2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. november 9., csütörtök

MARTIN NŐJE




Ülünk Martinnal. Ő a tolószékében, én meg a padon. Süt a nap. Mintha tavasz lenne, nem november eleje. Ki is gombolom az ingem nyakát. Meleg van. Martin is dünnyög valamit. Már megint nem értem mit motyog. Szólnék hozzája, de aztán inkább mégsem. Nem lehet az olyan fontos. Vannak szavak, amiknek muszáj elszállniuk a szélben, muszáj semmissé lenniük, mert már a keletkezésükkor is fölöslegesek voltak, eleve hiteltelenségként lettek hangzó alakban kimondva. Hát – hallgatok. Aztán Martin – teljesen váratlanul elkezd beszélni, hangosan, némi izgalommal a hangjában, mint akinek épp most támadt valami halaszthatatlanul fontos ügye, közlendője jutott az eszébe, és gondolkodás nélkül kényszeresen el kell mesélnie valakinek, ami a fejébe tolult, ami kő a szívét nyomja.
 Említettem már a feleségemet? Nem, mi? Nem nagyon szoktam fölhozni a témát. Régi ügy. Akkor még megvolt a lábam. Dolgoztam. Volt lakásom, egy közös lakásunk volt a feleségemmel. Kölcsönre vettük. Két helyen is dolgoztam, maszekoltam, hogy a kölcsönt bírjuk fizetni. Rendes volt a feleségem. Ő is dolgozott. Ápolónő volt a baleseti sebészeten. Szült nekem egy fiút, meg egy lányt. Nagyok már a gyerekek. A feleségemmel maradtak. A lakást eladták, már máshol élnek. Szép lakás volt pedig, jó helyen. Amikor vettük, direkt kinéztem magunknak. Fogtam a kezét és mondtam, ugye milyen jó lesz? Jó is lett. Minden közel volt. Ha meggondoltam magamat, csak egy ugrásnyira találtam borbélyt, vegyesboltot, éttermet, garázst, pékséget. Egyszóval: mindent. Akkor még volt lábam. Bírtam magamat. Ha fölállnék, most is majdnem százkilencven centi lennék. De nem nagyon szoktam felállni.  Fáraszt, mert mostanában gyorsan fáradok. A feleségem rendes asszony volt. Nagyon. Szerettem is. Néha odamondogattunk egymásnak, igaz. Mindenütt szokott egy kis veszekedés lenni. De én még akkor is szerettem. Még így is. Mert mondom: rendes, jóravaló asszony volt. Szépen nevelte a gyerekeket. A lányunk az ő természetét örökölte. Én kicsit keményebb voltam. Ő meg a puhább. Ámbár, így van ez rendjén. A férfi legyen erős, a nő meg gyöngéd. Az én feleségem gyöngéd volt. Hozzám is. A gyerekekhez is. Néha kérdezték is, tréfásan: hogy tudtok ilyen szépen meglenni? Hogy tud ez a nő ezzel a fickóval egy fedél alatt élni. Ilyenkor csak nevettem! Mit is tudták azok, miként működnek nálunk a dolgok. Éltünk. Néha elmentünk nyaralni. Az orvos javasolta, hogy a gyerekeknek muszáj a nap, a levegőváltozás. Hát, mentünk, amint került elő egy kis rávaló. És mindig került valahogy. A gyerek egészsége nem pénz kérdése. A feleségem egyszer nyert szépségversenyt, tudod-e? Kórházi nővérek közül választották ki a legszebbet. A Kórház Szépe azon a nyáron ő lett. Kapott hozzá oklevelet és még egy cikk is lejött róla, egy újságban. Benne volt a fotója a feleségemnek, az íráshoz kérték, külön erre a célra. Mosolygott rajta. Mármint a fényképen. Olyan szép volt. Pont úgy nézett ki egyébként, mint az Unger-udvar közepén álló nőszobor. Ugyanaz a tekintete. Ugyan olyan tökéletes az alakja. Néha elgurulok oda. Az Unger-ház udvarára. Megállok a szobor előtt és a feleségemet látom. Nézem azt a szobrot. Nézek föl rá. Szép. Mint mindig. Még most is szép lehet, noha évek óta nem láttam. De az a bronzba öntött nyúlánk nő emlékeztet rá. Jó nézni. Jó látni. Találkozni vele. Olyankor mintha kitisztulnának a gondolataim. Van, hogy beszélek is hozzá. Ha nincs ott senki az Unger-ház udvarán, meg is szoktam érinteni. Sosem bántanám. Csak simogatom. Ha már ennyire eltalálta a szobrász a feleségemet. Pont akkora, mint egy ember. Könnyű kis nyári ruha van rajta. Vállas. A nyaka is szakasztott a feleségemé. Az egyik kezét fölemelve tartja. Árnyékolja a szemét, vagy a haját simítja a homlokából? Nem tudni. De nem is érdekes. Nagyon találó az a mozdulat is. Teljesen, mintha a feleségemről mintázták volna azt a nőalakot. Olyan csinos. Olyan nőies. Olyan szép… – idáig érve Martin elhallgat. Mereng.
Nem hiszem, hogy észreveszi, ahogy ellépek mellőle. Otthagyom a pad mellett, tolószékében gubbasztva, virító sárga láthatósági mellényébe zárt magányával és szomorúságával. A fél lábával. Hosszú, nagyon hosszú a szombat. Menni kell, intézni a dolgot, amit az élet pakol a tarisznyába. A belváros forgalma most valamivel kisebb. Nincs a hétköznapi kapkodó tempó. A rohanás. Helyette séta van. Mivel a vak véletlenben nincs bizalmam, most is a bizonyosság döbbenete lúdbőrzik át rajtam, ahogy megállok az Unger-palota lizéniákra támaszkodó párkányos homlokzata, a csillagokkal díszített romantikus pártázata előtt, ahol az átjáró ház faragott kő szörnyei, sárkányszerű figurái vigyázzák a környéket. Meg Martin kedvesének a szobrát. Beóvatoskodok a nagy, nyitott kapun. Nem tudom miért, de hangosan ver a szívem. Martin feleségét fogom mindjárt meglátni. A ház udvara akkora, mint egy iskolai tornaterem. Lehetetlenség nem észrevenni. Aztán állok az udvar közepén. Forgolódok, kissé tanácstalanul. Ez az a ház, nem tévedtem. Egy Unger-ház van, ilyen jellegű, zárt udvaros. Itt kell lennie a nő szobrának. Míg ott téblábolok, egy idősebb asszony halad el mellettem, bevásárlószatyorral a kezében. Udvariasan kérdem, ugyan mondja már meg, tán elvitték innét máshová a nő szobrát, ami ezen a helyen állt? Néz rám az asszony, zavartan pislog.
 Nincs itt semmiféle szobor. Negyven éve élek a szomszédban. Nem is volt itt soha szobor.
Kifordulok szó nélkül az udvarból. Elmegyek egy saroknyira, megállok, nekitántorodok a falnak, és a homlokomat egy bádog csatornához muszáj szorítanom. Hirtelen mindent megértek.

Nincsenek megjegyzések: