FILMES NAPLÓ - 19.

 Előérzet (1994)

Egy háromtagú japán család autókázik haza. Megállnak, mert az apának egy telefonfülkéből a szeretteitől is fontosabb munkaügyi intéznivalója akadt. Míg a családfő a fülkéből próbál elérhetőséget csiholni a laptopjába, a feleség és a kislányuk az út szélén parkoló kocsijukban várakozik. A gondokkal terhelt férfi váratlanul egy – a telefonfülkében heverő – újságpapírra figyel fel, amin legnagyobb döbbenetére a saját lánykája gyászjelentését pillantja meg. A megsárgult papíron a fotó mellett az aznapi dátum és a tragikus hír: kettő órakor egy kamion rohant bele az útpadkán álló személygépkocsiba, a balesetben a kislány szörnyethalt. Az apa falfehéren nézi az óráját: az ütközés időpontjáig egy perc maradt hátra. Nekilódul, hogy megmentse a családját, de végül semmi sem úgy sül el, ahogy azt elképzelnénk.

Sok évvel ezelőtt egyszer már láttam ezt a japán thrillert, ami itt-ott horrorba hajló elemeket is felmutat: nagyszerű film. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bár halvány emlékeim maradtak róla, a végére viszont egyáltalán nem emlékeztem, mégis lekötött másodjára is. Izgalmas, elgondolkodtató alkotás. Nyoma sincs benne a hülye amerikai kliséknek. Ez bizony ízig-vérig keleti mozi. Kicsit A kör utóízét éreztem, noha időrendileg borul az állításom. A kör horror sztorija évekkel ez a film után született, csak sokkal sikeresebb, ismertebb lett. Ami specialitását kiszúrtam: az Előérzetnek nincs, vagy alig van zenéje. Európai, vagy amerikai alkotásoknál már megszokott, hogy a jó zene csak erősíti a képi világot. Itt viszont a csönd, a némaság, a gyorsan a semmibe elvarrott jelenetek adnak idegfeszítő ritmust az eseményeknek. Nincsenek hatalmas, drága díszletek, nagy effektusok sem. Jóformán színházi körülmények, puritán helyszínek uralják az összes jelenetet. Ennek dacára működésbe lép a nézőben a vészvillogó, munkába áll az ijedező faktor, mert a cselekmény borzolja az idegeket és nem mellesleg erős drámai elemek teszik próbára a beleérző képességünket. Ínyenceknek ajánlom. A mai húszévesek zömének valószínűleg túl lassú, látványvilágában ingerszegény, mondanivalójában pedig kissé érthetetlen lenne. Tisztelet a kivételnek. 10/9

The Killer (2023)

Nem tudom ki volt a filmtörténet legelső szimpatikus bérgyilkosa, talán Alain Delon a Szamurájban.
De az biztos, hogy immáron bő hatvan-hetven éve egymást érik a jószívű hóhérokról készült mozik: ez is besimult a sorba.
Bár Fassbender baltával faragott képétől és acélosan hideg kék szemétől különben is összerosálja magát az félénkebbje, a rideg, számítón is lelketlen, fizetett gyilkos szerepe éppen passzol a karakteréhez. Amúgy ez a thriller nem egy bonyolult képlet alapján lett leforgatva: sokadszor láttunk már becsapott bérgyilkost, aki egy idő után a kenyéradói ellen fordul, és meg is ritkítja a gazdái névsorát. Itt is ez a történet, pár látványosabb bunyóval, vélhetően, hogy a hosszú, andalító, összekötő szerepet játszó narratív szövegek közben el ne aludjon a nagyérdemű. Még jó, hogy elég változatos helyszíneken forgatták a filmet, nyárból a télbe utazik a főhős, mert a világ sok pontján gonoszkodnak a rosszakarói. Egyszeri megtekintésre jó film, másodszorra inkább Süsüt nézzük meg a gyerekekkel. Hiába, hogy David Fincher rendezte, ezúttal elmaradtak a lakatlan filmes szigeten tanyázó számkivetett nézőt birizgáló kalandor hullámok és szelek: ez a produkció meg sem közelíti a Hetedik, a Játsz/ma, a Harcosok klubja, vagy a Nyolcadik utas a halál színvonalát. 10/5

Outpost (2023)

Ebből a horrornak nem nevezhető pszicho-thrillerből akárki láthatja, mivé vezethet, ha egy idegileg labilis, erősen traumatizált csinos nőt bízunk meg egy nemzeti park tűzvédelmi felügyeletével.
A tűztoronyban több hónapos őrszolgálatot vállaló menyecske esete már a film kezdetén kísértetiesen emlékeztetett Kubrick nagyszerű mozijára, a Ragyogásra. Ugyanaz az alaphelyzet: a világtól távol, a civilizáció kellékeitől mentes helyen egy ember a saját fejébe záródó gondolatok rabjává válik. Klausztrofóbia a javából, még úgy is, hogy százmérföldes vadon a börtön. Spoilerezni nem akarok, de aki látta a Ragyogást, annak nemhogy a film nem lesz újdonság, de még a jelenetekben is visszaköszön a derék Jack Nicholson hajdani parádés őrjöngése. Ezzel együtt tűrhető kis mozifilm. Gyaníthatóan majd Oscarra nem jelölik, de legalább két óra alatt világossá válik a legmegátalkodottabb feministában is, miért alkalmatlan az emberek nagy része arra, hogy fegyveres-egyenruhás szolgálatban, felelősség-tudatos őrző-védő munkát végezzen, és mindemellett önállóan hozva döntéseit tisztességesen, hatékonyan dolgozzon. 10/6