2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. február 26., csütörtök

Napló 2.



Vízparton
14 x 28 cm

„ – Ne menj még! – mondta, s nyugtalan szemmel nézett rám. Nem a szokványos fajtából való volt. Tudják, azokra a miniszoknyás flaszter-lepkékre gondolok, akik annyit sem értenek a valósághoz, mint suhanc a csókhoz. A vízparton ült, anyaszült meztelen, lábait fölhúzva, szemérmesen összekuporodva, és az arca ijesztő eredménnyel borult pirosba, amikor látta, hogy a tekintetem megakad rajta. Mezítelen testének körvonala lágyan ívelt volt, mint valami barokkos melódia vissza-visszatérő témája, szemében a riadt tanácstalanság koldult, miközben távolabb tőle, nagyon messze, a látóhatár pereménél  a bukó nap telt tüze melegítette a folyót fátylazó párákat.
 - Ne menj még! – kérlelt megint, de addigra nekem inamba szállt a bátorságom, mert a vágyaim hirtelen alacsonyan kezdtek röpködni, egészen a víz fölött suhantak már, azzal a néhány sarlós fecskével együtt, amik játszi cikázással körköríves hurkokat írtak a levegőbe. Nagyot nőtt a tüdőm, vibráló idegesség lett úrrá rajtam. Ökölbe zárt kezem - mintha fognék benne valamit – erősen szorítottam, de szót nem tudtam kezdeni a lánnyal. Nem jött ki hang a torkomon. Csak a távoli fűrésztelep sikongása hallatszott, a motorfűrészek búgása és a fertályórákat tutuló gyári kürt. Aztán már az se. Egyedül az ártéri erdő madarai felelgettek egymásnak megrendíthetetlen jósággal, miközben rám ott várt a lány, ruhátlanul, szégyenlősen, fölfedezetlen drága gyöngynyire gömbölyödve.
A fák gyertyái álltak a leereszkedő homályban. Nagyot loccsant a víztükör egy játékos csukától, amikor megtettem az első, majd a második és a harmadik lépést feléje. És mire a hold kikerekedett képe világította meg a Tisza dunyháján ringatózó ladikokat, mindkét szemembe belehullott az iszapillatú nyári éjszaka.”     

Nincsenek megjegyzések: