HAMVAZÓSZERDA

Éjjel Márai epigrammái. Ég és Föld. Mindenkinek elolvasásra ajánlom. Miheztartás végett. Arról szól, hogy mennyi is az emberi élet. Mi az igazság, azaz egyáltalán létezik-e színtiszta igazság? (Van. Isteni. Hisz egy Vele.) Olvasom, és a homlokomat a könyv kérgének támasztom. Minden, tényleg minden csak a szeretetről szól. Adni valamit. Aztán ismételten, aztán továbbra is csak adni, és várni, békével várni, majd hálával fogadni, ha kapni – bármily csekély mértékűt. De még így sem biztos az irgalom. A majdnem mindenségtől két hajszálnyira is lehet függeni. Tudom.

Mindezekkel együtt a lámpafényben más kérdések is föltolulnak. Személyesebb jellegűek, amik hosszúra nyúló éjjeleken át megakasztják az imát, és csak áztatják a párnát. Hogy mekkora a becsület. Hogy vajon föloldható-e a hit és a bűnök meg az erények közötti dilemma. Hogy van-e érdem, kegyelem, vagy pusztán egy kísérleti alany vagyok, akit meddő teszteken próbálgat a sorsa? Nincs felelet. Csak türelem van. Megbocsátás a bántásra. Odaadás az elutasításra. Szeretet a szeretettelenségre. Ez a kínzó idő embert próbáló. Minden perc egy-egy fényvilág remélése a sötétben. Odakint az éjszaka leple. A szobában szilvalekvár homálya. Keskeny sárga fonál világlik csak, amit a garzon ablaka beszűr a szemközti tűzfalról – mint résnyi reménysugár. Tán jel. Nem megfejthető.

Ahogy azt sem tudom, hányadízben olvasom a kötetet. Valamelyik éjjel megint elölről kezdtem, mert minden egy körkörös újrakezdés. Egy könyv. Egy szándék. Egy érzés. Semmi sem új. Már meg se riadok, amikor kiderül, megint lett eleje a dolgoknak. Az első lépésnél tartani. Aztán végük lesz, hogy utána sokadszorra köszönjön vissza rám a már látott, a már tapasztalt. Előbb az öröm. Aztán a fájdalom. A boldogság karonfogva jár a szomorúsággal. Ha azt hinné valaki, ez a folytonos tortúra az élet értelme, sajnálatos a tévedése. Az élet értelme sokkal kisebb dolgokban rejlik. Észrevétlen semmiségekben, amiknek a fontosságára csak utólag eszmélünk. Hogy min múlott. Két hajszálon, például. Mi, emberek csupa helytelen, gyönyörökkel teli, alávaló dolgaink mellett azért nem tudunk fütyülve elmenni, mert függők vagyunk. Mindentől. Az élvezetektől, a káros szenvedélyektől, a bűnök halmozásától éppen úgy, mint az öröm hajkurászásától vagy épp a szerelemtől. Aki szerelmes – kár mellébeszélni – függő a viszonya. Ezért a szerelmesnek sem lehet megálljt parancsolni. A függő inkább tönkreteszi magát, mintsem hogy abbahagyja.

Mert néha két hajszálért is megéri.

                                      Pk