A hullaházban
Eddigi karrierem során volt pár alkalom, amikor fegyverrel kellett
szembenéznem. Kétszer párbajoztam is. Az okokra, a párbaj előidézőire boruljon
az úriemberi hallgatás jótékony csöndje. De eleddig sosem néztem farkasszemet
egy töltött pisztollyal úgy, hogy közben egy másik fegyver markolata ne sütötte
volna a tenyeremet. Ezért bizton állítom, meglehetősen szokatlan és ijesztő,
amikor egy kéretlen látogató marokfegyverét kibiztosítva kopog a
szállodaajtónkon. Percnyi habozás után mégis a kilincshez nyúltam. Ugyan, mit
bír velem? Lelő? Engem? Endrényi Laja kedvencét, a Szegedi Friss Újság
rovatvezetőjét? Amilyen abszurd volt a fölvetés, olyan dobogó szívvel tártam ki
az ajtót.
 |
| Illusztrációm, ellenpontozásaként a tartalomnak. :) |
Hamar kiderült, az elegáns, magas, kreol képű úriembertől – pillanatnyilag
– fölösleges tartanom. A pisztolyát időközben elrakta, noha a fegyver
észrevehető domborulatot hagyott a halszálka-mintás zakóján. A valaha látott
legszebb férfifogsor villant rám. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Popovics
Urosnak hívták, és nem bűnöző volt, hanem épp a bűnt kutatta: Ókanizsa
rendőrnyomozóját tisztelhettem meg benne. Mutatta a csontlapos igazolványát.
Nagy kő esett le a szívemről. Úgy tűnt, a gyakori aratósztrájkok, garázdaságok
arra sarkallták a csendőrséget, hogy azonnal tudjanak mindenről, ami Ókanizsán
és a járásban történik. Jómagam is illendőnek tartottam pár szót szólni a
munkámról, és a jövetelem célját fölfedni. Popovicsot hellyel kínáltam. Cigarettára
gyújtottunk és hallgatagon néztünk egymásra egy miatyánknyi ideig. Láttam
rajta, okos homloka mögött azon studírozik, vajon mennyi hasznát veszi egy
magamfajta oknyomozó újságírónak, s vajon mennyi az elégséges információ, amit
megoszthat velem? Hogy a közöttünk megülő csöndöt megtörjem, egy konfidens
kérdéssel indítottam. Megkérdeztem a szokatlan neve, a származása felől.
Lassan, tagoltan válaszolt. Utólag belegondolva, semmi kedvesség nem volt a
hangjában, inkább egy tartózkodó tisztviselő válaszát tehettem zsebre:
– Igen, igaza van. Szerb vagyok.
Már hét éve szolgálok itt és a környéken. Valaha Budapesten jogot hallgattam.
Most főhadnagyi rangban nyomozok. Az ügyünk hasonló – emelte rám barna szemét,
majd halkabbra véve folytatta – és tartok tőle, nem jó hírekkel szolgálhatok,
ami az ön által keresett kisasszonyt illeti. Az utóbbi hónapokban három nő
holttestét vetette partra a víz. Mindhárman előkelő származásúak lehettek. Ez a
közös bennük. Zenta alatt a Tiszánál találtuk meg őket. Nem tudható, hogy a
gyógyszerész lánya is köztük van-e? A legutolsó tetemet alig egy hete találták
meg varsázó halászok.
Megráztam a fejemet. Három öngyilkosság pár
hónap alatt, nem valami különös szenzáció egy olyan vidéken, ahol köztudottan
magas az életüket önként megrövidítők számaránya. Kétkedésemre Popovics
cigarettás kezével hárító mozdulatot tett, és kijelentette, hogy a bűnüldöző
szerveknek okuk van feltételezni, hogy mindhárom esetben erőszakos
bűncselekmény történhetett. Ehhez Zentára kell majd utaznunk, hogy a helyi
kórbonc-teremben megtekinthessük, és összevethessük, amit a három hulláról megállapíthatunk.
Pár gyors szóban beszámoltam a szerb nyomozónak a délután ért inzultusról.
Figyelmesen megnézte az ablakomat betörő tégladarabot, hümmögött egy sort, majd
némiképp megnyugtatóan annyit mondott, az sem biztos, hogy a támadás összefügg
a nyomozásommal. „Lehetett egy idegeneket, főleg az újságírókat gyűlölő forrófejű
helybéli is” – jegyezte meg, s noha az arcát nem láttam, gyanítottam, éppen jót
somolyog magában. Madárnak nézett, és ez kicsit rosszul esett. Másnap reggelre
találkozót időzítettünk. Popovics is megkért, hogy immár fölöslegesen ne
mászkáljak sehova, pláne ne menjek el a meghívóra. Ügyeljek a biztonságomra,
reteszeljem el alaposan a szoba zárat. Ahogy betette maga mögött a
szállodaajtót, ledőltem az ágyra. Reggelig aztán nem túl sokat aludtam.
Ami Szegeden sosem történhetett volna meg velem: kakaskukorékolásra ébredtem,
majd rögtön rá egy ormótlan, kifejezetten büdös szagú ökrök vontatta szekér
zörgött el jókora hangzavarral az ablakom alatt. A reggeli kávét épp csak
benyeltem, kikértem a számlát. Nem kis bosszúságomra a tulajdonos az új ablak
árát is felszámolta. Aligha lett volna időm vitatkozni a gazemberrel, dühödten
legyintettem. Rohantam az ókanizsai laktanya elé. Már várt Popovics szolgálati,
kicsiny fekete kocsija, amit pillekönnyen rántottak magukkal a sütött címeres
derekú, szürke paripalovak. Míg Zenta felé gurultunk a régi török hadi úton,
Popovics nem sokat beszélt, és én is inkább a gondolataimba temetkeztem. Szerte
a környéken Péter-Pál, aratás előtti tájkép fogadott bennünket: az aranyló
kalászú bácskai búzatáblákat fodrozta a kora nyári fuvallat. A lovak hányták a léptüket,
megjátszották kicsit magukat, s ahogy az idő gyorsan elszállt, úgy Zentára is
viszonylag hamar átértünk Ókanizsáról. Átrobogtunk a vasúti átjárón,
napszállatnak kanyarodott velünk a kocsi, alig láttam valamit Zentából. Kicsit
hasonlított Ókanizsára, csak attól népesebbnek, városiasabbnak tűnt. Szerte az
úton áruval megrakott lovas szekerek döcögtek. Alighanem piaci napot fogtunk
ki. Popovics Uros a gyeplőt feszesre igazítva a kórház és a temető közötti
árnyékos részre kormányozta a lovakat. Bodzabokrok és egy kefesűrű liget
takarásában rácsos ablakú kőház lapult, rajta fekete márványtábla. A helyi
kórbonc-ház. Még a nagy kolerajárvány idején épült. Vaksi, sötét, gonosz
szemekkel pislogott ránk a kulipintyó, amely körül a méregzöld falombokon
madárcsicsergést sem lehetett hallani.
Ahogy beléptünk, a rozsdás vasajtó kenetlenül, bántó karistoló hangot
hallatott. Odabent szokni kellett a szemnek a félhomályt. A kicsiny kőfolyosó
végén tároló kamra helyezkedett el: rögtön megcsapta az orromat a jég dermedt
hidege, és a terpentin orrfacsaró bűze. Mindeközben a szerb detektív egy
lámpással vesződött, ami egy istennek sem akart meggyulladni. Popovics párszor
beleköszönt a sötétségbe, hátha van ott valaki, de azt tapasztaltuk, hogy
ezúttal a hullákon kívül élő ember nem tartózkodik a kórbonc-házban. A szerb
nyomozó halkan szitkozódott. Miféle intézmény vezetése az, milyen kórházi szervezés
engedi meg a trehányságot, hogy őrizetlenül, nyitva felejtsenek egy
halottasházat? Még motyogott valamit a jogszabályi környezetről, meg az emberi
lustaságról, amikor váratlanul felgyúlt a petróleumlámpa fénye. Popovics
Urossal együtt sikoltottam fel én is. Az elénk táruló látvány mindkettőnket
megrémített. A boncteremben egymás hegyén-hátán három vagy négy élettelen nő
csupasz holtteste hevert. Fehéren világított a kék foltos bőrük, jégkockák
csöpögtek, tócsában álltunk a borzalom kellős közepén. Popovics nyerte vissza
előbb az önuralmát. Szerbül káromkodott valamit, s miközben kezében a fölemelt
petróleumlámpa fényét körbehordozta, a tekintetünk összetalálkozott.
Popovicséból semmi jót nem olvastam ki. Valaki megelőzött bennünket. Valaki itt
járt – mondta. Össze-vissza hagyta maga után a testeket. Nem tudtam rá mit
felelni. Igaza volt. Én pedig két nap alatt sokadszor átkoztam el azt a
pillanatot, amikor Földy gyógyszerész megfogta a szegedi irodám kilincsét, és
én balga, elfogadtam a felkínált pénzét. Pedig a java még csak eztán
következett!
*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése