2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. november 28., szerda

CIRCUMDEDERUNT ME


Halványan világított a hold. Az éjszaka nem is olyan szomorújátéka, mint inkább a torzonborz idők haláltánca, bizonyos halloween járta. Új idők giccsbe fúló dans macabre-ja. Titáni helyett kerti törpék bohózata, semmi más.
Éjfél elmúlt. Az Ősz a faliórára nézett. Behúzott függönyök mögött, elzárt vízcsappal, magába guborodva tűrte a hideget a kis lakás. A tegnapi ételszag mellé odakintről, a nyitott ajtó résén beszüremlett a november nyirkos, ködös lehelete.
Meglökte valami. Elkezdte a vadász-zsákját pakolni. Mustárszínű sálat kanyarított a nyaka köré, sajgó, viszkető kényszerrel gombolkozott és már fordult is kifelé, csukta maga mögött a hóka színű ajtót, amin úgy tükröződött az éj kékes színe, mintha a bosnyák hegyek között megélt hajnali ködök emléke lenne. A régmúltból köszönt vissza egy szertemód különös látomás gyanánt.
Iparkodott. A város utcáin jelmezes, ittas figurák mászkáltak, rikoltoztak, ijesztgették a másikat. Az arcuk többnyire ki volt festve. Az egyiknek a szeme helyén fekete lyuk tátongott és műszem virított az arccsontján, teljesen asszimetrikusan, amilyen elcsúszott csak egy modern festmény szörnyalakja lehet. Amott boszorkányok keringőztek. Nagy, csúcsos süvegben vihogtak. Az út közepére üres pezsgőspalack repült, durván pukkanva szórta szét a gonosz szilánkjait.
Az Ősz nem sok ügyet vetett rájuk. Sietősen lépkedett a pályaudvarra. Negyed háromkor jegyet váltott a pénztárnál, ott, ahol a szutykoló galambok elriasztása végett műanyag madárijesztő, egy barna kánya csőre böködte a levegőt. Nézte egy darabig a kányát. A madár gombszeme – nem tudni miféle praktika révén – élethűen csillogott.  
Jeggyel a zsebében a vonat elindulása után megszunnyadt. Akkoriban nem sokat aludt, mert az Ősz egy ideje rossz alvónak számított. Folyton a Tiszát álmodta. A fákat a parton, meg a Járást, ahogy a tanyákhoz vezető bekötőutak mellett részegen, a szélnek dőlve állnak az akácból faragott villanypóznák, amelyek egyforma távolságban ritmust adnak az útnak, és a szemhatárt egyenlő öltésekkel tűzik az ég aljához. Bácskában ez szokott látvány. Másutt nem.
Kétszeri bódult átszállással érkezett meg a Nyírségbe. Hét előtt kelt a nap, amit már a vicinális ablakán át nézett. A táj hepehupásnak és szegényesnek tűnt. Körös-körül rozsdaette ligetekkel, a lankákon húzott szántásokkal, a szántások között őzekkel és fácánokkal díszlett a látvány. Néhány csenevész tűlevelű között, kavicsokból magasított töltésen zakatolt vele a kopott kis mozdony, leányos kézzel telehintett avar terült szanaszét a fák között, s a napfény bágyadtan meg-megpihent rajtuk. Szórakozottan bámészkodott. Egyre Szindbád nyomát kereste. Csaknem felnevetett, mikor egy gordiuszi csomóként egymásba gabalyodott fa gyökérzetén – elsuhanva bár –, de villanásnyi időre meglátta a Nyírség szellemének kézrajzát. Ott volt. Tetten érte.
A városka, ahová ért, akkorjára sehogy nem volt ismerős. Sokáig kereste a Tiszához vezető utat. Míg bóklászott, ránézett a helyi múzeumra, ami előtt a fák már tenyérnyi, rongyos leveleket hullajtottak alá. Szobrok dőltek bele a november elejébe.
Mivel az Ősznek sem emlékezete, sem ösztöne nem maradt, csak úgy, elindult. Húzta a vállát a cseh hátizsák. Kifelé tartott Vásárosnaményból. Az aszfalton ment, annak is a szélén, mint régen. Fölfelé ívelt az út, vitte át a híd a Krasznán, aztán meg a Tiszán. Minden olybá tűnt hirtelen, mint régen.  1987-ben. Nagyon régen. Előre tartott. Rendületlenül.
Aztán közbeszólt: a van.
A sárga vonal mellett egy halott kékcinege hevert.
Ellépdelt mellette.
A madár tolla sem rezdült. Sütött a nap.
Elment vagy egy versnyit, mire észbe kapott.
Visszafordult, és katonás trappban megindult rükvercben, noha látta: a távolból már egy ideje kíséri egy fehér rendőrautó. A kékcinege teteméhez érve az Ősz keveset sem gondolkodva átlépte a műút melletti fém szalagkorlátot. Lecsusszant a töltés aljába, seggre ült, és a madárkát óvón a tenyerébe véve arra gondolt, milyen könnyű a kis tetem. Mennyire egyszerű. Olyan súlytalan, akár a bácskai lét és nemlét. A kékcinege is pihekönnyűnek tűnt, mint egy álom. Nem volt szíve a földbe tenni: kapart rá avart. Igazított rá színes nyírségi leveleket, Szindbád takaróját.
Addigra a rendőrautó is mellé ért.
Megkérdezték az Őszt, mit keres itt, ezen a tájékon. Nem tudott rá mit mondani. 
Eltemette a kék madarát. Azt. 

                                                    Pk

Nincsenek megjegyzések: