Sokat tanulok
mostanság. Az idő nagy tanító. Nem csak a vekker mérte idő, hanem a kinti,
váltakozó időjárás is feladja a leckét. Ahogy berobbant márciusra a nyárias
tavasz, úgy vált bennem a világ észlelése egy másfajta ízlésre. Ingerelnek a megmagyarázhatatlan
látomások, és a véletlenek is egyre sűrűbben köszönnek rám. Igyekszem sokat
rajzolni. Skicceket készítek, jobbára ceruzával. A nagy egészet már sokszor szemrevételeztem.
Kétségkívül unom is. Inkább a részletekre figyelek, mert, ahogy múlnak az évek
már csak az apróságok érdekelnek. Rengeteg van. Pazar a világ, kimeríthetetlen
élménytár. A nagy, átfogó látványát meghagyom másoknak.
Visszatér a rövidlátásom, a szónak abban az értelmében, ahogy a földön hasaló a
fűszálak tengerében fölfedezi a bogarak létét. Aléltan, ébren és az álmaimban a
parányi univerzálék az emlékeimmel keverednek. Mintha már újfent nem akarnék
hosszan megírt, sokszor olvasott, közismert regénybe kezdeni. Helyette
pársornyi szöveg elég. Egy bekezdésnél többet nincs kedvem böngészni. Olykor elcsöndösít
egy sor egy egész napra. Egy szépen megtalált tőmondattal egy hétig is eléldegélek.
Egy szó is elég. Csak igaz legyen, olyan igaz, amilyen a csillagok fénye. Más –
nem nagyon számít. Várom a kevés, a kicsiny, a halvány dolgok meséjét.
Egy ideje azokra a pillanatokra vagyok fogékony, amikre fiatalabban nem adatott
meg a képesség. Vagy, mert a sűrű tempójú, zaklatott rohanásomban elfutottam
mellettük, vagy, mert éretlen ésszel éltem, vagy azért, mert a bőségben dúskálás
közben méltatlan voltam a kicsiny összefüggések fölismerésére. Mostanában meg a
lim-lom jelenségek immáron megtorpantanak. Mint tegnap.
Pénteken délelőtt a nap heve émelyítőn fűtötte az utcákat. A ház előtti platánfák
rügye füllel hallhatóan pattant ki, fáradt fejét fölemelte a narancssárga
mellényes, ismerős utcaseprő, a hűvös oldal járdaperemének homályán átütött a
napfény, és a választási plakátok csaholó színe szemet bántóan virított a
kandelábereken. Körbe se kellett néznem: a csütörtöki kép vajmi keveset
retirált. Annyi különbség volt a tegnaphoz képest, hogy messzebb, a téren
hangokat írt a levegőbe egy melódia. Hawai gitáron játszott egy muzsikus. Két
sarokkal idébb is fölismertem a zene foszlányait. Jegyezzem föl, március 25-én, pénteken Pink Floyd szólt: Bárcsak itt lennél…
Újat írt a dallam, a semmiből lett a valaminek a vonzása. Az akkordok gravitációja
elkapott. És ahogy lépdeltem közelebb, egyre közelebb, úgy kezdtem eltörpülni a
fölém tornyosuló házak között. Súlyt rakott a hátamra valami, sajgás támadt a
mellkason, a rám szakadó bazári fényben, ebben a fullasztó, tavasziasan giccses
légkörben, elkapott a bizonyosság és hitelesség nélküli félelem. És tovább szólt,
jajgatott a négy-öt akkord a gitárból. Különvált a hangszertől, a lompos
zenésztől, és fájdalommá nemesedett, amit a húsvét lila fátylával takartak. Az utcák
forgalmában gyertyák gyulladtak, ráncos kezek nyúltak régi levelek után, a
madarak elhallgattak és meghalt a délelőtt. Egy ablakpárkány peremére
odatelepedett a megértés képessége.
Az utcai muzsikus már régen hazapakolt, de én péntek este a Ligetben még mindig
hallottam a dalt. Egy félreeső, megcsonkított padra leltem, aminek ülődeszkája
hiányzott. A pad vázán csak a támla árválkodott és az esti árnyak takarták
mindentől. Egy öreg fa vigyázott rá. A maradék deszkára leültem. Nem volt abban
semmi költői, mégis szerettem ott. Figyeltem és álmodtam. Wish You Were Here...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése