VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 2. rész

Ókanizsa

Ókanizsára Horgoson keresztül vitt az út. Évszázadok alatt alakult ki ez a csapásirány. 

A Kamarás-erdő ligeteiben szegedi iparosok gyümölcsösei, villái, ragyogó míves vaskapuk, boltíves kúriák között trappoltak a lovak, a fiáker ringott, akár egy öreg, a tengeren habokat hasító bárka, és a homokos dűlőút pora sárgásfehéren kavargott utánunk. 

Megérintett a kaland ígérete. Egyféle elégedettséget és szilaj gyönyört éreztem, noha átvillant agyamon a néhai nagyapám mondása: szilaj jókedvnek a vége is szilaj szokott lenni. Alighanem a friss levegőn kicsit meg is szunnyadtam. Az előző napi éjszakázás, a kártyacsata, és a homoki borok tettek róla, hogy elnyúzott testem kikövetelje magának a pihenést. 

A rajzom illusztráció.

Kábulatomból a fiákerosom ébresztett. A batár állt, a mogorva kocsis pedig az ostorával előre bökött. Csak onnét tudom, hogy mondott valamit, hogy rándult néhányat az a nagy, levest pocskoló bajusza. Az ostora hegye egy templomtoronyra mutatott. Jó messze volt még, de fölismertem. Ókanizsa tekintélyes méretű katolikus szentélyének aranyos keresztje nyújtózott a távolban, és éppen harangoztak. A szél elgurította hozzánk a harangok bimm-bamm szavát. Jó jelnek tekintettem. Estebédre oda ér a nagyságos úr, vakkantotta a válla fölött, ültő helyében vissza sem fordulva a kocsis. Úgy is történt. Egyórányi gyorsabb és lassabb tempóváltás után bal kéz felől feltűnt a Tisza ezüstös szalagja, s a két nyári fekete paripa a folyó töltésén kígyózó földúton begördítette a fiákert Ókanizsára. 

Érdeklődve nyújtogattam a nyakam, ámbár nem volt nagyon mit nézni. Gömbakácok, jegenyék és vadgesztenyék szegélyezték az utat, az utcák egyenesek voltak, szélesek és tiszták, de kihaltak. Valahonnét főzelék illatát hozta a szél, és az egyik nagykapun cselédlány öntött szennyes vizet az árokpartra. Tipikus alföldi kisváros, gondoltam magamban és a helyi étterem, vagyis kocsma elé vitettem magamat. A szófukar parasztot kifizettem. Jellemzően, a borravalót sem köszönte meg. Fordult vissza, Szeged irányába.

Az ókanizsai Bálint-vendéglőt csak hírből ismertem, de amit hallottam róla, erőteljes várakozást gerjesztett bennem: a hordós-kecsegés cégér alatt ácsorogva nagyot kordult a gyomrom. Legendásan jó konyhájukat éppen ideje volt kipróbálnom. Amint benyitottam, a zsurnaliszták szerencsemalaca megint felröfögött a zsebemben, hisz tele volt a kocsma, csak egy sarki asztal állt üresen, ahová lehuppantam. 

Tekintetem végigsöpört a bent lévőkön. Csupa-csupa mezővárosi kispolgár. 

Úgy okoskodtam, hogy az a cvikkeres biztos jegyző lehetett, esetleg annak a segédje. A borvirágos orrú kántorféle, amott, az az asztaltársaság pedig a település iparos testületének a tagjaiból állt, lemertem volna fogadni. Rajtuk kívül néhány jobban öltözött jellegtelen figura költötte az ebédjét. Idegenként eltűrtem, hogy engem is mustrálgassanak kicsit, aztán jött a főúr – egyben a vendéglő gazdája – és bácskai vegyes tálat vagyis „bőségtálat” rendeltem magamnak, sok furcsa nevű szerbesen sütött húsokkal, meg hűvös csuporban kimért házi tejföllel. Inni jéghideg szódát kértem. Túl korainak találtam még a birsalmapálinkát. 

Míg falatoztam, egyre azon járt az eszem, kit és hogyan kéne kifaggatnom. Aztán a legegyszerűbb megoldást választottam. Jókora borravalóval megtoldva, a tőlem legelvárhatóbb tisztelettel a hangomban, már-már negédesen tenni kezdtem a szépet a vendéglő csapos hölgyének, egy tenyeres-talpas, kortalan, pirosítós arcú menyecskének. Az alig tízperces puhatolózó diskurzust életem kudarcaként könyveltem el. Mint kiderült, a nő nem helybeli, hanem valahonnét Bajmok határából jött a Tisza mellé dolgozni. A tetejébe erősen törte a magyart, bunyevác lehetett. A szomorú lényeg: éppen semmit nem sikerült megtudnom tőle. Arra viszont elégséges volt a röpke epizód, hogy a vendéglőben egyesek fölfigyeljenek a szimatolásomra. 

Amint távoztam a város közepét földeríteni, egy cúgos cipős, galambszürke öltönyt viselő, és kígyófejű botot szorongató szikár úriember eredt a nyomomba. Nem ijedtem meg tőle. Egy utcasarkon derékszögbe kanyarodva bevártam, és leszólítottam. Először hökkenten nézett, zavarba jött, de aztán tisztázta magát. Erdélyi Edeként mutatkozott be, meleg, száraz kézfogása után azt is megtudtam, hogy asszisztens a városka főorvosa mellett. Hallotta, miről faggatózom a Bálint-vendéglőben, és bár tiltja a szakmai etika, nem árulhat el részleteket, de kérdéseimre a választ sokkal előbb Zentán fogom megkapni, semmint Ókanizsán. 

Miközben beszélt hozzám, idegesen pislogott. Megköszöntem az információt. Üdvös és hasznos lett volna beszélnünk, de gyorsan retirálva elsietett. Olyan érzésem volt, hogy a fene nagy szakmai titkolózásán túl is tudhat dolgokat, amelyeket viszont fél kimondani. Ebbéli meggyőződésem csak fokozódott, amikor a városka egyetlen szállodájában szobát foglaltam. Megelőzött a hírem. A Fehér Hajó recepcióján már várt egy üzenet, a kopasz, kövérkés pillenyakkendős fogadós esküdözött, hogy nem tudja miként került a cetli a pultra. Tudtam, hogy hazudik, de nem volt kedvem megszorongatni. A cédulán a nevem szerepelt, valamint az, hogy este kilenckor legyek a szemközti kocsmában, keresni fognak. Az olvashatatlan aláírás az invitálás alján nem volt túl bizalomgerjesztő, de kezdtem megszokni, hogy ebben az álmos bácskai kisvárosban furcsábbnál furcsább szerzetekbe botlok. Mintha mindenkinek akadna mit takargatnia. 

A pince fölötti magasított részen kaptam helyet. Fölmentem a szobámba. Tisztességes ágyneművel volt ágyazva, az ablak az utcára nézett. Egy fűzfa lombja jótékony hűst adott a helyiségnek. Elnyúltam a takarón és csukott szemem mögött azon morfondíroztam, egyre nyugtalanabbul, hogy a kezdeti szép remények, a kutatás könnyedségét illető elképzeléseim rendre csődöt mondtak, kuszáltabb az ügy, mint azt gondolhattam volna. Már nem voltam olyan biztos a barackvirágos anyajegyű Lidike gyors megtalálásában. Mindeközben azt is számba kellett vennem, hogy a szegedi Földy gyógyszerész honoráriuma esetleg megvékonyodik, ha nem produkálok mihamarabb kielégítő eredményt. Balsejtelem gyötört. 

Éppen azon voltam, hogy testi-szellemi felfrissülés gyanánt egy forró fürdőt abszolválok, amikor nagy csörömpöléssel betört a szobám ablaka. A fél tégla csak egy arasznyival vétette el a halántékomat. Sötét, sáros foltja ott éktelenkedett a párnám hófehér ciháján. Egy ugrással az ablaknál termettem, de az utcán már nem volt senki. Kámforrá vált, akárki is küldte a kéretlen fenyegetést, illetve üzenetet. A nagy zajra a kövér szállodás is megjelent: sápatagon, reszketve bizonygatta, hogy mostanában igen sok bajt okoznak a suhancok, de amikor a szemébe néztem a rettenet egy egészen más fajtáját olvastam ki belőle. A spalettákat tartsa zárva az úr, ne nyisson ajtót idegeneknek – tanácsolta remegő szájszélét nyalogatva és amint az üvegcserepek összeseprésével végzett, menten kitakarodott a szobámból.

Magamra voltam hagyva. 

Ezúttal szó szerint. 

Fegyverem nem lévén csak a gondviseléshez fohászkodhattam, megússzam a délvidéki ügyemet, ahol – szemmel láthatólag – valakiknek máris a bögyében voltam. Egyeseknek nem tetszett a jelenlétem. Óvatosnak muszáj lennem, bizonygattam magamnak, amikor kopogtak a szobaajtómon. 

A kémlelőn kilesve egy jólszituált, bajszos, idegen férfiembert pillantottam meg. Éppen a zakója belsejéből előhúzott revolvert mustrálgatta.

(folytatjuk)

A kriminovella sorozat 1. része ide kattintva olvasható!

*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.