Holnap fölnyílik a földi paradicsom kapuja.
Hazamegyek.
A hazatérés kicsit olyan, mint a szenvedély egy nővel. Az aprólékos rákészülés örömét a vérfakasztó boldogságig elnyújtani, elodázni az önkívület pillanatait, a majdani beteljesülés mámorát kiélvezni nagyobb értelmet ad az utazásnak, mint a tulajdonképpeni megérkezés.
Elhatározás kérdése, hogy akarom megváltani a saját világomat. Más-más a módszer.
Holnap hazautazok. Ez az egyik.
De ha úgy adódik, elég, ha rajzolok. Ha meg úgy: festek. Néha meg – mint most – írok.
Ide kívánkozik, bár illőbb lenne szemérmesen hallgatni róla: a múltkor arra gondoltam, milyen döbbenetes, a krisztusi INRI anagrammája az ÍRNI.
Írni a csöndben és a tivornyák lármájában is. Ezt csak úgy szabad, hogy értelemmel elegy akarattal cselekedetté manifesztáljuk a gondolatainkat, tehát teremtünk, izzásig hevült lelkülettel, miközben eggyé válunk a világegyetemmel ötvözött nihillel, a tűz parazsával és a tenger hűsével, a dűlőutak porával csak úgy, mint a nőstény bércek ellette karsztos monolitokkal.
Mindez miért? Mert arra vállalkoztunk, hogy a bennünk zajló folyamatokból megértsünk valamit a bennünket körülvevő dolgokról is.
Az írás, a rajzolás, a festés is alkímia. A felgomolygó ideákat anyagszerűsítjük.
Úgy tekintünk rá, mint egy régi, álmunkban felbukkanó, sejtelmes kontúroktól vibráló, sosem látott arcú szerelmünk megtestesülésére. A világra segítjük, mert bár álmunkban sokszor alakot váltott, bántott bennünket, meg is csalt a csapodár rüfke, de a papírra-vászonra leképezett csalárd ideát már a szeretetünk élteti, elfeledtük a bűneit, megbocsátottunk neki, lévén tudván tudjuk, ahogy régen, még most is szerelemmel szeretjük, és ez így is marad: ennek sosem lesz vége.
Várnak az öböl édenkerti, meleg párái.
Messziről is fölismerem már a lila teliholdfényben a Lovćen szénceruzával égre rajzolt sziluettjét, a tengerben tükröződő csillagokat, a zsalugáteres ablakok kútmély, sűrű sötétjét, Bobo halászhálóinak érdes tapintását, a partra sodort üres kagylóhéjak dögszagú bűzét csak úgy, mit a pékség kemencéjében sülő kenyerek rőt kérgének az illatát, a fehéren izzó sziklafalak szemfájdító mezítelenségét, és a délceg cédrusok fövenyre boruló keskeny árnyékát is.
Ha valami értelmet ad annak, hogy vagyok, az a kulisszák mögé belátás képessége, amikor egy-egy helyzetben a jelenségek igazságtartalma fölsejlik előttem. És mikor a lélek erősebb léptekkel marsol, mert a hazatalálás harangszava egyre erősebben kondul meg bennem, akkor még erősebben hinni tudom, hogy élni, szeretni és szeretve lenni nagyon jó dolog.
Akkora kincs, amit csak alázattal szolgálni lehet, és hálával telve köszönni, hogy megkaptuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése