2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. február 1., csütörtök

A FÖLTÁMADOTT FOLYÓ

A Tisza Kanizsánál, a szigettel

Tizennyolc éve történt. Épp 2000 telén.
Az új évezred ugyanúgy nem tudta eldönteni, mi a jó és mi a rossz, mint az előző. Veszedelmes boszorkánykonyha világunk szendén is kegyetlen hónapokba porciózta a történéseket, s mi a naptári váltást követően ugyanúgy nem voltunk sem jámborabbak, sem istenfélőbbek, sem belátóbbak és irgalmasabbak, mint annak előtte. Nem. Inkább voltunk kíváncsiak a számok törvényére. Azt lestük, mi lesz velünk, ha 1999-et követően kettessel kezdődik majd a kalendárium. Valahogy titkon megéreztük, legbelül számon tartottuk, hogy a négyjegyű évszám ilyetén alakulása végletesen és immáron megmásíthatatlanul kísér majd végig bennünket létezésünk során. Visszaszámlálás, és az izgalmas új kezdete… Ezer esztendeig leszünk ebben a kapavágásban. Mert ezután mindenhová kettest kell majd kanyarítani, az összes dátum furcsán módosulni fog, s ettől kezdve a majdani fejfákba már nem egyessel kezdődő cifrát vés bele a sírköves, hanem kettest, amolyan kérdőjelforma furcsa arab számot, mintha az a nyakon csapott kettes szám a jövőt illetően szeretné a nagy talányt megválaszoltatni. Tudtuk: mutálódni fog sok minden. Rémüldöztünk, jópofiztunk, lestük, hátha nem omlik össze a számítógépes rendszer. Merthogy a nélkül már nem lett volna értelme semminek. Izgalommal vártuk a beharangozott világvégét, ami érdektelenség és nézőhiány okán lekerült ugyan a színpadról, de a katasztrófa nem maradt el. Csak arra nem számítottunk, hogy pont minket talál szíven. Olyan gyorsan, halálosan, tűpontosan, hogy a leglidércesebb álmunkban sem gondoltunk volna.
Az új millennium első, komolyabb bemutatkozása – ki ne emlékezne rá? – menten gyilkosra sikeredett. Gúnyosan rideg volt ez a tizennyolc évvel ezelőtti beköszöntés. Arrogáns, kegyelmet nem ismerő. Hatalmas pofonnal indult az év, és mi – tiszai emberek – bizony megéreztük a sajgását. Emlékszem, égett az arcom, amikor hozták az első híreket, és hiába szorult ökölbe a kezem, a tehetetlenség dühén túl nagyobb erővel sújtott a kétségbeesés. Hogy immáron lekéstem, lekéstünk. Nem tehetünk semmit.
2000. január végén futótűzként terjedt a rémálom. Megölték a Tiszát! A szeretetünk folyóját! Az első információk alapján megint a románok voltak a ludasok, akiknél azt megelőzően és azóta sem különösebb szempont a környezet védelme. (Ennyit Európáról, meg az elvekről. Ne legyünk naivak! Ha az lenne, akkor manapság nem így nézne ki a Maros, ahogy. Vagy Nagyváradon, a Sebes-Körös fölötti gyaloghídon, nyári estéken sétálva nem kéne az orrunkat befogni. És ezek csak kapásból megidézett példák. Hol vannak még a pillepalackokat sodró erdélyi hegyi patakok, vagy a régi rendszer víztározói, amelyekbe komplett falvakat fojtottak bele, templomostul, mindenestül. No persze: nekünk is van Bégánk, Arankánk, Ferenc-csatornánk, Palicsi-tavunk: hamarjában eldönthetetlen, rangsorolni nehéz, melyik a büdösebb, szennyezettebb, melyik az elhanyagoltabb.)
Február elseje volt, és mi szégyennel és riadalommal az arcunkon hol a tévét figyeltük, a rádiót hallgattuk, hol pedig mentünk a Tisza-partra, kérdezősködni, mi a helyzet. Akkor láttam öreg halászokat kisírt szemmel káromkodni. Csónakosok, vízi emberek rázták az öklüket észak felé. A Tiszának – mindenki ezt mondta, nagyon úgy tűnt – befellegzett. Tonnaszám úszott a sok döglött hal a folyó sodrában. Merték, csáklyázták a tetemeket, dobálták hullazsákba a mi Tiszánk élővilágát, és a ciánnal meggyilkolt folyam kincsei bűzlöttek egy rakáson. Akkor senki nem viccelt halászléval. Senki sem tartotta illőnek bármiféle nyerészkedés gondolatát. Mintha fivérek közös édesanyát temetnének, úgy beszéltek a kanizsai emberek. Sokan, jó előre a tiszavirágot is elsiratták, hisz az a legkényesebb fajta.
Az ár levonult. A hírek már másról szóltak, de a kanizsaiak csak le-lerándultak a Tisza partjára. Mint kedves rokon csendes sírhantjánál ácsorogtak, ácsorogtunk. Vártuk a tavaszt. Ugyan mit fog hozni? Fogunk-e még fürödni a vízben, lesz-e valaha pecás a parton, tudunk-e még a gyerekeinknek tiszavirágzást mutatni?
Az eredmény önmagáért beszélt. Elmúlt tizennyolc év. Nem lettünk nagykorúbbak. Mégis, valahogy odalett megint ennyi esztendőnk, és már csak elvétve jut eszünkbe, hogy mindez gyászosabban is alakulhatott volna. Hogy rajtunk is múlik minden, azóta is. Ezt: az emberi elme az idő múlásával felejti. Nem marad meg bennünk a bizonyosság: ahogy a folyót, úgy egy embert sem lehet egykönnyen elveszejteni. A folyó csak ad, az ember is folyton csak ad. A folyótól elvehető minden, ahogy az embertől is. Akkor is föltámad a folyó. Volt már rá példa: az ember is. A Tisza a szeretet folyója. Aki szeret, az nem halhat meg. Igaz ez folyóra, emberre – egyaránt.

Február elseje volt. A Tisza élővilágának emléknapja. Romániában 2000január 31-én a Szamos felső folyásának vízgyűjtő területén működő román-ausztrál tulajdonú Aurul nevű bányavállalat cianiddal és nehézfémekkel szennyezte a Szamos és a Tisza folyókat. A szennyeződés február 1-12 között vonult le a Tiszán ökológiai katasztrófát okozva a folyó élővilágában. Erre emlékezve az Magyar Országgyűlés 2000június 16-án elfogadott határozatának 10. pontjában február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította.

                                                     Pk


Nincsenek megjegyzések: