Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista

Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").

Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!