Kis Kanizsai Enciklopédia 8.

 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

50 év után fogadalmukat megújítják

 apácák – A kimondott szó fundamentuma a gondolat, ami a megszületése pillanatában teljes. Irányítani fogja a szándékot. Hosszú időn körösztül  a sok közös gondolatból meg teremtő erő születik. Vagyis akarat. Bizonyosságot tápláló szilárd hitté válhat. A babona is egyféle hit, bár a hiedelem szó talán jobban illik rá. Ezzel együtt nem szégyellem: vannak babonáim. Elárulom az egyik legerősebben bennem élő szent meggyőződésemet. Furcsa lesz olvasni: ez a babonám éppen a katolikus gyökereimmel fonódik egybe.

Miképpen a londoni Tower hollóinak száma, mindenkori megléte a brit monarchia erejét, vagy hanyatlását láttatja, úgy Magyarkanizsának a helyzetét pont így jelzi a város zárdájában élő apácáink jelenléte. Helyzetük mutatja a helyzetünket. Elvégre semmi sincs csak úgy magától, ezért az sem lehet véletlen, hogy a Nagytemplomunk a Szent Őrangyalok nevet viseli. A felhők aljába kapaszkodó tornya őrzi e tájékot. Itt, a nemzet déli kapujában. A földi angyalok fohásza pedig vigyáz bennünket. Mérhetetlenül fontos az apácarendünk. Legalábbis én ezt - erősen hiszem. Ne tessenek megmosolyogni.

Ugyanígy gondolhatták a 19. század derekán, a Kalocsai Püspökségben. 1860-ban alakult meg a most Kanizsán élő apácáink rendje, a francia eredetű, még a XVI. században alapított Notre Dame rend kései hajtásaként. Az akkori Magyarországon Miasszonyunk Rendje néven váltak ismertté. Feladatuknak tekintették az egyszerű nép gyermekeinek a tanítását és nevelését. Hármas fogadalmat tett minden apácájuk: szüzességet, szegénységet és engedelmességet. Trianon után 18 zárdájuk maradt Bácskában, ebből az egyik – máig meghatározó – a mi városunkban található, közvetlenül a Haynald-féle leánynevelő intézet mellett. Ma már ugyan általános iskola, de a kanizsai nép csak Zárdának hívja, bizonyságul annak, hogy a megnemesült, értéket adó dolgokat az eredeti állapotában, az igazi nevén szereti mindenki. Ahogy a történelem vihara cibálta a vidékünket, úgy változott az apácarend sorsa is. Sok hányattatás után a bácskai közösségüket a Szentszék 1960-ban előbb pápai joghatóságú független provinciává, majd 1971-ben önálló Társulattá nyilvánította. Azóta Miasszonyunkról Nevezett Bácskai Nővérek Társulataként tartják őket számon. Iskolai és plébánia hitoktatást, kántorságot, az egyházközségi iroda szolgálatát, vagy ha kell akkor  plébániai házvezetést vállalnak.

Gyerekkoromban tucatnyian szolgáltak Kanizsán, de már az öregapámat is tanították. Mesélt róluk sokat. Vásott gyerek volt. Az egyik jámbor tanító apácának a padhoz rajszögezte a kendőjét. Amint szegény fölkelt, lecsúszott a fejéről a vélum. Lett nagy sírás, zűrzavar. Hogy öregapám mindösszesen két osztályt végzett, és haláláig kerülte a templomot, más oka is lehetett. A hetvenes években kezdtem hittanra járni, Király Katalin Mária Emelina tisztelendő nővér tanított meg imádkozni. Mindenki Emelina nővérnek hívta. Madárcsontú, égő szemű, áttetsző bőrű kis apáca volt. Mégis három osztálytanító energiája, meg egy virtigli pedagógus lakozott benne. Némi színészi vénája is lehetett, mert a mai napig föl tudom idézni a bibliai történeteit. Átéléssel, hevesen gesztikulálva, olykor a hanghordozását megváltoztatva mesélte el Mózes életútját, Dávid király kalandjait, meg a filiszteusokat szamárállkapoccsal legyőző Sámsont, és ha hiszik, ha nem, az ószövetségi cselekménybe mindig bele tudott fűzni egy éppen aktuális párhuzamot. Így okított, tágította elménket, gazdagította lelkünket. Isten tudja, hány generáció ment át a keze között! Öreg korára fölterjesztették Pro Urbe-díjra. Átvette szerényen, minket meg majd szétvetett a büszkeség. Sok más előtte és utána pipiskedő kitüntetettel szemben ha valaki, akkor Emelina nővér, meg a rendtársai - tényleg megérdemelték a város háláját. Aztán ő is elment. Kiköltözött a Nagytemető déli fala mentén bólogató gesztenyefák alá, a közös apácasírba, aminek kőlapján hosszú sorokban fénylenek a Kanizsán szolgált nővérek rávésett nevei. Ahogy az egyre sanyarúbb időket kezdtük megszokni, úgy fogyatkoztak a Miasszonyunk Bácskai Nővérek kegyes szolgáló leányai. A reggeli misére menet, vagy az alkonyati zsolozsmán mára csak kettejük alakját látom menni a nagytemplomi harang hívó szavára.

Ennyien maradtak. Ennyire vagyunk, Kanizsán. Teszik a dolgukat csöndben, megfogyatkozva is jó szándékkal, olyan állhatatosan, ahogy csak tőlük kitelik.
Tudni való, hogy mindig imádkoznak érettünk. Mi meg annyit tehetünk, hogy segítünk nekik. Fohászkodunk önmagunkért.

Pk