2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. november 26., csütörtök

AZ ELSŐ ÁDVENTÚRA





 Nézd már ezt az ostoba libát! Észre sem veszi, hogy odabent van a gyilkos – mondta fojtott hangon Czigány úr, és a hitvesi ágy túlfelére sandított. A felesége nem szólt vissza. Villództak az arcán az esti krimi-sorozat kékes fényei. Meredten bámult a képernyőre, és mivel az ostoba libának nevezett főszereplőnő éppen zuhanyozáshoz készülődött, Czigány úr is jobbnak látta, ha figyelmét a televízióra összpontosítja. Mindeközben a filmbéli gyilkos sötét alakja a nappaliban ólálkodott, s a Czigány házaspár – hátukat a fölpolcolt párnákhoz vetve –, a paplan langymelege alatt izgalommal leste a gyaníthatóan bekövetkező vérfürdőt. Odakint a késő novemberi szél meg-megzörrentette az ablakrolókat. A kéményben a huzat duhajkodott, mintegy életszerűbbé, indokoltabbá téve az ágyban tévézők borzongását. A gyilkos immáron ott állt a csobogó zuhanyfülke előtt, a forró a gőzfelhőben. Noha a kamera háttal mutatta, látszott, hogy a kezében lassan döfésre emelkedik a konyhakés, aminek széles pengéje – ehol-ni, mindjárt! – le fog sújtani a pucér sziluettjét gyanútlanul mutogató nőszemélyre. Czigány urat jóleső férfias bizsergés fogta el: megérezte, hogy a felesége a paplan alatt a kezét keresi. A tragikum rendezői kivárással a kicsúcsosodásához közeledett. A sokkoló zene fölerősödött, lendült a gyilkos szerszám…
És akkor a televízió elsötétült. 
Abban a pillanatban, a szobában egyszerre hunyt ki mindkét éjjeli lámpa villanyégője. Csak a képernyő közepén izzott egy morzsányi kis pontocska, majd az is elhalványult: belefeketedett a ház sötétjébe. Síri lett a csönd, a szokott neszeket is elvágták. A konyhai frizsider zúgása megszűnt, és a vékony fürdőszobafalon áthallatszott, ahogy a bojler nagyot kattanva leállt. Kissé távolabb, a szemközti falon az utcáról beszüremlő fénycsíkok helyén a homály semmije sötétlett.
Czigány úrból kibuggyant a káromkodás. Agyérgörcsig menően fölidegesedett. Ahogy az ágy elé rakott papucsait keresgélte, kotorászott mezítelen talpával, egyfolytában szidta az áramszolgáltató társaságot. Az ajtóig sem sikerült baleset nélkül elevickélnie, nekiment az egyik fotelnak. Ordított. Nagy-lába ujjával fölrúgta a virágtartót. Szíszogva tapogatni kezdte a kilincset. Mintha nem is a saját házamban, a saját szobámban lennék, gondolta dühösen.
Igaz, ami igaz – egy kissé idegenül hatott a lakás. Ám csakhamar ismerős zörejek hallatszottak. Kattanva nyílt a nappali ajtaja és a tizenéves lánya bánatos hangján mutálva, tőle pár lépésnyire megszólalt:    
 – Apaaaaa… Nincsen wifi. Se térerő. Most mi lesz velünk? – ám mielőtt válaszolhatott volna, már a kisebbik fiúgyerek is előbukkant valahonnét. Süvöltött, ahogy a torkán kifért:
 – Elment az a rohadt internet! Félbeszakadt a játékom! Most pontot veszítek, mert így nem sikerült kinyírnom a második tankhadosztályt… elkúrtam két életem… pedig már a tábornoki csillagot kapnám… – és a kis Czigány fiú apja méltó utódaként, sűrű szitkozódással nyomatékosította mondandóját. Igazi fölnőtt módon szentségelt. Nemhiába, hogy a negyedik általánost befejezte. Közben a felesége is magához térhetett. Parancsoló hangja hátulról érte:
 – Apus, húzd ki a hűtőt, mert leéghet a motorja, ha majd hirtelen megjön az áram…
Czigány úrban a kezdeti düh bárgyú tanácstalansággá szelídült. Lássuk, lássuk, mi ilyenkor a legfontosabb teendő? Talán ellenőrizni kéne, hogy a rendszerhiba milyen méretű. Csak náluk van rövidzárlat, vagy az egész utcát, a városnegyedet érinti az áramkimaradás? A falra akasztott telefont megtalálva tárcsázni akarta a szomszédot, de mindjárt föl is adta. A hordozható vonalas készülék töksüket maradt. Elvégre ez is árammal működik, dünnyögte bosszúsan. Ez a koromfekete sötét de kibírhatatlan! Kéne egy zseblámpa – villant át az agyán, de akárhogy erőltette a memóriáját, arra sem emlékezett mikor volt a kezében utoljára… Arra meg végképp, hogy hová is rakhatta el? Czigány úrban fölrémlett, hogy régen, a szülői házban petróleumlámpát használtak, míg a hatvanas évek villanyosításos idején be nem vezették háztartásokba az áramhálózatot. Némi nosztalgia sejlett föl benne. Jó kis büdös petróleumlámpa! Hej, üvegcilinderén hogy derengett a fény, ahogy a pisla láng az asztal körül kártyázók körvonalait aranyozta! Volt forralt bor, a sparhelton gőzölgött. A kályhában kukoricacsutkák izzottak, pattogott a tűz… Hirtelen a homlokára csapott. Hűha! A villanykályha is bedöglött! Ha hosszúra sikeredik az áramszünet, éjjelre még egy réteg pokróc alá kell bújni! Gondolni kell a télre…
Gondolkodni? Ebben a hangzavarban?
A kisebbik még mindig az elkallódott virtuális rangja miatt átkozódott, (úristen de csúnyán beszél!) a lánya a telefonját siratta, nyivákolt holmi térerőt emlegetve… Bent meg, a paplan kényelme alól fejét ki-kidugva folyamatosan dirigál az asszony, ahelyett, hogy segítene valamit.
Czigány úrban a mérhetetlen indulat kezdett ágaskodni. Legszívesebben nekirontott volna a családjának. Se egy gyufa ebben a házban; az öngyújtók is szanaszét; nincs áram, vasárnapi nyugalom sincs; a híradó már bezengte a harmadik világháborút, fejjel fölfelé a mindenség, hát mit képzelnek ezek?! Ő a megoldása mindennek?! Neki a napsugár világít a valagából? Már azon volt, hogy visszakézből lekever egy-egy nyaklevest mindegyiknek, de ekkor váratlanul kopogtak a bejárati ajtón. A kertszomszéd Józsi és a családja állt a küszöbön.
 – Jó estét szomszédok! Láttuk, hogy maguknál is nagy a sötétség. Minálunk sincs otthon semmi alkalmas. Úgyhogy áthoztuk az ádventi koszorúnkat. Vasárnap van! Gyújtsunk világot vele!
Czigány úr betessékelte őket. A két család szorongott a konyhaasztalnál. Beszélgettek, és a házigazda pokrócokat osztott szét közöttük. Múlatták az időt. Ha akkor megkérdezték volna tőlük, mire várnak, mire föl ücsörögnek: hamarjában válaszolni sem tudnak.
Lehet, már nem is a villanyáramot várták.

Pósa Károly
      

Nincsenek megjegyzések: