JOHN LENIN

Királyok

Egyre kevésbé hiszek a demokráciában. Már a bő három évtizeddel ezelőtt induló többpártrendszernél is éreztem, valami itt nagyon nincs rendben, de akkortájt még fiatal meg bizakodó voltam. Ebben a napjainkra kialakult demokratikusnak nevezett formátumban sehogy se látom a világot igazságosabbá tévő akaratot.

Ahhoz pont eleget éltem idáig, hogy kinyíljon a szemem, mi és hogyan működik. Az összefüggések fölfejtése sem okoz már fejtörést, legföljebb rendre meglepődöm az emberi ostobaság mértéktelenségén. Nem vagyok ment a hétköznapokba begyűrűző rossz szokásoktól, például szoktam politizálni. Azt is a magam módján csinálom. 

Aki ismer, igazolhatja, nyílt lapokkal játszom valami harmincöt éve. Állhatatosan egy oldalon maradtam. Ebből aztán adódott jócskán ilyen-olyan konfliktusom. Régebben sokat gondolkodtam rajta, mára már nem érdekel, ám még ma sem tudnám eldönteni, vajon hasznomra volt-e ez a kötődés, vagy inkább ártott nekem. Akármerre is billenne a serpenyő, mint említettem, már nem számít. Vagyok, aki vagyok, és már nem akarok változni, meg változtatni sem. 

Egy biztos, a kezdetek kezdetén is inkább királypárti, vagy ha tetszik, royalista voltam. Nem tehetek róla, sosem zavart a hierarchia. Ministránsként, cserkészként, a katonaságnál, vagy az iskolában meg a munkahelyeimen is jól viseltem, hogy volt egy előnyökkel és hátrányokkal egyaránt járó pozícióm a láncolatban, és ha fentről kaptam utasítást, azt megcsináltam, ha meg én adtam másoknak, akkor elvártam annak teljesítését. Ez így korrekt. 

Másik szempont: nézzük meg a világ sikeres országait. Kevés kivétellel, ahol stabilitás, értékközpontú gondolkodás, hagyománytiszteletre épülő fejlődés mutatkozik, jobbára királyságok. Dánia, Svédország, Norvégia, a britek, Japán, vagy az arab emírségek is ide sorolhatók. Nem mondom, hogy ez csak a koronák érdeme, de annyi biztos, a nemzetet szimbolizáló vezető hitelessége kulcskérdés, és ez így van jól, működik a rendszer. Magyarország vagy Szerbia talán már sosem lesz királyság, de azt kiváltandó, még a jelenlegitől is jóval erősebb hatalmat adnék a mindenkori vezetőnek.

Ezzel együtt az uralkodó egyik legfontosabb küldetése, hogy az ország érdekében a különféle, egymással ellentétes, pártpolitikai érdekek mentén cselekvő politikai szereplőket kordában tartsa és folyamatosan emlékeztesse őket, hogy a pártpolitika célja végső soron mindig az ország érdekében történő cselekvés. Kellene, hogy legyen – teszem hozzá, és nem akarok aktuális közéleti témákat felhozni, de a magyarnak nevezett ellenzék ukrán kapcsolati tőkéje alsó madárfogással illetve is kimeríti a hazaárulás büntetőtörvényi kritériumait. Szóval elkelne errefelé egy tehetséges király. De ha már az nincs, legalább legyen szégyenpad minden város piacterén. 

Föld, föld...

Csak hogy tisztázzuk: Ukrajna mezőgazdaságának a harmadát, vagyis harminc százalékát amerikai tőkések uralják. A többi sem az ottaniaké, az ukránoké már: valami 60 százalékra becsülik az offshore cégek tulajdonát. Egy rakás Ciprusra, Luxemburgba meg Egyiptomba bejegyzett cég birtokolja a termőföldek javát, a tíz legnagyobb „ukrán” mezőgazdasági vállalat is ezekben az adóparadicsomokban székel. Míg Közép-Európában 100 hektáros gazdaságnál, vagy netán 1000 hektáros birtoknál már ájuldozunk, Ukrajnában ekkora földdel kiröhög az ottani tőke: százezer hektár alatt nem is veszik komolyan a mezőgazdasági birtokot. És ezeket akarja támogatni a brüsszeli bürokrácia. Egy garas sem fog jutni a kisemmizett ukrán gazdálkodónak, megy majd minden az offshore paraván mögé bújt multiknak. Ez a kisebbik rossz. A nagyobb gond majd az lesz, hogy sem a lengyel, sem a magyar parasztoknak ezután nem jut támogatás, lévén, a nagy európai bővítési kísérlet eszement ötletét a kisemberek zsírján akarják megsütni. Ahogy az lenni szokott. Ha hagyjuk. 

Lenin

John Lennonról kiderült, hogy rasszista kilengései voltak. Mivel a nevezett muzsikust, meg az életművét se tisztelem, konzekvensen John Leninnek szoktam nevezni, megérdemli. Most előszedték a naftalinból, leporolták egy régi levelét, amiben történetesen négernek nevez egy négert. 

Mindig elbámulok a hisztérián. Ezen az alapon én is lázadozhatnék, amiért következetesen "fehér" embernek titulálnak. A fekete miért nem lehet fekete, csak "afroamerikai"? Ráadásul az egész őrület szembe köpné a magyar nyelvet is, mert nálunk a négernek nincs semmiféle rosszindulatú értelmezhetősége. A szerecsen avíttabb, vitatható lenne a mai nyelvezetben, a "feka" divatos szleng, tán a "boxos" meg a "nigger", ami egyértelműen lenéző, sértő, de hát ezeket a köznyelv és a normális ember nem is alkalmazza. Némi áthallás: a hétköznapi utcán, társalgási formában a roma polgártársak előszeretettel cigányozzák a másikat. Megtehetik. Ugyanők meg fölhorgadnak, ha egy kívülálló cigányt merészel emlegetni. 

Műbalhé az egész. Unatkozó vagy velejéig gonosz éttermiségi figurák gerjesztik a problémát, hogy ott rúgjanak a többségi társadalomba és a normalitásba, ahol csak tudnak. Őket kéne néven neveznünk. És szégyenpadra lakatolnunk.