 |
| Vízparton 14 x 28 cm |
„ – Ne menj még! – mondta, s
nyugtalan szemmel nézett rám. Nem a szokványos fajtából való volt. Tudják,
azokra a miniszoknyás flaszter-lepkékre gondolok, akik annyit sem értenek a
valósághoz, mint suhanc a csókhoz.
A vízparton ült, anyaszült meztelen, lábait
fölhúzva, szemérmesen összekuporodva, és az arca ijesztő eredménnyel borult
pirosba, amikor látta, hogy a tekintetem megakad rajta. Mezítelen testének
körvonala lágyan ívelt volt, mint valami barokkos melódia vissza-visszatérő
témája, szemében a riadt tanácstalanság koldult, miközben távolabb tőle,
nagyon messze, a látóhatár pereménél a bukó nap
telt tüze melegítette a folyót fátylazó párákat.
– Ne menj még! – kérlelt megint, de addigra
nekem inamba szállt a bátorságom, mert a vágyaim hirtelen alacsonyan kezdtek
röpködni, egészen a víz fölött suhantak már, azzal a néhány sarlós fecskével együtt, amik játszi cikázással körköríves hurkokat írtak a levegőbe.
Nagyot
nőtt a tüdőm, vibráló idegesség lett úrrá rajtam.
Ökölbe zárt kezem – mintha fognék benne valamit – erősen szorítottam, de szót nem tudtam kezdeni a
lánnyal. Nem jött ki hang a torkomon. Csak a távoli fűrésztelep sikongása
hallatszott, a motorfűrészek búgása és a fertályórákat tutuló gyári kürt. Aztán
már az se. Egyedül az ártéri erdő madarai felelgettek egymásnak megrendíthetetlen jósággal, miközben rám ott várt a
lány, ruhátlanul, szégyenlősen, fölfedezetlen drága gyöngynyire gömbölyödve.
A fák gyertyái álltak a leereszkedő homályban.
Nagyot loccsant a víztükör egy játékos csukától, amikor megtettem az első, majd a
második és a harmadik lépést feléje. És mire a hold kikerekedett képe
világította meg a Tisza dunyháján ringatózó ladikokat, mindkét szemembe belehullott az iszapillatú nyári éjszaka.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése