DÉLVIDÉKI ÉTTERMISÉGI-E VAGYOK? - II. rész

Cigány Lukács (†2014)
(Fotó: Gulyás Bertalan)

Amikor a délvidéki éttermiségi pályatársaim a körülményeket hibáztatják, olyankor befelé nevetek. Igaz, keserű a kacajom. Én az elrendeltetettségben hiszek. Nem a közeg felelősségében.
Minden éttermiségi hajlamos kiabálni, amint kigyullad a csűrje. Ugyanakkor egyiknek sem volt soha időben megkötött biztosítása. 

Mind szeret fölhorgadni, ha sokadszorra is ellopják a kabátját. De a ruhatári megőrzésre a kezdetektől sajnálta a rávalót. 

Kiszárad a krumplijuk, fölveri a gaz a kukoricásukat: mert sosem locsolnának, kapálni meg pláne nem szeretnek. (Nem is tudnak. Pedig a kapálás megoldja az emberiség gondjait. Ha mindenki megtanulna kapálni, és kapálna is, legalább keveset, naponta pár sort, nem ilyen világ lenne, amilyen van.) 

Minden éttermiségi panaszkodik a májára, a hasnyálmirigyére, a tüdejére – rettegnek a ráktól, az elmúlástól. Közben egyfolytában isznak, zabálnak és láncdohányosok. 

Mind óbégat szenvelegve, ha meghal az anyja. Egyiknek sem jut eszébe: másoknak is meghal az anyjuk. Mindenkinek meg szokott.

Nehezen nyílnak a szemek.

Megy a lamentálás. Hol a jégkár, hol az aszálykár, hol a szélkár. Egyedül az Oscar nem.

A szentek keze is befelé fordul.
A délvidéki éttermiségi nemigen figyel a többiekre. Leginkább – sőt, inkább – magával törődik. Úgy tartja: „Magamra kell ügyelnem, de nagyon. Belőlem csak egy van. Ilyetén, értéket képviselek. A többiek sokan vannak, hja! – nekik pofonegyszerű. Ők tételesen könnyebben pótolhatóak.”

Telis-tele vagyunk meg nem értett újvidéki, szabadkai wunderwaffekkal, akik tisztán látni félnek. Viszont attól még jobban félnek, hogy mások tisztán látják őket. Megy hát a szemforgatás. Csak egy-egy véletlenszerű, jellemből – illetve jellemtelenségből – adódó, s így ellenőrizetlen megnyilvánulásuk emlékezteti arra az embereket, mennyire de mennyire önző az igazi éttermiségi.

Lehet ugyan venni ideig-óráig el- és kitartó népszerűséget. Viszont nem lehet venni hazaszeretetet, nemzettudatot, hitelességet, erkölcsi mércét, gerincet és sok más egyebet, amik nélkül amúgy pompásan letudható egy élet. Ami aztán olyan is. Évtizedek óta folyik a nagy „vajdmagyar” commedia dell’arte.

Generációról generációra eljátsszák hazug és gyáva szerepüket a mi Crocodrillójaink, a mi Capitanójaink. Nem ütnek, csak úgy csinálnak, mintha értünk verekednének. Pantomim taslikat adnak és kapnak. Sehol a csattanó. Mégis úgy tesznek, mintha ők állnának egyedül térdig a könnygázban, a pofon- és vérzivatarban. Belemerevedtek ebbe a hősi pózba. Mintha a sorsunk alakítói lennének.

Mindeközben mára teljesen világos, hogy helyettük már az is hihetőbb, hogy a vásári planétás ember papagájának csőrében dől el a jövőnk. Merengenek istenről, hitről, előszeretettel idézik Hamvast. Aztán amit írnak róla, az kitűnő szemeteskosár-bélésnek, vagy hagymát pucolunk bele. Valahányszor szorul a hurok, a délvidéki éttermiségi asztaltársaságot és ezzel együtt asztalt meg éttermet vált. Hóna alá csapott életművével az új lokálba úgy toppan be, hogy túl progresszív az animája. Néz is rá a sok diplomás dioptriás. Míg az odahagyott kompánia továbbra is Damjanichot, a szerbet tiszteli, ő már Haynaut isteníti. Mert az ma a sikk. Politically correct. PC. A legtöbb délvidéki éttermiségi ugyanis hiszi a píszít.

Az ilyen délvidéki éttermiségi ha bármit csinál vagy mond: hiszi a piszi.

Pk

Ez az írás a Jó reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2017. július 31-én.