IPI-APACS

A boldogult Göndör Kunyera bölcs tanítása óta tudom, hogy egy hosszú mondatnak mindig csak arra a részére érdemes odafigyelni, ami a „de” szócska után kezdődik. Ott indul a lényeg. A többi csak maszlag, úgy érdekeljen kiskomám, mint vakot a némafilm – mondogatta. Őt igazolta az élet. Számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy a manapság divatos közhelyek, sokszor pátosszal cicomázott édesded szavak mögött általában sosincs tartalom. És még jó, ha mindössze az űr sötét semmijéről szólnak! Mert legtöbbször a zavar, a rendetlenség, a hazugság bugyog föl belőlük. Csoda-e, ha naponta kapkodjuk a fejünket, s inkább a kételkedés munkál bennünk, semmint hogy első szóra elhinnénk bármit? Hiteltelen lett körülöttünk - szinte minden.

Mivel a változások rendre rosszabb, meg még rosszabb helyzeteket szültek, az itt élő népek szép lassan leszűrték a tanulságot. Egyrészt - régen: ettől is jobb volt. A még régebbi időkben, meg: még jobb. Másrészt, az igazság kihámozása meglehetősen fárasztó folyamat. Kár vele vesződni. Sok mindentől függ. Nagy divat lett a kényelmes, affektáló egyfelől-másfelől nézőpontok hangoztatása, ami nemhogy tisztázna valamit, hanem még összetettebbé, átláthatatlanabbá maszatolja a valóságot. Pedig a valóságnak, és a vele kéz a kézben járó igazságnak nem kéne ennyiféle oldalának, színének, magyarázatának lennie. Mert ezek olyan egyszerű fogalmak, mint a faék. Csak korunk beteg tünete, ez a zagyva, hebegő hozzáállás. A fölszín locsogása, ami mögött igazi mondandó, érték, biztonság aligha akad. Pont emiatt a jövő ígéretei úgyszólván mindig kétkedéssel telítettek. Ezért jobban bízunk a mozdulatlanságban. A csönd oltalmában.

Inkább ne szóljon a televízió. A rádiót csak fél négy előtt kapcsoljuk be, öt percre, amikor meghallgatjuk a másnapi időjárás-előrejelzést. A többi úgyis üres duma. Olyan, mint a „de” szócska előtti bevezető. Madárnyelven elcsiripelt valami, tőlünk független, távoli dolgokról, amiken változtatni nemigen tudunk, mert a fejünk fölött rég eldőlt már minden. Ami még nem, arról épp most döntenek magas kéményű, de kevés füstű emberek.

Az átlag polgár nemigen tehet mást. Most vár. Teknőc módjára, páncéljába húzott fejjel, hogy a vállánál nyugszanak a fülei. Vértje hármas rétegű: a becsülete, a konoksága, a szorgalma. Erőt merít abból, amit a szeretteiért vállalt kötelesség-érzet nyújt neki a legválságosabb időszakokban is. Egyenes marad, mint az a bácskai síkság, amin született. Áll, akár a cövek.

Közben azért végzi a dolgát, próbál rendet tartani maga körül. Sosem szerette a káoszt, és meg akar felelni a kor kihívásainak. Az élet föladatait pedánsan, hangya módjára naponta letudja, igyekszik teljesíteni, önmaga mércéjét megugrani. Nem sok ideje marad arra, hogy megjátssza magát – ha netán ilyesmire vetemedne. Inkább kíván megfelelni a család, a környezete elvárásainak, a főnöke dicséretét kiérdemelni, hasznosnak maradni. Leteszi az asztalra a borítékot, átöltözik, indul maszekolni, vagy ki a kertbe, a műhelybe, motyogni, csinálni valamit, mert azt tanulta, nemzedékek hosszú sora óta a vérébe égett, hogy a tétlenség megöli az itteni embereket, muszáj tenni valamit azért, hogy este elégedett sóhajjal dőljön a párnájára, és nyugodt szívvel elmondhassa: ez a napja sem veszett kárba.

Egy tyúklépéssel tán – de megint előbbre haladt. Talán.

Hálát nem vár érte. Annyival is beéri, ha néha megveregetik a vállát, ha mindig őszintén néznek a szemébe, ha nem súgnak össze a háta mögött, megbecsülik ott, ahol él, és a legvégén, mikor betakarják vastag, puha, fekete földdel, mindenki nagyot sóhajt, amikor szóba kerül a neve – milyen áldott jó ember volt!
Ilyenek vagyunk. Nem kifejezetten könnyed, játékos a mi fajtánk.

A bácskai rónán amúgy is nehéz bújócskáznunk. Nem erre teremtetett. Ahogy mi sem. S attól, hogy a tótágasra fordított világ elvárná tőlünk, hogy igazodjunk a gusztusához, a legtöbb helyi embernek esze ágában sincs idomulni. Hisz legbelül még elevenen él mindenkiben a jóra való készség, a tisztánlátás, és ha netán már nem érti, de ösztönében parázslik a helyes világkép: mi van odalent, mi tudható fönt; merre is van a jobbra meg balra. Nagyon is észrevehető a rútság, leleplezhető az álnokság. Hogy a szépség – örök. Hiába csaholja az ellenkezőjét megannyi fizetett Júdás.

E tekintetben – meg még néhány erényünkben, vagy akár a sorsunkat összevetve is – sokban hasonlítunk az indiánokhoz. A nyílt, becsületes vadakhoz, akiknek jellemét a préri szele sikálta gyémánt tisztaságúra, ahogy a környékbeli magyar emberek zömének lelkébe a Járáson iramló levegő szikkasztotta az életben való tisztességes helytállás iránti parancsot. Megannyi Winnetou! Hagyja a kiütőcskét, a kártyatrükköket, a pókerjátszmát másoknak. Egy indián sosem bújócskázna.

Úgy látszik, egyszer régen vérszerződést kötöttünk velük.

Kis kiegészítés az íráshoz: tegnap Pierre Briece, a Winnetou-filmek sztárja éppen betöltötte 86. életévét. Innét kívánunk rézbőrű testvérünknek még hosszú, boldog utat, az örök vadászmezőkig!

Pósa Károly