 |
| Halászok - festményem |
Jó elhagyni a ködbe bugyolált fővárosi utcákat.
Jó újra látni a szürkeségből kibontakozó kerteket, az út menti ligeteket, ahogy a néma erdők szélén a tél darumadarai ék alakban repülnek a szülőföldem felé.
Az autópálya délnek iramodó sávja mellett villanypóznák táncolnak, fémesen fintorognak az égre, én meg utazom, mintha alvó gyermek lennék a saját álmomban, testtelen boldogságban és fájdalmak nélkül.
Hétfő van.
Ma visszamegyek a folyómhoz.
Meglúdbőrzök a látványtól, ahogy a januári nap fagyos aranyvirgácsa paskolja a szántásokat.
A vidék sutaságában is muzsikál. Az ismerős táj szívélyes, a derűjében nincsen semmi megjátszó szándék: úgy világít fehéren, sárgán, kéken és barnán, miként egy jól sikerült festmény komplementer színei tudnak egymásba olvadva összesimulni. Ezek a színek zenélnek. Hangjuk van. Őszinték, közlékenyek, és a személyes mondandójukat belülről hallom, vagy mögülem suttogják – csakis nekem. Nincs attól megrendítőbb vallomás, mikor a penge horizont éle a szerelemről szól, amikor egy dél felé elhajló nádszál nekünk bólogatja a szenvedély ritmusát, ha a fagyott kanális tükrén egy kedves arc sejlik fel a fényben. Együtt hallgatok az efféle üzenetekkel. A kódfejtéshez éteri csönd és nyugalom kell.
Így gyönyörködöm a tél kincseiben, amíg Szegedre nem érek. A Tisza-part régi, öregek által fotózott városa fokozatosan elhalványul az új generációk előtt. Még dacolok az elmúlással. Még olykor visszasóhajtom az itt töltött nyári délutánokat, az Ifjúsági Napok éjszakába fúló mámoros óráit, Dinnyés Jóska akkordjait, a sátoros vakációkat a kempingben, a híd alatti hálózsákos-csöves kirándulásokat, az első zöld címkés Dreher sört, és máig orromban érzem a Nem Egri Borozó áporodott pinceszagát, a Ring kocsma izzadt gőzét, meg a régi Hági kerthelységében fölszolgált galuskás marhapörkölt bódító illatát.
Átvágva a Körút forgatagán a fürdő sarkán időzök egy versnyit, odahajolva szürcsölök néhány kortyot az Anna-kút tőgy meleg termálvizéből. A kút kávája feletti kovácsoltvas pergola roskadozva tartja a fölfelé kúszó lila akácok egzotikus koronáját. Akár egy mesebeli őrző sárkány: a girbegörbe fák folyondáros törzsei kuszán, összecsomósodva, védelmezőn borulnak az ezerméternyiről feltörő forrásra. Fénylik a belvárosi világ. Csordányi autó tülköl tova, egy kucsmás nő tolja a kisbabáját, az aszfalton az árnyékom megrövidül, miközben én folyton folyvást keresem magam, lélegzek, élek, az értelmem csodás játékot játszik velem – eszmélek, a fiatalságomat idézve.
Az emlékeim romjai közül bámulom a kirakatokat.
Itt valaha könyvet vettem. Az antikváriusok már névről ismertek. Hordtam haza a könyveket, majdnem fél évszázada a dédelgetett jószágom minden Szegeden beszerzett kötet, amit elolvashattam, amiből tanulhattam, kicsit megismerhettem a megismerhetetlent, táguló ésszel figyelhettem a táguló világra. Akkoriban, a felocsúdásom időszakában kezdtem először hinni. Csodás évek voltak. Nyughatatlanul éltem, mezítláb lépkedtem a szabad földön, sokszor azon is háltam, és a gondolataim is csupaszok voltak, mert a Gondviselés nagylelkű volt hozzám, engedte, bolyongjak akaratom szerint, megtagadva és befogadva amihez csak a kedvem tellett. Nem csuktam magam kalodába, egy akolba se kényszerültem: eddig csak részlegesen, időnként gyanítottam, viszont az utóbbi években már tisztán látom, hogy ez mekkora ajándéka volt a sorsnak!
A folyóhoz érve megébred bennem a honvágy. Felismerem az ártéri fák deres ágainak rajzán az otthoni füzesek szikkadt gallyal rótt kézírását, a nyaki ütőeremen a Slajc tajtékos vize lobog, megint látom, szinte ütemre bontva tudom a tőkés récék szárnycsapását, és a megszokott mozdulattal intek az ég firmamentumára illesztett napkorongnak. Minden érthető.
Tűnődőn bámulok le a Bertalan-híd korlátjáról a hártyás szélű Tisza vizére, ahogy jeges örvényt vetve lejt keringőt tova, Bácska irányába, ahol az iszapos parton most is ott kushadnak a szurtos ladikok és Nepomuki Szent János szobra hallgató alázatra inti a vízen járókat, a folyóból élő embereket.
Állok a hídon, a korlátnak dőlve. Fúj a szél, simogat, kócol jótékonyan. Sirály leng a folyam fölött. Nézek a fákkal együtt a magasba.
Köszönök mindent Tamás! Ma van a születésnapod.
Ma lenne nyolcvanegy éves Cseh Tamás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése