Most már csak
az álmaimban várlak,
noha tudom, szóltak a fák
lombjai
közül a csillagok,
hogy többé már
nem vagy nekem,
ahogy én többé neked nem
vagyok.
Mindent föladtam,
mindent elvetettem.
Csodák nincsenek.
Fém ízű csöppek pörögnek,
a bádog vízköpőkön lefele,
s nekem
nem kell semmi. Nem
panaszképpen
mondom, de hiányzol.
Mindig is. De néha,
néha – kifejezetten nagyon.
Ami lehettem volna,
lettem, általad.
Világos íriszednek tükre.
S a hajad, a csípőd köldöke,
mind-mind Te vagy,
akár a Tiszának a fekete
kagyló,
s annak a kagylónak
a sötét színű gyöngye.
Őszi harmaton.
Magamban vagyok.
Töprengek esténként,
éjjelen és hajnalon.
Fejem alá rakva a könyököm
és magam előtt látom
a gyenge barázdákat az
arcodon.
Amit úgy szerettem érinteni,
Istenem…
Mennyire bíztam benne,
hogy egyszer majd
Te fogod le a szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése