2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. február 28., szerda

FÖLFESLŐ FÉRCBUK

Szkopjei szoborcsoport

Nem vádolhatnak azzal, hogy rajonganék a franciákért.
Az öntelt sznobizmusuktól, az ízléstelen üvegpiramisuktól, meg a rozsdaette fémtornyuktól csak a pofájuk szokott nagyobb lenni, amikor folyton abban a hiszemben ugatnak a demokráciáról, másokat bírálva, hogy kvázi ők asszisztáltak a polgári Európa vajúdásánál. (Na, persze: nyaktilóval.)
Annak tükrében, hogy Monsieur Sovinisztáéknál még tegnapelőtt is törvényellenes volt a breton, a baszk, az oxitán meg a többi őshonos kisebbség nyelvén megnyikkanni, ez felettébb érdekes álláspont.
Mindeközben a közép-európai ancien régime Erdélyben éppen most koccintott a négyszázötven éve kikiáltott vallásszabadságra.
Aminek okán – ha a toleranciát Párizsban valaha komolyan vették volna – például Coligny marsallt sem dobják ki az ablakon, hogy utána az utcán lefejezzék, meg 1572. augusztus 23-án, este, a hugenotta Navarrai Henrik is a baldachinos ágyában marad, a péntek éjszakára előjegyzett ringyóját ölelve. Még az is megeshet: ha nem is szent, de Bertalan nevű lehetett volna valamelyik születendő fattya.
Nagy Frigyes átlátta a hagymabűzös párizsi néplelket. Ő csak úgy emlegette a francia királyt, vagyis a kollégáját hogy „az a piperkőc strici”.  
Azt meg sem említem, ahogy – az egyébként beszédhibának számító – raccsolásukra is büszke franciák napi szinten farkukat behúzva tűrik a Párizs és Orléans, vagy Marseille külvárosában már-már népünnepélyként ismétlődő, kirakatokat bezúzó, butikokat fosztogató és autókat gyújtogató gettólakók tombolását. Amikor valaki megkérdezi, miért viszed azt a baromi nagy lapos tévét, mondhatod hogy polgárjogi engedetlenség. Alighanem ez a pozitív diszkrimináció francúz értelmezése.
Ha még ez sem elég érv: Macron, a politikai vezetőjük a saját anyjába szerelmes. A focilegendájuk egy Zizou becenevű szaharai kabil. A történelmi mércével mérhető hadvezérük meg egy mélynövésű, agyonfrusztrált, szigetlakó olasz pattantyús. És ezzel mindent el is mondtunk róluk.
Bármennyire komolytalan népség, a minap elismeréssel füttyentettem egyik készülő törvényük hallatán. Mi a szösz! Vas tyúk is talál szöget. Ügyesen mellényúltak, és bebizonyították: vouloir, c’est pouvoir*.
A rövid hír arról szólt, hogy egy készülő jogszabály révén Franciaországban szeptembertől kitiltanak az iskolákból minden olyan eszközt, ami a facebook alkalmazást elérhetővé tenné. A tanárok valódi egymásra figyelést remélnek a tervezettől. Talán nem szükséges magyarázni, miért. A virtuális-digitális, egyáltalán nem létező térben történő kommunikáció ugyanis károsan befolyásolják a nagyon is valóságalapú emberi kapcsolatokat. Erre jöttek rá a franciák. És ami bámulatos: teljesen maguktól.
Filozofikus kedvében a Szemölcs Sógor erre csak a vállát rántaná. Ő már akkor sem szerette Zuckerberget, amikor az még nem is volt.
A bölcsességükről sem híres franciák tehát most a nátha és a csiga mellé föltalálták a spanyolviaszt is. Kimutatták, amit nem volt kunszt bizonyítani: az egymás mellett élés korábban megszokott formáit, az ismerkedés évezredek óta bevett szabályait, az erkölcsi és viselkedési normákat nem csak egyszerűen átalakítja a facebook, hanem azokat szépen el is sorvasztja. Milliónyi szegény hülyének – aki a facebookon tákolgatja életét – a tökéletesség illúzióját kínálja a rendszer. Elég nagy a merítés, akiket kábítani lehet. Közel kétmilliárd földi lény facebook felhasználóként napi szinten, életvitelszerűen van hozzákapcsolva a közösségi mámorhoz. Amelyen egyaránt megtalálható a hatalmi, a politikai, az üzleti mellett a lelki manipuláció minden válfaja. Nagyon megfelel a szép új digitális társadalomnak nevezett korszakos kártéteménynek ez a féligazságoktól és félreinformáltságtól hemzsegő világjelenség.
És terjed, mint a lapostetű a kikötői kuplerájban.
Egy tavalyi felmérés szerint például Thaiföldön a megkérdezett száz emberből csak kettő tudta, hogy a facebook nem azonos az internettel. Mondjuk, őket sem az eszükért szereti, aki.
Még mielőtt elájulnánk saját nagyszerűségünktől, tartsunk önvizsgálatot, őszintén: egy Faggyasnedvesen vagy Borzasdünnyögőn spontán megejtett ankéton vajon hányan adnának egzakt választ a hasonlóképpen föltett kérdésre? Tartok tőle, a Téglagyár út kettő előtt megszeppennénk az eredménytől itthon is.
A közösségi média kontraproduktív üzemmódban rombol. Ahelyett, hogy összehozná az embereket, mert amúgy ezt jelöli céljának, valójában széttépi a társadalom szöveteit. Gondoljunk bele, csak az előítéleteink terén micsoda károkat okozott! Ma annak alapján határozunk meg ismert és kevésbé ismert embereket, hogy milyen képet, mit posztolnak magukról mások. Berendezett csilli-villi kirakatot látunk, semmi mást. Szép pózok, szelfi, mosoly, buli az élet, itt is voltunk, ide megyünk, kiskutya, kismacska, álom kategória, luxus. Királyság.
Csak intellektuális függetlenség nincs. Meg hús-vér felelősségvállalás. Méltányosság. A löttyedt fotelforradalmárok korát éljük, akik építő jellegű vita, édesded veszekedés, pláne egy random verekedés helyett a billentyűzetet csépelve szájkaratézzák a politikusokat, meg mindenkit, aki nem az ő gittegyletük kánonja szerint nótázik.
Nekem ez a facebookos parasztvakítás és a valóság közötti égbekiáltó különbség mindig a régi aranyos történetet idézi.
Volt egy akadékoskodó pápai prelátus, aki közölte Galileivel, hogy a Napon nincsenek foltok. Galilei mondta neki, parancsoljon, itt a távcső, nézzen bele, tekintse meg: vannak. Mire a prelátus: „Nem, nem, fiam! Ezt te rosszul tudod! A távcsőbe (a valóságba) én nem nézek bele, mert az meg találja zavarni az elmét...”
Hát: manapság sokaknak ettől már nem kell tartaniuk. Távcső ide, valóság oda. A facebook már rég elvette az eszüket.

  *Aki akar, az tud is.


                                                        Pk

AZ ELTÜSSZENŐ BIRODALOM


Djenovici, 2018. február 11. (Fotó: Pósa Ilka)

Mielőtt kicsit hosszabb hallgatás után megtörném a jeget – amit a szilveszterről megmaradt palacknyi pezsgőhöz szánok, hogy a Fidesz idén tavasszal megismétlődni látszó kétharmados választási győzelméhez Törleyvel koccintsak, ne pedig bubi mentes Knjáz Milossal –, szóval mielőtt nekifogtam volna szokott alpári stílusomban írni, előtte, mint a rossz kan kutyának, muszáj volt körbepislantanom: ugyan ki ellen lehetne uszulni?
Megnéztem hát először a magyarországi ellenérdekeltek kicsiny, de hajdanában annál hangosabb kompániáját. Timúr és chipete. Tyehutyi tyemmi. Tevékenységük: null koma null. Das alles ist für'n Arsch.
A jámborabbja még nem vette fel az új fonalat. Szólhatna nekik valaki aggódó családtagjuk, hogy 2018 lett elvtársak! Mert így: keresni kell nekik a piros spulnit, miheztartás végett. Pedig Budapesten hamarosan megint urnák elé járul a plebs – értik ugye? –, urnás temetés lesz, a demokrácia vége, hajjaj. Annyi a sajtszabadságnak, a többszólamú gyíkkórusnak, meg a balfékek és ellensúlyok bugyborékolásának.
S amilyen nácifasiszta, antidemokratikus, inliberális és unortodoxan máriaországos a magyar nemzet névre körösztölt kifogástalanul bugris szavazóbázis, még képesek lesznek újfent kétharmadra buktatni Purger T. többszörösen visszaesett legkisebb közösségi sokszoros hagymázas álmának központi figuráját.
Orbán Viktátort, aki – mint a passzátszelet fújó szabadelvű rókamanguszták vezérhímeitől tudni – a tavalyi évben hetente volt zsebre vágott kezű, köhécselő, száját nyaldosó, pocakos, patás ördög, valamint napi huszonöt órában konzisztensen gyalázott diktátor. Úgy is, mint Belorussziába vagy Kirgizisztánba kimenekített megbuktatott keleti istenkirály, úgy is, mint Európát hátulról oszt’ mejjbe gyalázó vidéki suttyó. Mert a szotyolát köpödő szittya Maradona nem pont olyan, mint a buckalakó mongúzok szeretnék. Akik a földhányásuk tetejéről ücsörögve rakják – vagyis fordítva – földrakásuk tetejéről ücsörögve hányják rá a szakmailag kifogástalan kritikáikat. És kussba tűnnek, mihelyt közeledik Orbán, hogy megrázza a pofonfát.
Ráadásul immáron az sem titok, hogy Orbán nevében ott van az R, az I, és a T betű is, és ezek a nagyon különleges betűk Adolf Hitlerében is föllelhetőek. Vitéz Nagybányai Horthy Miklóséban meg pláne! Több mint kísérteties! Reinkarnálódik a Belzebub fattya!

Eddig nagyjából ennyi az anyaországi oppozíció politikai érvrendszere.

(A Vajdaságból alájuk tercelőkről most azért nem írok, mert gusztusom ellen való döglött lóba rugdalni. Majd a végén, kapnak tőlem pár mondatban circumdederuntot. Köszönjék meg.) Nem valami égrengető a magyar ellenszél programja, tegyük a kezünket a szívünkre.
Pedig már a zseniális Talleyrand megmondotta volt régen, hogy a politikában az egyetlen mérce a sikeresség, a többi csak csajozós duma. És akárhogy ágál az édes anyaországi ellenzék, akárhogy rázzák is az öklüket, „szart se ér a harag, hatalom nélkül” – megint nem én trágárkodtam, szó szerint citáltam a már egyszer emlegetett möszjő Talleyrand-t, aki amúgy Autun püspöke, Périgord, majd Benevento, meg utána Dino hercege is volt. Nagy huncut hírében állott, aki ha újraéledne, ezeket a mai politikusokat – akiknek egyik-másikjához képest egy vödör korom is atomvillanásnak tűnik –, úgy söpörné félre, mint a Szemölcs Sógor a hagyma héját szokta volt, a pacal dinsztelése közben.
Ha a szocik összekanalazzák magukat, lehet, tíz százalék fölé is képesek elrugaszkodni. Csak hát ez a fránya gravitáció… Annak nem lehet parancsolni. Hiába a legdemokratikusabb haladárok vinnyogása. A még demokratikusabb liberális TASZkalapokat meg már meg sem lehet mázsálni, nem hiába voltak anno hatalmon: mindent megfújtak, a hungarus polgár meg nem aranyhal memóriájú. Alaposan eszébe véste őket. Hát: most fújhatják. Vagyis inkább megszívják majd.
Nem zokogom miattuk. Zoli atya, a gyóntatópapom szerint „a kárörömöt nem kell fiam szégyellni, mert az mentes az önzés bűnétől…”
Maradna a Jobbik, mint kihívó, de Szemöldök Pártelnök Úr bravúrosan lesimicskázta magát meg a szervezetét az infernóba. Mostanra lángot okádva replikázhat Vona Gabesz. Utoljára Süsü a sárkány volt ennyire félelmetes, tüzeskedő. Csak neki több esze volt, mint Vonának. Meg hitelesebb is volt, mint a gárdamellényét dugdosó Zázrivecz Gábor, Vona-Szabó Krisztina férje.
Elment a Vona(t) öcsi. A végére hagytam a kedvencemet, gyökkettő bolondos Gyurcsányt, a bádogembert, a madárijesztőt, amolyan agyatlan, szívtelen, fogatlan oroszlán gyanánt. Róla legyen elég annyi: Vágópistástul, Vadai Ágicástul is olyan a kínálata, mintha a lószar akarná franciakrémesként eladni magát.
Kérem, ez a paletta. 2018 legeleje. Három hónap vagy négy: lesz itt megint haddelhadd!
Lelki szemeimmel látom, amint Budapesten hullani fog a barna eső, Újvidéken a komplett Magyar Tanszék lesz bevagonírozva, Szabadkán pedig a Tütü society bár prominensei fognak végtelenített kazettáról siratódalokat hallgatni.
Ne bennünk, választókban, vagy Orbán Viktorban keressétek a hibát.
Amit eddig értünk produkáltatok, a nemzetért tettetek az – meglehet – a semminél talán több. De a valaminél sokkal kevesebb.

                                                                        Pk

2018. február 1., csütörtök

A FÖLTÁMADOTT FOLYÓ

A Tisza Kanizsánál, a szigettel

Tizennyolc éve történt. Épp 2000 telén.
Az új évezred ugyanúgy nem tudta eldönteni, mi a jó és mi a rossz, mint az előző. Veszedelmes boszorkánykonyha világunk szendén is kegyetlen hónapokba porciózta a történéseket, s mi a naptári váltást követően ugyanúgy nem voltunk sem jámborabbak, sem istenfélőbbek, sem belátóbbak és irgalmasabbak, mint annak előtte. Nem. Inkább voltunk kíváncsiak a számok törvényére. Azt lestük, mi lesz velünk, ha 1999-et követően kettessel kezdődik majd a kalendárium. Valahogy titkon megéreztük, legbelül számon tartottuk, hogy a négyjegyű évszám ilyetén alakulása végletesen és immáron megmásíthatatlanul kísér majd végig bennünket létezésünk során. Visszaszámlálás, és az izgalmas új kezdete… Ezer esztendeig leszünk ebben a kapavágásban. Mert ezután mindenhová kettest kell majd kanyarítani, az összes dátum furcsán módosulni fog, s ettől kezdve a majdani fejfákba már nem egyessel kezdődő cifrát vés bele a sírköves, hanem kettest, amolyan kérdőjelforma furcsa arab számot, mintha az a nyakon csapott kettes szám a jövőt illetően szeretné a nagy talányt megválaszoltatni. Tudtuk: mutálódni fog sok minden. Rémüldöztünk, jópofiztunk, lestük, hátha nem omlik össze a számítógépes rendszer. Merthogy a nélkül már nem lett volna értelme semminek. Izgalommal vártuk a beharangozott világvégét, ami érdektelenség és nézőhiány okán lekerült ugyan a színpadról, de a katasztrófa nem maradt el. Csak arra nem számítottunk, hogy pont minket talál szíven. Olyan gyorsan, halálosan, tűpontosan, hogy a leglidércesebb álmunkban sem gondoltunk volna.
Az új millennium első, komolyabb bemutatkozása – ki ne emlékezne rá? – menten gyilkosra sikeredett. Gúnyosan rideg volt ez a tizennyolc évvel ezelőtti beköszöntés. Arrogáns, kegyelmet nem ismerő. Hatalmas pofonnal indult az év, és mi – tiszai emberek – bizony megéreztük a sajgását. Emlékszem, égett az arcom, amikor hozták az első híreket, és hiába szorult ökölbe a kezem, a tehetetlenség dühén túl nagyobb erővel sújtott a kétségbeesés. Hogy immáron lekéstem, lekéstünk. Nem tehetünk semmit.
2000. január végén futótűzként terjedt a rémálom. Megölték a Tiszát! A szeretetünk folyóját! Az első információk alapján megint a románok voltak a ludasok, akiknél azt megelőzően és azóta sem különösebb szempont a környezet védelme. (Ennyit Európáról, meg az elvekről. Ne legyünk naivak! Ha az lenne, akkor manapság nem így nézne ki a Maros, ahogy. Vagy Nagyváradon, a Sebes-Körös fölötti gyaloghídon, nyári estéken sétálva nem kéne az orrunkat befogni. És ezek csak kapásból megidézett példák. Hol vannak még a pillepalackokat sodró erdélyi hegyi patakok, vagy a régi rendszer víztározói, amelyekbe komplett falvakat fojtottak bele, templomostul, mindenestül. No persze: nekünk is van Bégánk, Arankánk, Ferenc-csatornánk, Palicsi-tavunk: hamarjában eldönthetetlen, rangsorolni nehéz, melyik a büdösebb, szennyezettebb, melyik az elhanyagoltabb.)
Február elseje volt, és mi szégyennel és riadalommal az arcunkon hol a tévét figyeltük, a rádiót hallgattuk, hol pedig mentünk a Tisza-partra, kérdezősködni, mi a helyzet. Akkor láttam öreg halászokat kisírt szemmel káromkodni. Csónakosok, vízi emberek rázták az öklüket észak felé. A Tiszának – mindenki ezt mondta, nagyon úgy tűnt – befellegzett. Tonnaszám úszott a sok döglött hal a folyó sodrában. Merték, csáklyázták a tetemeket, dobálták hullazsákba a mi Tiszánk élővilágát, és a ciánnal meggyilkolt folyam kincsei bűzlöttek egy rakáson. Akkor senki nem viccelt halászléval. Senki sem tartotta illőnek bármiféle nyerészkedés gondolatát. Mintha fivérek közös édesanyát temetnének, úgy beszéltek a kanizsai emberek. Sokan, jó előre a tiszavirágot is elsiratták, hisz az a legkényesebb fajta.
Az ár levonult. A hírek már másról szóltak, de a kanizsaiak csak le-lerándultak a Tisza partjára. Mint kedves rokon csendes sírhantjánál ácsorogtak, ácsorogtunk. Vártuk a tavaszt. Ugyan mit fog hozni? Fogunk-e még fürödni a vízben, lesz-e valaha pecás a parton, tudunk-e még a gyerekeinknek tiszavirágzást mutatni?
Az eredmény önmagáért beszélt. Elmúlt tizennyolc év. Nem lettünk nagykorúbbak. Mégis, valahogy odalett megint ennyi esztendőnk, és már csak elvétve jut eszünkbe, hogy mindez gyászosabban is alakulhatott volna. Hogy rajtunk is múlik minden, azóta is. Ezt: az emberi elme az idő múlásával felejti. Nem marad meg bennünk a bizonyosság: ahogy a folyót, úgy egy embert sem lehet egykönnyen elveszejteni. A folyó csak ad, az ember is folyton csak ad. A folyótól elvehető minden, ahogy az embertől is. Akkor is föltámad a folyó. Volt már rá példa: az ember is. A Tisza a szeretet folyója. Aki szeret, az nem halhat meg. Igaz ez folyóra, emberre – egyaránt.

Február elseje volt. A Tisza élővilágának emléknapja. Romániában 2000január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat. A szennyeződés február 1-12 között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó élővilágában. Erre emlékezve az Magyar Országgyűlés 2000június 16-án elfogadott határozatának 10. pontjában február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította.

                                                     Pk