SÁTÁNTENGŐ

Karikatúrám

Anarchia

Szívbe markoló cikk jelent meg a Népszavában, egy hajdani punk zenészről, aki a hetvenes évek óta muzsikált az általam sosem hallott, ám állítólag közismert Vörös Görények (?) zenekarban.

Az egykori tüskefejű sztár most Hódmezővásárhelyen tengődik, szegény. Hatvankét évesen az utcára kényszerült, s bár egy átlagos hajléktalanszálló meglehetősen alternatív helynek számít, az idősödő ember nem érzi ott jól magát. Ezt meg is lehet érteni. Nem szeretnék érzéketlen tuskónak tűnni, de a történetnek – a tragikumán túl – azért akad tanulsága is.     

Ami a punk mozgalomhoz köthető, az szélsőbaloldali volt és maradt. Pluszban, rontva az amúgy is kétes értékrenden, anarchista eszméket kevertek hozzá. Tehát a bácsi a kompániájával együtt világ életében a rend, a biztonság és a normális emberi élet ellen énekelt, kampányolt. Most, hogy a sors torz fintorával meghozta neki a rendetlenséget, a bizonytalanságot és az abnormális életet, hirtelen elvágyik, visszacsinálná mégiscsak.

Láttam már hasonlót, bő három évtizeddel ezelőtt. A kilencvenes évek elején a körúti villamosra felszállt két irokéz frizurás, bőrszerkós, szögekkel kivert, szemmel láthatóan bódult fiatalember. Koszosak és gebék voltak. Jó, ha a kettejük nyomott egy mázsát. Mindennek dacára hangoskodtak, handabandáztak, játszották a polgárpukkasztó szerepüket. Nem sokáig. Pár székkel odébb felállt egy telefonfülkényi, bőrfejű fickó, odalépett hozzájuk, és két mozdulattal leütötte mindkettőt, aztán a padlóról felemelgetve, váltásban kezdte verni őket, de olyan természetességgel, akkurátusan, hogy csak bámultuk. Az áldozatok fetrengtek, visítottak, „emberek, segítsetek”, kiabálták. Senki sem mozdult, csak egy esernyős, ballonkabátos öregúr jegyezte meg félhangosan: „Anarchiát akartatok. Megkaptátok.”

Pár megállóval odébb a villamoskocsiból a beton peronon landoltak, a nagydarab kopasz meg szó nélkül visszaült a helyére. 

Orosz rulett

A II. világháború óta először újra mozgásban a német csapatok, külföldi bevetésre indul a Bundeswehr – zengedezte minap a sajtó. A hírek szerint a litvánokat védik majd a jófej germán alakulatok. Mivel szeretem a történelmet, és némi párhuzam adódik mindig a múlt és a jelen rögvalósága között, mert gyakran esünk ugyanabba a már egyszer elkövetett hibába, csöndben megjegyezném, hogy a litván állam pont a Német Lovagrend ellen jött létre, nem pedig Moszkva, azaz az orosz cárok hatalmi ambíciói miatt. Ennek következtében a litvánok egykoron jókora keleti szláv területeket kebeleztek be, miközben az ősi ellenségük továbbra is a Teuton Lovagrend maradt. Furcsa, hogy most ugyanők a német fegyveresek oltalmát áhítják a vélt orosz fenyegetéssel szemben. Alighanem az őseik vadul forognak a litván Pantheon kriptáiban. Közben tegyük fel magunknak a kérdést: egy égből pottyant német dandár jelenléte az orosz határon, aggódnunk kéne? Ugyan miféle baj lehetne belőle? Volt már rá példa? Volt. Mi lett a következménye? Semmi, csak egy világháború. Bagatell.

Amíg a közelmúlt német hadügyminiszterinek zöme egy gépkarabélyt sem tudott megkülönböztetni egy géppuskától, addig ez a mostani németnek nevezett "hadsereg" annyi izgalmat fog okozni Moszkvának, mint 1943-ban Paulus tábornok elhagyott pizsamanadrágja Sztálingrád hómezőin. Jelképesség persze akad bőven, ezekben a nesze semmi, fogd meg jól gesztusokban nagy a Nyugat politikuma, vízgereblyéznek évek, évtizedek óta. Most viszont elkezdtek a tűzzel játszani. Rossz vége lesz ennek. A nyugati mainstream nem tanul két évszázad hibáiból. Nekünk, magyaroknak sem marad nagy mozgásterünk. Csak arra kell ügyelnünk, maradjunk ki mindenből, amíg lehet. Húzzuk ki a végsőkig, mint legutoljára, '44 márciusáig. Még megérem, hogy valami új Simonyi óbesterünk ezúttal nem a párizsi, hanem a berlini trón bársonyára üríti ki a pipahamuját.

Sátántengő

Aranyos hangvételű cikket olvastam a vidék Magyarországáról.

Hol máshol szakértik leghitelesebben a haza hátrébb rangsorolt régióit, mint a 444 hírportálnál? Köztudott, hogy az ottani szerkesztőségben dömping szokott lenni az életszagú, a magyar közállapotokat hűen láttató, általában legalább egy Pulitzer-díjra jelölhető írásokból. Hol volt, hol nem volt, egyszer, 2024 zord telén a független és objektív 444 munkatársa ellátogatott a belvízzel elárasztott tiszántúli szántóföldekre. 
A hihetetlen kaland részleteit most helyhiány okán nem taglalnám. Elég annyi, hogy érdekes okfejtés után hősünk kedvesen konstatálta, hogy a magyar gazdák tízezreinek az életét, a munkáját ellehetetlenítő belvíz a januári hidegben megfagy, ami végre pompás kikapcsolódást kínál az amúgy „sátántangós hangulatú” vidék „nyomasztó” meglétéhez, lévén a roggyant szellemű pária falusi népség kedvére korcsolyázhat, végre „hülyéskedhet” a jégen.

A magyar történelemben, a hazai közgondolkodásban soha nem volt akkora tátongó szakadék a valóságtól elrugaszkodott, szappanbuborék létben lambadázó magyarnak mondott – a lényegét tekintve viszont kozmopolita – ál-éttermiségünk, és a belpesti fröccsöntött Riviérától már akár harminc-ötven kilométerrel arrébb élő honfitársaink igazsága között. Régebben is volt ugyan urbánus-vidék ellentét, mondhatni sok évszázados jelenség ez. Ám ami ma zajlik, az már több eszmetörténeti kuriózumnál: ez már maga a létkérdés, a magyar létfenntartás, a nemzet megmaradásának a legfontosabb ügyévé vált. Engedjük-e, hogy pár száz semmihez sem konyító, a felhőket és a holdat is seggen ülve nyaló nebáncsvirág véleménye uralja a közéletet, vagy erőt veszünk magunkon, undorral félrelökjük őket, a viselt dolgaikkal együtt, és újrafogalmazzuk a Kárpát-medencét. Igen, még Budapesttel, ezzel a gyakran hálátlan fővárossal együtt is. Rajtunk múlik, mikor és meddig húzzuk meg a vörös vonalunkat. Nem magunk, az utánunk jövők miatt.