Kis Kanizsai Enciklopédia 7.

 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

 

A mostani Gesztenyefa-sor hetvenvalahány évvel ezelőtt

Apczy – Minden városnak megvannak a csakis rá jellemző családjai. A hírnevük úgy követi az adott település sorsát, mint a szegény embert a zoknijába akaszkodó koldustetű. Levakarhatatlan ottlétük, akár jó, akár rossz emlékezet fűződik hozzájuk. Beleivódtak a hely szellemiségébe, s a régen volt rokoni elődökhöz hasonlóan a leszármazottak is alakítják ingatag korunk omladozó történéseit.

Ahogy a zentai telefonkönyv feketéllik a Geréktől, Nagy-Abonyiaktól, Tóth-Vásáryaktól, Horthyktól, úgy Kanizsán is csukott szemmel, két marokra szedhetőek a Sarnyaiak, Losonczok, Rekeczkiek, Baták – a teljesség igénye nélkül* -, miként Apczyakból sem állunk deficitre. Mivelhogy ezek az írások - mondhatni - nagyképűségből viselik az enciklopédia címet, és lustaságból szándékomban sincs tudományos igénnyel földolgozni egy-egy szócikket, a nevezett família jelesebb tagjait én bizony nem kutattam sehol: amit írok róluk, azt csak a magam tudása, tapasztalata révén teszem.

Lehet, vannak nemesi vérvonalú nemzetségek. Grófok, bárók, országos nagyurak fémjelzik egy-egy vidék rangját. Dicsőségben fogant történelmi óriásokra szánnak új bekezdést az iskolás tankönyvek. Az efféle hivalkodó tételekből a mi kis városunk szerényen kimaradt. Itt, ezen a löszös, sárral dagasztott, Tisza vizével nyalt bácskai parton már az is reputációt sugall, ha a családnév végén megmaradt az “y” , a “cz”. Beszédesebb az “ffy” alákanyarított fecskefarka a sokadik hirtelen megkerült, vagy újrarajzoltatott sárkányliliomos címeres pajzsnál. A szenvelgő jelképeknél jobban mutatja,  hogy nem akárki a név viselője. Hát hogyne lenne rátarti az összes Apczy-fajta, akivel dolgom volt!

Kanizsa ékítményei. Szerteágazó a család. Generációk óta legendásan sokgyerekesek: vonásukról, mozgásukról, temperamentumukról avatott szem által nyomban fölismerszenek. Többnyire alacsony, zömök teremtmények. Akad közöttük szobafestő, földműves, téglagyári melós, de még sírásó is. Közös vonásuk az a jó adag izgágaság, ami feszül valamennyiükben – szépen, egészségesen kiegészítve a humorra való hajlammal: egy Apczyval a hülyeség terén elég nehéz versenyre kelni - akárki igazolhatja. A beléjük gyúrt életrevalóság számos történet ihletője volt már, ám az élőkre való tekintettel – megvernének az utcán fényes nappal -, inkább a már elhalt fölmenőjük legnagyobb hőstettét idézem föl. Miatta ugyanis akkora presztízse lett az egész Osztrák-Magyar Monarchiában a néhai Ókanizsának, amekkorát tán azóta sem kaptunk. (Igaz, mostanában mintha a Monarchiáról is kevesebbet hallanék. Nem beteg tán a Kegyelmes Császár és Apostoli Király Őfőméltósága?)

A hírhedett Apczyak egyik ivadéka, valamikor a múlt századfordulón fölcsapott önkéntes tűzoltónak. Nem egyedül tette. Akkoriban, a kilencszázas évek elején a kanizsai legények ha szépet álmodtak, akkor tűzoltó uniformisban látták magukat. 

Míg a főtér pavilonja alá szorult rezesbanda fújta a Radetzky-marsot, meg a bécsi keringő hamis akkordjait, addig a porban grasszáló sokaságban virítottak a kisuvickolt, tűzött zsinóros nadrágszíjak, az övcsatokon iringált a napsugár, és a dupla soros sárga rézgombok csillogása a széplányok tekintetét vakította. Érthető, ha az ifjúság és a férfi polgárság épkézlábbjai tűzoltónak szegődtek.

Olyan sikeres volt az ókanizsai önkéntesek testülete, hogy 1911-ben ők képviselhették a Monarchiát az éppen megrendezendő torinói tűzoltó világbajnokságon. (!) 

Az a szóbeszéd járja, hogy az univerzális megmérettetésre a saját költségén utazott el a hazai válogatott. Szekerekkel érkeztek meg a Kossuth apjukat is befogadó piemonti városba. Magáról a világbajnokságról keveset tudni, az viszont biztos, hogy a mokány bácskai dédapáink nem illetődtek meg a talján vidék szépségétől: az összes diszciplínában kimagaslottak a mezőnyből. Egyetlen és legnagyobb riválisuk a japán csapat volt. Azonos pontszámot kaptak mindvégig. Még akkor is döntetlenre álltak, amikor az utolsó versenyszámra, a mászólétrával történő ügyességi próbára került sor. 

A hozzá nem értők miatt: ez a feladat egyszerűnek tűnik. A horgas végű lajtorjákat egy meglehetősen magas, többszintes, házfal-szerű akadály ablaknyílásaiba kell akasztani, újabb és újabb kampós létrával emeletről-emeletre gyorsan följebb haladni. Valahol legfölülre megérkezve, az irdatlan magasságból a már megjárt létrákon mihamarabb vissza kell érni az anyaföldre, és a stopperóra cágerja akkor torpan álló helyzetbe, ha a tűzoltó haptákba merevedik a létra tövénél. Hogy elejét vegyék a trükközésnek, a versenybírók kizárás terhe alatt büntették azt, aki a visszaúton mindkét kezével nem illetett minden egyes létrafokot. A döntő viadalra, a párhuzamos pályán tornyosodó falhoz, a japánok a legjobban mászó emberüket küldték. Az ókanizsaiak meg egy Apczyt. 

Itt érdemes megjegyezni, hogy nyavalyás emeletnyi ház abban az időben alig, vagy inkább sehogy se akadt Ókanizsán. Legközelebb Szegeden láthatott ekkora építményt a jámbor bácskai kompánia. 

A startpisztoly eldördülése után óriási szurkolás közepette mégis fej fej mellett iramodott fölfelé a két rivális. A fal tetejére érkezve viszont már látszott a japán tűzoltó kevéske előnye. Ő fordult vissza elsőnek. Egy pillanattal később az Apczy közlegény is ereszkedni kezdett, de hiába szaporázta a lépteit, az ázsiai riválisának előnye behozhatatlannak látszott. Ekkor – föltehetően a nagy igyekezetében – a mi Apczynk megcsúszott egy létrafokon, és akárhogy iparkodott egyensúlyát visszaszerezni - szabadesésben zuhanni kezdett a magasból, de mivel a vére, életösztöne hajtotta, szeretett volna fogódzót találni az elsuhanó létrákon. Ennek köszönhetően két kinyújtott kezével, aláhullva is végigzongorázta az összes létrafokot, és mivel Apczynak teremtette a Jóisten, mint egy macska - talpra esve - ért földet, erősen ráverve a túl-félen lefelé tempózó japán ellenfelére. Az árgus szemekkel figyelő zsűri semmi szabálytalanságot nem regisztrált – inkább dicsérték a halált megvető visszasiklás kivitelezésének ügyességét. Apczy közlegénybe meg szorult annyi flegma, hogy hallgatott mint a gyík. Így már csak idehaza árulta el a többieknek, mekkora szerencse is kellett ahhoz, hogy a balesetéből világra szóló diadal legyen. Első díj, aranyplakett Torinóban, az 1911-es esztendő Tűzoltó Világbajnokságán!

Ha valaki netán kételkedne igazamban, attól most kérdezem, hogy amúgy ismeri-e az Apczy Pista nótáját?

Az itteni jónép ugyanis heherészve tudja. Ahogy azóta is emlegetjük azokat a nagyszerű férfiakat.                                                                                  

Aki meg netán nem, annak legyen elég, hogy a nyomdafestéket nehezen tűrő dolgokat nem szokás egy nyilvánosságnak szánt írásban leközölni.

 

*Ahogy haladok majd ábécé sorrendben, a többi neves famíliára is sort kerítek.