FILMES NAPLÓ - 21.

 

Der Pass – A hágó – (2019) – 1. évad

Groteszk pózba helyezett meztelen férfi hulláját találják meg a bajor Alpok és Ausztria földrajzi határán. Eldönthetetlen, melyik állam rendőrségének a hatásköre lenne a gyilkosságot kinyomozni, ezért vegyes detektívpáros ered a sorozatgyilkos nyomába, egy ambiciózus német felügyelőnő és a mackós mozgású, lelkileg zilált salzburgi kollégája.

Az első évadot végignéztem. Aztán a másodikat is végigizgultam, ami minden tekintetben azonos színvonalú a kezdeti szériával. Összességében azt kell mondjam, ez az osztrák-német produkció simán odafér a klasszikussá minősült svéd ikertestvére, A híd mellé.

Annyira kellemes csalódás volt ez az Alpokban játszódó krimi-thriller, hogy arra szavak nincsenek.

Egy dolog, hogy A hídban már bevált zord, egzotikus tájjal ötvözik a történet vérfagyasztó és mégis drámai hangulatát, de miként A hídban, itt is a két főszereplő játéka viszi a prímet. A kettejük között vibráló feszültség adja a történet igazi mélységét. Külön figyelemreméltó, hogy a néző szeme láttára miként megy végbe egy hihetetlen lelki folyamat: a szétcsúszott osztrák nyomozó lassú eszmélése, ahogy önmagára és életcélra talál – ez kéremszépen igazi fejlődéstörténet, mesterien koreografálva.

Egy rakás fordulat van az epizódokban. Időnként még a mellékszereplők révén is gellert kap a sztori, csak kapkodtam a fejemet. Arany keze lehet a forgatókönyvírónak, nem különben az operatőrnek és csillagos ötös a rendezés, pedig sajnos a német produkciókban mostanában sűrűn-sűrűn túltolják a "jóeNberkedő" szekeret, de ebben sorozatban nyoma sincs a szinte már kötelező germán elhülyülés szimptómáinak: teringettét, milyen jó ezt leírni!

Végszóként melegen ajánlom mindenkinek, aki a hasonló műfajú sorozatokat kedveli.

Nálam 10/10.

Elkövetők – 1. évad (2023)

Ától cettig megnéztem.

Tanulságképpen. Büntettem magamat, amiért ilyen hülye vagyok, hogy beszopok minden ígéretesnek hazudozott amerikai bűnügyi gagyit.

Ez nem is egy krimi, hanem egy propaganda sorozat. A manapság divatos voke elmebaj összes ismérvét hozza kötelezően, klinikai eset gyanánt. Egy-egy szcénánál hangosan röhögtem, szekunder szégyenként, kínomban: ilyen marhaságokat nem lehet képernyőre rögzíteni. És mégis.

Csak az nézze meg, aki abszolút elfogadó például az LMBTQ habveréssel kapcsolatban. Sokáig én is az voltam, nem figyeltem arra, hogy időről időre valami új maszlag jelenik meg a filmeken. Nyeltem egyet, mikor rendre, parancsolatszerűen az azonos neműek pompás kapcsolatait reklámozták, de úgy voltam vele, haladjunk, rendben. Ám mára olyan elvtelen pimaszsággal és akkora erővel tolják a szivárványos biciklit, hogy a hozzám hasonló türelmes, jóízlésű embereket is megutáltatják az életellenes ideológiájukkal.

A fim története papírmasé sablon: már az első epizód végén sejteni lehet a véget, annyira didaktikus az amerikai rendező. Akár egy Jókai Mór regényben, itt is a jó az ordításig jó, a rossz pedig olyannyira rossz, hogy esélye sincs visszagurítani a focizó kisgyerekek közé a labdát.

A szereplőkről sem hozsannáznék.

Egytől-egyig "zs" kategóriások, a bérgyilkost leszámítva, akit mintha már láttam volna komolyabb mozikban mellékszereplőként. A főhős játéka abban merül ki, hogy bár többszörös gyilkos és soha nem volt tisztességes munkája, rendre egy földre szállt angyal béketűrésével támolyog vérfürdőről vérfürdőre, és néz a borjú szemével, szomorúan. Nyilván nem lehet rossz ember, amúgy, hisz homoszexuális, egy – a hóna aljáig érő – szintén néger kétcsaládos apuka a "vőlegénye".

Itt meg is bicsaklott a történet, elhűlve láttam, nem fehér és szőke fickó a babája, mert 100-ból 99 esetben ezt nyomják. Aggódom, nem lesz ebből baja a filmet jegyző stábnak? Az kipipálva, hogy a legisleg-rémségesebb figura kötelezően konzervatív, klubba járó fehér szörnyeteg, csakhogy a homlokára nem írták: Elon Musk. (Gondolom, nem volt merszük az elektromos autógyártás mellett további allúziókkal utalgatni a milliárdos démonra, mert esetleg hullasápadtra perelte volna a filmproducereket.) További rejtély, hogy mikor egy elit rablóbandát válogatnak össze az amerikaiak, akkor miért van az, hogy a film eseménye patikamérlegen követi az arányos bőrszín és nemi identitás kiskátéját, olyan egyenlően porciózva a szerepeket, hogy egyik kontinens népessége, vagy a nemi- és egyéb felekezet híve se érezze magát kisemmizve. Ezért itt is van állandóan arabul beszélő, Mikulást is megszégyenítően jóságos vén kasszafúró unokástól, továbbá a homoszexuális néger mellé még egy vajlingyni valagú – de amúgy aranyosra fazonírozott – feka szélhámos nő, meg acélszőke, de persze pszichopata skandináv bérgyilkos, anorexiás nő, aki telefonfülkényi őrző-védő hústornyokat hajigál csuklóból, meg még a jóég tudja miféle nációk, ahogy azt Amerikában Mórickáék elképzelik. Keresgélem a megfelelő jelzőt, a kifejezést: döbbenet. Talán ez sem fedi ennek a fércműnek a minősítését.
10/1.

És még jóeNber voltam.

The Fear (Félelem) – 1. évad (2012)

Nincs rá jobb szó: Peter Mullan egy zseni. Színészként nehéz párját találni, amikor rosszfiút játszik. Ahogy ebben a szériában a kiöregedő, értelmét elveszíteni kezdő beteget, azaz egy hajdanvolt rettegett maffiózót játssza – egyenesen parádés. Pedig nem csinál mást, csak olykor zavarodottan hunyorog és megremeg a szája széle: mi meg – nézők – a kezdődő alzheimeres ember vergődését látva már nem egy kemény krimit látunk, hanem csak egy szánni való, az összeomlás szélén tántorgó földi halandót, aki megpróbál a sorsán és a betegségén úrrá lenni, minden idegszálával a családot meg az érdekeltségeit védeni...

Fekete dráma.

Amúgy piszok jó angol bűnügyi történet (is) lehetne, az a szál sem gyenge, ám összességében mégiscsak egy ember énjének, az önképének a tragikus elvesztése áll a sztori centrumában, nem a koszovói albán kábítószeres gengszterekkel vívott háború. Négyrészes rövid brit sorozat. Megéri megnézni. 9/10