2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. január 15., hétfő

LUKÁCS! ÉN VAGYOK AZ APÁD*

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így – kérdezem én.”
(Bereményi-Cseh)



Mondta volt a Csillagok háborúja matyóhímzéses magyar változatában Darth Vader, a Sötét Nyalúr. Régen láttam, nem biztos, hogy betűhív a közlésem. Mivel egy jó ideje tévét nem nézek, megkímélem magam attól, hogy bizonyos arcok, vagyis karakterek, bizonyos képsorok és általában mások által fontosnak, nélkülözhetetlennek vélt dolgok mentén kelljen szerveznem az életem. Mert nekem nem azok. A Bódi Guccsik meg a Bangó Margitok nélkül is elég sok a nyűg van az ember vállán, nem tetézném sem Kiss Ramónákkal, az összes guminővel, a celebekkel, a hetvenen túli Koncz Zsuzsával, pláne a Pa-dö-döhöz hasonló silány viccekkel. Amikor még néztem tévét, akkor sem szenvedhettem a kereskedelmi adókat, hát nem is gyakorta kapcsoltam oda. Jobbára, ha véletlenül elsült a távirányító. Esetleg. Ám nyomban elragadott a pánik és menekültem legalább a közszolgálati csatornák felé. Most meg már azokat sem.
Rádiót hallgatok. Abból is csak egy adót, a Kossuthot. Középhullámon. (Kereskedelmi rádióktól is ment vagyok! Azt még nem sikerült eldöntenem, ott a szöveg vagy a zenei kínálat a borzalmasabb?) Ahogy ébredek, már bekapcsolom a készüléket, és a reggeli kávé mellé gyakran napközben is duruzsol a hangszóró. Hírek, időjárás, Hajnaltájt, Vendég a háznál, este Jó éjszakát gyerekek. Ha sokat beszél, süketel, még azt is kikapcsolom, hiába bülbülszavú a bemondó. Alapból viszont elégedett vagyok a királyi magyar rádió adás- és értékrendjével.
Kivéve akkor, ha nem.
Még pénteken hallottam az írásom apropójául szolgáló szösszenetet. S bár cukor nélkül iszom a kávét, menten keserűbb lett a szám íze, és fulmináns dühömben a mosogatósba löttyintettem a maradékot. Azóta is visszacsöng a fülembe az a pár szó. Nem hagy nyugodni.
Történt, hogy 1956 ünnepe miatt, továbbá, mert hosszú lett a hétvége, középiskolás korú fiatalok kirándultak Erdélybe. Hadd lássák a magyarországi gyerekek is Kolozsvárt, a Tordai-hasadékot, meg mindent, ami arrafelé megtekintésre ajánlott! Szép. Hasznos. Helyes az elképzelés.
Fölcuccoltak hát féltucatnyin, és felnőtt kísérettel elmentek határon túli fiatalokkal barátkozni. Dicséretes. A rádió – az eset kapcsán – meg is interjúvolta őket, hadd számoljanak be az élményanyagról, hisz Erdőelve csodálatos, akad ott min ámulni, gyönyörködni. A rádióműsor szerkesztői élő adásban kapcsolták a Csipet csapatot. Vesztükre. Sablonszerűen indult a beszélgetés, már-már eleresztettem volna a fülem mellett az egészet, amikor az egyik bakfis lányka, arra a kérdésre, mit tartott furcsának a kolozsvári kiránduláson azt nyilatkozta bele a mikrofonba:
„Hát…, furcsa volt hallani, hogy itt is milyen szépen beszélnek magyarul…”
Könyörgöm.
Kolozsváron. 2017 októberében. Az ottaniak. A székelyek. Majdnem három évtizeddel a rendszerváltozás után, a határok és a berlini fal leomlását követően…
A nagylány fél mondata kicsapta nálam a biztosítékot. Muszáj volt előkészítenem a tartalék alsógatyát, mert ha ilyen épületeseket mond még többet, szükség lesz a váltásra. Úgy látszik a kérdést föltevő, jóval tapasztaltabb rádiós hölgyben is megrezdült a nyárfalevél, mert gyorsan elkapta a mikrofont a lányka szája elől. Nehogy elkezdje lerománozni a kolozsvári líceum vele egykorú székely tinédzserjeit, mert azok ettől kevesebbért is már megkérdeznék:
 – Osztán, kicsi barátom! Hoztál-é tekenyőt a beleidnek? 
Amikor Székelyföldön „kicsi barátomoznak”, olyankor ajánlatos a kijáratot legalább szemmel megtalálni, és a legrövidebb menekülési útvonalat nagyon gyorsan már fejben megtervezni.
A kislány következmények nélkül megúszta. Én nem.
Még ma is azon studírozok, mennyi hiábavaló, elvesztegetett év múlt el úgy a közoktatásban, hogy egy viszonylag képzettebb, érdeklődőbb budapesti tizenéves előtt sem világos, hogy a Gyáli úton túl is folyik meleg víz a csapokból, vannak és élnek magyarok nem csak Kolozsváron, de Kassán, Szabadkán, sőt ha úgy vesszük talán még Újvidéken, a Futaki-úton túlonnan is. No de, Jar Jar Binks erre mondta Obi-Wan Kenobinak, hogy „…fogdossa rá arra…” ez a tudatlan fruska, aki mindezt őneki 15 esztendő általános képzése folyamán sem tudta a fejébe plántálni. Nem lehetett megértetni vele egy életre: nem csak szépen beszélnek magyarul a határon túli nemzetrészek fiataljai, de sokszor szebben, közérthetőbben, szabatosabban fogalmaznak, mint a budapesti flaszterek ifjúsága, akiknek pongyola, magyartalan nyelvük sok tekintetben tényleg a Csillagok háborúja hibbant Jar Jarjának szövegére emlékeztet.
„Valami itt korcsosul” – énekelte a jó CsehTamás.
Ha nem csinálunk valamit, száz év múlva tényleg nem tudnak majd magyarul. 
Nem Kolozsváron. Budapesten.     

                                                                   Pk 

*Ez az írás 2017. október 28-án jelent meg a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon.

1 megjegyzés:

Tóth Béla írta...

"Kolozsváron. 2017 októberében. Az ottaniak. A székelyek."
Karcsikám, én ezt azért nem tolnám túl. Kolozsvár Erdélyben van, nem Székelyföldön.