KÖRET A SZAFTOS UTÓÉLETHEZ - a ballagókhoz

„-Mi a tervem? Megfürdök a szökőkútban,

aztán húzok a bánatból külföldre.”

(ismeretlen szabadkai ballagó gimnazista) 

Az ókanizsai Damjanich utca

Kedves ismerősöm az elmúlt napokban Szabadkán volt fültanúja az idézett kijelentésnek. Egy frissen érettségizett, a város központjában sokadmagával bulizó fiatalember szájából hangzott el.

Ugye, ismerősek a szavak? Nem kelt föltűnést az ilyesféle észjárás.

Sajnos jellemzővé vált. Túlontúl megszokottá.

Ettől csak az a torokszorítóbb, hogy tenni ellene vajmi keveset, vagy éppenséggel semmit nem teszünk. Mert mi mindig késve kapcsolunk. Errefelé a decemberi hó ugyanúgy meglepetést, zűrzavart szokott okozni, mint a tavaszi szúnyoginvázió, és ha hetek óta élhetetlen állapotok uralkodnak a városunk központjában, csoportosan vécéznek a korábban hisztérikusan védett Népkertünk füvére, akkor mi egy vidám tömegrendezvényre leküldjük ugyanoda a gyerekeinket. Hadd hemperegjenek, játszanak a szétrondított gyöpön! Hisz együtt lenni jó…

Magunknak is nehéz megmagyaráznunk.

Talán már nem is próbáljuk, elvégre az őrület jó ideje itt gyűrűzik körülöttünk. Esélyünk az idő múlásával arányosan veszni látszik. Sorra csúszik ki kezünk közül az összes megragadható lehetőség, ami némi biztatást, reményt jelenthetne - a jövendőt illetően. Szerbiában, Magyarkanizsán a jelennek élünk. Tervezés, vízió, hosszú távú, bölcs és előre mutató döntések nélkül. Amolyan máról-holnapra hangulat járja, a biztos vesztébe rohanó ember kedélytelenségével. Így siettetjük a kudarcunkat. A sok Pató Pál úr pedig egy szép napon majd arra ébred, nemhogy nincs kit elballagtatni, de nem akad már egy sem, akinek jó tanáccsal szolgálhatnánk, az utolsó utáni fiatal kezének melegétől is kihűlt a nagykapu kilincse, magunkra lesz muszáj leoltani a villanyt. Akkor majd ott fogunk gubbasztani a sötétben, a régi emlékeinkkel, és az sem fog vigaszt nyújtani, hogy elhagyatva, a pisla gyertya fénye nélkül már megértjük, hol rontottuk el az egészet. Mikor szaladt tőlünk messzire a legutolsó kínálkozó eshetőség. Mennyivel okosabbak leszünk majd! És mennyivel bánatosabbak!

Éppen ezért ama bizonyos képzeletbeli robogó vonatra most kéne fölszállnunk. Még itt fütyül a mozdony sípja, a szerelvény gördül ki a pályaudvarról. Igaz, szaladni kellene utána, talán rácsimpaszkodhatunk a leghátsó vagon korlátjára. Sebaj! Sosem voltunk igényes utazók. Elszoktunk az első osztályú fülke kényelmétől. Így is jó lenne. Még mindig több sikerrel kecsegtetne ez a hajszolt, fapados állapot, minthogy az üres peronon várjuk a sült galambot, és álmodozunk. Nem lesz több vonat – az okosabbak ezt már tudják.

Ettől aztán valami erős szándék végképp megfoganhatna bennünk.

Mondanunk kéne valamit a nyolcadikosoknak, a középiskola ajtaján kifordulóknak. Azoknak, akik most éneklik teli tüdővel a Gaudeamus Igitur refrénjét. Elvégre: a tarsolyukba pakolt ceruzacsonkot nem azért kapták, hogy azzal írjanak búcsúüzenetet a szülőföldjüknek. A diákságnak, a gyerekeinknek a jövő biztosítása olyan parancsolat, mint amilyen természetes, hogy aki élni akar, az lélegzik, hogy a nap esténként lenyugszik, majd reggel fölkel, és a kör önmaga a teljesség.

Vannak-e még szavak? Vagy csak azok maradtak volna? Nagy ígéretek, aminek léggömbjei elszálltak az első kis széllel.

Nem lennék most egyik-másik osztályfőnök bőrében. Nekik kell kitalálniuk, mit mondjanak. Kiáll az idősödő tanár a katedrára. Harminc év pedagógus szakmai tapasztalatát, meg egy leélt, privát élet értelmét, műveltségét bírja. Az öltönyén, ünneplő kosztümjén virágocska. A lelkében meg a félsz citerál, mert akiket lát: csupa jólfésült, csinosan felöltözött ismerős tanítványának a szemében rögtön észreveszi a kutató kérdést. A gyermeki hit jóhiszeműségét.

Akkor és ott mondania kell valamit. Jó szót. Biztatást. Tőle várják az igét, az éppen ballagók, hogy egy generációnak szabjon irányt. Csüngnek a tanár tekintetén, lesik a szavait, aki nem tehet mást: előveszi a négy évvel korábbi búcsúztató szövegét – át kell majd írnia, mert a papírja már viseltes, négy év múlva hasznavehetetlen lenne – és fölolvassa az osztálynak legutolsó intelmeit.

Azok – illő tisztelettel, kicsit unottan – meghallgatják. Még abban az órában kirajzanak. Fogadják a gratulációkat, a virágesőt, az ajándékkönyveket, a jutalom-plaketteket és este megfürödnek a szökőkútban, vagy hajnalig táncolnak a banketten. Hétfő reggel már ki-ki a dolgára siet. Zömük a nagykövetségekre, útlevélért, ilyen-olyan honosításért. Megpróbálnak más tányérról cseresznyézni. Mintha eggyel odébb ízletesebb lenne a menü, nagyobbak a porciók, gazdagabb a kínálat.

Tudja, látja mindezt, akinek csöppnyi sütnivalója van. 

Nincs erkölcsi alapunk senkit sem megszólni, amiért a húsosabb fogást választja. Akkor lenne, ha legalább ugyanilyen bőséget tudnánk szavatolni mindannyiuknak. De akinek a száraz kenyere is keserű, az ne irigykedjen, okoskodjon.

Örüljön annak, hogy csak az ő szájpadlását töri föl a héja.

Pósa Károly
Új Kanizsai Újság, 2015. június 18.