2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. február 22., vasárnap

A KERTÉSZ



A NÉPKERT TITKOS VIRÁGKÖNYVE

A könyv

A szobában akadtam rá, mint annyi más kacatra. Már a halotti tor után voltunk, szétszéledtek a gyászoló vendégek, és a tavaszi langyos levegőben méhecskék röpködtek. Szagos párákat lehelt a kicsiny virágoskert, és semmi látható jele nem volt annak, hogy egy élet megfogyatkozott, éppen temetésen vagyunk túl, az imént még a gyászé volt a főszerep.
Az ágya mögé volt csúszva a könyv, megnyitott lapokkal. Hamarjában észre sem lehetett volna venni, ha nem világlanak elő a sárgásfehér lapok. Apró betűs írás feketéllett azokon, és ami különösen érdekessé, izgalmassá tette: ceruzával írott meg aláhúzott sorok tarkították az oldalakat - valaki saját gondolatait is fontosnak tartotta megjelölni.
A kíváncsiság bizsergett végig rajtam, amikor kezembe vettem. Dísztelen fedőlapján se cím, se szerző. Valami újrakötött régi kiadvány lehetett, régies, majdnem gótikus betűkkel szedett múlt századi könyvecske.  
A bazsarózsa címszónál akadt meg a tekintetem. „Kedvelt dísznövény, ezért kertekben gyakran ültetik. Mivel különösen a termesztett fajtáknak nagy, súlyos virágai nőnek a hosszú szárak tsútsán, ezért érdemes a növény mellé támasztékot tűzni, és a szárait hozzákötözni.” Egy női név volt hozzáírva, szép, cirkalmas ákombákomokkal. Erzsébet.
Hogy ki lehetett, most már sosem fogom megtudni. Erzsébetnek támaszra volt szüksége? Megözvegyült érett nő kérte a segítséget? Vagy a csapodár, link urától szenvedő asszonyként élhetett? Esetleg tapasztalatlan fruska volt, akit kézen kellett fogni, s vezetni egy darabig az élet bozótosán körösztül…
Odább lapozva megint egy rejtélyes közbeszúrás. Semmi egyéb, csak egy kérdőjel. Púpos, kicsit szögletes, de kétség kívül kérdőjel. Lóg a levegőben, mintha sosem lenne válasz, mintha az élet örök kérdése maradt volna eligazító mondat nélkül, meghagyva a titkokat másoknak, szemérmes gondossággal elkendőzve a múltat. Ejnye! Mennyi rejtélyt búvik meg egy semmi kis írásjel görbületében!
A nárcisz fejezetnél megint egy hullámos vonal, nyíl is van rajzolva hozzá. „Mélység: 5-10 czentiméter, kötöttebb talajokon és későbbi ültetésnél sem kell mélyebbre ültetni. A laza homokos talajokon és a korai ültetésnél, ami megfagyhat czélszerű mélyebbre ültetni. A sekélyen ültetett kardvirágokat fel kell tölteni 10 cm-re. Tápanyagellátást tekintve nagy mennyiségű szerves trágya igénye van. Tenyészidőszak alatt 2-3szori műtrágya kiegészítésre van szüksége. Minden egyes permetezésnél lombtrágyát is juttassunk ki.” A nyílvessző végén egy újabb név: Anna. És egy kérdés: „A homokos talajban elveszünk. Efúja szél? Hátakó minden csak cserépbe éli túl?” Még egy gondolat, de már a lap alján: „Akó mivégre is ezaz élet?”
Leander a következő oldalon. Önmagában egy hosszú kijelölés, bekeretezve az illat szó. „Szimpla vagy dupla szirmú, színes virágai az ágak tsútsán nyílnak. Az öt sziromlevél az óramutató járásával egyező irányban tsavarodott, ettől a virág kis kerékre emlékeztet. Színe lehet fehér, sárga és a rózsaszíntől a bordóig bármilyen árnyalatú. Illata „édeskés”, átható.” Itt is egy női név – Margit.
A virágoskönyv összes oldala telejegyzetelt, aláhúzott, kiírt névsor, ismerősen csengő női nevek gyűjteménye.
A kertész titkos névsora. A titkok kertjének jegyzete…
Úgy raktam vissza az ágy mellé, égő arccal, mintha lopott holmi pörzsölné a tenyeremet. Még gyerek voltam, de már éreztem, mi a tilalmas, még ha nem is értettem a szót, hogy kegyeletsértés.
 

 A kertész

Talán már a megszületése pillanatában öreg volt.
Gyerekkoráról, ifjú éveiről, nemhogy fénykép, de egy árva történet sem maradt. A múltját ideje korán elmosta a feledés. Valószínű, sőt nagyon elképzelhető, hogy e hiányzó életképei miatt, a korai öregség úgy lengte be alakját, mint fakult cégér szokta hirdetni a vevőhagyott boltocskát, vagy ahogy a poéták szokása az őszt borongós jelzőkkel illetni.
Hiába. Agglegényként élt. Arca manószerűen ráncosodott. Töpörödött, mégis zömök termettel áldotta meg az ég, s a karikalába is inkább emlékeztetett egy furcsa erdei gnómra, mint a kanizsai park főkertészére.
Csapott vállakkal állt. Csüngtek öklei, és alacsony homloka alatt, tömpe orrán azok a nagy, sötét lyukak gőzpárát fújtak. Így látom most is. Néz rám, s a mélyen ülő szemei száraznak, meghökkentően tisztának, világítón kéknek tűnnek. Ott maradt íriszükben szinte minden. Már - ami azokat a régen elmúlott daliás időket illeti.  
Álló esztendőkön körösztül viseltes, szürkés-zöld munkásruhájában tett-vett. Sosem láttam rajta mást. A gúnyája hozzánőhetett, ő meg általa eggyé vált a fekete kőrisek furcsán irdalt kérgével, meg a levelek cafrangjaival, amik a ligeti bokrok alján söprűzték a sétányt, olyan természetesen, miként a csónakázó tavacska mellett buján növő zsombék szaga is csak Jani bácsi része lehetett.
Farkas Jánosnak hívták ugyanis. Nevét a Nagytemetőben lehet olvasni. Nyughelye az apácák közös sírjának átall, az ötödik sorban befelé, kissé srégan van. Eddig valahogy nem érintett meg a gondolati összefüggés, nem jutott eszembe, csak most villan át rajtam a fölismerés, és vélem a gondviselés finom iróniájának, hogy a sosem nősült, férfiszűz Jani bácsi tőszomszédságában pihen az a sok, sosem férjhez ment, szüzességi fogadalmat tett szent életű asszony. Megannyi halovány virágszál és egy kertész. Langyosabb estéken, amikor az óvatoskodva leereszkedő alkonyati szél már a halottakat virrasztó gyertyák füstjének illatát is ellebbenti, vajon miről társaloghatnak ők, a meghervadtan pihenő liliomok, a mi Jani bátyánkkal?  
Merthogy a családunk tagja volt. Apai nagyanyám testvére.
A Tiszára futó szűk derekú, egyirányú utcában lakott, öregapámék udvarában. A sövénytől meg a szőlőtőkéktől balra lapult egy kicsiny, kerti lak, ahol a bátyja meghúzta magát. Vastag, verett falú házikóként kushadt a kertecske oldalán, kolera-színű sárgára festetten, olyan alacsonyan ülő ablakszemekkel, hogy a párkányukra akár egy kisgyermek is le tudott volna ülni. Döngölt földpadlója férfiasan nehéz dohszagot árasztott, míg a parasztszekrény, a kopottas bútorzat inkább olcsó kapadohánytól szaglott. Ha az egy szem villanykörtével némi derengő világosságot akartam gyújtani, pipiskednem sem kellett: a csavarós fekete kapcsoló az ajtófélfánál, a kilinccsel egy vonalban szomorkodott. Mert nagy ritkán azért be-betévedtem a bátyja legénylakásába, amikor nem volt odahaza. Vonzott a manószerű kis ház rejtelmessége. A sötét sarkok, az ismeretlen, gyerekésszel föl nem fogható magány, ahol mindig kézzel tapinthatónak, valóságosnak éreztem egy tőlem merőben szokatlan létezésnek a bizonyítékait. Az ütött-kopott vaslábakon álló kézmosón törülközőkendő árválkodott, s a zománcozott lavórban a tejfehér, zavaros vízben háziszappan darabkái úszkáltak. Végighúztam a kezemet a fali polcon, és átzsibbadt rajtam a rémület, amikor levertem a borotvapamacsot. Elijedve az egyedüllétet sugalló szobától szélesre tártam a nyikorgó kis ajtót, és menekültem kifelé abból a tilalmasra csukott, remete világból, ahol egy magába forduló élet összes bűnjele kísértett.
Aztán a kerti kis lugasban megnyugodtam. Zsenge korom játszótere igazi földi paradicsomnak számított. Le-föl rohangáltam a szögletesre nyírott bukszusok között, és a bódító virágoknál csak a diónyi szemekkel duzzadó kékszőlő-fürtök édeskés illata érződött áthatóbban. Pláne érés, szüret idején. Az ellépdelő nyár utolján, a levecses szőlőfürtök körül darazsak dongtak, amiket öregapám madzagon lógó, cukros vízzel töltött likőrös üvegbe csalt tőrbe. A kert farában oleander bokor takarta a vályogtéglás füstölőt. Inkább szerszámos kamraként szolgált, de egy méretes lyukas vajling is oda volt száműzve. Hátrébb, a léckerítésen túl, a kitéglázott hátsó udvar kezdődött, egy óriási eperfa árnyékával óvott tyúkóllal, meg a nyúlketrecekkel.
Jani bátyját soha nem láttam nevetni. Még mosolyogni sem. Egyetlen szórakozása – öregapámék szerint: bolondériája – az volt, hogy egy már akkor is ócskának számító, fekete-fehér televízión rendre megnézte a régi, kommunista Magyar Népköztársaság parlamenti üléseit. Pöfékelve, ágyában elnyúlva, komoly arccal figyelte, hallgatta Kádárt, Aczélt, Marosánt meg a többi elvtársat. Akkor sem értettük, ma is talány, mi szépet s jót talált azokon az unalmas, veretes beszédeken, az üres dumán, a lózungoktól hemzsegő szónoklatokon? Amúgy: soha nem beszélt politikáról. Igaz – másról sem nagyon. Hallgatag volt. Lehet, hogy csak a nyíló és csukódó szirmokkal társalgott, a maga módján, hangtalanul, amikor szeretettel plántálta, öntözte a Népkert tarka virágágyásait, nyírta a sövényt, vagy a sarjadó facsemetéket gondozta simogatón?
Csupa véletlen, hogy pont én találtam meg azt a virágoskönyvet, ahová életének fontosabb epizódját örökíthette meg. Számolatlan női névvel, akik rendre egy-egy virág alakjában szóltak a múltról, a kertész ember nevesített vágyairól.

Epilógus

A kis könyvet eltettem. Most is náluk van, a polcon őrzöm, megannyi kiadvány között. Jó régen nem vettem elő, megfogyott már bennem a mersz, kémlelni, kutatva tűnődni egy régen elhalt lélek megmagyarázhatatlan álmain.
De néha, meg-megfolyó tintaszín éjjeleken szívesen olvasgatnám, csupa hasznos virágápolási tanácsait, Jani bácsi elnehezült kezének írását. Hátha egyszer egy soha föl nem tett kérdésre meglelem benne a választ, ami megmagyarázza majd, hogy mi végre is vagyunk, homokba, sárba eldugva, a világ örömére, csodájára vagy bánatára teremtve.

Pósa Károly



Nincsenek megjegyzések: