2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. augusztus 31., csütörtök

A LEPKEIDOMÁR




2. rész

Két részlegből áll a messze földön híres ókanizsai gyógyfürdő épülete.
Az egyikben hálnak a testi épülésre vágyó vendégek, ahol a csontok, a porcok, az ízületek, vagyis a test külsőségeinek a szakszerű ápolása folyik.
A szanatórium üvegezett verandájáról nyíló rendelőszobákban viszont a beutaltnak a belsejét gyógyítják. A szellem mélyén zajló nagyon rejtett dolgokról gondoskodnak. Megannyi cifrán rámázott tájkép, velencei tükör-utánzat meg zölden kacskaringózó kúszónövény között búvik meg a főorvos úr dolgozószobája. Egy most sarjadó tudomány pionírja a doktor. Az emberi szellem nyavalyáit kutatja. Ez a – mondhatni – más egyéb úri passziójával nivelláló tevékenysége még korántsem bír fölsőbb kompetenciákkal. Irodalma sincs. Ezért jobbára a saját gyakorlati módszereire támaszkodik, a doktor önképzőként halad az új tudomány titkokkal övezett mezsgyéjén. Szakirodalom híján a megérzéseire hagyatkozva kezeli a pácienseit.
Ebből a tapasztalatból kiindulva a lepkeidomárt sem a rendelőszoba szögletei közé kísérteti az ügyeletes nővérrel, hanem a filodendronos társalgó intimebb sarkába, ahol a veranda üvegén túl pompás, pittoreszk kilátás nyílik a park lugasaira és a közeli csónakázó tóra. Aki maga is a természet ölén fogant, a kinti világ gyermeke, annak valószínűleg megnyugtatóbb a buja vegetáció látványa, az erdő közelségének a tudata. Így határoz magában az ókanizsai főorvos. Jól teszi. Az elébe vezetett férfin nyoma sincs a feszültségnek, a megilletődöttségnek. Udvariasan köszön, de csak bólint mellé. Nem görbed előre, ahogy a lejjebbről érkezők szokása. Ez róla az orvos első benyomása. Meg hogy viseltes de tiszta a ruházata. Vékony, inas figura áll előtte. Egy átlagos ókanizsai parasztforma. Csak a nézéséből sejteni: kilóg a sorból. A bugrisokéban nem szokott ennyi értelem csillogni. Ahogy a szeme bogara ide-oda mászkál a veranda berendezésén, látszik, részletekig menően fölméri a helyiséget. Az orvos nem szól. Vár, hogy a páciens biztonsággal szemlélődjék. Aztán a kikészített párna nélküli tonett székre int. Ülnek egymástól alig méternyire. Töprengőn néz a doktor. A lepkeidomár tiszta tekintete viszonozza. Csönd telepszik rájuk. A délutáni pihenő időszaka járja, a többség aluszik, a személyzet lábujjhegyen jár. Odakint hét ágra süt a nyárvégi nap kévébe szedett sugara. A háborítatlan idillt csak fokozza a távolból behallatszó nagytemplom párat konduló harangja, amely most megint egy beteljesült órát hivatott köszönteni.
Ez a jel. Kezdhetjük, gondolja magában az orvos.
Száraz hangon, a szokott rutinnal bemutatkozik. A vele szemben ülő is megmondja a nevét. Innét már a doktor belefog a páciens megismerésébe. A jó előre eltervelt, alapos megfontolás utáni első kérdését végre a kezelt személynek szegezi:
  – Mit tart önmagáról? Különbnek véli magát a többi embertől?
  A válasz amilyen hamar érkezik, amilyen lapidáns, legalább annyira meghökkentő.
  – Néhanapján föl köll vállalnunk, amit a sokaság hisz rólunk. De csak hogy eltitkoljunk előlük fontosabb dolgokat, amik valójában vagyunk – aztán teljesen váratlanul, mintegy közvetlenül visszakérdez – Én is tehetek föl kérdést önnek, doktor úr?
   Az orvos képe megnyúlik. Némi zavarodottsággal ugyan, de szó nélkül biccent. A lepkeidomár megint furcsát produkál. Lassan, tagoltan teszi föl a kérdését:
  – Hisz ön Istenben? – és ha lehet, ettől kezdődően még nagyobb zavarba kerül a doktor úr, mert valahol, már a legelején érzi – amint a bizonytalanság lassan ragadja el – hogy a beszélgetés irányítása, a tematika gyeplője kicsússzanni látszik a kezéből. Nyugalmat erőltet magára. A hangja tanáros.
  – Nos, a világi tudás, értelem mai állása mellett nem zárható ki sem az, hogy létező az isteni erő, sem az, hogy nem valós. Eldöntetlen a kérdés. Ám mivel magát én nem egy theológiai disputára rendeltem magam elé, hanem az ókanizsai polgármester úr kérésének teszek vele eleget, most arra kérném, hadd végezzem a munkámat és…
  – Nem arra vagyok kíváncsi, mit mondanak a tudósok. Azt kérdeztem: maga hisz-e őbenne?
  Gyenge, szakmaiatlan a kezdés. Az orvos titokban fölfortyan. Magát hibáztatja. A lepkeidomár nyers, faragatlanságra utaló kilobbanása akár ijesztő is lehetne, de nem az. Nincs a hanghordozásában erőszakosság. Inkább az olyan ember türelmetlensége süt ki belőle, akit módfelett célirányosan csak egy dolog érdekel. Egy valamiről akar alapos tudomást szerezni. Ilyesmire a főorvos úrnak a praxisa során még nem volt példa. Megakad a mondandója. Pápaszemét leveszi, törölgeti. A dioptriás lencsék híján messzebbre most jobban lát. Tarkán tekeregnek előtte a leterített, bolyhos perzsaszőnyeg mintái. Szép, ízléses kézimunka. Hogy eddig nem figyelt föl rá! Éppen most, ebben a kicsit kínos szituációban, és éppen itt, egy neveletlen páciens kezelése közben… Érthetetlen. És mégis. Tovább érik a gondolatisága, ahogy lódul a fantáziája. Milliónyi öltés! Rejtély, mire nem képes az ember! Mennyi színt, formagazdagságot, bájt és szimmetrikus tökéletességet tud teremteni! Furcsállja a doktor ezt a hirtelen támadt észrevételét, a meglátása még furcsább összefüggéseit, de aztán erőnek erejével visszakényszeríti elméjét a diagnosztizálandó feladatára. Újból próbálkozik. Szemüvegét orrnyergére biggyeszti. Kedélyesre vált.
  – Tudja mit, barátom? E parttalan, meddő tárgykör helyett egy játékot ajánlanék. Itt van két cédula. Egy magának, egy nekem. Fölteszek egy kérdést, amire mindketten írásban, de csak egy szóval válaszolunk. Amint megmutattuk egymásnak, összevetjük a kettőt, és megbeszéljük. Aztán magán a sor, kérdezhet. És így tovább. Rendben?
  Választ sem várva, a köpenye zsebéből ceruza csonkját és félbe tépett vényes papírt húz elő. Megütközve veszi tudomásul, hogy a másik balkezes. (Sutában tartja az írószerszámot? Hol tanult meg írni? Ki lehetett, aki ezt engedte?) Nincs ideje sokat ámuldozni, elmélkedni, e felől tudakozódni meg kiváltképpen. Helyette indítja a játékot. Nem kevés örömmel konstatálja, hogy a páciens végre az ő akarata szerint együttműködőnek bizonyul. Figyel. Alighanem tetszik neki a dolog.
  – Első kérdésem tehát. Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „én”.
  Egy pár másodpercig mindketten lehajtott fejjel firkantanak valamit. Az orvos visszatérő önbizalommal noszogatja:
  – Mi a szó, amit írt? – a lepkeidomár felé fordítja a fecnijét. A nyomtatott betűs kézírás szépen olvasható. Sötétlenek a grafit marta vonalak. Az orvos pislogni is elfelejt. Hüledezve nézi a választ: FEHÉR. Dadogva kérdezne, de fölösleges. A lepkeidomár hangja betölti a filodendronok párájától szagló verandát.
  – Ne féljen doktor úr! Értettem a kérdést. Ez rá a válaszom. Azért vagyok most fehér, mert nyár van. Sosem bántam meg, hogy azzá lettem, ami. Egyszer, tűznézés közben eszembe villant, miért muszáj, hogy az ember az legyen, ami megfogható? Miért nem lehetnénk egyebek? Testtelen hangok. Mondjuk. Vagy megbocsátó szavak. Formátlanságból lévő árnyak. Miért ne lehetnénk csupán egy érzés? Szeretet. Hűség. Bánat. Miért nem vagyunk például színek? Hát – ilyetén – néha, mint mostanában, színnek gondolom magamat. Télen narancssárga, a tűz sárgája vagyok. Fölmelegítek. Tavasszal földbarnára változok, vagy püspöklilára, mint a szomorú szemfödő. Tudja, nekem mindig virágokat temető a tavasz. Aztán meg az összes zöldet bennem lévőnek tudom, mihelyt az ősz érkezik. Akkor, abban – ott az élet eleje. De ilyenkor, nyáron, hótiszta fehér mindenem. Fagyott izzás fehére. Ilyenkor én ez vagyok. Így, higgye el, elég sok mindent megértek. Magát is. Másokat is. Ám hogy megértsek másokat, előbb azzal kellett kezdenem, hogy magamat is megértsem. Ezért élhettem túl mindent, akár valami madár a vihart. Hát maga milyen szót írt?

(folytatjuk)  

                                                         Pk            

2017. augusztus 26., szombat

NAPLÓ - 65.


"Csütörtökre virradóra láttam meg.
Miután megjelent, egy ideig néztem. Engedte magát a látvány. Aztán fölébredtem, ám utána még percekig tenyérbe temetett arccal meredtem a sötétséget. Muszáj volt átgondolnom.
Hogy ön- és létképünk legtitokzatosabb fundusa az álom, ezzel olyan túl sok újdonságot nem mondok. Bozontos hétköznapjainkban az álomnak a lopott időtlenség szerepe jut. Dimenzióugrás. Csoda. Amolyan mindenkinek kijáró táltos képesség. A szegény ember vigasza.  
Nem a szó, a kép erejével hat, hanem a tartalommal. Fölfogható üzenetként. Föl is kell! A bátrabbja meri is. Akiket elbűvöl, elbájol. A többieknek meg ott heverhet tovább tunyán, amivel megelégszenek. Hiába hogy aranyból és ezüstből mérik rájuk ezt a soklátomásos boldogságot. Beérik kevesebbel. Habzsidőzsi. Pénz, kielégülés, megint pénz és kész az emberi élet. Műarany gyapjas rend(etlenség).
Ugyanakkor ismétlődően megélhető lenne az ige varázsa.
Napközben, míg tettem-vettem, a tündéri péntek teendőinek kisezer darabját illesztgettem össze, folyton ott motoszkált bennem. Nem tudtam róla, de éreztem. Nem hagyott békén.
Amint lett egy kis szabadidőm, ösztönszerűen, viszont nyilvánvalóan a hajnali álmom kényszerétől hajtva firkálni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy került a ceruza a kezem ügyébe. De akkor és ott – lett egy ceruza. Úgy látszik a helyén volt. (Meg én is.)
A másikat, a keményebbet, a HB típusút már nagyon is ok-, illetve célszerűen vettem elő, mert ahogy tisztultak a vonalak, rögzült bennem az elhatározás, az ízig-vérig presszionált emlékkép megörökítése.
Szóval, ezt a helyet én láttam. Járni ugyan még nem jártam itt, ám erős hittel megvallom: egyszer egészen bizonyos, hogy ide fogok jutni. Sikátoros, mediterrán jellegű az utca. A zsalugáteres ablakok csukva, terigetett lepedők szagát érezni. Langyos a kő a talpam alatt. Szárazság van. Hetek óta nem eshetett. Az árnyékos fal tövében gyík szalad, s az utcaköveket akárha apámmal együtt raktuk volna, mint régen, a hátsó udvar aszfaltdarabjait, amiket a tűzoltó laktanya kuglipályájának bontásakor hazavittünk, aztán újrahasznosítottunk. (Kánikulában megereszkedik, puhává lesz az aszfalt. Összevissza lyukat vernek bele a lovak patkószögei. Akkoriban erre nem gondoltunk.) 
Az édesded, idilli álomképem részleteire is emlékszem. Folyondárok zöldellenek. A cikkcakkos, ábrándként is bevésődő ház-sor egyik falán kovácsoltvas cirkalom van. A szerepét nem tudom. Lehet, zászlótartó. Az is lehet, hogy egy régi borbély táblája, amiről lecsonkult a sárgaréz tálka. Ha lobogót látok kitűzve benne, legalább tudnám, hol keressem. De az égiek nem hagyták, hogy az országot beazonosítva, könnyedén megtaláljam.
Most az a dolgom, hogy keressem. Rá fogok lelni. Ez holtbiztos.”  
 

Pk 

AZOK A SÁRKÁNY FIÚK

Sárkány Tamás: Az elhagyott lak II.

2017. augusztus 19-én a horgosi Sárkány Tamás és Sárkány Balázs Közös keret címmel megnyílt magyarkanizsai tárlatának széljegyzete

Nincs rá jobb szó: játékosság. Ez a fogalom villan be a szemlélőnek, amint ellátogat a Dobó Tihamér Képtárba, ahol a horgosi ifjú képzőművészek – mellesleg fivérekről van szó – közös tárlatát tekinthetik meg az érdeklődők.
Aztán a játékosság mellé gyorsan odakívánkozik egy másik megállapítás is. Fiatalság. Ez a kicsit kesernyés észrevétel, ez a szomorkásan dühös, néha fölényeskedő kijelentés általában akkor szokott elhangzani, amikor a korban már vastagabbak hökkenten veszik tudomásul, hogy valami módon azért eljárt fölöttük az idő. Hogy az életünk bizonyos szakaszán túl már nem tudunk olyasmit produkálni, amit kezdőként, húszévesen könnyedén megoldottunk. Látom a kaján mosolyt az olvasó arcán. Igen – igaz ez a fekvőtámasztól kezdve az élet legintimebb részletéig. De ugyanígy igaz a művészi vitalitásra, az inspirációra is.
A Sárkány fiúk kiállítási anyaga a tanúsítvány arra, mekkora erő, fantázia, ihletettség, szenvedély, akarat munkálhat egy pályája legelején lévő ifjú emberben. Mindeközben mennyi pimaszság, szertelenség, mennyi lumineszcencia, kreatív energia szabadul föl, mihelyt a bensőséges létszemlélet világából kitörni vágyó ifjú művészek lehetőséget kapnak a bizonyításra. Olyankor a fiatal vér tüzétől hevítve nem finoman kopogtatnak valamelyik galériába, hanem – képletesen – berúgják az ajtót tokostul. Ahogy a Sárkány testvérek. A kiállításuk – amellett, hogy számos vizuális műfaji elemmel operál –, a témák, a művészi nyelvezet, és a már sejthető, de még kibontakozó félben lévő egyéni hanghordozás vagy látásmód mellett hallatlanul széles kínálatát adja a kompozíciókhoz fölhasznált eszközök, a matériák tekintetében. 
Textuális tobzódás. Kicsit Duchamp-os ugyan a fílingje, de bácskaiasan. A bontott épületanyagokból, jelentéktelen tárgyakból újrafogalmazott világ megrendítő pontossággal szemlélteti: igen, ez is egy dimenzió. Igen, ez is egy történet. Hisz a likacsos szűrőből manifesztálódó főnixmadár menten más minőséggé nemesül. Éppen úgy, ahogy a hézagos, agyonhasznált postaláda-rekeszek groteszk, szlömösödött mivoltukban is rólunk, itt élő emberekről szólnak. Erős, Sárkányos markolással van összefoglalva a korunk. Modern, mégis az irgalmasságról regélő totemek mellett, rozsdás szögekkel kivert, lekallantyúzott installációkon bámulható az ellenképünk. 
Érdemes megtekintenünk.

Sárkány Balázs: Napfiú

                        Pk  

Megjelent az újvidéki Magyar Szó napilapban, 2017. augusztus 26-án.

2017. augusztus 25., péntek

A LEPKEIDOMÁR



Ókanizsa - Jézus Szíve szobor

1. rész

A tisztelendő úr úgy általában nagyon szereti a világot, és a világon belül Ókanizsát. Azon belül is a bácskai békességet, meg a rossznyelvek szerint a hasát szereti, de hát a folyton epébe mártott mendemondákkal nem kell törődni. Általános vélekedés szerint amúgy jó ember és jó pásztor a zentai plébános. Különösen, hogy zentai létére sűrűn-sűrűn eljár az ókanizsai nyájhoz. Ilyen alkalmakkor vendégként misét is celebrál. Ha már egyszer annyira kedveli a másik Tisza-parti várost. Egyik nyári látogatása befejezésekor, Nagyboldogasszony másnapjának reggelén, a Zárdával átelleni parókiánál a szokott rutinnal megállnak a kiglancolt szerszámú lovak. Újfent elbúcsúzik a helyi paptársától, és viszi a batár vissza, Zenta irányába. Zörögnek a ráfok, a paták párosával kopognak. A főúton gurul a kocsi. Vele gurul a zentai plébános magabízó, derűs hangulata. Ahogy tekergeti a nyakát, nézelődik, a város déli peremén lévő nagy kanyarban a tisztelendő úr egy különös menetre lesz figyelmes. Ünneplőbe öltözött férfiak, és nők csapata ballag az indóháznál. Átbotorkálnak a síneken, majd a vasúton túli nagytemető vasrácsos sarki kapujában körösztöt vetve szép libasorban, méltósággal betérnek a sírkertbe. Széjjelnézve még néhány fekete-fehérbe öltözöttet, emberpárt, kisebb csoportot lát igyekezni ugyanabba az irányba. Hétfő és kora reggel lévén nagyon furcsának tűnik a dolog. Nem is állja meg szó nélkül. Megköszörüli a torkát:
 – Józsi, tán itt Kanizsán ilyen időben szokás temetni? – kérdezi a faarcú kocsistól, majd kissé rosszallóan tűzi hozzá: – Ugyan miféle népség iparkodik frühstückölés helyett a temetőbe?!
 A gyeplőszárat feszesen tartó kocsis előbb ostorával akkurátusan meglegyinti a konya fülű rudas farát, majd féloldalvást hátrafordulva a kijáró tisztelet hangján felel:
 – Nem gyászó’nak azok, kéröm alássan. Hanem a lepkeidomár fejfájáhó’ mennek. Oszt’ lesik a csudát.
 Tarkójáig szalad a szemöldöke a tisztelendő úrnak. Menten fölfúvódik, lobot vet a kedélye.
 – Miféle csodát, te? Mostanában már nincsen csoda, hallod-e?! – horkan rá a parasztra.  Csöndesen, de tántoríthatatlan meggyőződéssel érkezik a válasz:
 – De igenis van, kéröm alássan. A kanizsai csuda. A lepkeidomáré.

*

Élt magába zártan, egyedül, mint a kagylóban megbújó gyöngy. Faék egyszerű volt, de kerekded jellemű. Sosem spekulált rajta, van-e értelme annak, amit csinál. Tette a dolgát. Amíg lepkeidomárrá nem vált, előtte napszámból tengődött. Árvaházi gyerekként korán végigvert rajta az Isten akarata. A Széles utcai szegények házában magzott föl. Valahogy sosem hallották, hogy bárkit haraggal illetett volna, vagy hogy hibáztatná az elficamodott sorsát. Noha senkije sem volt, rejtélyes módon mégis fondor nélkül ragaszkodott mindenkihez. Nem panaszkodott. Tudott, és mert bízni másokban. Egyszer valakik megkérdezték tőle, mit vél az igazságról. Különös, összeszedett gondolatisággal válaszolt. Hogy minden, még a hamisság, a hazudozás is az igazság hasznát szolgálja. Hogy még a sok valótlanság, az emberi gonoszság is egy napon az igazság javára billenti majd a világot. Ebben – úgy látszik hitt. Pedig a gondviselés számkivetettjeként – míg lepkeidomársága be nem következett – nemigen szerették. Nehéz az olyat kedvelni, aki a közösségen kívül, eleresztett léggömbként létezik. Kivált, ha némi joggal érezni: olykor mintha fölöttük úszna.
Talán éppen ezért sosem vitte semmire. Hihették róla sokan: csak egy tűszúrás, és kipukkad a mindensége.
A Járás széli rozzant kis házikóját is a város népjóléti részlege utalta ki számára. Alkonyatokon a dűlőútról oda lehetett látni, amint világosság lobog a portáján. Az istenszemekkel telehintett csillagos éjjeleken sokszor virrasztott. Ücsörgött a bodzabokrok takarásában lapuló süppedt tetőzetű viskója előtt, s míg az égő fahasábokból pattogón szikrák imbolyogtak a magasba, ő a tüzet nézte. Olyankor mintha egy mélyen alvó ember arcán táncikált volna fény. Nem unta el magát. Máshol járt. Képzeletben a megszomorodott valóságosság helyett egy másik világba utazott. Alighanem oda, ahol összeforrasztva egymással meglelte az állhatatosságot és a szeretetet. Ilyen tűznézések után, minden hajnaltájt egy szentmiséről visszainduló ember komolyságával, de kivörösödött szemmel kelt föl a pislán izzó parázshalom mellől. Megmosdott a közeli kútnál, és indult a dolgára. Így ment ez hosszú ideig, mígnem egy kutyasírásos hajnalon úgy hagyta el az üszkösödött, füstölgő gallyakat, hogy attól a naptól kezdve egész másként folytatja. Lepkeidomár lesz.  
A régi élete húrjait elmetszette ez a hirtelen jött szándéka. Valami utolsó harcos elhatározás született meg benne. De olyan erővel és elszántsággal, hogy alig ismert rá a város népe. A kunyhója előtt lobogó tűz fénye beköltözött a szemébe. Szilajjá vált a természete. Néha föl-fölnevetett. Teljesen váratlanul legyintett egyet a levegőbe, aztán meg gesztikulált nagy ívű mozdulatokkal, mintha csak az őrangyalának dirigálna. Aki látta, azt hihette: megbolondult. Inkább kikerülték, ha szembejöttek vele. Elkezdték félni, holott sem előtte, sem utána nem ártott senkinek. Ahol megjelent, tágultak mellőle. Napszámba már nem ment. Helyette a Járáson rohangált körösztül-kasul, időnként meg-megállva, mintha néma zeneszóra táncot lejtene. Háncsolt pálcát is láttak nála. Rongyos karmester módjára azzal hadonászott.
Odáig fajult a dolog, hogy mihelyt Ókanizsa polgármesterének a fülébe jutott a lepkeidomár különös viselkedése, megkérte a körzeti főorvost, vizsgálja meg mihamarabb. Ha netán elborult volna az elméje, ne járjon-keljen szabadjára, mások testi épségét veszélyeztetve. A szanatóriumi üvegverandán a filodendronok homályába berendelt lepkeidomárt a doktor lelkiismeretesen áttanulmányozta. Fertályórát kérdezgette. Beszélgetett vele. Elemezte, amit hallott, és elkészítette a részletekig aprólékos diagnózist. A lepkeidomár pszichiátriai értelemben egészséges volt. Lelkileg, mentálisan kifogástalan – szólt a megállapítás. Kicsit feszült ugyan, alkalmanként kerüli a szemkontaktust, de a beszéde összefüggő, és nincs orvosi szempontból probléma az elméjével. Nincs megháborodva. Csak nagyon különösek a gondolatai. A tetejébe – ezen túlmenően, mondhatni – szokatlanul őszinték. A páciens lepkéket akar domesztikálni. Ez a kényszerképzete teljesen ártalmatlan. Lelke rajta. Csinálja. Az orvos amint elkészítette a zárójelentését egy darabig még elgondolkodva játszott a tollal, mielőtt a papírt aláírta volna. Aznap este sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. A lepkeidomár szavai jártak az eszében. Visszaidézve a beszélgetésüket már sajnálta, hogy szóról-szóra nem írta le, amit hallott.

*(folytatása következik – a jövő pénteken, szeptember 1.)

Pk

2017. augusztus 24., csütörtök

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGÉRŐL



M. Duchamp: A szökőkút
 

Éppen az idén lesz ötven éve, hogy egy jóképű dél-afrikai sebészfőorvos, bizonyos Christiaan Barnard professzor az első, emberen végrehajtott szívátültetéssel világhírnevet és elismertséget szerzett magának. Személyét, munkásságát utána akkora siker övezte, hogy a földgolyó összes csücskébe hívták előadásokra. Bejárta a világot, interjúk ezreit adta. A fáma szerint úgy beleunt a dilettánsok által állandóan föltett, nagyjából harmincféle standard kérdésbe, ami a közönséget mindig, mindenhol érdekelte, hogy egy idő után a sofőrjét küldte be maga helyett előadni, aki – kikupálódván Dr. Barnard mellett – pompásan meg is felelt a hallgatóságnak, mert szépen, közérthetően mindenre magyarázattal szolgált. Elvégre a világ vezető szívsebészét fuvarozta nap mint nap. Egyszer viszont majdnem lebuktak. A rutinnal letudott, sablonos harminc kérdésen túl valaki nem átallott egy azidáig ismeretlen témakört megpöndíteni. A szorult helyzetben lévő sofőr nem jött zavarba. Ajkbiggyesztve közölte:
 – Kérem, én annyifelé jártam, annyiféle kérdést hallottam, hogy egy ilyen szimpla kis semmiséggel már fáradt vagyok foglalkozni. Az efféle hülyeségekről akár a sofőröm is ad fölvilágosítást – mire a színfalak mögött koktélozó Barnard előjött, és tényleg megmagyarázta…
Hogy az anekdota szóról-szóra igaz-e, vagy sem – ne firtassuk. Valami mégis azt súgja: megtörténhetett. Ma is megeshet, és meg is esik lépten-nyomon – ami viszont már korántsem ilyen nevetséges –, hogy balkézről vett próféták, hamis papok, föl nem kentek, szentek hitt szélhámosok, alkalmatlan tanárok, buta tanítók, de főleg érdemtelen írástudók állnak ki egy-egy csoport, vagy a nép elé, és bármiféle jogosítvány nélkül oktatnak, hintik a bölcseleteiket. Mindeközben erre nemhogy fölhatalmazásuk, de erkölcsi joguk sem lenne.
Mégis szerephez jutnak.
Ahogy elsilányul a világ, egyre süllyed a színvonal. A zavarodottság szétterül. Az emberek mindenre könnyen emészthető, fölszínes magyarázatokat várnak. Álműveltség uralkodott el, így sajnos a tömegember az agyonreklámozott arcúak szavát garanciának hiszi. 
A színes vasárnapi mellékletek, a női magazinok bölcselőinek szirupos válaszaira vevő a közönség. Megannyi Oshó, Cuelho, Oravecz Nóri, Müller Pegya meg doktor Csernus – áltáltos, álíró, áltanító ontja az apácabolondító szövegeket. S a tartalommal együtt az értelem elsikkad. Jó ideje már nem olvas a sokaság. Megszűnőben az összehasonlítási alap. Pedig ezáltal könnyen leleplezhetőek lennének a megélhetési írástudók.
Ők azok, akik a nyilvánosság, a szereplés dicsősége és a gázsi mellett csak egy valamit szeretnek jobban: a dolgozószobájukat. Azt az aranykalitkát, ahol nem a valóság, a tömény mindennapi létezés keserve, hanem a kényelmük szavatolt. Ezek a szobanövény-írók egyféle Patyomkin élet- és üzemmódban érzik jól magukat.
Néha energiatakarékosan ugyan, de le-leereszkednek a közügyek talajára. Elvégre – azt vélik magukról –, nekik minden szavuk szent. Kinyilatkoztatás. Belepofáznak a politikába. Ugyanakkor vízgereblyézés amit művelnek. Duma. Hiába hivatkoznak a társadalomtudományokra. Ma – jószerével – egyetlen társadalomtudománynak van létalapja: az a történelem. A többi csupán fűrészporos, flitteres, csillivilli cirkuszi mutatvány. Parasztvakítás.
Hiába akarja eladni tanításként a sok írástudó, a sok földszintes Dugovics Tifusz.
Ahol nincs megtapasztalás, csak elmélet, dunsztolt okoskodás, ott eleve esélytelen, meddő, kudarcos kísérlet lángeszűséget meg igaz válaszokat remélni. Ráadásul a kérdésekre odavetett álságos, de diadalmas teóriák is himlőhegesek. (Amilyen sekélyesek, olyan fekélyesek.) Nincs bennük sem ízlés, sem arányosság. Csak az egyénieskedés, a szereplési vágy, az egó fokozottan bugyborékoló habzása.
Ezeket az írástudó, tanító embereket páni félelem ragadja el, valahányszor azt hiszik, hogy közönségesnek látszanak. Szerintük a közönséges az nem művészi. Az nem jó. Holott az a helyzet, hogy a szimpla dolgok is lehetnek veretes igazságok: ha van mögöttük lényegi mondandó. Ha az egyénieskedésen túl kellő alázattal és jobbító szándékkal fogalmazódtak meg a gondolatok. Akkor – esetleg – hitelesek. Akkor tényleg a fű zöldje és az ég kékje mögött fölsejlik a megoldás. Nincs, nem lesz apelláta, amiért az alul lévő fölött ott lesz a magasság.
Egy példával hadd illusztráljam. A minap a nem messzi Oromon tartották meg az Oromiak Nagy Világtalálkozója nevű rendezvényt, ahol nem csak a falu apraja-nagyja, hanem az onnét elszármazottak is iparkodtak jelen lenni. Jöttek a glóbusz minden szegletéből a hajdani atyafiak. Az egyik (úgy emlékeszem Kanadában élő) idősebb embert kameravégre kapta egy forgatócsoport. Neki szegezték a mikrofont és a kérdést: oszt’ milyen az élet Nyugaton? A válasz tömörségének igazán máig el-elgondolkodok. Szó szerint ezt mondta a bácsi: 
“Itt nincs, ami ott van. Ott meg az nincs, ami itt.”
 – Touché! – mondanák a páston.
Ilyen, egyszerű alapigazságokat viszont nem illik mondaniuk az ál-írástudóknak, az ál-művészeknek, az ál-prófétáknak. Nekik a világ legegyszerűbb okozatára sincs érdemi reakciójuk. Helyette maszatolnak. Minden posztmodern. 
Megszűnt a történetük. 
Nincs meséjük. Meglehet emelkedett, de kusza a szövegük. Állítmány nélküli szavaktól, álomképek összevillázott halmazától púposodik az életművük. Mintha a hülyéskedő Kazimir Malevich Fekete Négyzete és Fekete Lyuka nyelné el a képzőművészet teremtő értékét. Emezek, a kései epigonok rákenik a vászonra a piros pöttyöt és kényeskedve tűrik, hogy a csápoló kékharisnyák elaléljenek.
Duchamp kiállított piszoárjában mosdik a művészet. 
A kortárs zeneszerzemények széteső dallamaitól megfájdul az ember feje. Zömüket istenkáromlás lenne akár a szerény mezei rigó füttyével egy kategóriában emlegetni. A modern balett műmájer táncától a közlekedési rendőr mozgása is élvezetesebb, és a korszak diktálta, csapszegekkel kivert megfelelési kényszer pórázán tartott, fröccsöntötten készülő filmekből, színházi produkciókból az öncélúságon meg a profit áhítatán túl nem sok minden marad meg a nézőnek. 
Pedig már Beethoven megmondta:
„Az igazi művészet nem szolgál s nem hízeleg, hanem a maga ura és parancsolója! S aki egyszer szózatát valóban megértette, az megszabadult az élet minden nyomorúságától.”
Ontológiai kérdés: akar-e valaki ezek közül bármitől is megszabadulni?
Ez lenne ugyanis a nehezebb feladat. Ebbe törik bele az elkényelmesedett írástudóink bicskája, noha még naponta megkísérlik a válaszok adását.
Csakhogy már egyiknek sincs személyi sofőrje.

                                                  Pk               

2017. augusztus 23., szerda

NAPLÓ - 64.




A Rétnek a nap által kigazolt peremén szárazra sült széna mindenütt. A nyárutó zöldje csak a távoli Tisza pántlikáján sötétlik, mert egyébként amerre a szem ellát, szerte széjjel a sárga szín tónusai árnyalják a horizontot. A halott-sárgától a pergamen sárgáján át a narancsvörösig. Itt-ott piros foltok. Ahogy a fény siklik rajtuk, telítettebbnek hatnak. Pedig elsilányodott itt az augusztusi füvek élete. Szagos halmokban, odahagyott rónákra kaparva enyészik, aszik a régen lekaszált legelő. Cipőm levetve megyek, mögöttem a törökkanizsai híd szögletes, parányi sziluettje. Húzom a lábam a kötőtű-hegyes tarlón – úgy mondanák mifelénk: krosnyogok –, nehogy a fölemelt talpamba beleböködjék a kutú. Studírozom a gazdátlan szénát. Egy rakáson a májusban még a pusztát rőtre festő csenkeszfű a sziki herével. A szőrös cickafark sorvadtan is átható illata lebeg a ropogósra tikkadt, kemény, szétgurigázott göröngyeit ügyelő föld felett, s a sóvirág szomorú, temetőbe illő kékeslilasága mintegy ráborul, megfesti az üröm szürkéjét. Durva kévékbe elfeküdvén a levágott káka szálai iglicés csomókat takarnak.
A nyárutó napja veresre gyulladt szemmel néz. Ellenképe karbunkulusként ragyog az alig csordogáló ártézi kútnál szerénykedő kis tócsa tükrében. Ahová lépek, szöcskék hada ugrik szerteszét, számbavehetetlen irányba és céllal. Akárha annak az égre odafúvott néhány gomolyfelhőnek az alakváltozásait akarnám okszerűségében fölfogni. Vagy a fülleteg paplanként lengedező párák szagát kielemezni. Megfejthetetlen. Mind-mind a bácskai létezés secretuma. Akkora a kánikula, hogy a lapályon még az árnyékoknak is illatuk van. Megbólint felém a kanizsai templom tornya. Kedvét leli a délibáb. A forró levegő játszik, báboz a messzi város építményeinek kontúrjaival. Tőle megbókol a templom, a malom betontömege, a gyár kéménye. Bájosan pukedlizik a sok böhönye nagy torony. Odafönt csak pontként csillogó repülőgép húz mészfehér kondenzcsíkot. Mint az ajándékot szokás, az ezüstös szalag átköti az ég firmamentumát. Nincs karácsony, nincs születésnap. A hangulat mégis ünnepélyes.
A látvány hamarosan kikerekedik.
Valami réti dalnok, egy kismadár egyszerű, de erőteljes nótája pingálja át a délutáni csöndöt. Minden hangja föltolódik, egyre magasabbra, az imaginárius síkokban zeng már, a trillázása szimbólum. Bátran kimondó a dallam. Mégis: csak a párja érthet belőle. Nem nekem szól a madár. Mélázok hát feketén, elheveredve egy vadkörtefa alatt, miközben kusza gondolataim keresik az igazat és az egészet. 
A Pannon csatatéren vagyok éppen. Itt minden a múltat sugározza. Kezdve az ősidőktől, amikor még egybekelt vizek óceánjai lepték el a korai kontinenseket, és a szülőföldem sem volt egyéb, csak az őstengerek medrének legalja.  Egészen a máig. Ömlik rám a megélt valóság összes terhe, gondja, gazdagsága. Itt más értelmet nyer a fogalom: végtelen. Ez itt az univerzum törvénye.”   

                                     Pk 

2017. augusztus 20., vasárnap

DÉLVIDÉKI ÉTTERMISÉGI-E VAGYOK? - II. rész



Cigány Lukács (†2014)
(Fotó: Gulyás Bertalan)


Amikor a délvidéki éttermiségi pályatársaim a körülményeket hibáztatják, olyankor befelé nevetek. Igaz, keserű a kacajom. Én az elrendeltetettségben hiszek. Nem a közeg felelősségében.
Minden éttermiségi hajlamos kiabálni, amint kigyullad a csűrje. Ugyanakkor egyiknek sem volt soha időben megkötött biztosítása. 
Mind szeret fölhorgadni, ha sokadszorra is ellopják a kabátját. De a ruhatári megőrzésre a kezdetektől sajnálta a rávalót. 
Kiszárad a krumplijuk, fölveri a gaz a kukoricásukat: mert sosem locsolnának, kapálni meg pláne nem szeretnek. (Nem is tudnak. Pedig a kapálás megoldja az emberiség gondjait. Ha mindenki megtanulna kapálni, és kapálna is, legalább keveset, naponta pár sort, nem ilyen világ lenne, amilyen van.) 
Minden éttermiségi panaszkodik a májára, a hasnyálmirigyére, a tüdejére – rettegnek a ráktól, az elmúlástól. Közben egyfolytában isznak, zabálnak és láncdohányosok. 
Mind óbégat szenvelegve, ha meghal az anyja. Egyiknek sem jut eszébe: másoknak is meghal az anyjuk. Mindenkinek meg szokott.

Nehezen nyílnak a szemek.
Megy a lamentálás. Hol a jégkár, hol az aszálykár, hol a szélkár. Egyedül az Oscar nem.
A szentek keze is befelé fordul.
A délvidéki éttermiségi nemigen figyel a többiekre. Leginkább – sőt, inkább – magával törődik. Úgy tartja: „Magamra kell ügyelnem, de nagyon. Belőlem csak egy van. Ilyetén, értéket képviselek. A többiek sokan vannak, hja! – nekik pofonegyszerű. Ők tételesen könnyebben pótolhatóak.”
Telis-tele vagyunk meg nem értett újvidéki, szabadkai wunderwaffekkal, akik tisztán látni félnek. Viszont attól még jobban félnek, hogy mások tisztán látják őket. Megy hát a szemforgatás. Csak egy-egy véletlenszerű, jellemből – illetve jellemtelenségből – adódó, s így ellenőrizetlen megnyilvánulásuk emlékezteti arra az embereket, mennyire de mennyire önző az igazi éttermiségi.
Lehet ugyan venni ideig-óráig el- és kitartó népszerűséget. Viszont nem lehet venni hazaszeretetet, nemzettudatot, hitelességet, erkölcsi mércét, gerincet és sok más egyebet, amik nélkül amúgy pompásan letudható egy élet. Ami aztán olyan is. Évtizedek óta folyik a nagy „vajdmagyar” commedia dell’arte.
Generációról generációra eljátsszák hazug és gyáva szerepüket a mi Crocodrillójaink, a mi Capitanójaink. Nem ütnek, csak úgy csinálnak, mintha értünk verekednének. Pantomim taslikat adnak és kapnak. Sehol a csattanó. Mégis úgy tesznek, mintha ők állnának egyedül térdig a könnygázban, a pofon- és vérzivatarban. Belemerevedtek ebbe a hősi pózba. Mintha a sorsunk alakítói lennének.
Mindeközben mára teljesen világos, hogy helyettük már az is hihetőbb, hogy a vásári planétás ember papagájának csőrében dől el a jövőnk. Merengenek istenről, hitről, előszeretettel idézik Hamvast. Aztán amit írnak róla, az kitűnő szemeteskosár-bélésnek, vagy hagymát pucolunk bele. Valahányszor szorul a hurok, a délvidéki éttermiségi asztaltársaságot és ezzel együtt asztalt meg éttermet vált. Hóna alá csapott életművével az új lokálba úgy toppan be, hogy túl progresszív az animája. Néz is rá a sok diplomás dioptriás. Míg az odahagyott kompánia továbbra is Damjanichot, a szerbet tiszteli, ő már Haynaut isteníti. Mert az ma a sikk. Politically correct. PC. A legtöbb délvidéki éttermiségi ugyanis hiszi a píszít.
Az ilyen délvidéki éttermiségi ha bármit csinál vagy mond: hiszi a piszi.

Pk

Ez az írás a Jó reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2017. július 31-én.



KOPOGTAT A VALÓSÁG NEVŰ NAGYBÁCSI


Szarajevó (Fotó: Vermes Tibor)
Elhatalmasodott a világ. De szó szerint. Kéz a kézben együtt jár a globalizáció és a liberalizáció. A kettő együtt ment sokáig, mintegy púpként, csomagként kaptuk. Évtizedek alatt a globális pénzgazdasági hatalmat egy liberális filozófiával megerősítették. Mára odáig durvult a rendszert élvezők szemtelensége, hogy a globális pénzgazdaság immáron szeretné átvenni a kormányoktól az országok irányítását.
Ezt sokáig nem látták át a nemzeti kormányok. Ha jóhiszeműek vagyunk, akkor azt is gondolhatjuk: talán a rendszerváltó országokban – igaz nem egyforma mértékben –, részint tapasztalatlan volt a politikai elit. Érthető okok miatt. Nem volt eddig arra példa, hogy szocializmusból máról holnapra kapitalizmust kell építeni.
Rükvercben ugyanerre azért akadt néhány minta. (Elég sokan bele is pusztultak!)
Másrészt a ’90-es évek rendszerváltó kormányai vakon hittek a nyugati szirénhangoknak, jóhiszeműen bekajálták, hogy majd a külföldi tőke mindent megold. A vezető politikusok tényleg meggyőződésből azt mondták a választóiknak, hogy a nyugati tőkéhez odacsomózott, odakötözött gazdaság majd kiemeli az éppen aktuális országot és annak népét a korábban már előidézett, meglévő, penetránsan fájó szocialista-kommunista rombolás okozta válságból.
Privatizálták tehát a legjobb vállalatokat. Ha azok meglennének, akkor például – ahogy még ma sincs –, most úgy lenne magyar, szerb, szlovák vagy litván ipar. Az állam béna módon kivonult a gazdaságból, teljesen föladva korábbi pozícióit. Liberalizálták a piacot. Akárki bejöhetett, ha volt némi aprópénz a zsebében. Bármit megvehetett bagóért. Szélhámosok hada kilóra vitt mindent, ami érték. Köztük ott tolongtak a multik, a zsebes pénzemberek, a spekulánsok, a milliárdos konzorciumok. Némelyikének éves bevétele nagyobb volt az adott ország államháztartásába becsordogálótól. És itt volt a gond. A liberalizáció ugyanis – ha egyáltalán jó – akkor de csakis akkor jó, ha egyenlő erejű, egyforma képességű partnerek vesznek benne részt.
Ám itt voltak, és most is vannak szegényebb országok, elmaradottabb régiók. Ha nem egy súlycsoportban indulnak a felek, egyértelmű, hogy az erősebb fog nyerni. Ennek lett a következménye, hogy lett gazdasági liberalizáció és lett pénzügyi liberalizáció, amit úgy szerettek volna tökélyig csiszolni, hogy a politikai liberalizáció koronázza meg a szép új világ rendszerét. Mellényzsebből megvett pártok, képviselők demokráciát játszva elbábozták volna a szent liberalizmus kiskátéjában leírt utasításokat. És azon a koronán a globalizáció gyémántja csillogott volna tündöklőn. Ez a szándékos, tudatos Európába történő bevándoroltatás pont ennek a globalizációs akaratnak az egyik szakasza. Ha már nem sikerült a makacs nemzetállamokkal ujjat húzva kiüldözni őket a gazdaságból, akkor a nemzetek saját értékrendjét megtörve, szét kell zilálni a nemzetállamot. A migránsok beengedése erre egy módszer.
A bajok viszont egyre nőnek. Tarthatatlan a rendszer. Mostanra oda jutott ez a globalizált-liberalizált modell, vagy kísérlet, hogy egy Oxfam nevű nemzetközi hírű cégnek a kutatásából kitűnt: a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a komplett emberiség szegényebb felének, azaz 50 százalékának.
Az adatot közlő szervezet szerint óriásira tágult a gazdagok és a szegények közötti szakadék. „Obszcenitás, hogy annyi gazdagság összpontosul ilyen kevés kézben, amikor a Földön minden tizedik ember naponta kevesebb, mint 2 dollárból él.” – jelentette ki Winnie Byanyima, az Oxfam egyik igazgatója, és hangsúlyozta, hogy ez a tűrhetetlen egyenlőtlenség aláássa a demokráciát. Nézd csak, nézd csak. Mik ki nem derülnek!
Ugyanakkor nem csak ez a 8 ember, hanem egy jóval nagyobb kör is egyértelműen érdekelt abban, hogy ez a globalizáció fennmaradjon. Amikor a liberalizmus fogalmát hallani, elvileg azt is kéne hogy jelentse – nyitott vagyok. De ezek a figurák csak arra nyitottak, hogy a saját nézetrendszerüket kizárólagosnak föltüntetve elvárják, hogy mások teljesen nyitottan azt elfogadják. Hogy csont nélkül benyeljük. Ám ha netán másfajta megoldást találna valaki, mint mondjuk Magyarország az elhíresült „illiberális” gazdasági modellje, vagy Oroszország, ahogy védi a piacait, katonai és világpolitikai súlyát megőrizve – nos, ebben az esetben már durvulni kezdenek a habzó szájú szabadelvűek.
A nyolc legpénzesebb közül az első helyezett Bill Gates fakadt ki a minap, hogy nem kell ezen a globalizáción változtatni, nem kell itt semmin cserélni. Ha ő mondja… Ne áltassuk magunkat! Hatalmas érdekek, erők vannak a mögött, hogy ez a világ így menjen tovább. Ugyanakkor az is nyilvánvaló (még nekik is), hogy itt valami nagyon nem stimmel, valamit tenni kéne, mert a társadalmakban óriási a feszültség. Már-már áthidalhatatlan a szakadék a lecsúszottak és a fölkapaszkodottak között. A globalizáció az evickélőket, a kis csónakokat nem emelte föl, hanem csak a nagy jachtokat, a luxuskategóriát, meg a tenger- és óceánjáró hajókat vette hátára. Már az Egyesült Államokban is mutatkoznak az aggasztó jelek: az ottani középosztály napról-napra erodálódik, csúszik lefelé. Az USA munkásainak a bére most ott van körülbelül, ahol hatvan éve volt. Nem hasra csapott az adat – tanulmányok tucatja bizonyítja.
Ezek a holnapjukat, a még meglévő kevéske, szűkülő egzisztenciájukat féltő emberek, a középosztályhoz tartozók mondják mindenhol a világban, hogy ebből a globalizációból most már elég! Csak a hátrányait érezni.
Kérdés, Nyugat-Európa mikor veszi végre észre, hogy a jóléti állam illúziója elveszett, hogy váltani kell? Nagy Britannia – ha késve is: de – kapcsolt. A többi meg? Az a legnagyobb baj, hogy az Európai Unió ma egy funkcióját, ethoszát vesztett országok halmazára kezd hasonlítani. Mintha összevilláztak volna egy rakás szerencsétlenséget. Minden józan, paraszti logika híján, fölösleges energiákat pazarolva sületlenségekre, alig működik az átláthatatlan rendszer. Káosz van. Odáig züllött Európa hiteltelen története, hogy néhány hónapja Davosban a kínai államfő azt fejtegette a pulpituson: nem baj, ha per pillanat nincs, aki tovább vigye a globalizáció zászlaját (nem mondta ki Donald Trump nevét, meg sem említette Amerikát), de minek is, amikor itt van Kína, aki a Kommunista Párt vezetésével szívesen áll a globalizáció élére…
Értik? Majd a kínaiak. Meg a kommunisták. Megáll az ész... Az európai mainstream politikumnál viszont már nem döccen a tű. Azoknál régen megállt a lemez.
Csak hogy érzékeltessem, mennyire nincsenek köszönő viszonyban a Valóság nevű nagybácsival: a minap dörgedelmes levelet írtak az angol miniszterelnöknőnek, Maynek. Nehogy már London külön gazdasági alkuba bocsátkozzon Brüsszel megkerülésével! Sem Washington felé, és pláne Moszkva felé nem lehet semmiféle kölcsönösségi szerződés, vagy engedmény. Amennyire tudom, egy szuverén ország belügyeibe avatkozni ugyanolyan pofátlanság, mintha valakinek a portáján én akarnám megszabni mit hová ültethet, vethet, és azt mikor használhatja kedvére.
Ez lenne az a sokat emlegetett liberalizmus?
Mert ez akkor viccnek is rossz. S bár Európának humán tőkéje, gazdasági tőkéje, energiaforrása még akad, az Unió folyamatos szereptévesztése miatt egyre gyorsuló ütemben veszíti el erőpozícióit. Maholnap egy regionális középhatalmi státusa lesz csak, amit a kalapja mellé tűzve kezet bír majd csókolni mondjuk a koreai iparügyi-fejlesztési miniszterhelyettesnek. Ott, ahol befektettek kutatásba, oktatásba, nem csak Ázsia-szerte, hanem az összes kontinensen egymás után hozzák létre a kulturális intézeteiket. Nyomulnak. Európa meg visszaszorulóban.
A digitális kor itt van az ajtó előtt, robotizálódik az ipar. Munkahelyek fognak megszűnni. Ez biztos. (Egyébként Donald Trumpnak is ez az egyik legfőbb gondja: miként tudna minél több termelői munkaerőt visszaplántálni, elhelyezni, biztonságossá tenni az USA gazdaságában?) És itt a kutya elásva. Ez a probléma már nem oldható meg a globalizmussal, hanem sokkal inkább és egyértelműen lokálisan lehet csak kezelni. Országok szintjén, ezen belül kis régiók szintjén. Alighanem egyedüliként ezt az európai esélyt képviselik most a visegrádi négyek. Végig kell gondolniuk: milyen munkaerejük, milyen munkahelyeik vannak, mik fognak megszűnni, hogyan lehet ezek helyébe más opciókat teremteni és a legfontosabb – a V4-ek a közös bajban hogyan tudják egymást segíteni? Kiegészíteni. Ezeket a súlyos dilemmákat nem lehet a piacra bízni. A liberalizmustól megkergültekre meg végképp.
Szükségesek az állami beavatkozások.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálin jelent meg, 2017. június 28-án.

2017. augusztus 15., kedd

Pósa Károly: KÉSEI KÖLTÉS




Most ne!
Most ne járj derűsen. Csak várd a hamis szót.
Ne üss! Ne szúrj! Inkább a tűz egye mindened,
Ahogy a nap szikkasztja a tiszai töltést.
Csak te óvd,
Óvd a lelked, amíg óvhatod, mint tépett
Vad, harci zászlót,
Az utolsó süvöltés.

Ha arány nincs, se báj,
És az egyenesből lesz a srég:
Szeress. Szeress mindenkor, gyilkos dühvel.
Hadd mossák, derítsék, lúgozzák, marják,
Ami voltál.
Ha kell nappal legyen sötétség.

Most állj!
Most állj meg. Az út peremén csak várj ott.
Épp téged mérnek szét foszlott kosárba.
Így minden élc, rossz tréfa, pamflet, átköltés.
Csak az arc kő.
A rőt, sáros szem a távolságot látva:
El-eltűnődő.
Erdő kivágó a döntés.

Súlya lett a feslő kéknek.
Groteszk a dallam, csigavonál.
Hintsd, szórjad amid van, nem ér egy öltést.
Intsél az utolsónak. A fecskének.
Pállott száján
Látszik –  véges, kései költés.


2017. augusztus 11., péntek

MARATONI ÚTJAINK




Hinné az ember: a külső miatt van. Ugyanis manapság a kifelé viselt forma az elsődleges. A csomagolás, a ruha, a státusszimbólumok, a kinézet. A kirakat bódít. Éppen ezért az átlagos laikus szerint a külső, a test kényszere a kardinális szempont valahányszor maraton futásra, vagy legalább hosszú távú kocogásra szánjuk rá magunkat. Fogyni akarunk, fonott kalácsos kocka hasat, izmokat, feszes tartást, sportos kinézetet szeretnénk. Akadnak elegen biztos, akik: igen. Akiknek ez számít. Velük ellentétben sokunknak viszont – nem ez a lényeges. Az igazi lelkes maratonista a saját belső igényéből fakadóan önnönmaga ellenfele saját magának, s ilyetén a legkeményebb és legmagányosabb dolgot műveli, amit ember művelhet: igyekszik győzedelmeskedni önmagán. Teszi ezt rendre, versenyről versenyre, éppen azzal az állhatatossággal, ahogy edz, ahogy készül a következő nagy próbára. Elvégre a maratoni táv, akár a kanizsai tíz-, akár a leghosszabb ultra maraton több száz kilométere is lábmunkából áll. Elsőnek, kezdő lépésnek muszáj lennie. Elhatározásnak. Tudniillik a futáson, az inak, ízületek, porcok, csontok, meg a tüdő- szív-légzőszervek munkáján, tehát a korpusz fizikai megterhelésén túl bizony ott van egy másik, sokkal fontosabb mozzanat: a belülről jövő erő kérdése. Az akaraté. A szufláé. És akkor ez már talán nem is csak sport, hanem nagyon is mély szellemű, emberi arcú, szerethető jelenség.
A maratonista gyakran kiesik a lényegi tudatállapotból. Egyfajta transzba kerül. Foglya az elhatározásának. Csak a célba érés szándéka űzi, hajtja lépésről-lépésre a megvalósulás felé. Önmaga beteljesítése felé. Törekvése, igyekezete, minden sóvárgása ennek a tiszta igyekezetének van alárendelve. Tiszteletreméltó ez a hozzáállás. Ma már ritka kincs. Nem ártani másnak, mást tudatosan nem bántani, saját magamat jobbá téve tenni a dolgot, amit kiszabott ránk a sorsunk: jó lenne a hétköznapokon is hasonló csodákkal szembesülni. De a hétfőkön, a keddeken, meg a többi káposztaszagú, rutinból letudott unalmas napokon az ilyesféle nagyszerű hozzáállást vagy szűrve méri ránk az Ég akarata, vagy egyáltalán nem létezik (kikapcsolják, mint a wifi szolgáltatást), merthogy én sehogyse találkozok vele. Csak nagy néha. Jeles napokon. Mint amilyen a honi, hamarosan a hétvégén megtartandó programunk. Nem árt dicsérni. 
A kanizsai maratoni események ugyanis jócskán meghaladták elképzelőik álmait. Bőven fölnőtt korban lévő rendezvényről lévén szó, mára elmondható: generációk úszták, futották végig. A hajdani karúszós „katicabogarak” ma már úszóklubok veterán versenyzői, a gyerekeik is nagykorúvá serdültek, és a futók között is akad szép számban olyan, aki nyugdíjasan is, de máig ott kocog naponta a töltésen, mert a mozgás öröme immáron hozzáidomult a mindennapjaihoz. Éppen így ildomos szólni mindazokról, akik valaha ott küzdöttek a tömegben, s akik szépen ellépdelve tőlünk már csak odaátról, egy boldogabb páholyból szurkolják végig a kanizsai maratont, mert ott ahol meglelték a nyugalmat, minden földi, emberi  dolog fölösleges, távoli, metafizikai túllévőség.
A hosszú távú futás-úszás élménye egy végtelenített ima. Fohász a valóságoshoz, az általunk kitűzött eszméhez, a létező, bekövetkező dolgaink kimeríthetetlen eszköztárához. Fohász önmagunkhoz, önmagunkért. Hitbéli kérdés. Személyes ügyünk, gyakorta a legintimebb indíttatású vállalásunk. Általa túlléphető a pillanatunk, s ilyenkor, e kegyelmi állapot révén meghaladhatókká válnak a vágyaink és a képzeletünk láttatni fogja az igazságot. A síkságunk szemnek láthatatlan, de ettől még nagyon is létező labirintusában a maratonfutó egy irányt választ, nem sokat tűnődik, amikor tekintete megöli a távolságot, abban a momentumban emberi kisszerűségét egyszerre levedli, s a profi atléta mellett, a szerény, klottgatyás versenyző azzal a tudattal vág bele a reá váró nagyon nehéz fertályórákba, hogy a feladatához, a vállalásához a létező összes akadály ellenére mindvégig hű marad. Mindvégig ember marad.
A Slajcnál a vízbe ereszkedő már az első lélegzetvétele után igyekszik a legkisebb ellenállás irányába úgy haladni, hogy eggyé váljék a folyóval. Lehet-e szebb, maradandóbb élmény attól, mint amikor testünk-lelkünk mindenségével, a legparányibb neurontól az ujjbegyünk végéig együtt létezünk a Tiszával, azzal a természeti csodával, ami nélkül az összes Kanizsán élő embertársunk élete elképzelhetetlen lenne?  Ami nélkül lehet ugyan egy kanizsainak lennie, de ugyan kérdem, érdemes-e? Hát milyen akkor az az élet?
Alighanem olyan, amilyen a maraton. Egyeseknek szórakozás, vicc, dáridó, magakelletés. Dicsőséghajhászás. Olcsójánosok látványossága. Másoknak törtetés, „önmegvalósításnak” oktalanul és jogtalanul hazudott felelőtlen játszadozás.
Ismét másoknak láncolata egy megmásíthatatlan létforgatagnak. Amit be kell teljesíteni. Amit muszáj beteljesíteni. Erre ébreszt rá a maraton, valahányszor az első karcsapással, az első lépéssel utadnak indulsz. 

2012. Horgos-Kanizsa
Fotó: Puskás Károly



                                               Pk

2017. augusztus 3., csütörtök

A KÁRPÁT-MEDENCE LEGBIZTOSABB PONTJÁN JÁRTAM



A teljesség igénye nélküli élménybeszámoló a közelmúltban lezajlott XXVIII. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről és Diáktáborról

II. rész
Katolikus templom
Mivel a Szabadegyetem összes napjáról részletes műsorterv található az interneten, fölöslegesnek tartom az újbóli fölsorolását mindannak, amit láthatott, amin részt vehetett a nagyérdemű publikum. Inkább kissé személyesebben mesélném el, mi mindent tapasztaltam.
Amint megérkeztem, késő estébe hajló időpontban, akadt ugyan egy kis gubanc a szállás körül, de aki régi fesztiválozó, az tudja, hogy egy ilyen horderejű esemény és ennyi vendég esetén mindig kerül homokszem a gépezetbe. Döccen a tű, akárhogy tervezik előre. Semjén Zsoltot például éppen velem egy időben csekkolták be a beléptető kapun. Narancssárga karszalagot kaptam: vendég – előadó fölirattal. Tekingettem szerteszét. Láttam pár ismerős embert. Mindazonáltal megérte várni, míg rendeződik a szállásom ügye. Lementem a táborba, jó hűvös levegő lengedezett a hegyek által karéjba fogott völgyben. Szétnéztem. Azt elsőre is látni lehetett, igen tömeges a részvétel. Próbaként vettem egy korsó sört, öt román lejbe került, ami egy euró 20 centnek, vagyis 140 dinárnak, illetve cirka 400 forintnak megfelelő összeg. Korrekt. (Szinte egyen árban annyi volt mindenütt.) Ha mint fogyasztó igazán háborogni akartam volna valamin, akkor inkább azt nehezményezem, hogy a korsó sörrel egy árban volt például a fél liternyi palackozott ásványvíz is, ami – tekintettel a Székelyföldön is szokatlanul erősre sikeredett kánikulára – majdhogynem létszükségletnek, és ilyetén bizony drágának számított. Belehallgattam az éppen aktuális koncertbe, majd hajnali egykor a tábor taxi szervizese a panzióm előtt kirakott. Első emeleti toronyszobát kaptam, sokszögletűt egy vadászkastélynak is beillő fogadóban. Mindenütt agancsok, trófeák, kitömött vadállatok és prémek díszlettek, csupa lelődözött, döglött jószág közé ékelődötten hevert az ágyam. Még a fotelek is elhullajtott szarvasbika-agancsból készültek. A lakosztályhoz piciny előtér és egy szebb napokat látott fürdőszoba tartozott, ám hiába hullott a csempe a fal tövében, nem szegte kedvemet a látványa, mikor a jó nagy, emberes fürdőkádat hamar meg lehetett tölteni jéghideg vízzel és csobbanhattam egyet a fárasztó, utazástól terhelt nap után. (Szólt a háziasszony, hogy meleg víz sajnos nincs. Esetleg holnap. Megnyugtattam, hogy legendás igénytelenségem okán ezen nem kell idegeskednie. Örültem, hogy nem egy árok partján éjszakázom. Benne volt a pakliban, biztos, ami biztos alapon vittem a katonai hálózsákomat. Nem volt rá szükség.) Hogy hat napot úri kényelemben tölthettem, köszönet a helyi szervezőknek, főleg a Krisztinának!
Hajnalban kutyaugatásra ébredtem. Gondolom az éppen a sűrűbe visszavonuló medvéket fogta valamelyik kutya. Gyors mosakodás után ahogy lesétáltam az utcára, néhány fölborogatott, kifosztott szemeteskosár, fém kuka árulkodott a mackók éjszakai vacsoraszokásairól.
Benéztem három boltba, az önkiszolgálóba. Aztán kiválasztottam a legolcsóbbat és attól kezdve ott ittam előtte a padon a kötelező reggeli kávét, igazi Csíki sörrel. Ez utóbbit nem szabadna árulniuk, de pult alól megoldják a jó székelyek. Behűtöttet külön kérni kell. Kifigyeltem. Van egy frizsider a raktárban, suttyomban onnét onnét hoznak elő egy-egy flaskával, szép – magyar – szóra.  
Maga a város(ka) elég szimpla. Jobbára a főút mellett terül el a település. Számos panzió mellett egy modernista hotel terpeszkedik a központjában, mellette szuveníres bódék, pár üzlet. Az ilyen helyen szokásos cuccokat árulják: erdélyi hűtőmágnes, szőttesek, kosarak, ál-korondi tányérok, pingált köcsögök, nemezelt pokrócok, takarók és olyan echte székely kézműves termékek, amikről idejében eltávolították a Made in Vietnam címkét. Távolabb két templom, egymással majdnem szemközt. A katolikus egészen merész, modern vonalú. Az udvarában Márton Áron szobra néz a forgalmas útra, ahol kopott Daciát alig, ellenben méregdrága autócsodákat, proccos terepjárókat annál inkább látni. Erdély már nem a lesajnált góbék, hanem egy megjelenő újgazdag réteg láttatója is. Nem ritka a magyar rendszám. Különösen ezekben a napokban. A bácskai szemet mégis inkább a meredt derekú fenyőfák sudársága, a méregzöld tónusú fenyveserdő pompás színkavalkádja ragadja meg. Míg némelyik fa hegyére fölaraszol a tekintet, belesajdul a nyakunk. Szálasok, szépek. Mifelénk ilyesmi nincs.

Ortodox templom
Ahogy nincs román templom sem. Vissza is hőköltem tőle. Kifárad a szem a tarkaságába. Nagyon csicsás, már-már ízléstelenségig agyonmázolt. Mint utánajártam, az ortodox templomot 1939-ben kezdte építtetni Serban Mihai (ő köveztette ki Tusnádfürdő központját is),1955-ben folytatták, de csak 1978-ban fejezték be. A freskókat 1971 és 1977 között a bukaresti Eugen Profeta készítette. Erre csak azt tudom mondani, a derék mester nem sajnálta a festéket, s noha aligha vitatható el a jó szándéka: a kevesebb több lett volna. Persze, ez is, mint annyi minden – gusztus dolga.
Mivel a településen nincs túl sok látnivaló, inkább a Szabadegyetem történései határozták meg a hetemet. Zajlott az élet. Fölsorolni is nehéz, hány új ismeretség született. Összeszámoltam: tucatnál is több délvidékivel találkoztam. Zömmel a politikum képviselőivel, de újságírókkal, sőt “közönséges” vendégekkel is sikerült összefutnom, pár szót beszélnünk. Utóbb, már idehaza kiderült: olyanok is jelen voltak, akikkel illett volna legalább parolázni, és mégsem botlottunk egymásba. Hiába. A tömeg. Mert tömeg: az volt.

(folytatása következik)
                                          Pk

2017. augusztus 2., szerda

Pósa Károly: NYÁRI ROVANCS

Járás - festményem


Bilincs, ketrec, kaloda, béklyó, létünkben felmért temérdek sok jó, mi hasztalan köszön életünkben felmérhetetlenül, mert ott mutatkozik a menny, a másvilág, ahol csak sejthető, de meg nem nyerhető, s mi állunk fölvonott vállakkal tétlenül a lerejtjelezett, kódolt csapásunkon, senki és semmi által meg nem világítva, andalgóra fogottan, folyton araszolva. Vagy mint én: szilajul nekifutva.

Tömör, szűkszavú a nyarunk. A napsugarak pamacs felhőket űznek. Augusztus egy haiku. Facsart az értelme, mint egy csavart ágú japán fűznek. Nincs a versnek mértéke, lélekben viszonylagos mindennek az értéke, mi valósítható, és mi muszáj. Eltűnőben az idő. Alig van veréb, sok a légy. A Tisza napokig sodor egy uszályt. Gyorsfotónyi a boldogság, az is csak lüktetőn büntető. Foltos, ellebbenő lepedő.

Sekélyes naturalizmus bódít. A kötélen ruhák száradnak. Egy szál gőgös és kevély sárga rózsa virít a lány homlokán. Örökzöld lombkoronák zúgnak, tűlevelek hullanak. Súlytalan jóság, amit a kutyák adnak, ám a látók az ember perspektívájából alig értik a hangtalan csendet. Odébb aratnak, emitt becsületet kérnek. Latolnak. Fűt, fát, állatot, de leginkább emberséget mérnek. Nagy a szorgalom.

Irgalom.