ORVOSVÁLASZTÁS

Ha rajtam múlna, én bizony nagyobb csinnadrattát rendeznék nekik, mint a szépségkirálynő választásnak szokás.

Világra szóló esemény lenne!

Reflektorokkal, fanfárokkal, bársonyos függönyökkel, kórházi fajanszlapokkal kirakott kifutóval, meg a manapság szokásos konfettiesővel. Díszlet gyanánt használt fáslikat lebegtetne egy filmgyári szélcsináló berendezés, s míg a parádé tartana, a mentőautók kék-piros villogó fényei le-föl pásztáznák az eget, miközben ropogósra kikeményített, a megengedettől jóval rövidebb szoknyás, kötényes-fityulás nővérkék hordanák szanaszét a herbateát. Számozott menzai bögrékben. A műsor végét a nagy képernyőn egy hosszú, végtelennek tűnő egyenesen futó, zölden foszforeszkáló vonal jelezné, monoton sípszóval kísérve…   

Ülne a több ezernyi beteg ember a lelátókon, csíkos kórtemi egyen-pizsamákban, valamelyik jó nevű tengerparti üdülőváros erre a célra kicsinosított arénájában, ahol a szanatóriumok, meg a patikák is egyidősek a legelső templomokkal. És érkeznének fehér fapapucsaikban a gyógyítók; végiglaffognának előttük sorra a világ országainak a jelöltjei: csupa fehér köpenyes doktorok, sztetoszkóppal a nyakukban, piros cérnával a zsebük fölé varrott mosodai monogramjaikkal, hogy megmérkőzzenek a legjobb orvos titulusáért. A páciensek tömegének szép sorban bemutatkoznának, közben a hatalmas kivetítőn mindegyikről leperegne egy félperces bemutató filmecske, amit a ziháló, lázas, unos-untalan fölköhögő közönség hideg verítékes homlokkal ugyan, de rekedten óbégatva megtapsolna.

Aztán következne a verseny érdemi része. A doktorok kicsiny, gomba alakú zongoraszékeken kuksolva elkezdenék a rendelést. Eléjük járulna megannyi beteg. Jóllehet az időtényező is számítana, ám mégsem a gyorsaság volna a mérvadó – csak a ritkán előforduló holtversenykor vennék figyelembe… - ki hány maródit tudott megvizsgálni, jó tanáccsal ellátni. Sokkal fontosabb aspektus lenne, az a pontszám, amit a vizsgált betegek a versenyző nevével ellátott szavazólapra ráírnak, majd a doktor mögötti urnába bedobnak. Azon lennének az értékpontok.

Emberség. Udvariasság. Szaktudás. Szimpátia-faktor. (Itt a csinosabb doktornőktől a szigorú zsűri részarányos százalékokat vonna le, a tisztességes verseny szellemében). Külön pont járna a humorérzékért! Amikor elérkezne az eredményhirdetés, a lelátókon már csupa elégedett páciens ülne. A zsűri elnöke átadná a Világ Legjobb Orvosának járó díjat - egy degeszre tömött borítékot – amit – míg senki nem néz oda - suttyomban a nyertes doktor zsebébe süllyesztene…

Hogy ennek a vicces, képzeletbeli vetélkedésnek mennyi értelme volna, nem tudom. Viszont azt bátran állítom, hogy csak nyertesei lennének. A puccos szépségkirálynő-választással ellentétben itt a publikum kapná a legtöbbet, akiket a világ legjobb specialistái kezeltek. Így a hálás, gyógyult emberek sokasága vinné haza a fődíjat, és az ezzel járó koronát – az egészséget.
De – még mielőtt bárki komolyan venné: ez csak egy tréfás ötlet.

Ugyanakkor nem árt elgondolkodnunk: tulajdon képen milyen elvek, ízlések, igények vezéreltek bennünket, amikor orvosválasztásra kötelezett bennünket az egészségügyi rendszer? Vajon ki az a fehér köpenyes ember, akire rábíztuk magunkat, akinek eláruljuk legbizalmasabb titkainkat? Aki néha - szó szerint - a vesénkbe lát, s miközben száraz kézzel kopogtatja hátunkat, vizsgálja mezítelen testünket, olyan kérdésekre vár választ, hogy mikor mit ettünk-ittunk? Szokott-e viszketni, és ha igen, hol, meg milyen a székletünk állaga, és naponta pontosan hányszor?

Amióta ilyen jól megy a világnak, hogy fél lábbal a zsírban van a nagy többség, egyre gyakrabban van szükség az orvosunk tanácsára. Nem mindegy hát, kit tisztelünk meg azzal, hogy pőre valónkban önként engedjük neki vizsgálni testi-lelki kórságainkat.

A jó orvosom egyúttal a jóakaróm is. Így a szövetségesemnek tekinthető. Szigorú, de megértő bírám, aki ítéletet mond rólam. Büntetésképpen kemény, katonás diétát ír elő. Ágyba parancsol, és fölemelt hangon kioktat, ha látja, hogy elhanyagoltam a kúrát. Testi nyavalyáimmal együtt nyitott könyv vagyok neki, és amint becsukódik mögöttem a rendelőjének ajtaja, a kilincset sem kell elengednem: a szememből kiolvassa mi a bajom.

Mindazonáltal a jó orvos sem szent. Mostanában amúgy is elegünk van a képmutató ájtatosokból! A sok borivóból, akik vizet prédikálnak. Csak az tudja megérteni egy láncdohányos sokadszori leszokási kísérletének kudarcát, aki hajdanában maga is szívta, s reggelente hörögve, harákolva köhögött, míg végleg meg nem szabadult a füstölés szenvedélyétől. Koplalni kényszerülő embertársával csak olyan érezhet együtt, aki néha maga is degeszre eszi magát, aki nem riad vissza az élet örömeitől, mert tisztában van azzal, hogy általában nem a kalóriák számítanak, hanem az a kimutathatatlan kis semmi léleknek a boldogsága, ott legbelül. A bölcs végigpróbálta a pokol mind a tizenkét grádicsát, megjárta a hadak útját, hogy a végén megbékélve, mosolyogva adjon tanácsot minden hozzá fordulónak.

Ilyetén – a jó orvos – egy hétköznapi, nagyon is közülünk való halandónak kell, hogy legyen. Fölesküdött kötelessége a segítség, mások panaszának végighallgatása, és az életük problémájára a gyógyír megadása.

Amire felesküdtek, amit tanultak, amire bizonyosságot leltek: ha szeretettel teszik, valószínű, hogy jó orvosnak tartják majd őket. És egyúttal jó embernek is.

Alighanem, Hippokratész is ezt, és így gondolhatta.

Pósa Károly