„Mégis: mit jelent mindez?
Elégedjünk meg azzal, hogy a magasabb rendű harmóniát csak kivételes
esetekben élhetjük át, már-már kiváltságosnak tekintve magunkat, amiért olykor meglegyint
bennünket hiú küzdelmünkben a megismerés madárszárnya? Vagy – Istenkém –, pont akképpen,
ahogy nincs tűrhető élet, nincs többé rendes halál sem, csak furcsa végpont
ebben a bácskai peremlétben, egyensúlyozva, pipiskedve a végiggurigatott kőlabdacs
létezésünk összes okozatán, hogy a piros vonalat elérve elámulhassunk, ha majd
a keresett találkozás utolér mindannyiunkat?
Hát hová repültek el azok a darvak, amik a ködöt szántva a színtelenségbe
rikoltozták bele az elirigyelt szabadságukat? Hírük február végével sarkantyút
kötött, s most puhán ereszkednek észak irányába, oda, ahol nincs már a
dióhéjnak sem bele, és a jégkoloncok rianó reccsenéssel válnak el egymástól,
akár a megkeményedett szívű hűtlen szeretők.
Itt a táj mintha most még kerekdedebb, kifejezőbb lenne. Erőteljesebbek a
kontúrok odaát a parton, a zúzmara pamlagán a fákról csöpögő nedvesség likacsai
virítanak, mint égből durrantott sörétes puska aprócska pörsenései. Sírást
fakasztó szagot áraszt az átázott töltésről a folyóba guruló dohos pára, s a
fák lecsüngő ágai a megsimogatott kérgű törzsekhez szorítják markukat.
Hallgató subás ember ballag az úton. Fejszéje a hóna alatt. Jótékony
bácsika ő, a tél napszámosa, aki rőzséért lopakodik az alkonyati út könyökénél.
Elfáradt már a szegénységben. Varjúkiáltás nem ijeszti, ábrándjait egy pohár
borban rég elveszejtette. Csak a kémények füstje kíséri titkos kerülőjén. Valahol
kukoricával tüzelhetnek. Nem nagy a divatja mostanság a szánalomnak. Alkudozni
muszáj a sorssal, kockát vetni, adu ászt eldobni és veszíteni, gazsulálni a nyargalva
eltűnő gondviselésnek, mintha arra tettünk volna, hogy porszemnyi emlékezet se
maradjon utánunk, mintha a szirmaikat hullató préselt virágokban éppen
elégséges helyet találnánk a hajdani vágyaink megörökítésére.
Kapaszkodik a füst foszlányaiba a gondolat, renyhe, de hideg a levegő. A
víz fakult óezüstje nem tükröz, hanem tompán láttat.
Ilyenkor nem nehéz integetni, ha elmennek messzire, hosszú útra indulnak
tőlünk a halványodó, megkopott ideálok.”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése