 |
| A kanizsai Járás (fotó: Srdić Igor) |
Ezek már a magunkba forduló hetek.
A levegőben, a keményedő kék honban,
A párában, mit visznek tutuló szelek
- Fölthetőleg a kéményből kélő gomolyban -,
Madarak úsznak délnek. Most ősz van.
Fecskéim, darvak, még sosem késtetek:
Menjetek, hát sietve menjetek!
Szárnyaltok, föntről láttok engem s tégedet.
A hangtalanul széjjel szórott nevetésemet.
És a frissen, szelíden elhantolt vetéseket.
Vagytok felhőknek, ködpamlagok legyőzői,
Alant Kanizsának tetszhalott mezői.
A Rétben meg október vendégünk lépeget,
Teli kosarában visz emlékképeket.
A kiszikkadt Pannon-tenger vámszedői
Elfogy tőlük az ember ziháló levegője,
Életünk s lényegünk elleplezője.
A síkság márványa, a kisült fél tégla,
Neki is csak hozzám hasonló halála.
Hisz lehetsz fűcsomó, állat vagy bokréta
Minden szavunk, tettünk által - Nála a hála…
Deres látóhatáron szántásba mélyülő kanálisok,
Az egyik felén a valóság, amazon meg én.
Mögöttem akácok. Égbe karcoló, délceg katedrálisok.
A Kustur-úton kiégett tarlón, sárban gázolok.
Álmos vagyok, és mégsem ásítok
Csak az idő érdekel, az ökörnyállal úszó titok,
Akár kicsiny gyereket a fűzött gyöngykalárisok,
Hogy sülő gesztenyém tavaszon vajh megélt?
Netán végleg elveszett, mit hiába áhítok.
Amit nem tudok. És meg sosem tudhatok.
(Mivégre vagyok?)
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése