2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. november 6., péntek

SZEKÉRTÁBOR



COWBOYOK ÉS INDIÁNOK

Minap interjút készített velem egy vajdasági magyar hetilap. A magazin ismerős újságírónője kérdezett erről-arról. A hölgy több évtizedes szakmai gyakorlattal bír, meg a régi barátságunk okán sem lehetett feszélyezett a hangulat, ezért az interjú tulajdon képen nem volt egyéb egy kellemes kis beszélgetésnél. Igyekeztem őszinte válaszokat adni, elvégre nem minden nap nyílik rá lehetőség, hogy a szélesebb néprétegeknek, az újságolvasó embereknek valamiről elmondhatom a véleményemet. És egyáltalán: mostanában ritkán adatik meg, így eleve jó érzés, ha valaki kíváncsi a meglátásainkra. Tehát nyilatkozgattam. Vette a szövegem a diktafon. Ennek dacára néha azért el-elkalandoztam. Ilyenkor az újságírónő nagy rutinnal visszaterelte a gondolatmenetemet a megkezdett csapásra, majd mint jelezte: a párbeszéd vadhajtásait utólag megnyesi, a szerkesztett, nyomdakész változatot pedig láttamozásra elküldi. Így is történt. Korrekt módon e-mailben megkaptam a textust, átfutottam, s egy apró módosításon kívül, úgy formailag, mint tartalmilag kifogástalannak ítélve – más észrevételem nem lévén – áldásomat adtam az írás publikálására.
Az interjú annak rendje és módja szerint szerdán meg is jelent. Azóta sincs semmi bajom vele.
Viszont – ahogy az már nálam lenni szokott – kicsit megkésve ugyan, de egy dolog gondolkodóba ejtett.
Vízválasztó időknek vagyunk tanúi. Mindenkit, mindenhol és minden napszakban ez a nyavalyás politika akar befolyásolni. A magasabb köröktől kezdve – ahol jellemzően dandárjában zajlik az „úri huncutság” –, a politika legyűrűzik, leszivárog a közélet alsóbb szintjeire; jelen van a munkahelyeken; bármiféle közösségi fórumokon; besunnyog a magánszférák meghittebbnek szánt berkeibe; és ha a csapot nyitjuk, ha a vécét húzzuk: mindenütt ott van.
Tudva, tapasztalva ezt, nem is nagyon hökkentem meg, amikor rögtön az interjú első fertályában fölmerült a kérdés: „Te melyik szekértáborba tartozol?” A válaszom ott olvasható az eheti 7 Nap hasábjain, akit érdekel – megnézi. Akit meg nem, röviden, tömörítve a lényeget: régtől fogva a VMSz tagja vagyok, jóllehet kicsit skizofrén a helyzetem, mert erősebbnek érzem a kötődésemet a kanizsai Rákóczi Szövetséghez. Ezzel együtt makacs hűséggel szoktam kitartani az elveim, a szokásaim, az ismerőseim és az életemet alakító vállalt szerepkörök mellett. Kutya vagyok a kínai horoszkópom szerint. 
Ugyanakkor – magától értetődően – a ragaszkodásom sosem végletes. 
Ha oldalba rúgnak, kihasználnak, előfordult már, hogy föladtam elveket, szokásokat, ismerősöknek hátat fordítottam és lázadtam bizonyos szerepköröm ellen. Minden szerénytelenség nélkül, sok más közéleti figuránál sokszor következetesebbnek hiszem amit csinálok. De most nem a hinta-palinta toprongy alakokról írnék. A szanaszét bukott pojácákra kár időt fecsérelni. (Nem csak mifelénk erős a mezőny a silány lelki alkatúak számbavételekor…)
Hanem ez a szekértáborosdi. Még most is a fülemben csöng a kérdés. Megzizzentette az ősziesen Mol - hangszínűre igazított lelkem húrjait.
Vajdasági magyar szekértáborok. Ej, beh furcsa kimondani!
Az a gondom vele, hogy amikor elhangzott a kérdés, akkor én hazudtam.
Nem. Ez így nem jó. Nem hazudtam, csak nem mondtam igazat. Az igazságot.
Az igazság ugyanis az, hogy abban az értelemben, ahogy az újságírónő föltette a kérdést, én biztosan nem tartozok semmiféle szekértáborba. Tehát nincs rá jó válaszom. Meg is indokolom, miért.
A szekértábor az kérem szépen egyféle háborús taktikai elem. Megette a rosseb, régen rossz lenne, ha nekem egy másik délvidéki magyar ellen kéne hadat viselnem. Ne érjem én meg azt a szégyent!
Aztán meg: a szekértábor statikus. Áll egy helyben. Lapít. Maga a bekerített bizonytalanság. Folyton (lő)résen állva, várni, őrködve a szemet meresztgetni beszari dolog. Külső támadóktól rettegve, kiszolgáltatottan lesni a látóhatáron fölbukkanó esetleges ellenséget: elég semmi kis vitézség. Fedezék gyanánt kocsik, batárok vesznek körül. Nem valami időt álló építmény. Hosszas ostromot ki sem bír. Tákolmány. Ez a szekértábor ismérve.
Ráadásul a szekértábor mindig az Amerikai vadnyugatot meghódító fehér ember stratégiája volt. (Meg a cseh huszitáké, de ezt most hagyjuk…)
Akar a nyavalya szekértábort! Ha netán valaki arra vágyik, húzza be magát egy ponyvás-szekér alá és lesse a jószerencsét.
A magam részéről inkább a szekér mögé állok, és nekifeszülök tolni. Bizonyos, hogy megugatnak majd a kutyák, de mi akkor is gördülünk tovább. Hogy haladjunk. 
Ettől azért még a puskaporomra ügyelek. Szárazon tartom.
Az alsó tízezerhez tartozom, akik között tudom bizonyosan, nagyon sokan hasonló módon vélekednek. 
Ővelük együtt inkább a préri-indiánokkal tartok. Elvégre olyanok, mint mi. Lassú kipusztulásra ítélt fajta.
Miként egykoron ott a Mississippin túl, úgy nálunk a Tisza és Duna közé ékelten is csak a leggonoszabb szándék akarhatja, hogy egymás ellen fordulva, egymást öldökölve, önnön kezünkkel irtsuk ki magunkat.
Remélem, azok akik most az ilyen-olyan szekértáborok tüzeinél szájharmonikáznak, miközben a pecsenyéjüket sütögetik – tisztában vannak ezzel.
       
Pk

Nincsenek megjegyzések: