NAPLÓ - 171.

 

A Járás - rajzom

Több mint ötven éve tanulok magyarul, mégis, az idő múlásával nem hogy érteném amit mondanak, hanem egyre idegenebb lesz a világ nyelve. Szólnak valamit: mintha az elcsöppenő jégcsapot, vagy a kályhában pattogó tüzet akarnám megérteni. Beszélő fejek a képernyőkön. Tátogó szájukban ott ásít a megsemmisülés. Iparkodok pedig felfogni, mi zajlik, de már csak nagy ritkán sikerül. 

Északkeleten unokatestvér népek gyilkolják egymást esztendő óta. A tudósítók kamerái közönyös fénnyel pásztázzák a halott romokat és a novemberi festett fagyban füstölgő zsarátnokhalmokat. A képsorok nem az időt rögzítik, inkább annak végét, a halált. Szerteszét holttestek. Tarasz Sevcsenkó rímjein felnövő férfiak jobb oldalt, amott meg néhány tetem, akiknek hűlő, az égbe elfodrozódó szelleme még Puskinnal együtt vallotta, hogy az Orosz Anyácska a reménytelenség csöndjében is szent, mert nélküle csak a pogány puszták üveghangú éneke szólna, és sosem lenne az arcokon az elragadtatás, az alázat, amikor a lila hideg éjszaka jégvirágokat rajzol az ablakokra. Most az orosz és az ukrán mese végére várunk.

Délkeleten, ahol régen dervisek keringtek, majd kései utóduk Mahmoud Darwish írt átszellemülten az aranyfényű vályogtéglás sikátorok között – szintén térdig gázolnak a vérben. A Bibliai testvérek a tulajdon testvéreik torkát nyiszálják. Az egyik kockás shemagh-ban, a másik kipában. Öli egymást kifulladásig két sémi náció. Unokatestvér-háború. Egy kibelezett selyemvánkoson a régi gyarmati térképek vonalzóval húzott határait épp most írják át vérrel. A világ egyszerre takarja el a szemét. Vége a varázslatnak. Szertefoszlott az illúziója annak, amit úgy hívtunk, reményteli, szép új világ – XXI. század. Gyanítottam, hogy ez lesz. Gondolom, sokan voltunk így ezzel.

Ha ennyi év után semmi egyebet nem tanultam meg, azt bizton tudom: az ösztönöm pókháló fonala már a kezdetektől döglegyekkel volt teleaggatva. Ilyetén meg se lepődtem. Nem vártam csodálatos képeket, egymás mellé ülő vadállatokról. Nem. A hiéna sosem telepszik az antilop szügye alá, ahogy a héja sem se nézi tétlenül a postagalambok röptét.

Mi van helyette? Őszintén megmondom: nem tudhatom, kinek miként kell védekeznie. Az sem biztos, hogy a sok okos javaslat bárkin bármit is segít. Azzal sáfárkodom, ami adatott. Nem, vagy már csak ritkán nézem a híreket. Kommentálni sincs kedvem, mások ki- és beírásait véleményezni: vitatkozni meg pláne.

Az álmaimon tutajozva, fokozatosan haladok egy ismerős, ligetes zsombék felé. Oda, ahol az ősszel együtt a tavasz is már csak általánosságokat hordoz. Oda, ahol a természet évről-évre megalkotja, majd elpusztítja a tökéletességet, ahol szinkronba kerül a szellem a valósággal, hogy bizonyossággá váljék a feltámadás dicsősége. A végtelenségben van egyféle megrendítő erejű zártság. Kishomok hétmérföldes rabsága nem teher. Tündöklő a pusztaság. Sosem zúg harsogva, nem szokott kacéran hívogatni, nem játszik velem és legfőként nem bánt, mert a Járás peremén nem fáj semmi. A horizontot beterítő legelő fűtengerén csak a Tiszáról fújó keleti szél kaszája suhog: eldönti a fűcsomókat napszállatnak, Csantavér irányába.

Lehetnek eszelős hódító háborúk, a fölgömbbe döfött gombostűk nem fejeznek ki semmit. Ellenben a kishomoki halványsárga levegő minden lélegzetvétele arra emlékeztet, hogy az élet összes keddje és hétfője is ünnepi áhítat.
Széttéphető a hallgatás, szétrobbantható a csend, de ott a pusztulásnak a valóság ad majd megint egy új életet, eszméletlen, boldog körforgásban, amiben az ember már a saját sorsát nem látja áramolni, csak szerencsés esetben érzi, hogy ő is része ennek a végzetszerű felszabadulásnak.

Két hete megálltam a dűlőút kezdeténél. Sirályok hóka foltjai imbolyogtak az ártér irányába. Az ég felé fordítottam az arcomat és önkéntelenül a magasba emeltem a kezem, mintha meg akarnék kapaszkodni valamiben.