2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. november 30., péntek

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 3. rész


A hullaházban   

Eddigi karrierem során volt pár alkalom, amikor fegyverrel kellett szembenéznem. Kétszer párbajoztam is. Az okokra, a párbaj előidézőire boruljon az úriemberi hallgatás jótékony csöndje. De eleddig sosem néztem farkasszemet egy töltött pisztollyal úgy, hogy közben egy másik fegyver markolata ne sütötte volna a tenyeremet. Ezért bizton állítom, meglehetősen szokatlan és ijesztő, amikor egy kéretlen látogató marokfegyverét kibiztosítva kopog a szállodaajtónkon. Percnyi habozás után mégis a kilincshez nyúltam. Ugyan, mit bír velem? Lelő? Engem? Endrényi Laja kedvencét, a Szegedi Friss Újság rovatvezetőjét? Amilyen abszurd volt a fölvetés, olyan dobogó szívvel tártam ki az ajtót.

Illusztrációm, ellenpontozásaként a tartalomnak. :)

Hamar kiderült, az elegáns, magas, kreol képű úriembertől – pillanatnyilag – fölösleges tartanom. A pisztolyát időközben elrakta, noha a fegyver észrevehető domborulatot hagyott a halszálka-mintás zakóján. A valaha látott legszebb férfifogsor villant rám. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Popovics Urosnak hívták, és nem bűnöző volt, hanem épp a bűnt kutatta: Ókanizsa rendőrnyomozóját tisztelhettem meg benne. Mutatta a csontlapos igazolványát. Nagy kő esett le a szívemről. Úgy tűnt, a gyakori aratósztrájkok, garázdaságok arra sarkallták a csendőrséget, hogy azonnal tudjanak mindenről, ami Ókanizsán és a járásban történik. Jómagam is illendőnek tartottam pár szót szólni a munkámról, és a jövetelem célját fölfedni. Popovicsot hellyel kínáltam. Cigarettára gyújtottunk és hallgatagon néztünk egymásra egy miatyánknyi ideig. Láttam rajta, okos homloka mögött azon studírozik, vajon mennyi hasznát veszi egy magamfajta oknyomozó újságírónak, s vajon mennyi az elégséges információ, amit megoszthat velem? Hogy a közöttünk megülő csöndöt megtörjem, egy konfidens kérdéssel indítottam. Megkérdeztem a szokatlan neve, a származása felől. Lassan, tagoltan válaszolt. Utólag belegondolva, semmi kedvesség nem volt a hangjában, inkább egy tartózkodó tisztviselő válaszát tehettem zsebre:
  – Igen, igaza van. Szerb vagyok. Már hét éve szolgálok itt és a környéken. Valaha Budapesten jogot hallgattam. Most főhadnagyi rangban nyomozok. Az ügyünk hasonló – emelte rám barna szemét, majd halkabbra véve folytatta – és tartok tőle, nem jó hírekkel szolgálhatok, ami az ön által keresett kisasszonyt illeti. Az utóbbi hónapokban három nő holttestét vetette partra a víz. Mindhárman előkelő származásúak lehettek. Ez a közös bennük. Zenta alatt a Tiszánál találtuk meg őket. Nem tudható, hogy a gyógyszerész lánya is köztük van-e? A legutolsó tetemet alig egy hete találták meg varsázó halászok.
Megráztam a fejemet. Három öngyilkosság pár hónap alatt, nem valami különös szenzáció egy olyan vidéken, ahol köztudottan magas az életüket önként megrövidítők számaránya. Kétkedésemre Popovics cigarettás kezével hárító mozdulatot tett, és kijelentette, hogy a bűnüldöző szerveknek okuk van feltételezni, hogy mindhárom esetben erőszakos bűncselekmény történhetett. Ehhez Zentára kell majd utaznunk, hogy a helyi kórbonc-teremben megtekinthessük, és összevethessük, amit a három hulláról megállapíthatunk. Pár gyors szóban beszámoltam a szerb nyomozónak a délután ért inzultusról. Figyelmesen megnézte az ablakomat betörő tégladarabot, hümmögött egy sort, majd némiképp megnyugtatóan annyit mondott, az sem biztos, hogy a támadás összefügg a nyomozásommal. „Lehetett egy idegeneket, főleg az újságírókat gyűlölő forrófejű helybéli is” – jegyezte meg, s noha az arcát nem láttam, gyanítottam, éppen jót somolyog magában. Madárnak nézett, és ez kicsit rosszul esett. Másnap reggelre találkozót időzítettünk. Popovics is megkért, hogy immár fölöslegesen ne mászkáljak sehova, pláne ne menjek el a meghívóra. Ügyeljek a biztonságomra, reteszeljem el alaposan a szoba zárat. Ahogy betette maga mögött a szállodaajtót, ledőltem az ágyra. Reggelig aztán nem túl sokat aludtam.
Ami Szegeden sosem történhetett volna meg velem: kakaskukorékolásra ébredtem, majd rögtön rá egy ormótlan, kifejezetten büdös szagú ökrök vontatta szekér zörgött el jókora hangzavarral az ablakom alatt. A reggeli kávét épp csak benyeltem, kikértem a számlát. Nem kis bosszúságomra a tulajdonos az új ablak árát is felszámolta. Aligha lett volna időm vitatkozni a gazemberrel, dühödten legyintettem. Rohantam az ókanizsai laktanya elé. Már várt Popovics szolgálati, kicsiny fekete kocsija, amit pillekönnyen rántottak magukkal a sütött címeres derekú, szürke paripalovak. Míg Zenta felé gurultunk a régi török hadi úton, Popovics nem sokat beszélt, és én is inkább a gondolataimba temetkeztem. Szerte a környéken Péter-Pál, aratás előtti tájkép fogadott bennünket: az aranyló kalászú bácskai búzatáblákat fodrozta a kora nyári fuvallat. A lovak hányták a léptüket, megjátszották kicsit magukat, s ahogy az idő gyorsan elszállt, úgy Zentára is viszonylag hamar átértünk Ókanizsáról. Átrobogtunk a vasúti átjárón, napszállatnak kanyarodott velünk a kocsi, alig láttam valamit Zentából. Kicsit hasonlított Ókanizsára, csak attól népesebbnek, városiasabbnak tűnt. Szerte az úton áruval megrakott lovas szekerek döcögtek. Alighanem piaci napot fogtunk ki. Popovics Uros a gyeplőt feszesre igazítva a kórház és a temető közötti árnyékos részre kormányozta a lovakat. Bodzabokrok és egy kefesűrű liget takarásában rácsos ablakú kőház lapult, rajta fekete márványtábla. A helyi kórbonc-ház. Még a nagy kolerajárvány idején épült. Vaksi, sötét, gonosz szemekkel pislogott ránk a kulipintyó, amely körül a méregzöld falombokon madárcsicsergést sem lehetett hallani.
Ahogy beléptünk, a rozsdás vasajtó kenetlenül, bántó karistoló hangot hallatott. Odabent szokni kellett a szemnek a félhomályt. A kicsiny kőfolyosó végén tároló kamra helyezkedett el: rögtön megcsapta az orromat a jég dermedt hidege, és a terpentin orrfacsaró bűze. Mindeközben a szerb detektív egy lámpással vesződött, ami egy istennek sem akart meggyulladni. Popovics párszor beleköszönt a sötétségbe, hátha van ott valaki, de azt tapasztaltuk, hogy ezúttal a hullákon kívül élő ember nem tartózkodik a kórbonc-házban. A szerb nyomozó halkan szitkozódott. Miféle intézmény vezetése az, milyen kórházi szervezés engedi meg a trehányságot, hogy őrizetlenül, nyitva felejtsenek egy halottasházat? Még motyogott valamit a jogszabályi környezetről, meg az emberi lustaságról, amikor váratlanul felgyúlt a petróleumlámpa fénye. Popovics Urossal együtt sikoltottam fel én is. Az elénk táruló látvány mindkettőnket megrémített. A boncteremben egymás hegyén-hátán három vagy négy élettelen nő csupasz holtteste hevert. Fehéren világított a kék foltos bőrük, jégkockák csöpögtek, tócsában álltunk a borzalom kellős közepén. Popovics nyerte vissza előbb az önuralmát. Szerbül káromkodott valamit, s miközben kezében a fölemelt petróleumlámpa fényét körbehordozta, a tekintetünk összetalálkozott. Popovicséból semmi jót nem olvastam ki. Valaki megelőzött bennünket. Valaki itt járt – mondta. Össze-vissza hagyta maga után a testeket. Nem tudtam rá mit felelni. Igaza volt. Én pedig két nap alatt sokadszor átkoztam el azt a pillanatot, amikor Földy gyógyszerész megfogta a szegedi irodám kilincsét, és én balga, elfogadtam a felkínált pénzét. Pedig a java még csak eztán következett!

 (folytatjuk)




*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. november 29., csütörtök

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 2. rész

Ókanizsa

Ókanizsára Horgoson keresztül vitt az út. Évszázadok alatt alakult ki ez a csapásirány. 
A Kamarás-erdő ligeteiben szegedi iparosok gyümölcsösei, villái, ragyogó míves vaskapuk, boltíves kúriák között trappoltak a lovak, a fiáker ringott, akár egy öreg, a tengeren habokat hasító bárka, és a homokos dűlőút pora sárgásfehéren kavargott utánunk. 
Megérintett a kaland ígérete. Egyféle elégedettséget és szilaj gyönyört éreztem, noha átvillant agyamon a néhai nagyapám mondása: szilaj jókedvnek a vége is szilaj szokott lenni. Alighanem a friss levegőn kicsit meg is szunnyadtam. Az előző napi éjszakázás, a kártyacsata, és a homoki borok tettek róla, hogy elnyúzott testem kikövetelje magának a pihenést. 

A rajzom illusztráció.

Kábulatomból a fiákerosom ébresztett. A batár állt, a mogorva kocsis pedig az ostorával előre bökött. Csak onnét tudom, hogy mondott valamit, hogy rándult néhányat az a nagy, levest pocskoló bajusza. Az ostora hegye egy templomtoronyra mutatott. Jó messze volt még, de fölismertem. Ókanizsa tekintélyes méretű katolikus szentélyének aranyos keresztje nyújtózott a távolban, és éppen harangoztak. A szél elgurította hozzánk a harangok bimm-bamm szavát. Jó jelnek tekintettem. Estebédre oda ér a nagyságos úr, vakkantotta a válla fölött, ültő helyében vissza sem fordulva a kocsis. Úgy is történt. Egyórányi gyorsabb és lassabb tempóváltás után bal kéz felől feltűnt a Tisza ezüstös szalagja, s a két nyári fekete paripa a folyó töltésén kígyózó földúton begördítette a fiákert Ókanizsára. 
Érdeklődve nyújtogattam a nyakam, ámbár nem volt nagyon mit nézni. Gömbakácok, jegenyék és vadgesztenyék szegélyezték az utat, az utcák egyenesek voltak, szélesek és tiszták, de kihaltak. Valahonnét főzelék illatát hozta a szél, és az egyik nagykapun cselédlány öntött szennyes vizet az árokpartra. Tipikus alföldi kisváros, gondoltam magamban és a helyi étterem, vagyis kocsma elé vitettem magamat. A szófukar parasztot kifizettem. Jellemzően, a borravalót sem köszönte meg. Fordult vissza, Szeged irányába.
Az ókanizsai Bálint-vendéglőt csak hírből ismertem, de amit hallottam róla, erőteljes várakozást gerjesztett bennem: a hordós-kecsegés cégér alatt ácsorogva nagyot kordult a gyomrom. Legendásan jó konyhájukat éppen ideje volt kipróbálnom. Amint benyitottam, a zsurnaliszták szerencsemalaca megint felröfögött a zsebemben, hisz tele volt a kocsma, csak egy sarki asztal állt üresen, ahová lehuppantam. 
Tekintetem végigsöpört a bent lévőkön. Csupa-csupa mezővárosi kispolgár. 
Úgy okoskodtam, hogy az a cvikkeres biztos jegyző lehetett, esetleg annak a segédje. A borvirágos orrú kántorféle, amott, az az asztaltársaság pedig a település iparos testületének a tagjaiból állt, lemertem volna fogadni. Rajtuk kívül néhány jobban öltözött jellegtelen figura költötte az ebédjét. Idegenként eltűrtem, hogy engem is mustrálgassanak kicsit, aztán jött a főúr – egyben a vendéglő gazdája – és bácskai vegyes tálat vagyis „bőségtálat” rendeltem magamnak, sok furcsa nevű szerbesen sütött húsokkal, meg hűvös csuporban kimért házi tejföllel. Inni jéghideg szódát kértem. Túl korainak találtam még a birsalmapálinkát. 
Míg falatoztam, egyre azon járt az eszem, kit és hogyan kéne kifaggatnom. Aztán a legegyszerűbb megoldást választottam. Jókora borravalóval megtoldva, a tőlem legelvárhatóbb tisztelettel a hangomban, már-már negédesen tenni kezdtem a szépet a vendéglő csapos hölgyének, egy tenyeres-talpas, kortalan, pirosítós arcú menyecskének. Az alig tízperces puhatolózó diskurzust életem kudarcaként könyveltem el. Mint kiderült, a nő nem helybeli, hanem valahonnét Bajmok határából jött a Tisza mellé dolgozni. A tetejébe erősen törte a magyart, bunyevác lehetett. A szomorú lényeg: éppen semmit nem sikerült megtudnom tőle. Arra viszont elégséges volt a röpke epizód, hogy a vendéglőben egyesek fölfigyeljenek a szimatolásomra. 
Amint távoztam a város közepét földeríteni, egy cúgos cipős, galambszürke öltönyt viselő, és kígyófejű botot szorongató szikár úriember eredt a nyomomba. Nem ijedtem meg tőle. Egy utcasarkon derékszögbe kanyarodva bevártam, és leszólítottam. Először hökkenten nézett, zavarba jött, de aztán tisztázta magát. Erdélyi Edeként mutatkozott be, meleg, száraz kézfogása után azt is megtudtam, hogy asszisztens a városka főorvosa mellett. Hallotta, miről faggatózom a Bálint-vendéglőben, és bár tiltja a szakmai etika, nem árulhat el részleteket, de kérdéseimre a választ sokkal előbb Zentán fogom megkapni, semmint Ókanizsán. 
Miközben beszélt hozzám, idegesen pislogott. Megköszöntem az információt. Üdvös és hasznos lett volna beszélnünk, de gyorsan retirálva elsietett. Olyan érzésem volt, hogy a fene nagy szakmai titkolózásán túl is tudhat dolgokat, amelyeket viszont fél kimondani. Ebbéli meggyőződésem csak fokozódott, amikor a városka egyetlen szállodájában szobát foglaltam. Megelőzött a hírem. A Fehér Hajó recepcióján már várt egy üzenet, a kopasz, kövérkés pillenyakkendős fogadós esküdözött, hogy nem tudja miként került a cetli a pultra. Tudtam, hogy hazudik, de nem volt kedvem megszorongatni. A cédulán a nevem szerepelt, valamint az, hogy este kilenckor legyek a szemközti kocsmában, keresni fognak. Az olvashatatlan aláírás az invitálás alján nem volt túl bizalomgerjesztő, de kezdtem megszokni, hogy ebben az álmos bácskai kisvárosban furcsábbnál furcsább szerzetekbe botlok. Mintha mindenkinek akadna mit takargatnia. 
A pince fölötti magasított részen kaptam helyet. Fölmentem a szobámba. Tisztességes ágyneművel volt ágyazva, az ablak az utcára nézett. Egy fűzfa lombja jótékony hűst adott a helyiségnek. Elnyúltam a takarón és csukott szemem mögött azon morfondíroztam, egyre nyugtalanabbul, hogy a kezdeti szép remények, a kutatás könnyedségét illető elképzeléseim rendre csődöt mondtak, kuszáltabb az ügy, mint azt gondolhattam volna. Már nem voltam olyan biztos a barackvirágos anyajegyű Lidike gyors megtalálásában. Mindeközben azt is számba kellett vennem, hogy a szegedi Földy gyógyszerész honoráriuma esetleg megvékonyodik, ha nem produkálok mihamarabb kielégítő eredményt. Balsejtelem gyötört. 
Éppen azon voltam, hogy testi-szellemi felfrissülés gyanánt egy forró fürdőt abszolválok, amikor nagy csörömpöléssel betört a szobám ablaka. A fél tégla csak egy arasznyival vétette el a halántékomat. Sötét, sáros foltja ott éktelenkedett a párnám hófehér ciháján. Egy ugrással az ablaknál termettem, de az utcán már nem volt senki. Kámforrá vált, akárki is küldte a kéretlen fenyegetést, illetve üzenetet. A nagy zajra a kövér szállodás is megjelent: sápatagon, reszketve bizonygatta, hogy mostanában igen sok bajt okoznak a suhancok, de amikor a szemébe néztem a rettenet egy egészen más fajtáját olvastam ki belőle. A spalettákat tartsa zárva az úr, ne nyisson ajtót idegeneknek – tanácsolta remegő szájszélét nyalogatva és amint az üvegcserepek összeseprésével végzett, menten kitakarodott a szobámból.
Magamra voltam hagyva. 
Ezúttal szó szerint. 
Fegyverem nem lévén csak a gondviseléshez fohászkodhattam, megússzam a délvidéki ügyemet, ahol – szemmel láthatólag – valakiknek máris a bögyében voltam. Egyeseknek nem tetszett a jelenlétem. Óvatosnak muszáj lennem, bizonygattam magamnak, amikor kopogtak a szobaajtómon. 
A kémlelőn kilesve egy jólszituált, bajszos, idegen férfiembert pillantottam meg. Éppen a zakója belsejéből előhúzott revolvert mustrálgatta.


(folytatjuk)

A kriminovella sorozat 1. része ide kattintva olvasható!


*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.
   

2018. november 28., szerda

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 1. rész

Szeged

Gyámolatlan állapotban ért a reggel. A szerkesztőségi asztalomnál ücsörögve tenyerembe temetve fogtam a hatsarkosra duzzadt fejemet. Megpróbáltam fölidézni, hogy az éjjel, a Prófétában vajon miként veszíthettem el azt az arany kézből bemondott sicher betli rekontrát? De csak a Temesi Franci bajusz alatti széles mosolyára emlékeztem, amint a zöld posztóról kétheti honoráriumomat söpri a zsebébe, meg arra, hogy hazafelé botorkálva a Kárász utca szűknek bizonyult: kopottas zakóm mindkét meszes válla volt e gyalázatra a tanúbizonyság. Még zakóban jártam, holott 1909 júniusa különösen forrónak ígérkezett.


Ideje korán kánikula járta. A nap sugárkévéje simogatta a dél-alföldi városlakó nők homlokát, a Nádor utcát a jegenyeakácok virágának édeskés illata uralta, és a régi szegedi várfal tövénél nagyot tülkölt egy tiszai gőzhajó kürtje. Élveteg nyár elé néztünk. Én meg másnapos voltam. Firkász, üres zsebbel. Egy poros vidéki redakció bűnügyi rovattal megvert zsurnalisztája. Ebben a blazírt hangulatban zörrent meg a kancelláriának csúfolt zugom üvegajtaja, s mihelyt végigmértem az érkezőt, rögtön delejes bizonyossággal tért vissza belém az élet. Szeged jó hírű, módos patikusa, Földy úr állt előttem. Sápadt arca, karikás, kialvatlan szeme, kezének remegése arról árulkodott, hogy nagy bajban lehet. Szüksége volt rám. Ergo: pénz áll majd a házhoz. A szimatom nem csalt. Valóban fűt-fát ígért, ha segítek neki megtalálni a lányát. Nyomozó úr, hozza vissza nekem, könyörgött egyvégtében. Nyomozó? Hízelgett a titulusa, a nyelvem hegyén volt, hogy közbeszólok, mégsem igazítottam ki. A meséje ugyan zavarosnak tűnt, de annyit rögtön megértettem belőle, hogy a lánya – Lidike – önként távozott, azaz megszökött hazulról. Vagy két hete látták utoljára. Mivel a kisasszony szeszélye folytán nem először fordult elő, hogy egy-két napra szó nélkül odahagyta a szülői házat, eleinte nem különösebben izgult rajta az apja. Ám ahogy telt az idő, egyre hosszabbodott a távollét, minden távirat, levél, üzenet nélkül: teljesen kétségbeesett a gyógyszerész. Kerítse elő a Lidikémet, szorongatta a kezem, majd hörögve hozzátette: „a nyakán van egy barackvirágforma anyajegy, arról rögvest felismeri”. Hogy ándungot kapjak, lendületbe jöjjek, jókora csomónyi bankót nyomott a markomba. Aztán lerogyott a székre, s csak ült báván. Táskás, vizenyős szeme vérben úszott, valami katatón állapotba kerülhetett, mert hiába szólítgattam, a homloka előtt csettintettem is az ujjaimmal: semmire nem reagált. Az apai szív egy kis időre megdermedt. Otthagytam.
Amióta Endrényi Laja Szegedi Friss Újságjának bűnügyi rovatát szerkesztettem, ragadt rám elég a rendőrnyomozói praktikákból. Most is először a helyszínre siettem. Nem kellett messzire mennem. A Kálvária-sugárúti csinos patika fölött lengedező cégtábláról Szent Rókus mért áldást a járókelőkre. Klasszikus patikai hangulata volt, a jólét minden jelével. Az összes belvárosi előkelőség onnét szerezte be az orvosságait, a drága külföldi készítményeket, de még a dámák finom bőrére használandó kenőcsöket is. Belépvén hideg, csillogó, gazdagon ellátott üzlet fogadott. Metszettüveg polcokon főzetek, porok, a patika emblémájával fölcímkézett medicinás tégelyek sorakoztak. Erős rózsavíz illata terjengetett. Az üzletben kínosan ügyeltek, hogy a kellemetlen orvosság szagot elnyomja a mesterséges virágillat. A politúrozott vitrinek gyógyszerszagában, a pult mögött egy köpenyes fiatalember éppen valami kenőcsfélét porciózott. Jöttömre abbahagyta a munkát. Görögös arcélű, keskeny bajszú volt a patikussegéd. Kondor haja brillantintól fénylett. Madárcsontú kezében fiolát tartva mutatkozott be. Gergely Péter, szolgálatára, mondta, s mikor meghallotta jövetelemnek célját, égő, fekete tekintetét rám meresztve a lehető legkészségesebben igyekezett válaszolni minden kérdésemre. Kevésnyi faggatózásom, és némi szemérmes, tétova hezitálása után tőle tudtam meg, amit a kezdetektől gyanítottam. A kisasszony ezúttal beszerelmesedhetett. Addig szekáltam az indiszkréciótól zavarában a szemét forgató, kínosan feszengő segédet, míg nagy nehezen, nyögve-nyelve, de kiszedtem belőle: a Szent Rókus patika környékén az utóbbi időben szokatlanul sokszor láttak őgyelegni egy jólöltözött, lila kamáslis szerb fiatalurat, aki sosem mulasztott el fölpillantani Lidike emeleti ablakára. Amióta a kisasszony eltűnt, azóta a rác ficsúrt sem látni – vonogatta keszeg vállát Gergely –, és nem kerülte el a figyelmemet, milyen megvetően beszél a szerb udvarlóról. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget: az újságok telis-tele voltak a Boszniából érkező hírekkel, a rácok Fekete Kéz bandája uralta a közvéleményt, sok borsot törtek a Monarchia diplomáciájának orra alá, és a helyi rendvédelmi szerveknek is meggyűlt a bajuk az izgágákkal, akik orosz segédlettel zavargásokat szítottak a balkáni térségben. Pont az hiányzott, hogy politizálni kezdjek ezzel a lenyalt hajú patikussal. Helyette ismét fejembe csaptam a szalmakalapomat, s miként a gazdáját, úgy őt is faképnél hagyva, a kezdeti sikerbe vetett hitem erős fundamentumával iparkodtam rögvest a kocsisorra. Nem csak sejtettem, már tudtam: dél felé kell az elbitangolt kisasszony nyomára bukkannom. És aki járt már a déli végeken, annak nyomozó diploma, de még firkász ösztön, vagy különösebb zsenialitás sem kell ahhoz, hogy egy idegen szépséget fölleljen a bácskai faluvilágban. Könnyű dolgom ígérkezett. Szegedtől délre jóformán mindenki mindenkit ismert. Elég egy kispados öregasszonyt, vagy egy baktert leszólítani: már mondják is, amit hallani szeretne az ember. Se vége se hossza a pletykáknak. Fertályóra beszélgetés után már azt is tudni, ki a szajha, ki a legostobább kártyás a Tisza-mentén. Bízva a jó szerencsémben, a fiáker sorra loholtam, lévén az esti vonatot időpocsékolásnak tartottam kivárni, arról nem is beszélve, hogy egy jobb homokfutó szinte ugyanannyi idő alatt tette meg az utat Szegedtől Ókanizsáig, mint a büdös szénfüstöt eregető gőzös. A vasútállomás mellett négy-öt majdnem egyforma lovas kocsi várakozott. Kinéztem egyet: egy nyári fekete páros volt befogva, s a lovak izmos farán iringált a napsugár, miközben az inak meg-megvonaglottak a tökéletesre csutakolt irhák alatt. Messziről is látszott, tűz ég a csánkjukban. A gazdájuk egy lajbis, bricsesznadrágos, hollószárny bajuszos figura volt. Kalapját a tarkójára bökve szigorúan, némiképp fitymálóan nézte a városi forgatagot. Alighanem egyike volt a környékbeli tanyákról elszármazott parasztoknak, akik úgy ismerték a dűlőutakat, a járást, hogy csukott szemmel elhajtottak volna Szabadkáig meg vissza. Köszönésemre kurtán, szárazon szólt vissza. Baltával faragott vonásain nem láttam meglepődést, amikor úti cél gyanánt Ókanizsát bemondtam, noha hasonlóan hosszújáratú, „jó fuvar” hallatán mások már készségesen vigyorogtak volna. Az én kocsisom nem szólt. Megbökte a rudas farát a bolyhos ostornyéllel, a két ló pedig merész ívben kanyarodott ki a szegedi állomás előtti térről, egyenesen dél felé. A kalapomat a térdemen nyugtattam. Csapta az üstököm a langyos nyári huzat, robogott velem a fiáker az ismeretlen cél felé, és a bőrülésbe süppedten eszembe sem jutott, hogy aggódjak. Pedig ha tudom mi vár rám az elkövetkezőkben, könyörögve kérem a zord fiákerosomat, forduljunk vissza, tüstént.         

(folytatása következik)



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. november 27., kedd

CIRCUMDEDERUNT ME


Halványan világított a hold. Az éjszaka nem is olyan szomorújátéka, mint inkább a torzonborz idők haláltánca, bizonyos halloween járta. Új idők giccsbe fúló dans macabre-ja. Titáni helyett kerti törpék bohózata, semmi más.
Éjfél elmúlt. Az Ősz a faliórára nézett. Behúzott függönyök mögött, elzárt vízcsappal, magába guborodva tűrte a hideget a kis lakás. A tegnapi ételszag mellé odakintről, a nyitott ajtó résén beszüremlett a november nyirkos, ködös lehelete.
Meglökte valami. Elkezdte a vadász-zsákját pakolni. Mustárszínű sálat kanyarított a nyaka köré, sajgó, viszkető kényszerrel gombolkozott és már fordult is kifelé, csukta maga mögött a hóka színű ajtót, amin úgy tükröződött az éj kékes színe, mintha a bosnyák hegyek között megélt hajnali ködök emléke lenne. A régmúltból köszönt vissza egy szertemód különös látomás gyanánt.
Iparkodott. A város utcáin jelmezes, ittas figurák mászkáltak, rikoltoztak, ijesztgették a másikat. Az arcuk többnyire ki volt festve. Az egyiknek a szeme helyén fekete lyuk tátongott és műszem virított az arccsontján, teljesen asszimetrikusan, amilyen elcsúszott csak egy modern festmény szörnyalakja lehet. Amott boszorkányok keringőztek. Nagy, csúcsos süvegben vihogtak. Az út közepére üres pezsgőspalack repült, durván pukkanva szórta szét a gonosz szilánkjait.
Az Ősz nem sok ügyet vetett rájuk. Sietősen lépkedett a pályaudvarra. Negyed háromkor jegyet váltott a pénztárnál, ott, ahol a szutykoló galambok elriasztása végett műanyag madárijesztő, egy barna kánya csőre böködte a levegőt. Nézte egy darabig a kányát. A madár gombszeme – nem tudni miféle praktika révén – élethűen csillogott.  
Jeggyel a zsebében a vonat elindulása után megszunnyadt. Akkoriban nem sokat aludt, mert az Ősz egy ideje rossz alvónak számított. Folyton a Tiszát álmodta. A fákat a parton, meg a Járást, ahogy a tanyákhoz vezető bekötőutak mellett részegen, a szélnek dőlve állnak az akácból faragott villanypóznák, amelyek egyforma távolságban ritmust adnak az útnak, és a szemhatárt egyenlő öltésekkel tűzik az ég aljához. Bácskában ez szokott látvány. Másutt nem.
Kétszeri bódult átszállással érkezett meg a Nyírségbe. Hét előtt kelt a nap, amit már a vicinális ablakán át nézett. A táj hepehupásnak és szegényesnek tűnt. Körös-körül rozsdaette ligetekkel, a lankákon húzott szántásokkal, a szántások között őzekkel és fácánokkal díszlett a látvány. Néhány csenevész tűlevelű között, kavicsokból magasított töltésen zakatolt vele a kopott kis mozdony, leányos kézzel telehintett avar terült szanaszét a fák között, s a napfény bágyadtan meg-megpihent rajtuk. Szórakozottan bámészkodott. Egyre Szindbád nyomát kereste. Csaknem felnevetett, mikor egy gordiuszi csomóként egymásba gabalyodott fa gyökérzetén – elsuhanva bár –, de villanásnyi időre meglátta a Nyírség szellemének kézrajzát. Ott volt. Tetten érte.
A városka, ahová ért, akkorjára sehogy nem volt ismerős. Sokáig kereste a Tiszához vezető utat. Míg bóklászott, ránézett a helyi múzeumra, ami előtt a fák már tenyérnyi, rongyos leveleket hullajtottak alá. Szobrok dőltek bele a november elejébe.
Mivel az Ősznek sem emlékezete, sem ösztöne nem maradt, csak úgy, elindult. Húzta a vállát a cseh hátizsák. Kifelé tartott Vásárosnaményból. Az aszfalton ment, annak is a szélén, mint régen. Fölfelé ívelt az út, vitte át a híd a Krasznán, aztán meg a Tiszán. Minden olybá tűnt hirtelen, mint régen.  1987-ben. Nagyon régen. Előre tartott. Rendületlenül.
Aztán közbeszólt: a van.
A sárga vonal mellett egy halott kékcinege hevert.
Ellépdelt mellette.
A madár tolla sem rezdült. Sütött a nap.
Elment vagy egy versnyit, mire észbe kapott.
Visszafordult, és katonás trappban megindult rükvercben, noha látta: a távolból már egy ideje kíséri egy fehér rendőrautó. A kékcinege teteméhez érve az Ősz keveset sem gondolkodva átlépte a műút melletti fém szalagkorlátot. Lecsusszant a töltés aljába, seggre ült, és a madárkát óvón a tenyerébe véve arra gondolt, milyen könnyű a kis tetem. Mennyire egyszerű. Olyan súlytalan, akár a bácskai lét és nemlét. A kékcinege is pihekönnyűnek tűnt, mint egy álom. Nem volt szíve a földbe tenni: kapart rá avart. Igazított rá színes nyírségi leveleket, Szindbád takaróját.
Addigra a rendőrautó is mellé ért.
Megkérdezték az Őszt, mit keres itt, ezen a tájékon. Nem tudott rá mit mondani. 
Eltemette a kék madarát. Azt. 

                                                    Pk

2018. november 2., péntek

KOTOR KÖVEI




Kotor városában a homlokzati fölszínek az izgatóak. Olyan változatosak, szaggatottan tagoltak, mint Oromhegyes alatt a löszdombok, mint az adorjáni erdő sziluettjének lázgörbéje, amikben a kibogozhatatlanság és a természetesség egybe köszön. Mászik rajtuk a szemem. Le kéne kottázni.
Nincs egyöntetűség.
Habarccsal vannak egymásra rakva a mészkövek. Hiába, hogy az óváros régebbi épületei öt-hatszáz évesek, s csak a késő barokk kúriákon látni szellősebb faragványt  az egész település időtlen. Kotor úgy néz ki, mintha csak előrébb lépett volna a mögötte tornyosuló kopár sziklafalakból. Azt hiszem, ez az építészet lényege is. A környezetből elősétálni, de abba beleilleszkedni. Pont, mint mifelénk, a vályogházak. Míg Crna Gora mellett a reszelt kőből készült házak az erőt és az időtlenséget hirdetik, addig nálunk, másmilyen szegényéknél, a síkságon a verett fal a múlandóság mementója. De egyúttal a megújhodásé is.
A mészkő tapintása – a manó tudja miért – ugyanolyan puha, mint az otthoni vert falé. Melegséget sugároz. Nincsenek durva felületi kidolgozások egyiknél sem. Déli harangszókor visszakopognak rajtuk a hangok, amiknek néha a nyári hűs, néha a téli kemence melege a jussuk. Crna Gorában vannak szellőzőlyukak is a házakon. Bácskában ablakot nyitunk, ha levegőt akar cserélni a ház asszonya. Ki ne emlékezne azokra a szép pillanatokra, amikor az első tavaszi napsugár környékén szélesre tárjuk az ajtónkat, ablakunkat, és jókedvűen hagyjuk, hogy egy korán ébredt légy nagy, tanácstalan kacskaringókkal betévedjen a konyhánkba.  
Kotorban ma is él néhány nagy nevű matrózdinasztia. Némelyikükből admirális lett, a franciák hajóhadait vezették valamikor a 17. és 18. század környékén. Akik nem vitték ennyire, azok kalózkodtak. Bűneik vezekléseképpen egy mesterséges szigetet hoztak létre az öbölben, építettek rá egy templomot és kolostort. A rablott aranyaikból oltárt készítettek, és a világból összeharácsolt ereklyékkel gazdagították a tengerben álló kis ékszerdobozt. Nagyon félénk, jóravaló kalózok révén rendszeresen imádkoztak, gyóntak.
Föloldozás után meg ott folytatták, ahol abbahagyták.

                                                                     Pk

2018. november 1., csütörtök

ŐSZI HARMATON



 
Most már csak
az álmaimban várlak,
noha tudom, szóltak a fák lombjai
közül a csillagok,
hogy többé már
nem vagy nekem,
ahogy én többé neked nem vagyok.

Mindent föladtam,
mindent elvetettem.
Csodák nincsenek.
Fém ízű csöppek pörögnek,
a bádog vízköpőkön lefele,
s nekem
nem kell semmi. Nem panaszképpen
mondom, de hiányzol.
Mindig is. De néha,
néha – kifejezetten nagyon.

Ami lehettem volna,
lettem, általad.
Világos íriszednek tükre.
S a hajad, a csípőd köldöke,
mind-mind Te vagy,
akár a Tiszának a fekete kagyló,
s annak a kagylónak
a sötét színű gyöngye.
Őszi harmaton.

Magamban vagyok.
Töprengek esténként,
éjjelen és hajnalon.
Fejem alá rakva a könyököm
és magam előtt látom
a gyenge barázdákat az arcodon.
Amit úgy szerettem érinteni,
Istenem…
Mennyire bíztam benne,
hogy egyszer majd
Te fogod le a szemem.