogy ezzel együtt, akármennyire serényen dolgozok: a farakás sem akar fogyni. Időtlen, változatlan marad minden. Csak az erőlködés, a szenvedés hullámzó, ám folyton jelenvaló: hol több, hol kevesebb mértékben szokott nyomasztani. Ha az élet párhuzamos valósága az álom, ha valóban a napi létezés tükrei az éjjel megesett dolgok, akkor eleve elég vigasztalan a helyzetem. Legalábbis ezt sugallják az éjszakáim, amelyeken össze tud gyűrni az efféle álom. Egyedül abban reménykedhetek, hogy pusztán egy folyamat állomásai sorjáznak előttem, amikor kötelező penzumként be kell járnom a szédítő magasságok után a még szédültebb mélységeket.
Kell lennie magyarázatnak, hogy őrült vetélő módra össze muszáj fognom valami homályos, oksági láncolatokat. Megoldás – egyelőre – nincs. Kétséges, lesz-e valaha. Ahogy már abban sem vagyok biztos, hogy lesz kegyelem. Talán csak a lélek épsége a lényeg. Hogy ne csupán egy burok legyen.
Sokáig pislogok az alacsony fekvőhelyemen. Fürtös, fekete még a szoba sarka odalent. Majd csak kilenc tájékán talál oda a nappali világosság.
Az utca is még vaksi. Ilyenkor az őszi reggel térdre roggyant homályában mindössze pár dörmögő gépkocsi bóklászik az útkörösztöződésben. Lámpájuk sárga. Tompán túrják maguk előtt a párálló ködöt, ami vasalatlan paplanhuzatként takarja be a várost. Nehezen akar tél lenni. Miként az álmom, úgy az ősz is szeret más állapotban kicsit elidőzni a tájon. A novemberi ónos ég az ősz önbizalmát hizlalja.
Nekünk sem marad egyebünk. Nézünk, és találgatnunk. Nem könnyű megfejtenünk az ősz végi fáknak a titkát, amikről a gondatlan emberi kezek már régen lemondtak. Nem metszik, öntözik, gondozzák őket, szanaszéjjel a parkokban vadul nőnek, a mézszagú, rothadó avarszőnyegből, a bíbor lankákat teletűzdelve, és a levelük fonákja messziről virít. Az erezetük vanília színű, fölül meg olyan rőt, mint a Rák csillagkép alatt született lányok haja. Önmagukat élik az erdő fái. A Szent Gellért térről kanyargó ösvény kaptatóján fölhágva egy minutumig nem kapni levegőt, ahogy a hegyoldalból lelátni a folyóra, a partokat összepántoló hidakra, és a túloldalt elterülő város rengetegére – megejtő a panoráma.
Három lajbis kánya közrefog és lecsap egy galambra. Parányi tragédia készülődik a gyöpön. A galamb valahogy megússza az orvtámadást, szerencsésen eliszkol. A hegy oldalában tonnás sziklák szétszórva. Egyikük kutyafejre hasonlít.
Az a kő meg én, ketten nézünk a tovatűnő madár után.

                             Pk

BORDÉLY - festményem

 Bordély - The Brothel - Javna kuća

(olaj, vászon - oil, canvas - ulje na platnu)
50 x 70 cm

NAPLÓ - 120.

festményem

Ma péntek. Régen megnyálazott levélboríték az asztalon, ceruza, hegyező, notesz, teleírva majdnem, mellette vizespohár. Felerészben reménysugár, felerészben hideg békesség. Mégis gyanakvó és hiteltelen vagyok. Fél hat sincs, általános a pangás. Az ébredés széjjeltaposott kezdő percei akszamétosan indulnak, mintha valami bezuhant mélységből kéne kikapaszkodniuk. A vekkerem percenései ütemezik az időt, úgy markolják a semmit. Bátraké a szerencse. Derékig meztelenül teszem oda a teafőzőt. Aztán az első bögre illata szinte olyanná lesz, akár egy kisebb ünnep. Közönséges gondolataim támadnak, a fekete sűrű, sárszerűektől a játékosabb, falevélként pöndörödő zöld-sárga emlékekig.

Ma született Makovecz Imre. Némi toporgás, forgolódás: tájékozódok. A szobában belövöm magamnak a Farkasréti temető irányát, és arrafelé kétrét meghajolok. Homlokom a vállfán lógó kardigánomnak mutat. Ismerősök képei a falon. Nem kérdeznek, csak néznek, ahogy nap mint nap szoktak, nézik, amit csinálok.  

Kint is november van. Ma papírból készültek a meszelt falak. A halvány utcasorok között gépkocsi birkanyáj legel, fönn fellegek fehérlenek, zizegteti őket a szél, és a világosság egész a földig hullik. Mosdáskor a csap alá suttogtam egy imádságot, hogy értelmes cselekedetek sorjázzanak majd elém. Meg nehogy kívül rekedjen az öröm a napomon.

El kell indulni dolgozni, nem szabad semminek hiányoznia.  Minden nap, kicsit egyforma is. Tegnap még 2019-et írtunk, pár órája hagyott itt bennünket a nyár, az előbb, alig tíz perce álmomban a szeptemberi avart rúgtam szét a Vigadó melletti padok között, és lám, egy gondolattal ezelőtt még tegnap volt a fejemben is: ételt és italt adtam valakinek, vajat, eperlekvárt hoztam, pirítóst, sok sajttal, fűszerekkel. Épp, hogy csak az imént tettem be utána az ajtót. Minden nap fogom a kilincset, reggel az első fertályóra legfontosabb része, szinte már rítus, hogy a tárva lévő ajtót behúzom. Napközben úgy is marad, többnyire. Rápattan a zár. Fogja erősen. De amint leszáll az éj, és a kérdések sorra válasz nélkül maradnak, és ezért útra indulok: menten csikordulnak a zsanérok, és hallom, kénytelen vagyok tudomásul venni, megint kitárul az az ajtó. A reggeli küzdelmeim részévé vált, hadakozok vele régtől fogva. Iparkodok rendet tenni. Újra, meg újra becsukom. Mögötte van a minden, tudom.

Több ott a néznivaló, mint égen a csillag. Tükrös pocsolyák visszfénye világítja be a Budzsák szűk utcácskáit, lentről, a folyó mellől szalad fölfelé a töltésen a betonút, a kisbolt előtt a kivágott szomorúfűz csonkja körül földbe taposott söröskupakok csillognak, sárba ragadt kincsekként Göncölszekeret, ismeretlen csillagképeket rajzolnak az árokpart mellé, oda, ahol traktorgumikon szoktak ülni az emberek, és csak a cigarettájuk parazsa festi be a sötétet. Átellenben a lombjuk tépett gesztenyefák során át lejutni a Tiszához, amin a bánáti nap mindig ferdén cikáz. Túloldalt fekete uszály. A fövenyen kagylók, szétnyílva.
Jobb ilyenkor a vízen. Megmerül az evezőlapát. Húzás, feszítés. A sodrással szemben is csak úgy eliramlik az élet. Lapátolni, lapátolni.
Az ajtókat pedig zárva kell tartani, mert csak a szívet muszáj kitárni. Hátha egyszer partnak döccen velem a tiszai ladik.

                                              Pk

OMEGA - Benkő László (1943-2020)

Életemben testközelből egyszer láttam csak. A kettőezres évek elején sétáltam a Rákóczi úton, bámészkodtam. Egy mellékutcácska sarkán rozoga autót szerelt, ismerős volt az arca. Az öreg rocker könyékig olajosan hajolt a nyitott motorháztető fölé, aggodalmas képpel bütykölt. A fülébe lőtt közismert függőkről tudtam bizonyosan, hogy az Omega alapítójával és nem egy rá hasonlító fazonnal találkoztam. 

Akik közelebb álltak hozzá, egyöntetűen állítják: szerény, jó ember volt, mindenféle sztárallűr nélkül. Bizonyosan igazuk van. Én csak egy lepukkant kocsit szerelő, egyszerű emberként gondolok rá, aki nem mellesleg zenetörténelmet írt életművével.