A POGGYÁSZ

"Mit mondjak még neked? Lezárva már a boríték.

 Jönnek az új szavak, valamit nagyon mondanék..."

Éjfél is elmúlik.

Semmi.

Aztán megint hosszú csönd.
Már egyet kondítana az óra, ha dolga lenne. De ezeknek a mai, zölden világító elektromos időmérőknek az ilyen nemes méltósággal végrehajtott művelet nem a szokásuk.
Kondulni?! Mintha egy hintalótól elvárható lenne, hogy nyerjen az epsomi derbyn…

Bezzeg a szépemlékű, metszett üvegekkel díszített, cseresznyefa-ládás, politúrozott fajta! Fertályóránként diszkrét eleganciával, pedánsan tett pontot az elsimogatott időnkre.

Az ósdi ingaóra, ami öregapáméknál mérte a drága perceket, örökségként egy másik házba került. Jó régen nem gondoltam rá. Most meg már a hangját is hallani vélem. Tisztán, egyenletesen kondul, puhán, mint a kalács, és hirtelen valami nevesincs érzésként megvastagszik bennem a sóvárgás.  

Nagy, súlyos csöppek koppannak a tetőn.

Borús az idő.

Nyúlik ez a sötét éjszakai köd, lassan a földig lóg. Februári a szaga.

A régi Gesztenyefa-sor  a Fruzsánál

Hanyatt fekszek az ágyon, tarkóm alatt a két kezem. Egyenletes a szuszogásom. Mintha odakint lennék, a rét közepén. Akármelyik irányba indulhatok. Ahogy szabadul az akarat, lódul is a képzeletem.

Van az, hogy nem jön álom a szemekre. Néz ki az emberfia a fejéből, bakugrásban követik a gondolatok egymást az agyában, vagy néha összefüggő, illeszkedő láncszemekként oksági viszonyok tárják fel a titkaikat. Aztán, ahogy az álom megkörnyékez bennünket, el-elszökkennek az ideák tőlünk, majd megint visszalibegnek, és homlokon simítanak bennünket valami tünékeny könnyedséggel, olyan finoman és csak annyira, amennyire a pókháló fonala szokott az arcunkra tapadni, ha a padlás északi csücskének leghomályosabb sarkában keressük elrakott emlékeinket. Ahogy hervadni kezd a világ, egyre fontosabbak lesznek. A relikviák. Cipősdoboznyi akinek lelhető – szerencsésnek tartják azt az embert. Többet úgysem visz magával.

Könnyű poggyászú utazó vagyok én is.

Ha számot kéne vetnem, eleddigi pályafutásom során minden sorsfordító időmben csomagolnom kellett. A fölmosott restik asztalára dőlve, dideregve a peronokon, a buszra kémlelve, vagy a tovavivő szerelvényt várva, elgémberedett stoppos hüvelykujjal, egyszóval: az élet meg nem jelölt állomásain - amiket visszatekintve immáron fontosnak, húsba vágónak vélelmezünk -, folyton összepakolt cuccal indultam egy előre meg nem határozott irányba, gyakran homályos céllal, fölmálházva, púpozottan megrakva az addigi tapasztalatokkal, ritka örömökkel, sűrű bánatokkal bélelt hátizsákommal a hátamon. S ahogy teltek az esztendők, kezdtem észrevenni, hogy a batyum tartalma, mérete egyre kisebb és kisebb. Elmaradoztak belőle a kacatok, a korábban becsült holmimat út közben szétszórtam, mint a limlomot szokás. Ám az idő múlásával együtt hiába könnyebbedett a zsák, a puttony szíja ugyanúgy húzza most is a vállamat, mint régen, mikor még degeszre volt tömve vágyaimmal, álmaimmal.

Születésem éve a nagy tiszai árvízről hírhedt. Pokrócba volt csavarva az a kis semmink, én meg pólyába, és reméltük, hogy nem viszi el Kanizsát a folyó, nem szakad át sehol a gát. A katasztrófa elmaradt, de a ’70-es évet nagyon jól megjegyezték a Tisza mellett lakó népek… Iskolába is indultam. Boldogult Ilonka néni – a szomszédasszonyunk - összecsapta a kezét, s éles, fatrombita hangján elsajnált, mert úgy tűnt, mintha az ormótlan műbőr táska vinne az első osztályba, a régi Szegényházba, az Ady épület platánfáihoz. A gimnáziumi költözködés Szabadkára: a hétfői hajnali csomagolások emléke. Száraz kolbász, sok pogácsával – java része csütörtökre is megmaradt, és a fűrészpor-ízüket csapvízzel öblögettem, miközben Géza nevelt az életre, a zenére, arra, miként kell úgy nézni a másik emberre, hogy átható tekintetünket látva tudatosuljon mindenkiben – jó szándék és becsület a kenyerünk. Aztán szó szerint egy ingbe, gatyába utaztam el katonának, a bolondos Jugoszlávia túlsó felébe, ahol koszt-kvártélyt, meg esti mesét kínáltak a semmi fejében…

Elmentem a generációmmal egyetemre, hogy megtudjam – én az életben nem fogom szeretni Újvidéket. Idegen maradt nekem az a város, idegenebb még Bánáttól is. Hétvégén hazazötykölődtem, kis táskával, jobbára ennivalóért. Néhány velem egyívású flótással megjártam az anyaországot is. Sok szép és sok rossz tapasztalat maradt bennem. Általában stoppal mentem, vázas lengyel hátizsákban a vagyonommal. Tartok tőle, hogy nem dicsőség, de ha most leltároznék, sokkal több ingóságom manapság sem lenne.

Ami van, ami számít - az bizony kimutathatatlan. Belül hordjuk, visszük. Ezt tanulta meg az a hetvenes nemzedékem, akikre alaposan rájárt a rúd, és mégsem voltunk restek remélni. Háború, infláció, még egy háború, válságok sodrában is pislogott bennünk az akarás, mert - mint a parafa dugó a vízbemerüléssel – általában a felszínen maradtunk, kapálóztunk. Már – a szerencsésebbek. Ki kisebb, ki nagyobb poggyásszal tempózta végig a sorsát: családalapítást, a boldog pillanatokat váltó rossz időket, a gyermekei lázadását, veszteségeket, megannyi csalódást, amikor az Úristen se akart felénk nézni. Zokszó nélkül voltunk kénytelenek elviselni.

Immáron hátunkon az egyre ürülő zsákkal, két kézzel széjjelszórt kincsek nélkül tekintünk előre. Nem áltatjuk magunkat. Úgy fest – jobb egy darabig nem lesz. Ebben a nyaklott érában biztos nem. Önmagunknak nem hazudhatunk. Méltatlan lenne. Meg nem is emberi.

Marad az a kicsiny, keserédes vigasz. A padlás sarkában, a szívünk mélyére rejtett csöppnyi kincs.
Azt vigyázzuk. Másunk sincs.

Úgy hívják – szeretet.

Pósa Károly