2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. december 4., kedd

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 6. rész


A lelepleződés

Popovics Uros még akkor is heherészett, amikor legördültünk a zentai kompról. Keserűen állapítottam meg magamban, hogy a szerb nyomozó mindvégig a bolondját járatta velem. Bosszúságomat csak fokozta az önelégült, kreol képe, ahogy rám se bagózva a lovaknak csetteg, mintha más nem is számítana a világon. Fölfortyantam. Pestiesen szólva betelt a pohár. Az egyik közismert, belvárosi vendéglő előtt megállíttattam a kocsit, és köszönés nélkül leugrottam róla. Popovics továbbra sem szólt hozzám. Ismeretlen dalocskát dudorászott. Mielőtt a vendéglő ajtaján befordultam volna, visszanéztem. Még láttam, hogy gunyorosan szalutálva megemeli az ostort felém. Pimasz fráter, fújtam nagyokat, és ahogy voltam, poggyász nélkül bevonultam a zentai hotelba. 

Tordai utca - rajzom

Forró fürdőt kértem, nekivetkőztem, és alaposan átsikáltam magamat, mintha az elmúlt napok szennyét akarnám lemosni kívül-belül. A meleg víz és a szappan valamelyest helyrebillentette a kedélyemet. Olyannyira, hogy lementem a hotel éttermébe, a földszintre. Kiadós vacsorát rendeltem, csülökkel, babbal, és mindehhez igen sok bort ittam. Felejteni akartam a szörnyűségeket: Lidikét, a hullaházi jelenetet, a nyomorult tiszai halászokat, mindent, ami ehhez az elátkozott vidékhez kötött. Legfőként Popovics cinikus magatartása háborított fel, a megjátszott barátsága. Pedig már éppen megkedveltem volna – morfondíroztam magamban, és a sokadik pohár fröccsöt is a gallérom mögé döntöttem. Ha eszembe jutott, hogy a lánya halálhírével másnap táviratoznom kell a szegedi gyógyszerésznek, muszáj volt még egyet töltenem. Amikor a vendéglős arcán megláttam a részegeknek kijáró – számomra nagyon ismerős – fintort, fizettem. Nagy nehezen föltápászkodtam és a sötét folyosón a szobámig botorkáltam, amit igen keservesen, dülöngélve sikerült csak megtalálnom. Kerestem a kulcsot, mire az ajtó csöndesen, magától kinyílt. Ott álltam a tátongó fekete lyuk előtt, és nem számolva a következményekkel beléptem a sötét űrbe. A vak szerencsém megint megsegített. Valamiben elbotolhattam – alighanem a szőnyegben – mert egy súlyos fém tárgy épp hogy elkerülte a koponyámat. Helyette éles fájdalmat éreztem a lapockámon, aztán valami csattanás hallatszott és torkolattűz lángja hasította ketté a sötétséget. Lámpa kattant, lábak dobogtak, férfiak dulakodtak körülöttem… Megszűnt számomra a külvilág. Elvesztettem az eszméletemet.
Rigó füttyére tértem magamhoz. Világoszöld kórházi ágyon feküdtem, nyakamon, lapockámon pólyás kötéssel. Az ablakon betódult rigófüttyöstül a délvidéki nyár, a napsugár, és a sarokban a széken Popovics Urost pillantottam meg, amint a Szegedi Friss Újság legújabb számát lapozgatta. Mozgolódásomra felnézett, letette a lapot, mellém lépett és bársonyos, barátságos hangon a hogylétem felől tudakozódott. Előzékenyen megitatott egy pohár vízzel, mivel szomjúság gyötört. Aztán leült az ágyam szélére és mesélni kezdett:
   – Tudom, drága barátom, hogy még most is neheztel rám. Okkal, mert bevallom, szánt szándékkal viseltettem ön iránt olyan helytelenül. Sokkal tartozom önnek. Jóval többel, mint azt hinni merné, hisz elkövettem azt a gyalázatot, hogy önt csaliként használtam, noha mindvégig gyanítottam ki lehet a tettes. De mivel bizonyíték híján voltam, ki kellett várnom, hogy a gyilkosságsorozat elkövetője hibázzon.
   Kibámult az ablakon és folytatta:
   – A kopó ösztönöm már a legelején szimatot fogott, amikor az első találkozásunkkor arról a szegedi Gergely Péterről, a patikussegédről, vagyis a vélhető féltékenységéről beszélt. Szegedtől Újvidékig – rutin feladatból – minden vasútállomást figyeltek az embereim. Telegramok érkeztek folyamatosan, ismerjük a gyanús elemek mozgását. Könnyű volt utána járnom, hogy míg ön fiákerozott, addig a menetrendszerű vasúti járattal Gergely is követte. Egy lépéssel mindig a nyomában volt. Lemaradva. Hja, a lovakat mifelénk nem lehet lekőrözni! Ókanizsán, aznap, mikor odaért este a patikus tanonc írta a cetlit, és ő volt, aki fél téglával verte be az ablakát, abban bízva, hogy önt eltántorítja a szimatolástól. Nem sikerült neki. Aztán még jobban megijedhetett, összezavarodott attól, hogy mi ketten együtt eredtünk szegény Lidikének a nyomába. Mi több, azt sem rejtettem véka alá, hogy a három nő gyilkosát ugyanabban a személyben gyanítom. Az éjszakai vonattal leutazott tehát Zentára, feltörte a hullaházat, hátha eltüntethet bizonyos nyomokat, amelyek az igazi tettes kilétét bizonyítják.
   Utolsó szavaira fölnyögtem:
– Hogyan? Hát nem Gergely gyilkolta meg a nőket?...
   Popovics Uros valahová a távolba meredt: 
– Nem. Gergely Péter szerelmes volt, nem gyilkos. Pusztán bűnsegédje lett a szörnyűségeknek. A szerelem áldozatának nevezném, noha legutolsó tette, amikor önt alaposan helyben hagyta, majdnem gyilkossá avanzsálta. Szerencsére embereim és én is időben közbeléphettünk, elvégre szoros megfigyelés alatt tartottuk a vendéglőt. Biztos voltam benne, hogy amint ön védtelen marad, le fog csapni. Számításom bevált – mosolygott rám elnézően.
   Visszahanyatlottam az ágyra. Nem tudtam rá orrolni, pedig valóban kegyetlen játékot űzött velem. Engedte, hogy a zentai kompon megharagudjak rá.
  Popovics Uros gyengéden megigazította a fejem alatt a párnát.
– Most már biztonságban van kedves barátom. És a környékbeli csinos nők is megnyugodhatnak. Olaszy báróéknál nem véletlenül dőlt rám a kávé. Amit nem mondtam el önnek: a három vízi hullát megmérgezték, mielőtt a Tiszába dobták volna őket, ahol később a limány örvénye felszínre hozta mindet. Az áldozatok mindegyike jómódú nőre utalt. Nem hiába: Olaszy Borbála elhasznált fehérneműit viselték. Finom kelmék, csipkés, igényes holmik. Azt hittük, csupa módos hölgy az áldozat. Valójában Olaszy báró cselédlányokkal csalta a nejét, akitől elhidegülten élt. A nő, mivel évek óta fejfájás kínozta, Szegedről szerezte be a porokat. A patikus segéd havi rendszerességgel látogatta a bárónét. A szegedi lakásán találtunk néhány érvénytelenített menetjegyet. A báróné könnyen az ujja köré fonta a megbűvölt, fiatal segédet, aki különféle mérgeket szállított őnagyságának, szerelme bizonyságaként. Az első két nő is a báróné bosszújának esett áldozatul. Lidike – miután megszöktetője, Miroszláv lelépett tőle –, Zentán találta magát, egy fillér nélkül. Ekkor futott össze a bánáti bárónéhoz igyekvő Gergellyel, az apja patikus tanoncával. Vesztére, vele tartott a csókai kastélyba, ahol pár nap után szemet vetett rá az élveteg Olaszy báró, a neje Borbála pedig a többi szerencsétlenül járt szerető sorsára juttatta. Amikor a báró házában magamra döntöttem a kávét, csak ürügyül szolgált, hogy a fürdőszobát tüzetesebben megnézhessem. Egy tükör mögötti polcon a szegedi Szent Rókus patika poraira és felcímkézett gyógyszereire bukkantam. Ekkor állt össze bennem a kép, a bizonyosság sziklaszilárddá vált – mi ketten, ön és én, együttes erővel megoldottuk az ügyet.
  1909 júniusának végén engedtek ki a zentai kórházból. Az ügyeleti bejáró mellett egy címeres, fekete kocsi várt, rajta egy sötét bőrű, bajszos fiatalemberrel, akinek zakójából kidudorodott a szolgálati pisztolya. Pokoli meleg ígérkezett. Hetek óta tombolt a hőség. Ingujjra vetkezve, a lovak farára sandítva megkérdeztem Popovicstól, lenne-e kedve egy kicsit elidőzni, Ókanizsán megállni? Nem kellett sokat noszogatnom. Ő is kedvelte a Bálint-vendéglő két kézzel mért specialitásait. Invitálásomra csak annyit válaszolt:
   – Hvala bogu! – annyit én is tudtam, hogy szerbül mindez az jelenti: Istennek legyen hála.
Magam is ugyanezt gondoltam.

(Vége)



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. december 3., hétfő

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE - 5.rész


Bánát földjén


Az éjszakát Popovics Uros zentai lakásának vendégszobájában töltöttem. Jobb, mintha szállodába menne, mondta komor arccal, elvégre a gyilkos itt valahol lehet a közelben, és nem válogat az eszközeiben. Nálam biztonságban ellesz az úr, felelte csöndesen. Ráhagytam. Igazat adtam neki. Ásítva tettem el magamat másnapra. A kelleténél hosszabbnak tűnő idő óta először hajtottam űzött vad helyett normális emberként párnára a fejemet. Korán ébredtem. Szerény, hidegen tálalt laktanyai reggeli után a már ismert fekete kocsi vitt le bennünket a zentai kompig, amivel átkeltünk a Tiszán. Néztem a nagy folyót, a szelíd, szőke hullámokat, hallgattam a komp hasához kotyogó víz szavát és szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez békés víztömeg emberek sokaságának a halálát, megannyi titkot, tragédiát képes volt mindenkoron elnyelni. 


A bánáti partot érve a lovaink egy szuszra rántották fel az ártéri meredélyből a kordét, s ugyanazzal a lendülettel ügettek be Csókára, mögöttünk hagyva a falu dombra épült, impozáns templomát, és az előtte szoborként álló Nepomuki Szent János szobrot. A kőszobor – elég ízléstelenül – ki volt pingálva. Szent János búzavirágkék szeme hidegen, jegecesen bámult bennünket. Beleborzongtam. Fázik az úr? – kérdezte a rendőrnyomozó. Nem válaszoltam, noha fáztam mindattól, ami esetleg rám várt. Popovics a helyi szatócsbolt előtt talált helyet a lovas kocsinak. Az édeskés szagoktól párálló üzlet pultja mögött apró, pókszerű, szakállas kis ember fogadott bennünket. Régi ismeretség fűzhette a szerb nyomozóhoz, mert az indokolttól bizalmasabban köszöntötték egymást. A boltos csippentett a szemével. Utána a töppedt kis szőrmók a detektív szerb kérdésére előbb szerbül szólt, majd svábra váltott. Kellett egy perc, mire észbe kaptam: nem svábul, hanem jiddisül diskurálnak. Popovics barátom rám kacsintott, mire a tulajdonos a legékesebb irodalmi magyar nyelven megállás, zökkenő nélkül folytatta a mondókáját:
  – …Hát hogyne. Hogyne láttam volna idegen menyecskéket. Messziről jött cselédlányok amióta a világ világ, mindig egyfolytában jönnek-mennek... Ámbár, hírlik, innét csak jobbára mennek – az utolsó szavakat már lehalkítva, suttogó hangon mondta. De mosolygott mellé, mosolygott szélesen, ravaszul.
  Popovics Urosnak több sem kellett. A lovak közé csapott és némi útbaigazítás után megleltük az Olaszy család kastélyát, ami nem is kastély volt, inkább egy túlméretezett kúria, fölcicomázva toronyablakokkal, üveges verandával és bronz vízköpőkkel, akárha Mária-Terézia korában építették volna, miközben az Olaszy család bárói rangját köztudottan a bécsi udvarnak tett igen kedvezményes zab és gabona ügyleteivel érdemelte ki, alig száz esztendővel ezelőtt. A birtok szélén tölgyekkel szegélyezett, vadászlaknak kinéző kis pavilon zsindelyteteje zöldellett, kicsit hátrébb meg kertészlak szerű hajlék lapult egymagában. A kocsizörgésre lovász sietett elő, a lépcsőföljárón pedig libériás inas húzta ki magát jöttünkre. Popovics Uros egy névjegykártyát varázsolt elő a zsebéből, felvillantotta megnyerő mosolyát és a kastély urához kérte magát a „főszerkesztő úrral” együtt bejelentetni. Zavartan krákogtam, amiért egy-két grádiccsal följebb lettem taksálva. Kisvártatva bemehettünk. Az üvegverandán, filodendronok között, fonott karosszékekbe foglaltunk helyett, s míg a házigazdára vártunk, tekintetünkkel leleltároztuk a kúria belsejét. Egy módfelett csinos, keményített kötős cselédlány törökös kávét és aprósüteményt szolgált fel. A gőzölgő csészét és a sárgaréz dzsezvát idegenkedve néztem. Popovics szó nélkül kitöltötte nekem is a tusfekete, forró itókát és nem átallotta hozzá tenni: „Csak semmi bécsi módi. Szürcsölje bátran. Mintha pocsolyából inna az úr…” Időm sem maradt az ízetlen tréfájára visszatromfolni, mert megérkezett körünkbe a báró.
Báró Olaszy Tivadar szép szabású, nyári öltönyt viselt. Májfoltos keze, megereszkedett tokája elárulta, nem lehet már mai költés. Hangja álmos volt és érdektelenségről árulkodott. Amikor Popovics a Tiszából kihalászott nőket emlegette, báró Olaszynak a pillája sem rebbent, noha árgus szemmel lestem minden gesztusát. Hosszan szuszogva, unott sóhajokkal válaszolt a nyomozó kérdéseire. Láthatóan fárasztotta a beszéd. Csak akkor neszelt fel egy pillanatra, mutatott némi részvétet, amikor az ügyetlen szerb főhadnagy a fölszolgált kávét magára borította. Popovics megszégyenülten, zavartan állt fel. Vasalt nadrágján sötétbarna folt terjengett. A gyámoltalan nyomozó tisztet a ház urának a szavára az iménti cselédlány tüstént a fürdőszobáig kalauzolta, ahol Popovics Uros úgy-ahogy percek alatt rendbe tette magát, de már nem volt a régi: erősen szabadkozott, hogy indulnunk muszáj, mert még sok a dolgunk, és a komp sem fog miattunk várakozni a végtelenségig. Kissé megcsúfított testi és lelki állapotban fújtunk visszavonulót. Kifelé menet összefutottunk egy középkorú, sápadt képű úri hölggyel. A hervatag szépasszonyról különösebb bemutatás nélkül is azonnal látszott, hogy a ház úrnője. A valaha bizonyára gyönyörű nő épp csak megrebbentette irányunkba a hattyúnyak fehér kezét, és a tüll ruhájából kiáradó finom illatát odahagyva – akár egy látomás – eltűnt egy oldalsó üvegajtón. A szerb és én is megigézve néztünk utána. Hiába. Férfiak voltunk. A báró alig leplezetlenül lesajnálva mért végig bennünket.  „A feleségem. Borbála grófnő. Migrénje van szegénynek, évek óta” – közölte száraz hangon és arra sem vette a fáradtságot, hogy a lépcsőföljáró aljáig kísérjen ki bennünket. Kurtán-furcsán köszöntünk el tőle.
A kocsin ülve föltettem Popovicsnak a kérdést, ami egész idő alatt nem hagyott nyugton:
 – Nos, barátom… Miként tovább? Láthatóan csődöt mondott minden nyomozói praktikája, az összes informátora. Fabatkát sem ért az okoskodása. Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.
  Nem felelt. Mintha ott sem lettem volna. Nagy műgonddal, már-már lovardai tökéllyel irányította a lovakat a kompra. Szemmel láthatóan mindez lekötötte a figyelmét, oda sem figyelt a lamentálásomra.
Ám én nem hagytam annyiban. Egyre vadabb szavakkal kezdtem ostromolni, megfeddtem az elmúlt napok összes elszenvedett félelméért, sajnáltam a rá fordított időt és energiát, pokolba kívántam a nyomozást, főhadnagyostul, mindenestül. Kiborított a flegmája. A komp vitt bennünket vissza, Bácska felé, hadonásztam az orra előtt, mire nagy nehezen rám emelte tekintetét, és alig hallhatóan csak annyit szólt vissza, megakasztva a szavamat:
  – Szóval, ön azt hiszi, hogy nincsen bizonyítékom és nincsen gyanúsítottam se? Igaz?
  – Igaz, de…
  – Továbbá azt vélelmezi, hogy holtpontra jutott a nyomozásunk, sosem találjuk meg a tettest?
 –  Pontosan ezt mondtam, mert…
 –Kedves szerkesztő úr. Önnek egyben igaza van. Valóban nincs gyanúsítottam. Ellenben... – folytatta, és szemében ördögi, különös szikrát láttam csillogni, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Hebegve kérdeztem:
  Ellenben?
– Ellenben, viszont drága barátom nem gyanítom, hanem immáron tudom, hogy ki a gyilkos! – és kirobbant belőle a kacagás, hogy a lovak horkanva kapták föl a fejüket, gyanakodva méregetni kezdett bennünket a kompos. A Tiszán túl, az erdőben, mintha értené a szavunkat, kettőt kakukkolt egy halálmadár. Akaratlanul is abba az irányba néztem. Nem láttam semmit.

(folytatjuk)


*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. december 1., szombat

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 4. rész

Zenta

Életem legkísértetiesebbélménye”, a zentai hullaházban rakásra hányt nők teteme még sokáig vissza-visszatért lidérces álmaimban. Láttam, az egyébként erős idegzetű szerb detektívet is megrázta a látvány. Mindazonáltal férfiak voltunk: a bűzös, sötét lyukban, a megereszkedett jégtáblák között fekvő holttesteket közelebbről is megvizsgáltuk. Megrendülten konstatáltam, hogy Popovicsnak igaza volt, íme, megtaláltam a szegedi patikus kisasszonyt: az egyik nő nyakán jól kivehető barackvirág szerű anyajegy vöröslött. Lidike tehát idáig jutott. A Tiszából kifogva, csupaszon, egy istenverte délvidéki kisváros hullaházába került. Szegény Földy gyógyszerész! Szörnyen le fogja sújtani a hír. Popovics Urost – úgy tűnik, keményebb fából faraghatták –, mert amint az áldott napfényre kiértünk, rögtön jelezte: továbbra is igényt tart a társaságomra, vagyis a segítségemre. Meg kell tudnunk, ki okozta a nők halálát, tette hozzá. Közbevetésemre azt is jóváhagyta, bármi történik is, bárhogyan alakulnak a dolgok, a nyomozásunk eredményéről exkluzív riportot írhatok a Szegedi Friss Újságba. Noha a küldetésem sajnos tragikus eredménnyel Lidike halálával tulajdonképpen véget ért, a szaglászás és az igazság felfedése tovább izgatta a fantáziámat. Igent mondtam. Popovics tüzetesebben megnézte a hullaház ajtajának zárszerkezetét: felfeszítették. Ezek szerint nem az illetékesek hanyagságával álltunk szembe, hanem egy beteg, bűnözői elme játszadozott velünk. A szerb nyomozó szerint alighanem az árulkodó nyomokat akarta eltüntetni. Még szerencse, hogy a nőkön lévő fehérneműt, pár foszlott ruhadarabot a helyi csendőrkapitányságon tárolták, későbbi bizonyíték gyanánt.

Már a szolgálati batár ülésén megtelepedve fölhívtam Popovics figyelmét arra, hogy szívesen elbeszélgetnék a Szegeden mászkáló rác ficsúrral, aki ludas lehet szegény Lidike megszökésében. A személyleírás sajnos nem pontos, akármelyik városban lakhat az illető, fűztem hozzá óvatosan, ám ekkor a legnagyobb megrökönyödésemre Popovics fahangon csak annyit mondott: „Ne aggódjon az úr. Ha minden igaz, pontosan tudom kit és hol kell keresnünk.” Azzal a lovak közé csapott, s ámbár nem közölte az úti célját, ahogy feltűnt a zentai pravoszláv templom kupolája, rögtön rájöttem, hogy a szerb városrészben, az úgynevezett Rác Alvégen vagyunk. Jól okoskodtam. Egy szögletesen cirill betűs táblával ékeskedő, sokablakos kocsma előtt hőköltek meg a lovak. A szerb szöveg alatt szerényebben magyarul is ki volt írva: Két jó barát vendéglő. Popovics ismerhette a helyet. Engem a főbejáraton küldött be, ő pedig elosont a hátsó udvarba, a kocsiszín felé. Azonnal megértettem a szándékát. A Két jó barátba belépvén első pillantásom arra a lila nyakkendős piperkőcre esett, aki épp csak feltekintett a billiárdasztaltól: egy minutumig farkasszemet néztünk, majd a szerb ficsúr a dákót elhajítva a hátsó kijárat felé kezdett rohanni, ahol viszont kelepcébe került. Popovics kinyújtott lába gáncsolta hasra. A következőkben némi ízelítőt kaptam a rác rendőrtempóból. Popovics főhadnagy rutinosan a grabancánál fogva megemelte a reszkető delikvenst, és két jól irányzott parasztpofon után duruzsoló hangon, szerbül kérdezett tőle valamit. A riadt flótás erre szintén szerbül mekegve válaszolt, ami nem nyerhette el Popovics kellő tetszését: ismét ütött kettőt, de akkorát, hogy odakint az ivóban is hallhatták a csattanást. Vagy öt percig tartott a rendhagyó kihallgatás. A végén Popovics közönyös arccal földre lökte a vörös képű, megtépázott fiatalembert, és intett, hogy menjünk. Odakint kurtán csak annyit mondott, nem Miroszlávot keressük. Felhúzódott a szemöldököm, mire türelmes magyarázatba kezdett:
  –  Miroszlávot, ezt az anyaszomorítót mindenki jól ismeri. Hitvány jellem, de nem gyilkos. A szegedi patikus lánya valóban vele szökött meg, de itt Zentán, látva, hogy a nőnek nincs pénze, Miroszláv összeveszett vele. Vagyis faképnél hagyta. Az elmúlt időszakot óbecsei rokonsága nyakán töltötte: erről az ottani hatóságok időben értesítettek bennünket, elvégre ő volt az egyik gyanúsítottunk, aki általában minden galibában megtalálta a maga szerepét – fejtegette, majd hozzáfűzte – Ha most történetesen ártatlan is, azt gondoltam, kiszedek belőle valamit, mert ez a fickó olyan, mint a villámhárító: vonzza a bajt maga körül.
  Popovics megállapításával csak egyet tudtam érteni. Viszont arra a kérdésemre, hogy ha nem fulladtak a folyóba, akkor vajon mi okozhatta a három szerencsétlen nő halálát, továbbra sem kaptam megnyugtató választ. Popovics rövidre zárta a kíváncsiskodásomat azzal a csutaknyi mondattal, hogy a nyomozás jelenlegi állapotában ez nem nyilvános információ. Így, akarva-akaratlanul tudtomra lett adva, hogy a kettősünk korántsem egyenértékű: kénytelen vagyok amolyan másodhegedűsként részt venni a detektív munkájában. Ezen – mi tagadás – meg is sértődtem. Szótlanul gunnyasztottam a szerb mellett, és juszt nem kérdeztem meg, éppen hová tartunk. A fekete kocsi pedig a két szürkével a zentai Tisza partra gurult, ahol Popovics gyeplőszárhoz szokott keze pokoli ügyességgel irányította a rudat az ártéri göcsörtös fűzfatörzsek között. Nagyokat huppantunk az egyenetlen talajon, mígnem a szerb megálljt parancsoló csettintésére moccanatlanná dermedt a két igás ló. Lekászálódtunk és mivel a szerb nyomozó nyílegyenesen belegyalogolt a közeli sűrű málnásba, némi habozás után én is követtem. Két-három lépés megtételével egy rejtett kis ösvényen találtam magamat, ami csalinkázva, kanyargón levitt a folyó partjára. Az iszapos részen tábortűz égett, két fűzfagallyakkal takart, faháncsból tákolt nyomorult viskó előtt mezítlábas férfiak csoportja guggolt, akik jöttünkre egyenként felálltak, és zsíros, hiányzó karimájú kalapjaikat tisztelettudóan levéve hajadonfőtt várták be odaérkezésünket. Távolabb varsák, likacsos halászhálók száradtak, a folyóban pedig egy szurokfekete, csapott orrú ladik ringott kikötve. A halászok ismerhették Popovicsot, mert a legöregebb melegen parolázott vele, előbb szerbül beszéltek pár szót, majd – alighanem miattam – magyarra váltott a szövegük menete. Popovics Uros magyarázólag, félhangosan annyit mondott, ezek az emberek találták meg mindhárom holttestet. A jámbor halászok némelyike erre ügyetlen mozdulattal, darabosan körösztöt vetett. Pislogtak, mint a riadt barmok. Az öreg, aki valami vezetőjük, vagy szóvivőjük lehetett, intett, üljünk a tűzhöz. Valamelyikük birkabőrt terített egy széles, mohos fatönkre, a valagunk alá, nehogy összekoszolódjon a városi viseletünk. A tűz lobogott. Az ezerráncú vén halász megpiszkálta a parazsat, aztán ráspolyos hangon beszélni kezdett.
  – Bizony mondom, tótágast áll a világ, nyomozó urak. Az emberek máma má’ nem éröznek. Pedig csak addig embör valaki, míg érözni tud. Ezt a rothadást nem lehet má’ megállítani. Nem a víz szagára gondolok. Hanem a világéra. Amiben sokan nem hisznek. Mindig rossz helyen keresik maguk is a bajt. A baj nem ott van, ahun mögmutatkozik. Hanem ott, ahun nem is sejtik sokan. A baj aztán csak e’kerül máshová, ahogy e’viszi a folyam az uszadék fát. Huncut a Tisza. Majdnem olyan huncut, mint az embörök, csak azoktú’ is okosabb. Lám, mink ismerjük a Tiszát. De már az emböröket nem. Azé’ is jó nekünk itt, künn, a semmi pádimentumán…
  Popovics itt közbevágott. Hangjából leplezetlen, fölfokozott érdeklődés csöngött ki:
  – Azt mondja Kálmán bátyám, hogy a holttesteket nem itt, lejjebb a bácskai oldalon dobták a vízbe? Esetleg odaát? Kend szerint máshonnét hozta ide őket a folyó?
  Az öreg bólintott, és a lángok visszatükröződtek mélyen ülő szeme bogarában.
  – Az urak városbú’ valók. Nem tudják, mi az, hogy limány. Pedig a Tiszában akad bőven belüle. A limány a folyóvíz forgása. Aki ösmeri a forgást, napokig csónyikázhat lapát nélkül a sodrásban, a limány mindig visszaveti az eredeti helyére. Akár a szujos fadarabot, akár mást…
  A szerb főhadnagy itt már nem is titkolta izgalmát. Fölugrott, a homlokára csapott. Sebbel-lobbal elköszönt a halászoktól és már nyargalt is a kocsi felé, alig győztem a nyomában maradni. Rákiáltottam, hogy álljon meg végre: magyarázatot követelek. Egy kukkot sem értek, mire fel ez a nagy nekibuzdulás. Popovics a lovak mellé érve megtorpant. Zakózsebéből kendőt húzott elő, megtörölte izzadt képét, és úgy válaszolt pihegve:
  – A vénség ráébresztett a dolog nyitjára. Végig a bácskai oldalon gyanítottuk a gyilkost, pedig azt, vagy azokat a Bánátban kell keresni. A folyóban mindhárom hullát ugyanott találták meg. De azzal egyikünk sem számolt, hogy a bánáti részről átsodródik a bácskaira, ahol a limány rendre egy helyen veti föl mindet. Érti már?
 – Bevallom őszintén: nemigen fűlik a fogam a vízrajzi eszmefuttatásához…
 – Pedig pofonegyszerű. Azt a helyet kell kiszámítanunk, ami a meglelt hulláktól följebb található, az átellenső parton.
 – És?
 – Nincs semmiféle és. Egy ilyen hely van mindössze. Csóka település, ahol a nagyhírű, befolyásos Olaszy család az úr – válaszolta Popovics, és most először, mióta ismertem, a hangjának a remegéséből egyfajta bizonytalanságot, sőt félelmet véltem kiérezni.



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. november 30., péntek

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 3. rész


A hullaházban   

Eddigi karrierem során volt pár alkalom, amikor fegyverrel kellett szembenéznem. Kétszer párbajoztam is. Az okokra, a párbaj előidézőire boruljon az úriemberi hallgatás jótékony csöndje. De eleddig sosem néztem farkasszemet egy töltött pisztollyal úgy, hogy közben egy másik fegyver markolata ne sütötte volna a tenyeremet. Ezért bizton állítom, meglehetősen szokatlan és ijesztő, amikor egy kéretlen látogató marokfegyverét kibiztosítva kopog a szállodaajtónkon. Percnyi habozás után mégis a kilincshez nyúltam. Ugyan, mit bír velem? Lelő? Engem? Endrényi Laja kedvencét, a Szegedi Friss Újság rovatvezetőjét? Amilyen abszurd volt a fölvetés, olyan dobogó szívvel tártam ki az ajtót.

Illusztrációm, ellenpontozásaként a tartalomnak. :)

Hamar kiderült, az elegáns, magas, kreol képű úriembertől – pillanatnyilag – fölösleges tartanom. A pisztolyát időközben elrakta, noha a fegyver észrevehető domborulatot hagyott a halszálka-mintás zakóján. A valaha látott legszebb férfifogsor villant rám. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Popovics Urosnak hívták, és nem bűnöző volt, hanem épp a bűnt kutatta: Ókanizsa rendőrnyomozóját tisztelhettem meg benne. Mutatta a csontlapos igazolványát. Nagy kő esett le a szívemről. Úgy tűnt, a gyakori aratósztrájkok, garázdaságok arra sarkallták a csendőrséget, hogy azonnal tudjanak mindenről, ami Ókanizsán és a járásban történik. Jómagam is illendőnek tartottam pár szót szólni a munkámról, és a jövetelem célját fölfedni. Popovicsot hellyel kínáltam. Cigarettára gyújtottunk és hallgatagon néztünk egymásra egy miatyánknyi ideig. Láttam rajta, okos homloka mögött azon studírozik, vajon mennyi hasznát veszi egy magamfajta oknyomozó újságírónak, s vajon mennyi az elégséges információ, amit megoszthat velem? Hogy a közöttünk megülő csöndöt megtörjem, egy konfidens kérdéssel indítottam. Megkérdeztem a szokatlan neve, a származása felől. Lassan, tagoltan válaszolt. Utólag belegondolva, semmi kedvesség nem volt a hangjában, inkább egy tartózkodó tisztviselő válaszát tehettem zsebre:
  – Igen, igaza van. Szerb vagyok. Már hét éve szolgálok itt és a környéken. Valaha Budapesten jogot hallgattam. Most főhadnagyi rangban nyomozok. Az ügyünk hasonló – emelte rám barna szemét, majd halkabbra véve folytatta – és tartok tőle, nem jó hírekkel szolgálhatok, ami az ön által keresett kisasszonyt illeti. Az utóbbi hónapokban három nő holttestét vetette partra a víz. Mindhárman előkelő származásúak lehettek. Ez a közös bennük. Zenta alatt a Tiszánál találtuk meg őket. Nem tudható, hogy a gyógyszerész lánya is köztük van-e? A legutolsó tetemet alig egy hete találták meg varsázó halászok.
Megráztam a fejemet. Három öngyilkosság pár hónap alatt, nem valami különös szenzáció egy olyan vidéken, ahol köztudottan magas az életüket önként megrövidítők számaránya. Kétkedésemre Popovics cigarettás kezével hárító mozdulatot tett, és kijelentette, hogy a bűnüldöző szerveknek okuk van feltételezni, hogy mindhárom esetben erőszakos bűncselekmény történhetett. Ehhez Zentára kell majd utaznunk, hogy a helyi kórbonc-teremben megtekinthessük, és összevethessük, amit a három hulláról megállapíthatunk. Pár gyors szóban beszámoltam a szerb nyomozónak a délután ért inzultusról. Figyelmesen megnézte az ablakomat betörő tégladarabot, hümmögött egy sort, majd némiképp megnyugtatóan annyit mondott, az sem biztos, hogy a támadás összefügg a nyomozásommal. „Lehetett egy idegeneket, főleg az újságírókat gyűlölő forrófejű helybéli is” – jegyezte meg, s noha az arcát nem láttam, gyanítottam, éppen jót somolyog magában. Madárnak nézett, és ez kicsit rosszul esett. Másnap reggelre találkozót időzítettünk. Popovics is megkért, hogy immár fölöslegesen ne mászkáljak sehova, pláne ne menjek el a meghívóra. Ügyeljek a biztonságomra, reteszeljem el alaposan a szoba zárat. Ahogy betette maga mögött a szállodaajtót, ledőltem az ágyra. Reggelig aztán nem túl sokat aludtam.
Ami Szegeden sosem történhetett volna meg velem: kakaskukorékolásra ébredtem, majd rögtön rá egy ormótlan, kifejezetten büdös szagú ökrök vontatta szekér zörgött el jókora hangzavarral az ablakom alatt. A reggeli kávét épp csak benyeltem, kikértem a számlát. Nem kis bosszúságomra a tulajdonos az új ablak árát is felszámolta. Aligha lett volna időm vitatkozni a gazemberrel, dühödten legyintettem. Rohantam az ókanizsai laktanya elé. Már várt Popovics szolgálati, kicsiny fekete kocsija, amit pillekönnyen rántottak magukkal a sütött címeres derekú, szürke paripalovak. Míg Zenta felé gurultunk a régi török hadi úton, Popovics nem sokat beszélt, és én is inkább a gondolataimba temetkeztem. Szerte a környéken Péter-Pál, aratás előtti tájkép fogadott bennünket: az aranyló kalászú bácskai búzatáblákat fodrozta a kora nyári fuvallat. A lovak hányták a léptüket, megjátszották kicsit magukat, s ahogy az idő gyorsan elszállt, úgy Zentára is viszonylag hamar átértünk Ókanizsáról. Átrobogtunk a vasúti átjárón, napszállatnak kanyarodott velünk a kocsi, alig láttam valamit Zentából. Kicsit hasonlított Ókanizsára, csak attól népesebbnek, városiasabbnak tűnt. Szerte az úton áruval megrakott lovas szekerek döcögtek. Alighanem piaci napot fogtunk ki. Popovics Uros a gyeplőt feszesre igazítva a kórház és a temető közötti árnyékos részre kormányozta a lovakat. Bodzabokrok és egy kefesűrű liget takarásában rácsos ablakú kőház lapult, rajta fekete márványtábla. A helyi kórbonc-ház. Még a nagy kolerajárvány idején épült. Vaksi, sötét, gonosz szemekkel pislogott ránk a kulipintyó, amely körül a méregzöld falombokon madárcsicsergést sem lehetett hallani.
Ahogy beléptünk, a rozsdás vasajtó kenetlenül, bántó karistoló hangot hallatott. Odabent szokni kellett a szemnek a félhomályt. A kicsiny kőfolyosó végén tároló kamra helyezkedett el: rögtön megcsapta az orromat a jég dermedt hidege, és a terpentin orrfacsaró bűze. Mindeközben a szerb detektív egy lámpással vesződött, ami egy istennek sem akart meggyulladni. Popovics párszor beleköszönt a sötétségbe, hátha van ott valaki, de azt tapasztaltuk, hogy ezúttal a hullákon kívül élő ember nem tartózkodik a kórbonc-házban. A szerb nyomozó halkan szitkozódott. Miféle intézmény vezetése az, milyen kórházi szervezés engedi meg a trehányságot, hogy őrizetlenül, nyitva felejtsenek egy halottasházat? Még motyogott valamit a jogszabályi környezetről, meg az emberi lustaságról, amikor váratlanul felgyúlt a petróleumlámpa fénye. Popovics Urossal együtt sikoltottam fel én is. Az elénk táruló látvány mindkettőnket megrémített. A boncteremben egymás hegyén-hátán három vagy négy élettelen nő csupasz holtteste hevert. Fehéren világított a kék foltos bőrük, jégkockák csöpögtek, tócsában álltunk a borzalom kellős közepén. Popovics nyerte vissza előbb az önuralmát. Szerbül káromkodott valamit, s miközben kezében a fölemelt petróleumlámpa fényét körbehordozta, a tekintetünk összetalálkozott. Popovicséból semmi jót nem olvastam ki. Valaki megelőzött bennünket. Valaki itt járt – mondta. Össze-vissza hagyta maga után a testeket. Nem tudtam rá mit felelni. Igaza volt. Én pedig két nap alatt sokadszor átkoztam el azt a pillanatot, amikor Földy gyógyszerész megfogta a szegedi irodám kilincsét, és én balga, elfogadtam a felkínált pénzét. Pedig a java még csak eztán következett!

 (folytatjuk)




*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. november 29., csütörtök

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 2. rész

Ókanizsa

Ókanizsára Horgoson keresztül vitt az út. Évszázadok alatt alakult ki ez a csapásirány. 
A Kamarás-erdő ligeteiben szegedi iparosok gyümölcsösei, villái, ragyogó míves vaskapuk, boltíves kúriák között trappoltak a lovak, a fiáker ringott, akár egy öreg, a tengeren habokat hasító bárka, és a homokos dűlőút pora sárgásfehéren kavargott utánunk. 
Megérintett a kaland ígérete. Egyféle elégedettséget és szilaj gyönyört éreztem, noha átvillant agyamon a néhai nagyapám mondása: szilaj jókedvnek a vége is szilaj szokott lenni. Alighanem a friss levegőn kicsit meg is szunnyadtam. Az előző napi éjszakázás, a kártyacsata, és a homoki borok tettek róla, hogy elnyúzott testem kikövetelje magának a pihenést. 

A rajzom illusztráció.

Kábulatomból a fiákerosom ébresztett. A batár állt, a mogorva kocsis pedig az ostorával előre bökött. Csak onnét tudom, hogy mondott valamit, hogy rándult néhányat az a nagy, levest pocskoló bajusza. Az ostora hegye egy templomtoronyra mutatott. Jó messze volt még, de fölismertem. Ókanizsa tekintélyes méretű katolikus szentélyének aranyos keresztje nyújtózott a távolban, és éppen harangoztak. A szél elgurította hozzánk a harangok bimm-bamm szavát. Jó jelnek tekintettem. Estebédre oda ér a nagyságos úr, vakkantotta a válla fölött, ültő helyében vissza sem fordulva a kocsis. Úgy is történt. Egyórányi gyorsabb és lassabb tempóváltás után bal kéz felől feltűnt a Tisza ezüstös szalagja, s a két nyári fekete paripa a folyó töltésén kígyózó földúton begördítette a fiákert Ókanizsára. 
Érdeklődve nyújtogattam a nyakam, ámbár nem volt nagyon mit nézni. Gömbakácok, jegenyék és vadgesztenyék szegélyezték az utat, az utcák egyenesek voltak, szélesek és tiszták, de kihaltak. Valahonnét főzelék illatát hozta a szél, és az egyik nagykapun cselédlány öntött szennyes vizet az árokpartra. Tipikus alföldi kisváros, gondoltam magamban és a helyi étterem, vagyis kocsma elé vitettem magamat. A szófukar parasztot kifizettem. Jellemzően, a borravalót sem köszönte meg. Fordult vissza, Szeged irányába.
Az ókanizsai Bálint-vendéglőt csak hírből ismertem, de amit hallottam róla, erőteljes várakozást gerjesztett bennem: a hordós-kecsegés cégér alatt ácsorogva nagyot kordult a gyomrom. Legendásan jó konyhájukat éppen ideje volt kipróbálnom. Amint benyitottam, a zsurnaliszták szerencsemalaca megint felröfögött a zsebemben, hisz tele volt a kocsma, csak egy sarki asztal állt üresen, ahová lehuppantam. 
Tekintetem végigsöpört a bent lévőkön. Csupa-csupa mezővárosi kispolgár. 
Úgy okoskodtam, hogy az a cvikkeres biztos jegyző lehetett, esetleg annak a segédje. A borvirágos orrú kántorféle, amott, az az asztaltársaság pedig a település iparos testületének a tagjaiból állt, lemertem volna fogadni. Rajtuk kívül néhány jobban öltözött jellegtelen figura költötte az ebédjét. Idegenként eltűrtem, hogy engem is mustrálgassanak kicsit, aztán jött a főúr – egyben a vendéglő gazdája – és bácskai vegyes tálat vagyis „bőségtálat” rendeltem magamnak, sok furcsa nevű szerbesen sütött húsokkal, meg hűvös csuporban kimért házi tejföllel. Inni jéghideg szódát kértem. Túl korainak találtam még a birsalmapálinkát. 
Míg falatoztam, egyre azon járt az eszem, kit és hogyan kéne kifaggatnom. Aztán a legegyszerűbb megoldást választottam. Jókora borravalóval megtoldva, a tőlem legelvárhatóbb tisztelettel a hangomban, már-már negédesen tenni kezdtem a szépet a vendéglő csapos hölgyének, egy tenyeres-talpas, kortalan, pirosítós arcú menyecskének. Az alig tízperces puhatolózó diskurzust életem kudarcaként könyveltem el. Mint kiderült, a nő nem helybeli, hanem valahonnét Bajmok határából jött a Tisza mellé dolgozni. A tetejébe erősen törte a magyart, bunyevác lehetett. A szomorú lényeg: éppen semmit nem sikerült megtudnom tőle. Arra viszont elégséges volt a röpke epizód, hogy a vendéglőben egyesek fölfigyeljenek a szimatolásomra. 
Amint távoztam a város közepét földeríteni, egy cúgos cipős, galambszürke öltönyt viselő, és kígyófejű botot szorongató szikár úriember eredt a nyomomba. Nem ijedtem meg tőle. Egy utcasarkon derékszögbe kanyarodva bevártam, és leszólítottam. Először hökkenten nézett, zavarba jött, de aztán tisztázta magát. Erdélyi Edeként mutatkozott be, meleg, száraz kézfogása után azt is megtudtam, hogy asszisztens a városka főorvosa mellett. Hallotta, miről faggatózom a Bálint-vendéglőben, és bár tiltja a szakmai etika, nem árulhat el részleteket, de kérdéseimre a választ sokkal előbb Zentán fogom megkapni, semmint Ókanizsán. 
Miközben beszélt hozzám, idegesen pislogott. Megköszöntem az információt. Üdvös és hasznos lett volna beszélnünk, de gyorsan retirálva elsietett. Olyan érzésem volt, hogy a fene nagy szakmai titkolózásán túl is tudhat dolgokat, amelyeket viszont fél kimondani. Ebbéli meggyőződésem csak fokozódott, amikor a városka egyetlen szállodájában szobát foglaltam. Megelőzött a hírem. A Fehér Hajó recepcióján már várt egy üzenet, a kopasz, kövérkés pillenyakkendős fogadós esküdözött, hogy nem tudja miként került a cetli a pultra. Tudtam, hogy hazudik, de nem volt kedvem megszorongatni. A cédulán a nevem szerepelt, valamint az, hogy este kilenckor legyek a szemközti kocsmában, keresni fognak. Az olvashatatlan aláírás az invitálás alján nem volt túl bizalomgerjesztő, de kezdtem megszokni, hogy ebben az álmos bácskai kisvárosban furcsábbnál furcsább szerzetekbe botlok. Mintha mindenkinek akadna mit takargatnia. 
A pince fölötti magasított részen kaptam helyet. Fölmentem a szobámba. Tisztességes ágyneművel volt ágyazva, az ablak az utcára nézett. Egy fűzfa lombja jótékony hűst adott a helyiségnek. Elnyúltam a takarón és csukott szemem mögött azon morfondíroztam, egyre nyugtalanabbul, hogy a kezdeti szép remények, a kutatás könnyedségét illető elképzeléseim rendre csődöt mondtak, kuszáltabb az ügy, mint azt gondolhattam volna. Már nem voltam olyan biztos a barackvirágos anyajegyű Lidike gyors megtalálásában. Mindeközben azt is számba kellett vennem, hogy a szegedi Földy gyógyszerész honoráriuma esetleg megvékonyodik, ha nem produkálok mihamarabb kielégítő eredményt. Balsejtelem gyötört. 
Éppen azon voltam, hogy testi-szellemi felfrissülés gyanánt egy forró fürdőt abszolválok, amikor nagy csörömpöléssel betört a szobám ablaka. A fél tégla csak egy arasznyival vétette el a halántékomat. Sötét, sáros foltja ott éktelenkedett a párnám hófehér ciháján. Egy ugrással az ablaknál termettem, de az utcán már nem volt senki. Kámforrá vált, akárki is küldte a kéretlen fenyegetést, illetve üzenetet. A nagy zajra a kövér szállodás is megjelent: sápatagon, reszketve bizonygatta, hogy mostanában igen sok bajt okoznak a suhancok, de amikor a szemébe néztem a rettenet egy egészen más fajtáját olvastam ki belőle. A spalettákat tartsa zárva az úr, ne nyisson ajtót idegeneknek – tanácsolta remegő szájszélét nyalogatva és amint az üvegcserepek összeseprésével végzett, menten kitakarodott a szobámból.
Magamra voltam hagyva. 
Ezúttal szó szerint. 
Fegyverem nem lévén csak a gondviseléshez fohászkodhattam, megússzam a délvidéki ügyemet, ahol – szemmel láthatólag – valakiknek máris a bögyében voltam. Egyeseknek nem tetszett a jelenlétem. Óvatosnak muszáj lennem, bizonygattam magamnak, amikor kopogtak a szobaajtómon. 
A kémlelőn kilesve egy jólszituált, bajszos, idegen férfiembert pillantottam meg. Éppen a zakója belsejéből előhúzott revolvert mustrálgatta.


(folytatjuk)

A kriminovella sorozat 1. része ide kattintva olvasható!


*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.
   

2018. november 28., szerda

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 1. rész

Szeged

Gyámolatlan állapotban ért a reggel. A szerkesztőségi asztalomnál ücsörögve tenyerembe temetve fogtam a hatsarkosra duzzadt fejemet. Megpróbáltam fölidézni, hogy az éjjel, a Prófétában vajon miként veszíthettem el azt az arany kézből bemondott sicher betli rekontrát? De csak a Temesi Franci bajusz alatti széles mosolyára emlékeztem, amint a zöld posztóról kétheti honoráriumomat söpri a zsebébe, meg arra, hogy hazafelé botorkálva a Kárász utca szűknek bizonyult: kopottas zakóm mindkét meszes válla volt e gyalázatra a tanúbizonyság. Még zakóban jártam, holott 1909 júniusa különösen forrónak ígérkezett.


Ideje korán kánikula járta. A nap sugárkévéje simogatta a dél-alföldi városlakó nők homlokát, a Nádor utcát a jegenyeakácok virágának édeskés illata uralta, és a régi szegedi várfal tövénél nagyot tülkölt egy tiszai gőzhajó kürtje. Élveteg nyár elé néztünk. Én meg másnapos voltam. Firkász, üres zsebbel. Egy poros vidéki redakció bűnügyi rovattal megvert zsurnalisztája. Ebben a blazírt hangulatban zörrent meg a kancelláriának csúfolt zugom üvegajtaja, s mihelyt végigmértem az érkezőt, rögtön delejes bizonyossággal tért vissza belém az élet. Szeged jó hírű, módos patikusa, Földy úr állt előttem. Sápadt arca, karikás, kialvatlan szeme, kezének remegése arról árulkodott, hogy nagy bajban lehet. Szüksége volt rám. Ergo: pénz áll majd a házhoz. A szimatom nem csalt. Valóban fűt-fát ígért, ha segítek neki megtalálni a lányát. Nyomozó úr, hozza vissza nekem, könyörgött egyvégtében. Nyomozó? Hízelgett a titulusa, a nyelvem hegyén volt, hogy közbeszólok, mégsem igazítottam ki. A meséje ugyan zavarosnak tűnt, de annyit rögtön megértettem belőle, hogy a lánya – Lidike – önként távozott, azaz megszökött hazulról. Vagy két hete látták utoljára. Mivel a kisasszony szeszélye folytán nem először fordult elő, hogy egy-két napra szó nélkül odahagyta a szülői házat, eleinte nem különösebben izgult rajta az apja. Ám ahogy telt az idő, egyre hosszabbodott a távollét, minden távirat, levél, üzenet nélkül: teljesen kétségbeesett a gyógyszerész. Kerítse elő a Lidikémet, szorongatta a kezem, majd hörögve hozzátette: „a nyakán van egy barackvirágforma anyajegy, arról rögvest felismeri”. Hogy ándungot kapjak, lendületbe jöjjek, jókora csomónyi bankót nyomott a markomba. Aztán lerogyott a székre, s csak ült báván. Táskás, vizenyős szeme vérben úszott, valami katatón állapotba kerülhetett, mert hiába szólítgattam, a homloka előtt csettintettem is az ujjaimmal: semmire nem reagált. Az apai szív egy kis időre megdermedt. Otthagytam.
Amióta Endrényi Laja Szegedi Friss Újságjának bűnügyi rovatát szerkesztettem, ragadt rám elég a rendőrnyomozói praktikákból. Most is először a helyszínre siettem. Nem kellett messzire mennem. A Kálvária-sugárúti csinos patika fölött lengedező cégtábláról Szent Rókus mért áldást a járókelőkre. Klasszikus patikai hangulata volt, a jólét minden jelével. Az összes belvárosi előkelőség onnét szerezte be az orvosságait, a drága külföldi készítményeket, de még a dámák finom bőrére használandó kenőcsöket is. Belépvén hideg, csillogó, gazdagon ellátott üzlet fogadott. Metszettüveg polcokon főzetek, porok, a patika emblémájával fölcímkézett medicinás tégelyek sorakoztak. Erős rózsavíz illata terjengetett. Az üzletben kínosan ügyeltek, hogy a kellemetlen orvosság szagot elnyomja a mesterséges virágillat. A politúrozott vitrinek gyógyszerszagában, a pult mögött egy köpenyes fiatalember éppen valami kenőcsfélét porciózott. Jöttömre abbahagyta a munkát. Görögös arcélű, keskeny bajszú volt a patikussegéd. Kondor haja brillantintól fénylett. Madárcsontú kezében fiolát tartva mutatkozott be. Gergely Péter, szolgálatára, mondta, s mikor meghallotta jövetelemnek célját, égő, fekete tekintetét rám meresztve a lehető legkészségesebben igyekezett válaszolni minden kérdésemre. Kevésnyi faggatózásom, és némi szemérmes, tétova hezitálása után tőle tudtam meg, amit a kezdetektől gyanítottam. A kisasszony ezúttal beszerelmesedhetett. Addig szekáltam az indiszkréciótól zavarában a szemét forgató, kínosan feszengő segédet, míg nagy nehezen, nyögve-nyelve, de kiszedtem belőle: a Szent Rókus patika környékén az utóbbi időben szokatlanul sokszor láttak őgyelegni egy jólöltözött, lila kamáslis szerb fiatalurat, aki sosem mulasztott el fölpillantani Lidike emeleti ablakára. Amióta a kisasszony eltűnt, azóta a rác ficsúrt sem látni – vonogatta keszeg vállát Gergely –, és nem kerülte el a figyelmemet, milyen megvetően beszél a szerb udvarlóról. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget: az újságok telis-tele voltak a Boszniából érkező hírekkel, a rácok Fekete Kéz bandája uralta a közvéleményt, sok borsot törtek a Monarchia diplomáciájának orra alá, és a helyi rendvédelmi szerveknek is meggyűlt a bajuk az izgágákkal, akik orosz segédlettel zavargásokat szítottak a balkáni térségben. Pont az hiányzott, hogy politizálni kezdjek ezzel a lenyalt hajú patikussal. Helyette ismét fejembe csaptam a szalmakalapomat, s miként a gazdáját, úgy őt is faképnél hagyva, a kezdeti sikerbe vetett hitem erős fundamentumával iparkodtam rögvest a kocsisorra. Nem csak sejtettem, már tudtam: dél felé kell az elbitangolt kisasszony nyomára bukkannom. És aki járt már a déli végeken, annak nyomozó diploma, de még firkász ösztön, vagy különösebb zsenialitás sem kell ahhoz, hogy egy idegen szépséget fölleljen a bácskai faluvilágban. Könnyű dolgom ígérkezett. Szegedtől délre jóformán mindenki mindenkit ismert. Elég egy kispados öregasszonyt, vagy egy baktert leszólítani: már mondják is, amit hallani szeretne az ember. Se vége se hossza a pletykáknak. Fertályóra beszélgetés után már azt is tudni, ki a szajha, ki a legostobább kártyás a Tisza-mentén. Bízva a jó szerencsémben, a fiáker sorra loholtam, lévén az esti vonatot időpocsékolásnak tartottam kivárni, arról nem is beszélve, hogy egy jobb homokfutó szinte ugyanannyi idő alatt tette meg az utat Szegedtől Ókanizsáig, mint a büdös szénfüstöt eregető gőzös. A vasútállomás mellett négy-öt majdnem egyforma lovas kocsi várakozott. Kinéztem egyet: egy nyári fekete páros volt befogva, s a lovak izmos farán iringált a napsugár, miközben az inak meg-megvonaglottak a tökéletesre csutakolt irhák alatt. Messziről is látszott, tűz ég a csánkjukban. A gazdájuk egy lajbis, bricsesznadrágos, hollószárny bajuszos figura volt. Kalapját a tarkójára bökve szigorúan, némiképp fitymálóan nézte a városi forgatagot. Alighanem egyike volt a környékbeli tanyákról elszármazott parasztoknak, akik úgy ismerték a dűlőutakat, a járást, hogy csukott szemmel elhajtottak volna Szabadkáig meg vissza. Köszönésemre kurtán, szárazon szólt vissza. Baltával faragott vonásain nem láttam meglepődést, amikor úti cél gyanánt Ókanizsát bemondtam, noha hasonlóan hosszújáratú, „jó fuvar” hallatán mások már készségesen vigyorogtak volna. Az én kocsisom nem szólt. Megbökte a rudas farát a bolyhos ostornyéllel, a két ló pedig merész ívben kanyarodott ki a szegedi állomás előtti térről, egyenesen dél felé. A kalapomat a térdemen nyugtattam. Csapta az üstököm a langyos nyári huzat, robogott velem a fiáker az ismeretlen cél felé, és a bőrülésbe süppedten eszembe sem jutott, hogy aggódjak. Pedig ha tudom mi vár rám az elkövetkezőkben, könyörögve kérem a zord fiákerosomat, forduljunk vissza, tüstént.         

(folytatása következik)



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. november 27., kedd

CIRCUMDEDERUNT ME


Halványan világított a hold. Az éjszaka nem is olyan szomorújátéka, mint inkább a torzonborz idők haláltánca, bizonyos halloween járta. Új idők giccsbe fúló dans macabre-ja. Titáni helyett kerti törpék bohózata, semmi más.
Éjfél elmúlt. Az Ősz a faliórára nézett. Behúzott függönyök mögött, elzárt vízcsappal, magába guborodva tűrte a hideget a kis lakás. A tegnapi ételszag mellé odakintről, a nyitott ajtó résén beszüremlett a november nyirkos, ködös lehelete.
Meglökte valami. Elkezdte a vadász-zsákját pakolni. Mustárszínű sálat kanyarított a nyaka köré, sajgó, viszkető kényszerrel gombolkozott és már fordult is kifelé, csukta maga mögött a hóka színű ajtót, amin úgy tükröződött az éj kékes színe, mintha a bosnyák hegyek között megélt hajnali ködök emléke lenne. A régmúltból köszönt vissza egy szertemód különös látomás gyanánt.
Iparkodott. A város utcáin jelmezes, ittas figurák mászkáltak, rikoltoztak, ijesztgették a másikat. Az arcuk többnyire ki volt festve. Az egyiknek a szeme helyén fekete lyuk tátongott és műszem virított az arccsontján, teljesen asszimetrikusan, amilyen elcsúszott csak egy modern festmény szörnyalakja lehet. Amott boszorkányok keringőztek. Nagy, csúcsos süvegben vihogtak. Az út közepére üres pezsgőspalack repült, durván pukkanva szórta szét a gonosz szilánkjait.
Az Ősz nem sok ügyet vetett rájuk. Sietősen lépkedett a pályaudvarra. Negyed háromkor jegyet váltott a pénztárnál, ott, ahol a szutykoló galambok elriasztása végett műanyag madárijesztő, egy barna kánya csőre böködte a levegőt. Nézte egy darabig a kányát. A madár gombszeme – nem tudni miféle praktika révén – élethűen csillogott.  
Jeggyel a zsebében a vonat elindulása után megszunnyadt. Akkoriban nem sokat aludt, mert az Ősz egy ideje rossz alvónak számított. Folyton a Tiszát álmodta. A fákat a parton, meg a Járást, ahogy a tanyákhoz vezető bekötőutak mellett részegen, a szélnek dőlve állnak az akácból faragott villanypóznák, amelyek egyforma távolságban ritmust adnak az útnak, és a szemhatárt egyenlő öltésekkel tűzik az ég aljához. Bácskában ez szokott látvány. Másutt nem.
Kétszeri bódult átszállással érkezett meg a Nyírségbe. Hét előtt kelt a nap, amit már a vicinális ablakán át nézett. A táj hepehupásnak és szegényesnek tűnt. Körös-körül rozsdaette ligetekkel, a lankákon húzott szántásokkal, a szántások között őzekkel és fácánokkal díszlett a látvány. Néhány csenevész tűlevelű között, kavicsokból magasított töltésen zakatolt vele a kopott kis mozdony, leányos kézzel telehintett avar terült szanaszét a fák között, s a napfény bágyadtan meg-megpihent rajtuk. Szórakozottan bámészkodott. Egyre Szindbád nyomát kereste. Csaknem felnevetett, mikor egy gordiuszi csomóként egymásba gabalyodott fa gyökérzetén – elsuhanva bár –, de villanásnyi időre meglátta a Nyírség szellemének kézrajzát. Ott volt. Tetten érte.
A városka, ahová ért, akkorjára sehogy nem volt ismerős. Sokáig kereste a Tiszához vezető utat. Míg bóklászott, ránézett a helyi múzeumra, ami előtt a fák már tenyérnyi, rongyos leveleket hullajtottak alá. Szobrok dőltek bele a november elejébe.
Mivel az Ősznek sem emlékezete, sem ösztöne nem maradt, csak úgy, elindult. Húzta a vállát a cseh hátizsák. Kifelé tartott Vásárosnaményból. Az aszfalton ment, annak is a szélén, mint régen. Fölfelé ívelt az út, vitte át a híd a Krasznán, aztán meg a Tiszán. Minden olybá tűnt hirtelen, mint régen.  1987-ben. Nagyon régen. Előre tartott. Rendületlenül.
Aztán közbeszólt: a van.
A sárga vonal mellett egy halott kékcinege hevert.
Ellépdelt mellette.
A madár tolla sem rezdült. Sütött a nap.
Elment vagy egy versnyit, mire észbe kapott.
Visszafordult, és katonás trappban megindult rükvercben, noha látta: a távolból már egy ideje kíséri egy fehér rendőrautó. A kékcinege teteméhez érve az Ősz keveset sem gondolkodva átlépte a műút melletti fém szalagkorlátot. Lecsusszant a töltés aljába, seggre ült, és a madárkát óvón a tenyerébe véve arra gondolt, milyen könnyű a kis tetem. Mennyire egyszerű. Olyan súlytalan, akár a bácskai lét és nemlét. A kékcinege is pihekönnyűnek tűnt, mint egy álom. Nem volt szíve a földbe tenni: kapart rá avart. Igazított rá színes nyírségi leveleket, Szindbád takaróját.
Addigra a rendőrautó is mellé ért.
Megkérdezték az Őszt, mit keres itt, ezen a tájékon. Nem tudott rá mit mondani. 
Eltemette a kék madarát. Azt. 

                                                    Pk

2018. november 2., péntek

KOTOR KÖVEI




Kotor városában a homlokzati fölszínek az izgatóak. Olyan változatosak, szaggatottan tagoltak, mint Oromhegyes alatt a löszdombok, mint az adorjáni erdő sziluettjének lázgörbéje, amikben a kibogozhatatlanság és a természetesség egybe köszön. Mászik rajtuk a szemem. Le kéne kottázni.
Nincs egyöntetűség.
Habarccsal vannak egymásra rakva a mészkövek. Hiába, hogy az óváros régebbi épületei öt-hatszáz évesek, s csak a késő barokk kúriákon látni szellősebb faragványt  az egész település időtlen. Kotor úgy néz ki, mintha csak előrébb lépett volna a mögötte tornyosuló kopár sziklafalakból. Azt hiszem, ez az építészet lényege is. A környezetből elősétálni, de abba beleilleszkedni. Pont, mint mifelénk, a vályogházak. Míg Crna Gora mellett a reszelt kőből készült házak az erőt és az időtlenséget hirdetik, addig nálunk, másmilyen szegényéknél, a síkságon a verett fal a múlandóság mementója. De egyúttal a megújhodásé is.
A mészkő tapintása – a manó tudja miért – ugyanolyan puha, mint az otthoni vert falé. Melegséget sugároz. Nincsenek durva felületi kidolgozások egyiknél sem. Déli harangszókor visszakopognak rajtuk a hangok, amiknek néha a nyári hűs, néha a téli kemence melege a jussuk. Crna Gorában vannak szellőzőlyukak is a házakon. Bácskában ablakot nyitunk, ha levegőt akar cserélni a ház asszonya. Ki ne emlékezne azokra a szép pillanatokra, amikor az első tavaszi napsugár környékén szélesre tárjuk az ajtónkat, ablakunkat, és jókedvűen hagyjuk, hogy egy korán ébredt légy nagy, tanácstalan kacskaringókkal betévedjen a konyhánkba.  
Kotorban ma is él néhány nagy nevű matrózdinasztia. Némelyikükből admirális lett, a franciák hajóhadait vezették valamikor a 17. és 18. század környékén. Akik nem vitték ennyire, azok kalózkodtak. Bűneik vezekléseképpen egy mesterséges szigetet hoztak létre az öbölben, építettek rá egy templomot és kolostort. A rablott aranyaikból oltárt készítettek, és a világból összeharácsolt ereklyékkel gazdagították a tengerben álló kis ékszerdobozt. Nagyon félénk, jóravaló kalózok révén rendszeresen imádkoztak, gyóntak.
Föloldozás után meg ott folytatták, ahol abbahagyták.

                                                                     Pk

2018. november 1., csütörtök

ŐSZI HARMATON



 
Most már csak
az álmaimban várlak,
noha tudom, szóltak a fák lombjai
közül a csillagok,
hogy többé már
nem vagy nekem,
ahogy én többé neked nem vagyok.

Mindent föladtam,
mindent elvetettem.
Csodák nincsenek.
Fém ízű csöppek pörögnek,
a bádog vízköpőkön lefele,
s nekem
nem kell semmi. Nem panaszképpen
mondom, de hiányzol.
Mindig is. De néha,
néha – kifejezetten nagyon.

Ami lehettem volna,
lettem, általad.
Világos íriszednek tükre.
S a hajad, a csípőd köldöke,
mind-mind Te vagy,
akár a Tiszának a fekete kagyló,
s annak a kagylónak
a sötét színű gyöngye.
Őszi harmaton.

Magamban vagyok.
Töprengek esténként,
éjjelen és hajnalon.
Fejem alá rakva a könyököm
és magam előtt látom
a gyenge barázdákat az arcodon.
Amit úgy szerettem érinteni,
Istenem…
Mennyire bíztam benne,
hogy egyszer majd
Te fogod le a szemem.

2018. október 29., hétfő

NAPLÓ - 81.

Illusztrációm



A ravasz, izgató, színes fantáziájú, szenvedélytől mégis mentes október világos, okos, majdhogynem bölcs homlokával megérintette a cikornyás nagykapu vasalt pántját. A rácsozat fekete festése vízpárától fénylett. Higgadtan leselejtezte a képet.
A Nagytemplom előtt állt. Tudta, hogy álmodik.
Az álom pántlikája cérnafonalakkal volt ráfűzve a zakója belső zsebére, a szíve fölött fityegő fekete pótgombra, s most ott csalinkázott a város fölött, amelyben a fákat a nevükön ismerte, mert látta mindet fölnőni, a tetők törésének ívét csukott szemmel is megrajzolta, ösztönébe ragadtak a Budzsák kis kanyarai közé ékelődött szagok, és a kocsmák elé letámasztott viharvert biciklikről megmondta, kik ülnek épp a pultnál, vagy ki van bent a kisboltban.
Azt is tudta, mit szokás beszélni, és azt is, hogy a párhuzamos gondolati síkok mikor gabalyodnak össze. Nehezebb, szebb feladata nem is lehetett volna annál, mintsem, hogy végigtekintsen az őszi városon. A vízbe lógó iszapos kérgű tiszai fűzfagyökereken, a hinták vas láncain, meg a Postakert sövényein, amik alatt zsírtól fénylő burekpapír kukucskált szemérmesen, és halványrózsa pír világított egy iskolába bandukoló kislány fáradt arcán.
Bűntelen, minden szenzáció nélküli utak aszfaltja fölött suhant. Az emlékezetére hagyatkozott. Látta magát visszatükröződni a félig lehúzott rolók alatti ablaküvegekben. Az arcmása rávetült a kézzel horgolt függönyök mintáira, a drapp színű stilizált virágszirmokra, a tulipán motívumokra, s ahogy ezeket a szöszölt csomókat illette az álla, a nyaka: egy futó pillanatra mintha tényleg érezni vélte volna a bolyhok puhán meleg simogatását, amit csak asszonykéz tud pótolni.
Amikor az Alvég felé sodortatta magát egy falevéllel, az október gyötrelmesen, kissé ijedten tapasztalta, hogy fátyolos emlékei megelevenednek. Hirtelen benne volt minden moccanatában a beton járdára koppanó vadgesztenyék szilaj akarata. Rándult a bal keze egyszer, majd még egyszer. A gerincén hűvös borzongást érzett. Kétségbeesett kutyák iszkoltak a túloldalon.
Ékes csudálkozást látott a nagy szárazkapu bejárat fölött könyöklő kőangyalka-páros szemében. A tekintetük találkozott. A levertebb arcú mintha biccentett volna: október megilletődve viszonozta. Az alkony harangszótól festett levegője ült rá a bádog csatornaereszek alatti világra, amitől a távolban egy barna ember szorosabbra húzta össze magán a kabátját. Régi autó fékezett a volt mozi sarkán, és a vadszőlővel telefuttatott téglakerítésről leperdült egy nagy, tenyérnyi, összefonnyadt levél.  
Részleteiben megfestett, mégis bágyatag volt a látvány.
Kifelé úszott a levegőben, nem túl magasan, épp hogy ne akaszthassa meg egyik jegenye se a lelógó zöld sálját, amit úgy húzott maga után uszályként, mint mikor templomi beavatására igyekszik a koldusok királya, ahol almásláda a trón, foszlott képregény a szentkönyv, és énekkórus helyett a szél huhog bele a huzatos kéménykürtőkbe, amihez a kócolt bodzabokrok zörgetik ágaikkal a száraz ritmust.
A végtelenség kinyílt. Ment arra, amerre a Járás hívta. Álmodott. Már nem számított, mit tesz, mit gondol, mit mond, vagy mit hallgat el. Csak a csönd számított. Az volt az övé.”

2018. október 18., csütörtök

Utcai muzsika - egy kép és verse

Mint a repedések a jégen, olyan a zenéje. Szügyre nyomott állal fújja. Magányosan áll. Szájában foga közé szorított szíve billentyűje rezonál, szél veri fagypikkelyes dallamát, s míg a szeme foszforeszkál, a rozzant házfalnak dőlve már nem hátrál, nem hátrálhat többet. Körme megnőtt. Göcsörtös az ökle. Levegőt markolna, ha bírna. De két keze összefogva, ujjai gabalyodva a lyukakon. Mellette plakátok henger oszlopa strázsál, gyűl a villanydróton sok fekete-szürke madár, tolluk borzolja a karistoló melódia, s a péntek, e dorbézoló részeg: belezsibbad a pillanatba. Nyúlik a tetők árnyéka. Egyet kondul a közeli templom harangja.  


Utcai muzsika - festményem  
vászon 40 x 27 cm (olaj, akril) 


















Így tárogatja. Lázrózsa homloka mögött azok a gondolatok, amiket a Teremtő is félbehagyott. Sála színe és a kabátja, a fakulása – egy. Tutul a sípba szűk hazát, festett világot, kiömlő történelmi meg személyes salakot. Glédában fekszik a sok hősi halott – jutott belőlük télire, őszre és nyárra –, a garázda múlt kohója bánja, mi minden a vigaszunk lehetett volna mára. Csukott a zenész pillája. Görnyed a város szélfútta kapujában. Ujjbegye kéken tapad a hangszerre, szorítón. Lucskolnak a föllegek. A gyertyaláng-sárga avar mindent elborító, rőt bokrok zörögnek. Emberek jönnek szembe, a zenész kalapjába pénzt vetnek. A misének vége.

2018. október 2., kedd

Októberi zuhanás

Ősz az árokparton - illusztrációm

Lezuhant közénk az október.

Észrevehetően, ósdi menetrend szerint.
Érett must rőt-rozsda vére fröccsen, szanaszéjjel. Barna kabátja bánja. Nadrágja zsebében két marokkal mért tavalyi gesztenyegolyó a Kisparkból. Cinóber párja, tulipiros szirmokat kavar porként a szél, a kabátja szárnyait uszályként emelgeti, sarkon elillanón. Senki se bánja, mert senkinek nincs már kára. Vezekel a szél. Csöndesen, szemlesütve a háttérből int: alászolgálja. Az ősz szőlőnyi opálos szeme a járdát nézi. Tort ülnek a csillagok. Lámpa kora esti fénye sárgán világít. Október szomorú arcát megfesti a kékes nedves pára. Vezeti barátját, akár a gyermekét. Szél úrfi nyújtja kezét. Valahol kutya vakog, s a hold megfestett képe csorog a házak falára. 

Ősz lett, egészen, a házerdőben.
A betonfenyőkön, kis sarkos tornyok szúrnak esőfelhőt a tobozos tetőkön.
Eredendően vakolt, mára korom füstköpött kémények, alantról fölfelé nézve úgy tűnnek, mint zömök, piszkos ruhás, föllegtámasztó szögletes-kalapos őrök, a falevél téglák között: mind-mind fekete arcú, kemény mellkasú, égetett csontú kis kunbaba, ég felé állított mezei ember, kiszárad lombok akkordján szálló nehézkes teremtmények, szurkot köhögő, kupola alá dermedt égi lények. Ők látták, ahogy elgurulnak a szeptemberi keddek, a szerdák, akár az alma. Azt is látták, azt is látták, ami immár nem lesz soha.

Csöpp ül a réz kilincsen.
Most, hogy az ősznek semmije sincsen, az aszfaltról összesöpört levelekben is ott a matematikai őrület rendszertelensége, miként az éji baglyok puhán gonoszul tovaszállnak, tejszínű ködbe mártogatott kenyérbele holdsugárban, szárnyaik szétcsapott, táguló pupillájuk ragyog. Árokparton behártyásodó pocsolyák, korai fagyok. Pókháló gondolán úsznak tegnapok, megáll bennük, glédába vigyáz száraz kóró, nádbuga, masnira kötött jeges furulya szava, tárogató, részeg hejehuja, amire akkor borul fakó, bordó szemfedő, ha majd jő, elér a városerdő mélyére október, és senki nem zavarja el. Szél úrfi viszi tovább, mit a felejtés leple sem takarhat el.

Lezuhant közénk az október.    

AKT '18/7.

2018.10.01.

Erdogan - rajzom

Forrás: hirado.hu